Alice Miller   

Käthe Kollwitz (1867–1945)

Az anya halott angyalkái és lánya elkötelezett művei

Fordította Büki Mátyás

2024.10.11.

Käthe Kollwitz

Az alábbi gondolatok az 1981-ben Zürichben egy az ott megrendezett Käthe Kollwitz kiállítás kapcsán tartott beszélgetés során keletkeztek. A festőnő művei sosem szólítottak meg olyan mélyen, hogy igényem támadt volna a vele illetve műveivel való mélyebb megismerkedésre. Számomra egy mű politikai hatása és ereje sosem függ össze annak tudatosan választott tematikájától. Vannak képek, amelyek felháborodást, haragot és harckészséget tudnak bennem kelteni, anélkül azonban, hogy politikus képeknek kellene őket tartanom. Hiszen Käthe Kollwitz képeinek megpillantásakor inkább a reménytelenséget, kétségbeesést látom, de semmiféle politikai erőt nem tulajdonítok nekik.

Miután azonban a Kunsthalle-val közös munkába beleegyeztem, megpróbáltam magamnak világos képet alkotni arról, hogy a művek miért olyan deprimáltak és miért hatnak rám is így, valamint arról, vajon miért tűnik fel rajtuk gyakran egy halott gyermekét gyászoló anya. A művészettörténészek látszólag kielégítő válaszokat, okokat találnak, melyek azonban számomra nem elég megvilágosító erejűek. Ők például meghatározónak tartják, hogy a festőnő orvosfeleségként nagyon gyakran találkozott a halál tragikumával, és hogy ő maga Peter fiát 1914-ben elvesztette, néhány nappal azután hogy a fiú, édesanyja nagy büszkeségére, önkéntesként elment a háborúba.

Kollwitz: halott gyermek anyja karjaiban

 

Ám Käthe Kollwitz-ot a halál és a "halott gyermek anyja karjaiban"-téma már sok évvel saját fia halála előtt is nagyon érdekelte. Az egyszerű kauzalitás elfogadása tehát kiesett, és mégis úgy tűnt nekem, hogy valamiféle sorsszerű összefüggés nem zárható ki. Kérdezgetni kezdtem magamtól, hogyan viszonyulnak egymáshoz ezek a tények és nem alkotnak-e újabb jelentésréteget egy nagyobb, átfogóbb összefüggésben.

 

 

Mielőtt foglalkozni kezdtem volna Käthe Kollwitz naplóiban fellelhető gyermekkori emlékekkel, végigjártam a kiállítást és hagytam magamra hatni a képek tartalmát. Minduntalan halott gyermeket láttam, vagy a megszemélyesített halált, aki jön, hogy a gyermeket elszakítsa az anyjától – avagy a halált, mint vigasztalót, mint szeretett kedvest, mint barátot, aki őt az élő, megrettent gyerekeitől megszökteti. Az erőszakos, kegyetlen halált is láttam, aki a gyereket megtámadja. Láttam aztán szomorú alakokat, foglyokat, akiket kötél kötött össze, felkelőket, akiknek arca nagy ritkán haragot, ám sokkal inkább rezignációt és reménytelenséget fejezett ki.

Anya gyermnekével

A tárlatról számtalan nyitott kérdéssel távoztam, például ezzel: milyen képek foglakoztatták a környezetében a gyermek Käthe Kollwitz szemét és milyeneket raktározott el ez a szem? Ki a görnyedt, elveszett, depresszív nő, akit csaknem minden képen láthatunk? Nem lehet egy festőnő önábrázolása, aki oly sok kifejezőképességgel rendelkezik és oly sok erőt sugároznak gesztusai. Lehetséges, hogy a depressziós, görnyedt asszony a képeken Käthe Kollwitz anyja, akinek ilyen kifejezőképességei nem voltak? Milyen szerepet játszott a halál a festőnő gyermekkorában? Milyen konkrét élmények kapcsolódnak össze a halál elképzelésével, és egyáltalán, milyen ez az elképzelés egy gyermek esetében? Milyen talányokat kellett a gyereknek megoldania? Ezekkel a kérdésekkel kezdtem hozzá végül Käthe Kollwitz naplónak olvasásához.

Az adatok a gyermekkorról nagyon tanulságosak voltak. Käthe Kollwitz Königsbergben növekedett fel, egyfajta vallásos, Szabad Közösség nevű szektában, amit anyai nagyapja alapított és vezetett. Halála után Käthe Kollwitz apja vette át a közösség vezetését. Az apa személyiségében lakozó naivitásnak, kényszerességnek és gátlásosságnak valamiféle keverékéről jól tanúskodnak feljegyzései.

Käthe-t úgy nevelték, hogy a parancsokat és előírásokat szó szerint kövesse és az érzéseit a vallásos értékek, és mindenekelőtt az önuralom szolgálatában elfojtsa. Mivel nagyon élénk és temperamentumos gyerek volt, nevelése nyilvánvalóan szigorú intézkedéseket, súlyos büntetéseket követelt. A művésznő leírja, hogy kiabálásért járó büntetésként hosszú időre bezárták és izolálták, anélkül, hogy valaki beszélgetett volna vele. Egyszer az is megtörtént, hogy egy utcai éjjelőr jelent meg a háznál, a gyerek kiabálásának okait kiderítendő. Ahogyan szokásos, az idősebb testvérek átvették a szülők módszereit és a fiatalabb gyerekeket hasonló módon nevelték.

"Juliára is csak kevéssé emlékszem abból az időből. Anya később mesélte, hogy gondos gyerek volt, aki mindig Konrád nyomában járt, hogy óvja a bajtól, pedig két évvel volt fiatalabb nála. Már akkor elkezdett anyáskodni, ami ellen mi később fellázadtunk.

A mama egyszer elküldött őt és engem Ernestine Castellhez. Amikor onnan eljöttünk, Julia magához vett a dobozból egy cukrot. ’Miért?’ kérdezte Tina néni. ’Azért, hogy Käthenek a szájába dugjam, ha ordítani akar.’ A csökönyös bömböléstől félni kellett. Elviselhetetlenül tudtam bömbölni. Egyszer még az éjjeliőr is megjelent, hogy utánanézzen, mi történt. Ha anya velem indult el valahová, boldog volt, ha nem az utcán jött rám a durcásság, hisz gyakorta semmivel sem lehetett rávenni engem a továbbhaladásra. Ha otthon tört rám a csökönyösség, akkor a szüleimnek az volt a módszerük, hogy bezártak egy kamrába addig, amíg kibömböltem magam. Ütni nem ütöttek soha.’ (Käthe Kollwitz 1981 18/19)

A feltorlódott harag testi tünetekhez vezetett, melyeknek jelentésével senki sem tudott mit kezdeni, a testi tünetekkel egyáltalán törődni.

"Ezek a hasfájások testi és lelki fájdalmak gyűjtőedényei voltak. Már akkor elkezdődtek az epémmel a bajok. Egész nap nyomorúságosan és sárga arccal ténferegtem ide-oda és hassal feküdtem rá egy székre, mivel az jót tett. Anya tudta, hogy a hasfájások mögött aggodalom is bújik. És hagyta, hogy mellé üljek, egészen szorosan. " (18. oldal)

Käthe egészen szorosan ülhetett a mamája mellett, de jóravalóan, csöndben, és semmit sem szabadott a gondjairól mesélni. Ez magányossághoz, önvádhoz és depressziv lehangoltsághoz vezetett, már a gyermekkorban.

"Egészében véve csöndes, félénk és ugyanakkor ideges gyerek voltam. Később aztán felléptek az önfejűség rohamai, melyek órákig, napokig tartó bömbölésben, kapálózásban, rosszkedvben nyilvánultak meg. És ilyenkor képtelen voltam arra, hogy a másokkal való kapcsolatot szavakkal tartsam életben. Minél inkább észrevettem, hogy milyen terhet jelentek a többiek számára, annál kevésbé tudtam változtatnia viselkedésemen." (19. oldal)

"Igényeltem, hogy rábízzam magam a mamára, hogy gyónjak. Mivel anyával kapcsolatban a hazugságot nem ismertem, az engedetlenséget sem, arra gondoltam, hogy ha minden nap beszámolok neki a velem történtekről, akkor beavatottsága védelmet nyújthatna nekem. De ő hallgatott és így hallgattam én is." (23.oldal)

Anya alvó gyermekével

 

"Van egy kép róla, ölében az első gyerekével, akit a nagypapám után Juliusnak hívtak. Ő volt az ’elsőszülött, a szent gyerek’. Ezt a gyereket elvesztette és a másodikat is utána. Aki ezt a képet nézi, felismerheti, hogy Rupps-lányként miért nem süllyedt bele sosem végletesen a fájdalomba. De azért korai anyaságának nagy traumája, aminek sosem engedte át magát teljesen, mégis úgy hatott, hogy kialakult benne egy fajta madonnai messzeség. Bizalmas, pajtás, bajtárs számunkra sose volt. De azért szerettük őt!" (20. oldal)

 

Édesanyja iránti szeretetét Käthe Kollwitz aggódónak és gyengédnek írja le. Gyakran félt attól, hogy édesanyja "szerencsétlenül jár, eltéved, vagy megőrül". Néha arra gondolt, hogy ha a szülei már halottak volnának, "akkor a hátam mögött lenne az egész." (21. oldal) Hogy valódi érzései visszatartásának valamennyi kétségbeesett kísérlete közepette nem csak testi, hanem lelki tünetekben is szenvedett, elkerülhetetlen volt.

Erről így ír:

"Hogy először mikor törtek rám az éjszakai félelmek, nem tudom /…/ Szörnyűséges álmok kínoztak./…/ Ha a tárgyak nagyobbodni kezdtek, már az is rossz volt, de ha kisebbek lettek, az szörnyűséges. Évekig kínoztak tárgytalan félelmek, még Münchenben is felléptek, igaz, kisebb erővel. Tartósan úgy éreztem, mintha légüres térben lennék, vagy mintha belesüllyednék, beleszédülnék oda." (22. oldal)

Már meggyőződése a saját bűnösségében, valamint hite abban, hogy szükség van az egyén későbbi boldog élete érdekében bevetett szigorú nevelési intézkedésekre, elegendő lenne, hogy Käthe Kollwitzt képeinek depresszív jellegét megmagyarázzuk. Nevezetesen, ha egy gyermeknek megtiltják, hogy saját érzéseit, megfigyeléseit és gondolatait kifejezze, mert környeztében csak a jó, kedves és úgymond istennek tetsző gondolatokat szabad kifejezni, akkor mindazt, aminek ebben "derék" világban nincs helye, a halálnak ajánlják fel. Käthe Kollwitz azért álmodta gyakran gyermekkorában, hogy halott, mert személyiségének kényelmetlen, intenzív részét nem élhette meg. Mivel magam a depressziót az ilyen pusztító munka következményének tartom, először arra hajlottam, hogy a halál számtalan ábrázolását a kollwitz-i munkásságban az ilyen bajok szimbolikus kifejezéseként fogjam fel. Idővel azonban kiderült, hogy a haláltémának még más determinánsai is voltak.

Käthe Kollwitz édesanyjának ötödik, utolsó életben maradt gyermeke volt Az első két gyerek nagyon korán, meningitisben halt meg, a legfiatalabb, Käthe-nél hét évvel fiatalabb, egy éves korában szintén a meningitis áldozata lett. Ez az információ számomra nagy jelentőséggel bírt. Tapasztalat szerint egy gyermek halála, kivált az elsőszülötté, nagy szerepet játszik az anya életében. Nem kerülhető el, hogy egy gyermek születése ne keltsen a szülőkben olyan kívánságokat, amelyek valamiképpen a saját gyermekkor jóvátételének vágyával függenek össze. Vagy a hiányolt "jó szülő" pótlékát keresik a gyermekben: ’Végre valaki, aki törődni fog velem, aki figyel majd rám, respektál.,’ Vagy éppen őbenne keresik a valaha volt, egykori gyermeket…’ most lesz nekem végre valakim, akinek mindent megadhatok, amit a szüleim nekem nem tudtak megadni’. Ha a gyermek nagyon korán hal meg, az előtt, mielőtt autonómia- törekvései által szüleiben csalódást keltene, a gyermek idealizálása és központi jelentősége az anya egész további életében megmarad. Gyakran nem is zajlik le az időben lehatárolt, tulajdonképpeni gyászfolyamat, hanem a remények egy "ha–akkor" rendszerhez kötődnek. Ha a gyermek életben maradt volna, gondolják a szülők, valamennyi kívánságuknak megfelelt volna. Így a saját gyermekkorukból származó remények beteljesülése ennek a gyermeknek a személyéhez kapcsolódik, akinek sírját évtizedekig ápolják és látogatják.

Anya halott gyermekével

A halott gyermeket emberfeletti, isteni tulajdonságokkal ruházzák fel, és ennek a kultusznak az árnyékában nő fel egyidejűleg a többi gyermek. Kötelességtudóan kell őket ápolni és nevelni, hogy elveszítsék rossz szokásaikat és alkalmasak legyenek a jövőre. Túl sok gyengédséget mutatni feléjük veszélyes lenne, hiszen a sok szeretet által romlottakká válhatnak. A gyengédséget és az odafigyelést a gyermek érdekében helyesen kell adagolni. Így a jól nevelt anya kötelességnek érzi a gyermekeit helyesen nevelni és azoknak érzéseit elnyomni. A halott gyermeknél ez másképpen van, hiszen ez a gyerek a szülőtől már nem kíván semmit. Nem ébreszt benne kisebbrendűségi érzést, nem okoz konfliktusokat, sértődéseket és nem kelt fel semmiféle gyűlöletet. Mivel a szülőnek nem kell attól félnie, hogy a gyerek az ő szeretete által elkapatott, elkényeztetett lesz, a gyerek sírjánál érzett gyászában belsőleg szabadnak és valóságosnak érzi magát. Összehasonlítva ezzel az érzéssel, a többi gyerekkel való együttlét kínná válhat, mivel ők mind egy-egy kudarcot jelentenek a halott gyermek elképzelt tökéletességével és bölcsességével összehasonlítva. Eleven életteliségük, követeléseik és igényeik egy, a halott gyermekét végtelenül szerető, idealizáló anyát érezhetően elbizonytalaníthatják. A tehetetlenség és a kétségbeesés érzéseit válhatják ki benne, ha megkérdőjelezik a nevelési elveit.

Ez nem azt jelenti, hogy ez az anya életben lévő gyermekeinek halálát tudatosan kívánná, éppen ellenkezőleg, sokkal inkább szorongással telve arról gondoskodik, hogy semmi sem történjék velük, és felhívja a figyelmüket a mindenütt leselkedő veszélyekre. Ebben látszólag igaza is van, hisz az ő életében efféle rossz egyszer már megtörtént. Muszáj neki gyermekeit állandó felügyelet alatt tartani. Ellenőrzésével kínozza, szabadságukban korlátozza őket. Hogy mindeközben önmaga saját elevenségét és spontaneitását már régen elvesztette és depressziójában alapjában véve a halálnak szolgál, egészen természetes.

Így képzelhetjük el Käthe Kollwitz édeanyjának sorsát. De hogyan nézett ki az egész szituáció a gyermek szemszögéből nézve? A gyerekek fizikai túlélése miatt érzett anyai aggodalom Käthe-t a játékban is állandóan elkísérte. Emlékezéseiben megemlít egy gödröt, amelyben "meg kell vakulni", ha az ember beleesne. Így érzékelte édesanyja figyelmeztetéseit. Ugyanakkor állandóan iparkodott a szülei nevelési kívánságait kielégíteni, hogy végül egy nyugodt, derék, kritika nélküli, sőt, lelkileg halott lánnyá váljék. Ez a fajta iparkodás a gyermek depresszív lelki elemeit halott testvérek nélkül is felerősíti, mivel a depresszió az elevenség elvesztését szignalizálja. Ha azonban, mint Käthe Kollwitzt esetében, három halott testvér szolgáltatja a példaképet, ha éppen rajtuk keresztül válik láthatóvá, hogy a szeretetre való képesség mekkora készletével rendelkezik az anya, a gyermek mindent meg fog tenni, áldozatkészen érzéseinek mindegyikét áldozatkészen elfolytja. Így kap a depresszió árán megszerzett lelki halál kettős jelentést: egyfelől az anya feltételen, korlátlan szeretetét ígéri, ahogyan az ember azt megfigyelésből ismeri, másfelől kielégíti az anya halálvágyát, akinek tiszta, lágy, már-már boldog arcával az ember csak a temetőben találkozhatott.

Erre a pontra jutottam gondolataimmal, amikor a Zürichi Kunsthaus grafikai kiállítását újra felkerestem. Most az volt az érzésem, hogy a képekhez megtaláltam a teljesen személyes, ha akarjuk, tisztán szubjektív kulcsot. Hiszen ami számomra ezelőtt még merevnek és nehezen átérezhetőnek tűnt, most életet és jelentést kapott. Az önéletrajz alapján felállított hipotéziseim most a képekben megtalálták teljes igazolásukat.

Az egyik képen az anya előre nyújtja a kezét, hogy fogadja a halált, akinek csak a jobb keze látszik. Az anya szoknyaráncához megrettent ábrázattal két gyerek tapad, akiknek arckifejezése feltűnő ellentétben áll az anya arckifejezésével. Az anya kézmozdulata és kifejezése nyugodt és konvencionális, barátságos, valahogyan úgy, mintha egy ismerősnek, barátnak vagy szomszédnak, és nem a halálnak nyitná ki az ajtót, ezekkel a szavakkal. "Jó estét, Schmidt úr, fáradjon be, kérem."

 

Az "anya halott gyermekével"- téma, különböző variációkban újra meg újra felbukkan. Emellett azonban a halál megváltóként is feltűnik, (aki a korholt, megfeddett gyereket a szeretett gyermek pozíciójába menekíti), vagy vigasztalóként, (amiképpen a sír az anya számára az volt) vagy mint szeretett lény. Így képzelhette el a gyerek a halált, amikor hallotta az édesanyját róla beszélni és az arcát nézte, gondoltam. Most az is világosnak tűnt, hogy a görnyedt, élettelen asszony, akit újra és újra láthatunk, csoportképeken is, nem Käthe Kollwitz, hanem az édesanyja, az életben lévő gyermekei szemében. Azt is kezdtem felfogni, mi az oka annak, hogy a csoportképek oly sok rezignációt és reménytelenséget fejeznek ki, miközben a valódi haragot nem jelenítik meg, amit pedig az ember a témájukat tekintve elvárhatott volna. A gyermek Käthe Kollwitzot már nagyon korán büntetések fenyegették, hogyha egyszer is haragot mutatott. A haragos Käthe voltaképpen a halott gyerek, aki megsiratja őt.

A felnőtt asszony mindenütt az elnyomás jogtalanságát, a rabságot, a kizsákmányolást érzi, de haragos kiáltása nem hangozhat fel, ahogyan ez a gyermekkorában sem volt lehetséges. Szocialista volta nem forradalmi lépés, édesapja, testvére és férje már azok voltak. Ő is az, tehát világnézete semmiképpen nem áll ellentétben a családéval, megegyezik vele. Gyermekkorának jámbor környeztében is jámbor próbált lenni. Ebből a függő viszonyból sosem tudott kiszabadulni. Képei annak az embernek reménytelenségét és rezignációját fejezik ki, akinek az erős, a környezte számára kényelmetlen érzéseit nem szabadott artikulálnia. És mivel a harag érzésének megtapasztalása hiányzik, a képekből nem gyász, hanem depresszió árad. A Peter sírján ülő gyászoló anya emberfeletti méretű, görnyedt alakja is ezt a depressziós lelkiállapotot mutatja, de nem fájdalmat. Käthe Kollwitz képein az apa ábrázolása alig fejez ki más, mint önuralmat.

Miután a kérdéseimre a magam módján választ adtam, nem éreztem többé az igényt, ennek a művésznőnek az életét, annak minden részletében nyomon kövessem. Éppen vissza akartam vinni a könyvtárba a naplóját, amiből csak a gyermekkorára vonatkozó emlékezéseit olvastam el, amikor a pillantásom megakadt egy helyen, ami a sejtéseimet igazolta. Az anyáról szóló emlékezésekben ezt olvastam:

" Gyakran mesélt az első gyerekről, aki egy éves korában meghalt. /…/ Az első gyereke halála bizonnyal életének legerősebb élménye volt, emiatt olyan jelenlevő még most is, ötvenöt év elmúltával".(34.oldal)

Egy oldallal később pedig mindez még érthetőbben hangzik:

"Az, hogy saját gyermeke most halott, mintha fátyolon keresztül érzékelné: Nézi a gyerekek képeit, gyengéd hangon beszél a ’gyerkőckékről’, megnedvesedik a szeme, ha az első elhunyt gyerekről beszél. Csaknem hatvan év telt el azóta, de ő még sem tud róla felindultság nélkül beszélni – és Júlia meghal, amit ő csak pillanatokra fog fel." (96. oldal)

 

Könnyektől nedvesedik az anya szeme, amikor a sok-sok évtizeddel ezelőtt meghalt gyerekére gondol. Egy másik éppen haldoklik, de ez a tény alig hatol el a tudatáig. Ennek az anyának árnyékában élt Käthe Kollwitz, festette képeit a halott gyerekről, amit az utókor pusztán a szociális és politikai elkötelezettségként szeretne értelmezni.

 

Alice Miller írása a Der gemiedene Schlüssel c. kötetében (Suhrkamp Verlag, Frankfurt am Main, 1991) olvasható.