Fintor Fruzsina

Magyar zsidó szobrászművészek az Osztrák-Magyar Monarchiában

2020.07.23.

Az 1850-es évektől a hazánkban nyomot hagyó szabadságharc és a magyarság függetlenedési vágya hozzájárult ahhoz, hogy a szobrászatunkban és festészetünkben is megjelenjenek a 48-as szabadságharcot felidéző és a történtekre emlékeztető köztéri szobrok és alkotások, amikre mind egyénileg, mind egyleti szinten pénzt gyűjtöttek.

A megjelenő szobrok és a szobrokat megalkotók célja, a nemzeti eszme fenntartása és terjesztése volt, amihez nem csupán a magyar körülmények és a hazánkban uralkodó érzület járult hozzá, hanem az általam vizsgált korszak globális eszméje is. Mindez megnyilvánult a nemzeti színjátszásban és az irodalomban is. Így már talán az is érthetőbb, hogy miért kerültek a különböző magyar kulturális intézmények elé az írók, költők és színészek portrészobrai. Jó példa erre Züllich Rudolf Katona József szobra is 1858-ból, ami a Nemzeti Színház előtt kapott helyet, majd később átkerült a Katona József Gimnáziumba: „Pesten Katona József szobrával így született meg az első, nem szekuláris, szabadban felállított emlékszobor.”[1] Katonának köszönhető az egyik legjelentősebb irodalmi alkotás, a hazát megvédő magyarságnak örök emléket állító Bánk bán, amely nem csupán a magyar irodalmi drámát gazdagította egy életre, hanem mementóként is értelmezhető.[2] Azt, hogy Katona József szobrának milyen viszontagságos élet jutott osztályrészül, jól mutatja az alábbi idézet: „ Fél évszázadig a színház melletti parkban emelte a lúdtollát a magasba Czélkúti-Züllig Rudolf , a legjobbat legrosszabbul ábrázoló Katona-szobra. Az adományozó görög származású Tomori Theodorovics Anasztáz nagykőrösi tanár eredetileg az akkori Nemzeti Színház elé szánta. A főváros első egészalakos köztéri szobrát már 1858-ban, az avatás évében elfuseráltnak vélte a lakosság. Mindössze két nyarat látott Pesten. A csaknem két méter magas szobor 1883-tól a művésztelep megalapításáig a Műkert fái alól kémlelte a felhők járását. 1954-től a színház mellett volt látható, 1962-ben helyezték a Katona József Gimnázium előcsarnokába.”[3]

A nemzeti szellemiség megőrzése a kiegyezést követően is folytatódott a magyar szobrászművészetben, amire jó példa Stróbl Alajos Szent István emlékműve., ami a Szentháromság téren található:„A szobor felállításának gondolatát 1863-ban gróf Pállfy Móric királyi helytartó vetette fel először. Gyűjtést indítottak, a mozgalom azonban megszakadt. Az állam 1896. VIII.tc.-ben a miniszterelnököt bízta meg a szobor állami költségen történő felállításával. Építész Schulek Frigyes volt. Szent István fején a koronával, vállán palásttal, jobb kezében kettős kereszttel, gazdagon feldíszített lovon ül. A talpazatot ovális alaprajzú, áttört mellvédkorlát veszi körül, pillérekkel megszakítva. Az alépítmény négy oldalán domborművek: koronázás, törvényhozás, templomépítés. Bécs hódolata - István uralkodásának kiemelkedő mozzanatai, talpazaton: Isten báránya, balról János és Márk, jobbról: Máté és Lukács evangélista domborműve. Felirat: 'STEPHANUS REX/ 977-1038' A templomépítést ábrázoló domborművön az építész Schulek Frigyest, jobbról balra a második alak - az ásós barát mögött - Stróbl Alajost jeleníti meg. A domborművön Jókai Mór, Benczúr Gyula, valamint Stróbl Alajos édesanyja ismerhető fel. A 'Bécs hódolata' domborművön az István király előtt a földig hajoló alakban Dr. Karl Luger bécsi polgármestert ábrázolta.”[4]Szent István szobra a magyar királyság és a benne élők múltját tárja a szemlélő elé, méghozzá egy olyan kor emlékét, amikor még nem uralkodott rajtunk más.

A történelmi emlékek megörökítési vágya és a kollektív tudat, tehát esetünkben a közös múlt tudatát ápolni vágyó magyar szobrászművészek között akadtak magyar zsidók is, akik alkotásaikban is tükrözték az emancipáció és az integráció iránti vágyukat, valamint a hazájuknak tekintett Magyar Királyság iránti tiszteletüket és szeretetüket. A magyar zsidó szobrászművészek azon törekvése, hogy bebizonyítsák, a zsidóság nem tekintendő idegen etnikumnak, hanem a magyar polgárság szerves részét alkotja, és így a magyarokhoz tartozik, a kiegyezést és az emancipációs törvényt követően sem szűnt meg.

Alkotásaikkal nem kizárólag a korszakban jelenlevő és domináns történelmi szobrászat igényeinek tettek eleget, de bebizonyították, hogy hazánkban nem szétválasztható a magyar történelem a magyar zsidóság sorsától, hanem közös a történelmi múlt, közös, tehát kollektív a történelmi emlékezet és közös magyar–zsidó kulturális emlékezetről beszélhetünk. Jan Assmann gondolata, aki részletesebben ír az emlékezet szerepéről a különböző kultúrákban, talán még jobban meg tudja ezt világítani: „Még a legszemélyesebb emlékek is csak társadalmi csoportok keretei közt zajló kommunikációban és interakcióban születnek meg.”[5] Az imént idézett mondat is azt erősíti, hogy egymástól nem választható szét a magyar és a magyarországi zsidó történelem, amennyiben a magyar polgárság részeként tekintik a magyar zsidók magukat és a magyar történelmi múltat a saját múltjuk részeként fogják fel.

 

Az emlékműszobrászat igazán domináns alkotói az 1880-as években léptek színre. Főbb alkotásaik a millennium körüli évek emlékmű állítási szakaszában születtek meg. Róna József és mások munkái Kolozsvártól Sopronig, Aradtól Pozsonyig mindmáig meghatározói lettek e városok arculatának.[6] Az emancipáció és a dualizmus korában jelentős zsidó származású alkotók például: Engel József,[7] Donáth Gyula és Guttmann Jakab is.

 

 

Róna József a szobrász zseni és a magyar történelem alakjai

Róna József szobrász Lovasberényben született 1861. február elsején és Budapesten hunyt el 1939. december 31-én. Asztalos inasként kereste meg a pénzt, aztán egy szobrászműteremben kezdett el dolgozni. 1879-ben ösztöndíjjal Bécsbe ment, ahol 1882-től három évet Zumbusch mesteriskoláján töltött.[8]

 

Róna József munkássága igen jelentős, hiszen a zsánerszobrászat megteremtőjeként tartjuk számon hazánkban. Bibliai, mitológiai témájú kisméretű neobarokk stílusú szobrai nagy szakmai felkészültségről tanúskodnak, mint például a megszorult faun című alkotása, bár az építészeti szobrászat terén is sokat köszönhetünk tehetségének és tudásának. Sírkőszobrászként mesterinek bizonyult, híres magyar államférfiaknak és művészeknek állított emléket.

 

Emlékmű szobrászként alkotott nagy volumenű, a múltnak emléket állító szobrait mind a mai napig megcsodálhatjuk, mint például Zrínyi vagy Kossuth szobra. Legjelentősebb alkotása Savoyai Jenő lovasszobra a volt királyi palota előtt, ami: „pompás mintázásával, zárt kontúrjaival, a magyar neobarokk szobrászat legjobb alkotása.”[9]

Savoyai Jenő szobra eredetileg Zenta megrendelésére készült, mivel a hadvezér annak közelében aratott nagy győzelmet 1687-ben a törökök felett, de sajnos túl drágának bizonyult az emlékmű ahhoz, hogy ezt Zenta finanszírozni tudja. Hauszmann Alajos meglátta a szobrot Róna műtermében, így az emlékművet - Széll Kálmán miniszterelnök javaslatára - végül az uralkodó vásárolta meg. Az alkotást 1900-ban állították fel a palota dunai főhomlokzata elé. A szobor helye azonban nem volt végleges, mert eredetileg erre a helyre szánták I. Ferenc József lovas szobrát. A nagy hadvezér szobra azért került oda, hogy ki tudják számítani, mekkorának kell majd lennie I. Ferenc József szobrának és milyen távolságra kell elhelyezni. A neobarokk talpazaton 1983-tól olvasható az alkotásra és az alkotóra utaló felirat is. A bronzdomborművek a zentai sáncok bevételét és az ütközet sorsát jelenítik meg rajta, de ehhez még nem véstek feliratot.[10]

 

Róna József díszítőszobrászként is megmutatta sokszínű tehetségét, például a Vígszínházban. 1910-ben József és Putifárné című alkotásával megnyerte az állami nagy aranyérmet.

A Zrínyiről, Kossuthról és a fent is látható Savoyairól készített szobrai nem kizárólag azért jelentősek, mert eleget tesznek a korabeli magyar művészeti igényeknek, hanem annak is jó példái, hogy a magyar és a zsidó történelem hazánkban nem kezelhető külön, hanem egy történelemről, közös sorsról, és ez által közös magyar-zsidó emlékezetről kell beszélnünk.

A következő idézet talán még intenzívebben fejezi ki azt, amit Róna József megteremtett a magyar történelmet idéző emlékszobraival. Az alábbi sorok szerzője Lengyel Géza, aki a lehető legkifinomultabban és eleganciával, mégis realistán ír a Róna József által megteremtett szoborról:

„A királyi várpalota kertjéből néz alá izmos, kerek formákból megépített lováról Jenő főhercegnek, a zentai győzőnek alakja, Róna József egyik gyakran idézett, egyik legjelentékenyebb alkotása. Nem a fiatalkori próbálkozás: az érett férfikor terméke, kifejezője mestere kiforrott művészi hitvallásának. A magasra emelt talpazat temperamentumos, de azért ünnepélyes barokk dísszel ékes; nagylendületű csigák határolják oldalt is, fent is két reliefjét; címer, korona, babérlomb, minden erősen dekoratív célokat szolgál, könnyűvé teszi az alépítményt, amelyből azután nyugalmasan, méltósággal teljesen nő ki a lovas főalak. A dekoráló fantázia itt csak bizonyos stilizálásra szorítkozott. A főcél az egyszerű igazság, a szigorú reálizmus. A ló a maga fajtájából a legszebb példány ugyan, de pontosan az elképzelhető valóság.”[11]

A leírtak után talán tisztább képet kapunk arról, hogy a magyar zsidó szobrászművészeknek milyen összetett és fontos szerepük volt és van a magyar szobrászatban, a magyar történelem emlékeinek megőrzésében és a közös magyar-zsidó múlt megörökítésében. A közös és egymástól vallási vagy faji alapon nem elválasztható magyar-zsidó kulturális emlékezetnek is tökéletes példái Róna József és a korabeli polgárosult magyar zsidó szobrászok alkotásai.

Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy ebben a korszakban közös volt a Habsburg és a magyar történelem is, amelynek a zsidók mindkét oldalon részei voltak. Jó példa erre a szoros hármas történelmi összefonódásra, az a szobor, amit Erzsébet királynéról készített Róna József:

„Emlékszobrai közül a legnagyobb szeretettel talán a gödöllői Erzsébet szoborhoz ragaszkodik. Alig néhány évvel a királynő tragikus halála után készült és ott áll az ódon kastély, a százados gödöllői erdők közelében. Rendkívül egyszerű, minden póznak árnyától is mentes a királynő karcsú, álló alakja. A ruhán semmi udvari dísz, az ajkak körül mosoly, de az arcon a gondok, fájdalmak halovány nyoma. A leeresztett karok még természetesebbé, még közvetlenebbé teszik a mozdulatot és meg kell nézni, a könyökig érő kesztyű alól milyen finoman érezhető a kar, a hosszú kéz.”[12]

Gödöllő Önkormányzata a következő sorokkal köszönti az emlék park és Erzsébet szobra iránt érdeklődőket: „Közel száz féle örökzöld díszíti az Erzsébet királyné 1898-ban bekövetkezett, váratlan és tragikus halálát követően, 1898 novemberében létesített ligetet. Egyike volt a legelsőknek, amely emléket állított a gyönyörű királynénak (…)”[13] 1901-ben I. Ferenc József ott volt felesége szobrának leleplezésekor, amit nem kisebb művész készítette, mint a már oly sokszor méltatott, tehetséges Róna József.

Gödöllőn mind máig éltetik Erzsébetet és az emlékét őrző, egészalakos, őszinte, egyszerű és természetességet megjelenítő alkotásról így írnak a látogatók számára: „Kezében virággal és napernyővel – ahogyan a gödöllőiek magányos sétái során oly gyakran látták – örökíti meg Ferenc József osztrák császár és magyar király feleségét a világ első, egészalakos Erzsébet királyné-szobra, Róna József szobrászművész alkotása. A virágfüzéres kőtalapzaton álló, életnagyságnál jóval nagyobb, két és fél méter magas bronzszobor egyenes tartásával, arcának finom vonásaival, alakjának gondos kidolgozásával sokat elárul a királyné szépségéről, összetett személyiségéről, a magyarok iránta érzett szeretetéről.”[14] Maga a művészet válik a történelem és a közös magyar-osztrák-zsidó emlékezet megtestesítőjévé ebben az egyszerűen elegáns és Erzsébetet minden manírtól és fölösleges cicomától megfosztott alkotásban.

 

Engel József munkássága és Széchenyi emléke

Engel József Sátoraljaújhelyen született 1815 október 26-án és Budapesten 1901 május 28-án bekövetkezett haláláig gyarapította a magyar zsidó szobrászművészetet. 1832-től egészen 1838-ig a bécsi akadémián Schaller tanítványa volt. 1836-ban egy Juno fejjel, 1838-ban Apollójával nyert díjat és szerzett magának elismerést. Münchenben és Párizsban a múzeumi anyagokból nyert ihletet, ezután beiratkozott a londoni akadémiára. Viktória királynőről mellszobrot készített. Amazonok küzdelme az Argonauta ellen című munkájának sikere 1846-ban hosszú római tartózkodást tett lehetővé számára. Szobrainak témáit főleg a görög mitológiából merítette, de készített mellszobrokat is, mint például Kántornéról vagy Szerdahelyi Kálmánról is. Az Életre ébredő Éva című szobrával a bécsi világkiállításon aranyérmet nyert 1873-ban. Legismertebb műve a budapesti Széchenyi-szobor (1880), amiről az alábbiakban részletesebben is szó lesz. Éva, Ártatlanság, Fekvő Ámor és Fiatal lány Ámorral című szobrait őrzi a Magyar Nemzeti Galéria. Stílusára a korabeli általános akadémizmus nyomta rá bélyegét.[15]

Engel József Széchenyiről készített emlék szobra okozta a zseniális szobrász „bukását”. A folyamat, ahogyan a szobrász és a politikus útja keresztezte egymást önmagában talán nem tűnhet izgalmasnak, de ha alaposabban a történtek mögé tekintünk mégis felfedezhető annak összetettsége.

Széchenyi István halálát követően szinte azonnal megfogalmazódott az emlékmű állításának gondolata, ami hamarosan tetté alakult, mivel gyorsan összegyűlt rá a szükséges pénzösszeg és szobrászművészek jelentkezéséből sem volt hiány. Magát a pályázatot adminisztratív gondokból adódóan csupán 1865-ben írták ki. „Adminisztratív gond” lehetett a megegyezésen kívül az a bizonytalanság is, amit még a Habsburg uralkodók éreztek az 1848/49-es forradalmat követően, hiszen az 1867-es kiegyezést megelőzően nem volt tisztázott a magyar- osztrák viszony. Így talán az sem meglepő, hogy három évig nem született meg a döntés, de végül 1868-ban Engel József nyerte el a megbízást. Széchenyi bronzszobra 1880-ban került a Magyar Tudományos Akadémia elé, mivel a kivitelezés hosszú időt vett igénybe. A szobrász Széchenyit díszmagyarban és jobbjában papírtekercseket tartva jelenítette meg, körülötte a kereskedelmet, a hajózást, a földművelést és az ipart megjelenítő római mitológiából származó istenek alakjával.[16] Engel azért dönthetett így, hogy kifejezze Széchenyi munkásságának sokrétűségét és ezzel együtt a korabeli klasszikus elemeket is belevihette az alkotásba.

A megítélések szerint Széchenyi merev ábrázolása nem tükrözi híven a politikus dinamikus és átütő egyéniségét. Sokan úgy gondolták, hogy a második helyezett pályaműnek kellett volna nyernie, amit Izsó Miklós adott be. Mind a korabeli sajtó mind pedig az Engelt követő szobrászművészek negatívan nyilatkoztak a Széchenyi Istvánt megjelenítő szoborról, többek között Stróbl Alajos is: „Az Engelé, ami a Duna parton áll, nagyon gyenge alkotás.”[17]

Engel 1880 után már alig dolgozott és végül 1901-ben bekövetkezett halálakor szinte alig-alig emlékeztek jelentős munkáira és elismeréseire, mert mindenkiben Széchenyi alakja testesítette meg munkássága egészét. Igaz, hogy Izsó Miklós alkotása valóban hitelesebben ábrázolja Széchenyit, mégsem ítélhető meg egy egész élet munkája és tehetsége egyetlen szobor alapján, misem bizonyítja ezt jobban, mint a szobrász külföldi sikerei.

Az mindenesetre pozitívan fogható fel, hogy Engel József, aki magyar zsidó szobrászművész volt ezzel az alkotásával nem csupán a korabeli emlékmű szobrászatnak tett eleget, hanem ismételten alátámasztotta a korábban már oly sokszor említett közös magyar- zsidó tudat és emlékezet elválaszthatatlanságát.

Donáth Gyula és a Turul

Donáth Gyula Pesten született 1850. március 13-án és 1909. szeptember 27-én bekövetkezett haláláig megörvendeztette lenyűgöző szobraival a művészetet tisztelőket és értőket. Klasszicista, akadémikus stílusban alkotott. Síremlék-plasztikái különösen értékesek. 1880-tól dolgozott Pesten és ő mintázta a már lebontott Werbőczi szobrot is.[18] Donáth Gyula nem csupán származása és gyönyörű alkotásai miatt része ennek a felsorolásnak, hanem egy olyan szobra miatt is, ami már-már ikonikusnak tekinthető, ha ellátogatunk a Budai várba.

 

 

Aki egyszer járt a várban, annak nyílván megakadt a szeme a Turulos kapun, ami a palota keleti főhomlokzatának északi részén található. Donáth Gyula 1905-ben elkészült alkotása a palota magyar vonásait emeli ki. Donáth nevéhez köthető Európa legnagyobb köztéren álló Turul madár szobra is, amit 1907-ben állítottak fel Bánhidán. A várban lévő Turul-szobor sorsa eléggé nehezen alakult, a II. világháború alatt ugyanis a Jungfer Gyula által tervezett neobarokk stílusú kerítés 1945-ben megrongálódott, sőt, nagy része megsemmisült. Mindezek ellenére a Duna felöli részen ékeskedő Turul-szobor átvészelte a háborút, méghozzá sértetlenül.

 

 

 

 

 A restaurációval Czigány Istvánt bízták meg, így 1981-re újra eredeti pompával ragyogtak a korábban elpusztított romok is.[19]^,[20]

 

 

 

 

A Turul madár a magyar történelem szerves része a kezdetek óta, misem jobb példa rá, mint a Képes Krónika illusztrációja, ahol Árpád fejedelem pajzsát is ez a madár ékesíti.

 

 

 

Anonymus, a nagy krónikás pedig a következőt írta a Turulról és Álmos fejedelem születéséről:

„nyolcszáztizenkilencedik esztendőben Ügyek… nagyon sok idő múltán Magóg király nemzetségéből vezére volt Szkítiának, aki feleségül vette Dentu-mogyerben Önedbelia vezérének Emese nevű lányát. Ettől fia született, aki az Álmos nevet kapta. Azonban isteni csodás eset miatt nevezték el Álmosnak, mert teherben levő anyjának álmában isteni látomás jelent meg sólyom-forma madár képében, és mintegy reá szállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem a saját földjükön sokasodnak el.”[21] Ez az idézet is bizonyítja, hogy a Turul madár a magyar történelem kezdete óta jelen van leírásainkban és ábrázolásainkban.

A Budai várban megtalálható Donáth Gyula által elkészített Turul-szobor különösen fontos ábrázolás, mert nem csak a magyar történelem sokszínű eredetére utal, hanem arra is felhívja a figyelmet készítője által, hogy nem beszélhetünk külön zsidó történelemről, mivel Donáth Gyula is magáénak tekintette a magyar történelmet, így a zsidóságot hazánkban nem „idegen testként” kell kezelni. Közös a magyar-zsidó múlt, kollektív tudat és kulturális emlékezet, mivel a magyar múlt azonos a magukat magyarnak tekintő, hazánkban élő és itt születő zsidóság múltjával.

A következő sorokban oly módon ismerjük meg az embert és a szobrászt, ami talán még tisztábban rajzolja meg előttünk Donáth Gyula összetett és sokoldalú vonásait, amik munkáit is jellemzik:

„Művész-életünk egyik legérdekesebb alakja halt meg benne. Mint ahogy szobrai nem jelentették a huszadik század stílusát, úgy emberi jellemvonásai is a régi Pestre emlékeztettek. Talán utolsó képviselője annak a művésztipusnak, amely a hetvenes-nyolcvanas évek Pestjébe oly bájos képet rajzolt. Első látszatra mintha csupa ellentétből szövődött volna össze alakja. Egész élete szakadatlan tréfa, de műhelyében csaknem kizárólag temetői síremlékek készültek. Szobrászata ment volt minden túlzástól, beszéde azonban a túlzások szakadatlan sora volt. Szidta a legújabb szobrászatot, de mindig azt mondotta művészete főerényének, hogy új. Nem keltett munkáival forradalmat : de a legtüzesebb felforgató hangján beszélt. Deres volt már a feje, de nem szűnt meg gyermekes kedvvel ugratni pajtásait. Egyszerű, olykor kopott ruhában járt, de szívesen hivatta meg magát rangos házakba. Azt mondották róla, hogy javíthatatlan bohém, de azt is, hogy mindig rendben voltak a takarékpénztári könyvecskéi. Ez a sok ellentét egygyé simult benne. Egygyé forrasztotta pedig az a különös, ma már kihaló elem, aminek kedély a neve.”[22]

 

"Guttmann Jakab- Egy elfeledett magyar zsidó szobrász élete és munkássága"

Guttmann Jakabról, aki 1815-ben látta meg a napvilágot Aradon szinte teljesen elfeledkezett a magyar művészettörténet. Életén végighaladva, akad olyan aprócska részlet, ami mégis felkeltheti érdeklődésünket eme feledésbe merült szobrászművésszel kapcsolatban. Halála, ami egyesek szerint 1858-ra tehető, de akad olyan nézet is, ami 1861-re helyezi azt, legalább annyira keserűséget hagy az olvasóban, mint életének egyes részei. Magyarországon született és érzelmeiben sem hagyta el soha hazáját, mégis élete nagy részében külföldön tartózkodott. Külföldön talán nagyobb ismertségnek örvendett, mint idehaza, ami annak is köszönhető, hogy itthon nagyon kevés időt töltött. Guttmann abban az időszakban volt tevékeny, mikor még kevés érdeklődés mutatkozott hazánkban a szobrászat iránt és így kevés igazán tevékeny és jeles szobrászunk akadt. Az ő idejében éppen csak ébredezni kezdett a magyar szobrászat és annak kivirágzása váratott magára. Élete tragédiák és nélkülözések sorozata volt, de akaratereje és tehetsége mégis átsegítette a nehézségeken és lehetővé tette, hogy - bár talán kisebb elismeréssel - de maradandót alkosson a szobrászatban.

1833-ban felkerült az osztrák fővárosba, Bécsbe. A Kofranogasseban egy fegyverkovácsnál, Mayer Mártonnál szerzett munkát.[23] „Itt ébredt fel tudásvágya. Egy alkalommal, mikor fegyvert igazított, feltűnt előtte a fegyver díszítése. A nyers fába vésett virágguirlandok, ékítések megragadták figyelmét és nem nyugodott addig, míg ezeket nem sikerült utánoznia. Mikor aztán látta, hogy a vésés nem is oly nehéz tudomány, elhatározta, hogy most már ez lesz majd ambíciója.”[24]

1834-ben már önálló munkába kezd Bécsben. Ugyan ebben az évben iparművészeti kiállítás volt a fővárosban. Metternich herceg is ellátogatott a kiállításra és ott annyira megtetszett neki, amit Guttmann az egyik ott található fegyverbe vésett, hogy azonnal meg akarta ismerni. Metternich hamarosan pártfogásába vette Guttmannt. 1838-tól ösztöndíjat kapott és hála a hercegnek elkezdett járni a képzőművészeti akadémiára.

„Levelei ezidőben vegyesen írják le örömét haladása és bánatát nélkülözése miatt. De minden nehézség ellenére dolgozik és az első, mit kiállít az 1841-ik évi kiállításon, jótevőjének: Metternich hercegnek képe. Volt e kiállításon Metternichnek még négy szobra, de a hozzáértők elismerték, hogy mind között az övé a legjobb. Ugyanakkor még egy viaszkból készült szobrát is kiállította, mely a mitológiai Parist ábrázolta.”[25]1842-ben újabb nehézségekkel kellett megküzdenie. A képzőművészeti akadémia igazgatósága ugyanis nem engedélyezte számára az újabb ösztöndíjakat és segélyt. Díjakat nyer alkotásaival minden nehézség ellenére. Az első díját egy plakettel nyeri, amin II. József császárt jeleníti meg.

II. JÓZSEF CSÁSZÁR
GUTTMANN JAKAB VIASZ-DOMBORMŰVE
GUTTMANN KÁROLY GYŰJTEMÉNYÉBŐL[26]

1843-ban Rothschild Salamon bronzszobrát készíti el, ami Rothschildnak annyira megtetszett, hogy több példányban is megrendelte, sőt elhatározta, hogy támogatni fogja a művészt. Guttmann hálája jeléül elkészítette a Rothschild-ház címerét, amiről 1844 februárjában kelt levelében így ír: „E pidesztálon balra a bőségszarút tartó istennő volt elhelyezve. A jobboldalon levő nőalak pedig a vallásosságot ábrázolta. Kezében könyv, melyben olvas, míg felette pálmaágak hajolnak össze. A nő lábainál a tízparancsolat hever. Ez volt a hála munkája, s úgy látszik, megnyerte ezzel is Rothschild kegyét, mert ez midőn szó volt arról, hogy Guttmann most Rómába utazik, azzal bocsátotta el őt:Ha én szerencsés lettem, hadd legyen ön is az!”[27]1845 júniusában érkezik Rómába, ami nagy múltjával és dicsőségével inspirálta a művészt. Hatott rá többek között Michelangelo és az olasz iskola valamennyi jelentős alkotója.

CHORIN ÁRON SÍRSZOBRA
GUTTMANN JAKAB MŰVE[28]

A hazai zsidóságra annyira nagy hatással volt, Rothschild támogatása a művész iránt, hogy nála rendelik meg az akkor elhunyt zsidó főrabbi: Chorin Áron síremlékét. E mellett kisebb munkákkal is foglalkozik. Többek között ebben az időben születik meg Mózese is, amint csalódottan, átokra emelt kézzel áll a bálványimádó nép előtt, másik kezében a tízparancsolattal. Született még jó pár bibliából merített alkotása is, mint például a Sámson és Delila. E mellett a mitológiából is szívesen merített ihletet, mint a Psziché és Ámor. „Itt Psziché leplezetlen szépségében áll a néző előtt, mikor Ámor észrevétlenül közeledik feléje s fejére virágokat hint.”[29] A genius és az ifjú címet viselő alkotásáról a következő elemzést olvashatjuk: „(…) mintha csak saját törekvéseinek lenne rajza. A genius kezén vezeti az ifjút, de ez azokra a tövisekre mutat, melyek lépten-nyomon útját állják. A genius azonban bíztatja, fáklyával kezében mutatja az utat: előre!”[30]    

1848 februárjában műtermében felkereste őt a nápolyi Rothschild és megbízást adott Guttmannak. Négy tervel állt elő a művész: az első a Galambposta címet kapta, ami egy lányt ábrázol, aki kedveséhez galambbal küldi levelét és kérdően néz a madárra, hogy vajon elviszi-e üzenetét szerelmének. A második egy pajkos fiút ábrázol, aki madarat lop, míg a többi madár ott csipog a fészekben ijedtében és bánatában. A másik két terv témája Ámor volt. Az egyiken Ámor vadászik és lelő egy büszke sast, a másikon a síró Ámort jeleníti meg, mert annak íja visszapattant. Sajnos az nem derül ki, hogy melyik nyerte el a megrendelő tetszését, de általa Guttmann újabb támogatóra talált. Később elkészítette a nápolyi Rothschild megbízására IX. Pius pápa szobrát: „Nem is volt ez oly kis feladat. De Eszterházy, az akkori magyar-osztrák nagykövet kieszközölte Guttmannak, hogy Pius pápát audiencia közben észrevétlenül mintázhassa, így történt, hogy mikor a népek ezrei járultak a pápa színe elé, egy spanyolfal mögött formálta szobrát Guttmann. Mikor ez a pápa tudomására jut, őt is kihallgatáson fogadta. Meglepődve hallotta, hogy Rothschild rendelte a szobrot. Azt hitte eleinte, hogy Magyarországba készül e szobra. Tudakozódott akkor Rothschild után és annyira kegyes volt iránta, hogy a művész nem tudta sohasem feledni, hogy nem engedte előtte térdelni, hanem felállásra szólította fel őt.”[31] A szobornak akkora sikere lett Rómában, hogy több másolatot is kellett készítenie Guttmannak. Sajnálatos módon római sikerei sem tudták pótolni honvágyát, mint testvérének írt leveléből kiderül.[32]

Itthon nem találja helyét, ezért Londonba majd Párizsba utazik, ahol megismerkedik Rachel-lel, a "Theatre Francais" művésznőjével, aki a végzete lett.Viszonzatlan szerelem volt, ami az őrület határáig sodorta Guttmannt, akit végül 1857-ben hoznak haza Pestre. Folyamatos felügyeletre szoruló állapota miatt végül Bécsben kötött ki, ahol dr. Joffe vette gondozása alá: „Dr. Joffe, mikor Guttmann 1861-ben elhalt, még Pesten lakó családját sem értesítette. Megtörtént, mikor meg akarták őt látogatni, bizony a családnak csak azt mondták lakonice: hisz az már rég meghalt. Még azt sem tudták, mi történt vele, hol temették el, hol domborul sírja. Igy végződött a fényesen indult pálya. Igazi tragédia. De ez nem ok arra, hogy tehetségéről, művészetéről ne emlékezzünk meg az elismerés hangján s ne gyújtsunk fáklyát emlékezetének, ami első sorban a magyar művészettörténetírás feladata.”[33]

Guttmann Jakab minden külföldi sikere ellenére idehaza nem kapta meg az őt megillető elismerést sem életében sem később. Azért került ez a számunkra elfeledett zsidó művész a felsorolásba, hogy megismerhessük életét, tragédiáját, tehetségét és mindenekelőtt hozzájárulását a közös magyar és zsidó múlt emlékezetéhez, hiszen magyar zsidó szobrászként elkészítette Chorin Áron szobrát és a kalapos királynak is emléket állított.

A fent leírtak: életek, események és művészi alkotások megismerése után talán tisztább képet kapunk egy olyan magyar történelmi időszakról, amikor a zsidó szobrászok elismerésben részesülhettek a magyar forradalmat és a kiegyezést követően. A fenti alkotók nem csak zsidók, hanem magyar zsidó szobrászművészek, akiknek alkotásai mind a mai napig emlékeztetnek minket a magyar történelmi múltra, ami nem elválasztható az itt élő zsidóság múltjától. A fenti alkotások csak úgy jöhettek létre ennyire hitelesen, hogy az azokat megalkotó magyar zsidó szobrászok ismerték a magyar múltat és a magukénak tartották már a XIX. században, sőt azt megelőzően is.