MŰVÉSZET

Friedmann Sándor

"Ki a vízben és ki a tűzben"

Egy kortárs pajtanra[1] várva. "Vörös szőnyeg" Leonard Cohen lábai elé...

2020.04.09.

Az utóbbi napokban egyre több ismerősöm hív fel és kérdezik meg, hogy "biztos, hogy itt lesz?", majd "van már jegyed?", vagy "ugye ott leszel?" - érdeklődnek. Ami nagyjából természetes is, hiszen a legtöbbjük közös útjainkon, hosszabb autós, buszos kirándulásainkon vagy nyári kerti összejöveteleinken ismerkedett meg Leonard Cohennel. Az először csak pihentetőnek, esztétikai élménynek szánt zene és az előadó, függetlenül az út vagy a találkozás tematikájától, mindenki érdeklődését felkeltette. Barátaim, ismerőseim többsége az idők folyamán (az elmúlt 25 évben) Cohen rajongó lett. Nekik és rajtuk keresztül mindenkinek szánom ezt a kis elemzést arról, hogy egy "erősen elkülönülő", tradicionális kultúra kis gyöngyszeme, hogyan lesz az egyetemes művészet, a pop kultúra szerves része.

Széfer Or Zarua[2] és rabbi Amnon legendája.

A tradicionális zsidó élet és a tudományként művelt zsidó kultúrtörténet egyik legfontosabb dokumentuma, egy 13. századi kézirat, a bécsi Jichak ben Mozes (1180-1250) által irt és összeállított Or Zarua, (Mutatott fény,) című szokás és liturgia gyűjtemény.

Az összeállításból mindösszesen két kézzel írott példány maradt az utókorra. A kézirat 1862-ben látott napvilágot először nyomtatott formában.

Ebben a kompendiumban találjuk az egyik legkorábbi (ha nem a legkorábbi) híradást rabbi Amnon történetéről, vagy még inkább, egy gyönyörű ima, egy himnikus vallomás keletkezésének legendájáról.

Ros Hásáná, annak a tíz napos ciklusnak a nyitó napja, amikor az "Örökkévaló kinyitja az élet könyvét" és tíz nap elteltével, Jom Kipurkor, a "Bűnmegvallás napján pecsétel le." Egyúttal ez a nap a zsidó újév ünnepe is. Az ennek a napnak törvényeit és liturgikus szokásait leíró rész végén, az Or Zaruában rabbi Jichák, a bonni rabbi Efrájimra (1133-1197) hivatkozva, a következőket meséli el:

Történt valamikor a 11. században, hogy Mainz (Magenza) város zsidó közösségének nagy tudású vezetőjét, rabbi Amnont, a város fejedelme át akarta téríteni keresztény hitre. A folyamatos és életveszélyes vegzatúrára rabi Amnon megingott és kért három nap gondolkodási időt, hogy haladékot nyerjen. Időközben mélységesen megbánta látszólagos hezitálását és a határidő leteltével nem volt hajlandó megjelenni az uralkodó előtt, aki erre megdühödött és megcsonkítatta a makacs zsidó tudóst. Az eset pár nappal Ros Hasana előtt történt és a megcsonkított Amnon érezve, hogy nincs neki sok hátra, kérte, vigyék el az ünnepen a zsinagógába. Amikor az előimádkozó a Kedusa imához ért, rabbi Amnon megszakította a liturgiát és elmondott egy általa irt verses imát, egy himnuszt és rögtön utána meghalt. Az ima az unetane tokef (és mondjuk el...) szavakkal kezdődik, amit Kalonymos ben Mesulam (szintén 11. századi mainzi tudós) jegyzet le, a neki nem sokkal később álmában megjelenő Amnon elmondása alapján.

Van olyan tudós vélemény is (Elijahu Munk, Olam Hatfilot), miszerint az unetane tokef ima magának Kalonymos ben Mesulamnak az alkotása.[3]

Az viszont tény, hogy a szóban forgó himnikus ima, azóta az askenázi és itáliai közösségek ros hásánai és jom kippuri ünnepi liturgiájának egyik legfelemelőbb imája.

Anélkül, hogy túlságosan belemennénk a történeti fejtegetésbe, meg kell említeni, hogy a legújabb kutatások fényében, a Kairói Geniza kéziratainak alapján, a fenti történet valójában csak legenda és a vers még régebben íródott. A szöveg valószínűleg az egyik első pájtán, az erecbeli Janai nevéhez fűződik, aki a 7. században írta a mai napig is az ünnepi liturgia részét képező pijutjait, áhítatos verseit.[4]

Az unetane tokef ima négy, egymástól jól elkülöníthető része:

Az első bekezdés lefesti az ítéletnapot, amikor az Örökkévaló felnyitja a jegyzőkönyvet, mivel Ő egyben a biró és a vádló, a szakértő és a tanú s aki beir és pecsétel, majd felzeng a sófár hangja s az angyalok ide-oda szaladoznak félelmükben és igy szólnak: Itt az itélet napja!

A második egység elmondja, hogy az egész emberiség elvonul előtted, mint a juhnyáj és amint a pásztor számbaveszi a nyáját úgy leszünk mi emberek számbavéve, átvizsgálva és a vizsgálat alapján megitélve. Majd igy folytatódik az ima:

Újév napján lesz megírva és a jom kipuri böjt napján lesz megpecsételve,
hányan halnak meg és hányan születnek,
ki marad életben és ki fog meghalni, ki a maga idejében,
ki idő előtt, ki a vízben és ki a tűzben, ki kard által, ki ragadozó által,
ki éhségben és ki szomjúságban, ki földrengésben és ki járványban,
ki megfojtva és ki megkövezve.
Kinek lesz nyugta és ki kel vándorútra, ki él majd csöndben és ki hányattatik,
ki él békében és ki szenvedésben, ki szegényedik el és ki gazdagszik meg,
ki alacsonyodik le és emelkedik fel.

A harmadik bekezdés az Örökkévaló könyörületét kéri annak alapján, hogy az ember természetéből fakadóan bűnös és születetten tehetetlen és halandó, s talán mert Te vagy teremtőjük, és Te ismered természetüket - megbocsájtatnak vétkeik.

Végül a negyedik bekezdés lírai módon dicséri az Örökkévalót, ahogy az minden létezés fölött létezik és akihez a magasban lakók a lenn lakókkal együtt mondják könyörgésüket és hálájukat.[5]  

Az unetane tokef imát minden ros hasana és jom kippur ünnepén, a világ bármely tájára vetődött s ott letelepedett askenázi közösség már ezer éve nagyjából azonos dallammal recitálja, miközben az imádkozó "bűnbocsánatot kér és elfogadja a rá kirótt pecsétet.

A kortárs pajtan

A lengyel-litván nagyszülőkkel rendelkező kortárs pájtán, gyerekkorát tradicionális zsidó közegben töltötte Kanadában, a Québec tartománybeli Montrealban. A péntek esti, szombati, valamint az évet állandó ciklusokra osztó, ismétlődő ünnepi liturgia, a zsinagógai szöveg és dallamvilág, no meg kitűnő hangú édesanyja jiddis és orosz nyelvű népdalai kitörölhetetlenül megmaradtak és gyakran előbukkannak Leonard Cohen író, költő és dalszerző alkotásaiban.

Így volt ez az 1974 nyarán megjelenő új lemezén szereplő dalok, különösen egy dal, a Who by fire, azaz a Ki tűztől esetében is. A dal szövegének és bizonyos mértékig dallamának teljes megismeréséhez, a fenti himnusz történetének megismerésén kívül a dal születésének előzményei is hozzátartoznak, elősegítik az első látásra kissé furcsa szöveg megértését.

Cohen 1973 októberében, otthagyva Hydra szigeti költői magányát, Izraelbe ment a jom kippuri háború hírére, hogy: megállítsam az egyiptomi golyókat,[6] írta később.

Közel három hónapon keresztül spontán módon, minden előkészület és szervezés nélkül szórakoztatta a Szinájban és a többi frontvonalon állomásozó, harcoló katonákat, gyakran életveszélyes helyzetekbe kerülve. A háború 20 napja alatt részt vett az éles bevetésekben és a harcok szüneteiben rögtönzött koncerteken  vonta el a katonák figyelmét a harcokról és tartotta bennük a lelket. Közben maga is, romantikus hevületének engedve, hol ejtőernyősnek, hol meg más fegyvernemhez jelentkezett önkéntesnek.

Mikor voltak ennél időszerűbbek, a tradíció szerint gondolkodónak, az unetane tokef sorai?

Újév napján lesz megírva és a jom kipuri böjt napján lesz megpecsételve,
hányan halnak meg és hányan születnek,
ki marad életben és ki fog meghalni, ki a maga idejében,
ki idő előtt, ki a vízben és ki a tűzben, ki kard által, ki ragadozó által...[7]

 

Az emberi élet inflálódásának élménye Cohenban nagyon gyorsan alakult át kész szöveggé és zenévé.  Pár hónap múlva, pontosan 1974 februárjában, megtörtént a stúdió felvétel és hamarosan meg is jelent a háború inspirálta lemez, a New Skin for Old Ceremony, vagyis Régi Ünnep Új Köntösben, aminek a 9. darabja a szóban forgó Who by fire, Ki a tűztől című dal.

A  lemezen szerepel olyan dal, amit a sivatagi harctéren komponált és irt Cohen. Ilyen a Lover, Lover, Lover, amelyben apjának tesz (látszólag) szemrehányást, hogy miért is született annak, aminek. (Vagy inkább olyannak, amilyennek.) Aztán szerepel a lemezen egy romantikus harci álom Field Commander Cohen, vagyis Cohen parancsnok címmel, amiben Cohen parancsnok az ellenséges vonalak mögött "felderít," megsebesül ugyan, de hősiességével megmenti hazáját. De mindegyik dal közül Cohen zsidóságára, zsidó gyökereire és a harcok alatti lelkiállapotára leginkább a Who by fire utal. És persze, ahogy a fentiekből kitűnik, az egyik legautentikusabb módon, mert egy jom kippuri háború során az ország és a saját megmenekülése alkalmából, egy ezer éves jom kippuri pijut, egy ima parafrázisát írja meg és adja ehhez hozzá a gyerekkor távlatából előbukkanó ünnepi dallamot.

Így hangzanak "Cohen parancsnok" imájának, az unetane tokef utánérzésének a Who by Fire-nak bevezető sorai:

És ki tűztől, ki meg víztől,
ki napsütésben, más meg az éjben,
ki, mert így rendeltetett, a másikon a bíró ítélkezett

Ha a pár sorral fentebb idézett ima szövegét összevetjük "Cohen parancsnok" szövegével, látjuk a szembeötlő azonosságot. Sőt, azt is láthatjuk, hogy az ima ismerete nélkül (legalább is a tartalom ismerete nélkül) a szöveg szinte értelmezhetetlen. Ha nem tudjuk, hogy itt egy olyan kultikus szövegről van szó, amelyben kész ténynek vesszük az "érdemi elrendelést", sorsunk, életünk "rajtunk kívüli, egy "Főbíró" általi elbírálását", nem igazán érthetjük az állítmány nélküli mondatok pattogó egymásutánját. A kezdő sor szokatlan és-e fontos szerepet kap: egyrészt sejteti az archaikus eredetet, másrészt jelzi, hogy ez egy másik, egy hosszabb szövegből kiragadott rész.

Még mindig nem értjük, hogy miről is van szó, legfeljebb csak valami halvány sejtés kezd motoszkálni bennünk, ahogy a dallam monotonitása is alátámasztja a nyelvi ismétlődéseket, mígnem a költő megsajnál minket és kapaszkodót nyújt; egy idegen sorral, egy kérdő mondattal megszakítja a felsorolást. Az első, amire rájövünk, hogy a refrénszerű kérdés kérdő ki - je másképp értelmezendő, mint a többi sor ki szavai, amelyek, most már tudjuk, azt jelentik, hogy, "van aki," vagyis "ki így, ki úgy" végzi...

ki rügyfakasztó májusban,
ki meg lassú oszlásban
És -mit mondok majd- ki szólít?

A költő ezzel az ima ihlette szövegbe illesztett refrénsorral (kérdéssel) egyrészt, mintegy kiszól az archaikus szövegből, másrészt szakaszol, hogy az ismétlődő, erős ritmusból feltűnő, figyelemfelkeltő módon, zenei eszközökkel alátámasztva a szöveget, váltson egy lágy, hosszan elnyújtott gyönyörűen kitartható hangra, mely egyúttal felhívja a figyelmet magára a "szólít" szóra. Dacára, hogy vannak rímei, versnek nincs igazán kötött rímképlete, akárcsak a korai héber pijutoknak, inkább a szövegen belül a szavak ritmikája adja a versszerű, himnikus formát. Érdekes és mindenképpen elgondolkodtató Cohen változatában az a nyelvi játékosság, ahogy a ki szóval játszik. De talán nem csak nyelvi játék. Még a harctéri eseményeken mereng, elvonulva a világtól pár nappal a háború után, hogy a belső, robbanásig halmozott feszültséget kiírja magából, fülében a harc sikolya vagy éppen a halotti csend, amikor eszébe jut a "Bűnbánó" napok egyik lélekbemarkoló, lelket lemeztelenítő himnusza az ember kicsinységéről, a kiszolgáltatottságáról és az ember életének elrendeltetéséről. Adódik a kézenfekvő párhuzam a "Félelmetes napok" sors (meg) pecsételési misztikája és a jom kippuri háború között, de talán nem ez indokolja Cohen választását. Sokkal inkább a saját szövege. Saját, misztikus, nehezen, vagy inkább sokféleképpen értelmezhető sora, az ima több száz éves textusa között: És – mit mondok majd – ki szólít? Kinek szól ez a kérdés? A kérdező, nem vitás, maga a költő, (az adott szituációban a harcos), de kinek akar beszámolni arról, hogy ki szólítja (majd el)? Netán, ő saját magának? Netán saját hitében, saját meggyőződésében kételkedik?

Mert elszólító pecsétet csak az Örökkévaló adhat a benne hívő szerint. Vagy, ahogy az albumon lévő másik dal szövegében, a Lover, lover, lover-ben írja: Megkérdeztem Apám, mondtam: Apám! Adj új nevet, a mostanit beszőtte a félelem, a züllöttség, a gyávaság és a szégyen, -  az apjának akar üzenni, hogy ha netán nem élte volna túl a háborút, az önkéntes ajánlkozása azért volt, hogy az apjától kapott nevéről (a diaszpóra mentalitásról) saját döntésével lemossa a több száz éves rárakódott negatív jelzőket? Nem tudjuk meg, hogy kinek mit mond majd a költő arról, hogy ki szólította cselekvésre. Csak, sejtjük ki szólíthatta fel erre a lelkiismereti döntésre, ha már az életét nem szólította el.

A kérdés megválaszolatlanságát a dalban gyönyörű zenei motívum emeli ki és az improvizációnak tűnő gitárszóló időt hagy nekünk a feltett kérdésen gondolkodni.

Ki elhagyatva, ki meg altatótól kapatva,
ki a szerelem okán, ki meg egy tompa kés fokán,
kit majd egy lavina, kit a porvihar
kit a kapzsiság, kit meg az éhhalál,
És - mit mondok majd- ki szólít?

Most már látjuk, hogy Cohen az ima szövegének azt a részét parafrazeálja, s bővíti ki saját költői képeivel, amelyik a halállal, az elszólítással foglalkozik. Ami persze nem csoda közvetlenül a háborús élmények után. Nem törődik a halálon kívüli "sors pecsétekkel", olyanokkal, mint:

kinek lesz nyugta és ki kel vándorútra,
ki él majd csöndben és ki hányattatik,
ki él békében és ki szenvedésben, ki szegényedik el és ki gazdagszik meg,
ki alacsonyodik le és emelkedik fel.
(Az unetane tokef sorai)    

Érthető, hogy az amúgy a társadalmi és morális kérdésekre érzékeny költőt, most csak a "kijelölés", a halálban való predesztináció kérdése izgatja. Az, hogy ő megmenekült az önként vállalt pokolból, még nem ok örömre. Sok áldozata volt a háborúnak.

És mit mondunk az "itt hagyottaknak", ki szólította el szeretteiket? Persze a tradicionális életet élőknek erre megvan a válasz. Ők nagy lelki nyugalommal fogadják az eseményeket. Csak a kételkedők, a "tévelygők" tesznek föl kérdéseket. Meg a költők.

És ki bátor tetteként, ki meg csak véletlenül,
ki magányban, ki mert tükörben ül,
ki imádottja akaratából, ki saját kezétől
ki megláncoltan, ki mert hatalomtól szédül
És - mit mondok majd- ki szólít?

Végül, miután már harmadszor is feltette magának (a világnak) a költő a kérdést,- legutóbbi feldolgozásaiban vokalistái gyönyörű tercének kíséretében,- nincs több szöveg. A zene is elhalkul, majd véget ér.


És ki tűztől,
ki meg víztől,
ki napsütésben, ki meg az éjben,
ki, mert így rendeltetett, kin meg a bíró ítélkezett,
ki rügyfakasztó májusban,
ki meg lassú oszlásban
És - mit mondok majd- ki szólít?


Ki elhagyatva, ki meg altatótól kapatva,
ki a szerelem okán, ki meg egy tompa kés fokán,
kit majd egy lavina, kit a porvihar
kit a kapzsiság, kit meg az éhhalál,
És - mit mondok majd- ki szólít?

És ki bátor tetteként, ki meg csak véletlenül,
ki magányban, ki mert tükörben ül,
ki imádottja akaratából, ki saját kezétől
ki megláncoltan, ki mert hatalomtól szédül
És - mit mondok majd- ki szólít?

And who by fire,
Who by water,
who in the sunshine, who in the night time,
who by high ordeal, who by common trial,
who in your merry merry month of may,
who by very slow decay,
and who shall I say is calling?

And who in her lonely slip, who by barbiturate,
who in these realms of love, who by something blunt,
and who by avalanche, who by powder,
who for his greed, who for his hunger,
and who shall I say is calling?

And who by brave assent, who by accident,
who in solitude, who in this mirror,
who by his lady's command, who by his own hand,
who in mortal chains, who in power,
and who shall I say is calling?

A who by fire c. dal meghallgatása itt

Budapest, 2009, 07 01



[1] Pájtán: héber, költő, (poeta) aki a középkortól kezdve zsinagógai költeményeket írt. Ezeket a héber, ritkán arameus nyelven írt költeményeket pijutnak nevezzük. A pijut rendszerint himnusz, vagy könyörgés, de olykor az ünneppel kapcsolatos hagyományból, bibliai emlékekből és legendákból meríti anyagát.

[2] A mutatott fény könyve, héber

[3] A történet leírása Naftali Krausz tollából megtalálható a Zsidó Újév Imarendje című Chabad kiadású Machzor 236. oldalán

[4] Liturgical Poems of Yannai, collected from Geniza fragments and other sources and published by Menachem Zulay, Berlin, 1938.

[5] Az unetane tokef kezdetű ima, Simon Sároni fordítása, az Izrael Fohásza, a Zsidó Újév Imarendje című Chabad kiadású Machzorból való, 1997

[6] Eddig még kiadatlan, naplószerű munkájában, a The Final Revision of My Life in Art-ban. Említve in Ira B. Nadel’s “Various Positions” p. 196-200

[7] Izrael Fohásza, A zsidó újév Ros Hásáná imarendje, 235.o, Zsidó Nevelési és Oktatási Egyesület, Bud. 1997