MŰVÉSZET

Friedmann Sándor   

"Felvettem a Bob Dylan álarcomat": Bob Dylan és a személyes (ön) azonosság (tudat)

2024.05.26.

 

A legtöbb ember azt gondolja magáról, hogy ő ugyanaz az, az egy ember a születését! a haláláig.

Filozófusok mindent elkövetnek, hogy bizonyítsák ennek a gondolatnak a képtelenségét.

Ezt teszi Bob Dylan is.

Ezért nem lehet meglepő számunkra, hogy Bob Dylan élete és művészete orvosi lóként szolgál, ha az önazonosság kérdését vizsgáljuk.

A Zimmerman álarc

A címben szereplő idézet 1964, október 31.-én[1] hangzott el a new-yorki Philharmonic Hallban tartott koncerten, Bob Dylan szájából. A közönség soraiból felhangzó kissé gunyoros, pimasz bekiabálásokra Dylan így válaszolt: Tudják Halloween[2] van. Felvettem a Bob Dylan álarcomat. A közönség természetesen hálásan nevetett, mint aki érti a viccet, aztán folyt tovább a koncert.

De, mi most álljunk meg egy szóra és vizsgáljuk meg ennek a vicces bon mot -nak a lehetséges értelmezéseit.

Ha azt mondjuk, hogy valaki egy másik személy maszkját viseli, akkor az álarc viselője nem az, akinek mutatja magát. Ha Drakula maszkot veszünk fel egy bulin, hogy ijesztgessük a haverokat, akkor ez azt jelenti, hogy mi nem vagyunk Drakula. De, hogyan értelmezzük azt, amikor egy híres pop előadó előadása közben, október 31.-én a New-Yorkban kijelenti, hogy ő Bob Dylan álarcot visel? A kijelentés már csak azért is rejtélyes, mert aki ezt mondta az maga Bob Dylan. De ha Bob Dylan- a fentiek alapján- nem Bob Dylan, akkor kicsoda?

Hogy a téma kínálta probléma kihívását elfogadjuk, mélyedjünk el kissé az azonosság tudat, a személyes identifikáció értelmezésének (filozófiai?) vizsgálatában.

Mindannyian, önmagunkat valamilyen szemléletből kiindulva azonosítjuk. Nézőpontunktól függően, hol a "munkánk" leszünk, vagy szerepeink szerint definiáljuk magunkat, gyerekként, szülőként vagy éppen házastársként. De valójában azok vagyunk, akikként éppen most definiáltuk magunkat? Valóban ez lenne a személyes azonosság lényege?

Az-e a kérdés, hogy mi tesz minket azzá, amik vagyunk, vagy aminek hisszük magunkat, vagy pedig az, hogy minek alapján tartjuk magunkat ugyan annak a személynek, akinek egy bizonyos időben (korábban) meghatároztuk magunkat? Vagyis azok vagyunk- e (most) egy későbbi időpontban, akik korábban voltunk, vagy aminek mondtuk, mutattuk magunkat?

Ha a válaszunk az, hogy minden időben, vagyis időtől függetlenül, mi vagyunk, akkor meg kell keresnünk a választ arra, hogy szereptől és időtől függetlenül mitől vagyunk mi? Mi azonosít bennünket magunkkal? Mitől vagyunk azok, akik vagyunk? Az önazonosság keresésében és értelmezésében próbáljuk meg Bob Dylan útján járva, megtalálni a megfelelő választ a kérdésre; mitől leszünk különböző időkben ugyanaz a személyiség, milyen erkölcsi értékek kellenek ahhoz, hogy ha más öltözetben is, (álarc) de "hűek maradjunk önmagunkhoz," ahhoz, aki mi vagyunk.

Ki az a Bob Dylan?

Robert Allen Zimmermanként született Duluth-ban, Minnesotában, 1941-ben. Apja, Ábrahám Zimmerman odesszai, anyja Beatrice Stone, (Sloimovitz) litván zsidó bevándorlók gyermeke. 1946-ban a közeli (100 kilométer) Hibbingbe, az akkori világ "vasérc fővárosába", az anya szülővárosába költöztek Zimmermanék.[3] Tehát, Bob Dylan Robert Zimmerman?

Ha már itt tartunk, nézzük meg, hogy mik a meghatározó paraméterei egy személy azonosságának. Mi teszi az 1964-ben színpadon álló pop-dal előadót, már-már pop ikont, azonossá azzal az öt éves "fiatalemberrel", akinek a családja 1946-ban költözött egy Hibbing nevű minnesotai bányavárosba? Az már az első megközelítésre is látható, hogy nem egy válasszal fogjuk alapvető kérdésünket megvilágítani. Hanem többel. (Ha a megvilágosodás, mint várható eredmény nem eufémizmus)

Az egyik válasz, hogy Bob Dylan ugyan az a személy 1964-ben, mint aki 1946-ban, vagy akár 2008-ban, mert ugyan az a test. Nevezzük ezt a fajta szemléletet az önazonosság fizikális megközelítésének. Tehát: ami azonossá teszi az embert különböző időkben az a folyamatos fizikai valója. Azért tegyük hozzá, testünk állandóan változik, állandó megújulásban van. Ma már tudjuk, hogy hét évenként megújulnak testünk sejtjei, kicsinek születünk és idővel megnövünk, hajunk kihullik vagy fehér lesz. A "minden változik" állítás igazát a test változásával illusztrálhatjuk leginkább. No meg Dylan hangjával. Azonban a számtalan változás ellenére, elmondhatjuk, hogy az adott idővonal bármely pontján is vizsgáljuk, ugyanazzal a testtel van dolgunk. Tehát az "azonos test, azonos személy" princípium alapján könnyen válaszolhatunk a kérdésünkre, hogy ki Bob Dylan, vagy bárki más. A Philharmonic Hallban színpadon lévő alak (test) 1964-ben oksági összefüggésben van az 1941-ben Duluth- ban született testtel. És ugyanaz az élő organizmus fogja majd (a születése után) az összes változást előidézni.

Nos tehát, igaz az, hogy "azonos test, azonos személy?" Tegyük fel, hogy a 70-es évek végén Dylan agyát átültették egy evangélista keresztény testébe és ennek az evangélista kereszténynek az agyát pedig Dylan testébe, mely éppen turnézott és arról győzködte a hallgatóit, hogy ő "újra született."[4]

Ezzel talán azt akarnánk állítani, hogy akit a színpadon láttunk (1964-ben), az nem Bob Dylan volt. Tényleg ha arra gondolunk, hogy mitől Bob Dylan a Bob Dylan, akkor Bob Dylanként identifikáljuk azt, aki Bob Dylan agyával rendelkezik. Mert, hogy általában úgy gondolkodunk, hogy ha átültetnék agyunkat egy másik személy testébe, az a test ameddig a mi emlékeinkkel és személyiségünkkel rendelkezik, az a másik személy mi lennénk, függetlenül attól, hogy a teste, arca hogy néz ki.

Ha ez így van, akkor miért nem azonosítjuk magunkat magával az agyunkkal, vagy annak egy meghatározott részével? Ez a gondolat csak megerősítené eddigi úgynevezett fizikális meghatározást, mivel az agy test fizikai részének "tűnik" és az előbb azt határoztuk meg, mint önazonosságunk kritériumát. Igen ám, de az ok, amivel az előbb Dylan személy azonosságát agyával azonosítottuk, az nem az agyának anyagi halmaza, hanem bizonyos jellegek, mint személyiség és emlékezet megléte ebben a halmazban. Ha viszont ez így van, akkor már nem a fizikai állaggal, egy fizikális megjelenéssel határozunk meg egy egyént, hanem bizonyos pszichológiai jellegek összességével. Ezért most vizsgáljuk meg a pszichológia válaszát a "mi határoz meg minket" kérdésre.

"Te vagy az? Megismerlek."

Dacára, hogy egymás testről, arcról történő felismerése bevett szokásunk, ezt mégsem tekinthetjük kérdésünkre adott diszciplínaként használható válasznak. Sokkal ígéretesebb válasznak tűnik az első olyan filozófusnak, John Lockénak a kérdésre adott válasza, aki azt vizsgálta, hogy mitől azonos önmagával egy személy, különböző időkben. Locke válasza röviden úgy foglalható össze, hogy az emlékeink azok, amik személyünket meghatározzák különböző időpontokban. Ez persze azt is jelenti, hogy mi azok is vagyunk, akik egy korábbi időben ugyanazzal a tudattal vagy emlékekkel rendelkeztek, mint mi magunk. Locke szerint a személyes azonosságot a tudatosságban (consciousness) kell keresni. Az ént (self) a tudatosság igazolja, mely az érzékelést és a gondolkodást állandóan kíséri ez által lesz ki-ki a maga számára azzá, amit önnön magának nevez- mondja Locke.[5] A tudatosság az, ami biztosítja az én (a self) időbeli folytonosságát, azzal, hogy nem csak jelenbeli, hanem múltbeli történéseit, kapcsolódásait is ismeri.

Amilyen messze ez a tudatosság egy tetszőleges múltbeli cselekvéshez vagy gondolathoz, addig terjed az illeti személy azonossága; mert ő ugyanaz az én most, mint amelyik akkor volt, s az az én, amelyik jelenleg ama múltbeli cselekvést vizsgálgatja, azonos azzal, amelyik annak idején végbevitte.[6]

Tehát kimondhatjuk, hogy két mentális vagy gyakorlati cselekvés között a híd szerepét az emlékezet tölti be, ha a két cselekvést ugyanaz a személy végezte.

Ez a szemlélet, melyet nevezzünk "emlékezet nézetnek", vagy "emlékezeti megközelítésnek", már tudja kezelni az előzőekben felvetett "agyátültetési" példát. E szerint az 1980-as évek elején a Dylan agyával gitározó és éneklő evangélista keresztény, aki vallásos dalokat adott elő a színpadon és a lemezeken, nem lehetett Bob Dylan, mert ő nem rendelkezett azokkal az emlékekkel, miszerint Bob Dylanként (csak a példa kedvéért) 1964-ben Newportban, mennyire kifütyülték, sőt majdnem hogy lezavarták a színpadról. Ennek az "emlékezet nézetnek", mely szerint a folyamatos emlékezet az, ami alapján vagyok az, aki vagyok, van még további implikációja is, hogy t.i. elméletileg persze, lehetnék akár egy másik történelmi korban élt személy is. Locke elfogadja ezt a megközelítést.

Egy tudatos múltbeli vagy jelenlegi azonos történés esetén a történéshez tartozó személy is azonos. Hát nem tudatosult bennem, (mintha láttam volna) Noé bárkája az özönvíz közepén, éppúgy, mint a Temze árja múlt télen? Vagy akár ahogy most éppen írok; kétségtelen, hogy én aki most írok, vagyok az, aki látta a tavalyi Temze áradatott, azt a bizonyosat az általános áradások közül, és vagyok önnön magam, bármilyen szubsztanciába is helyezve; aki ezt leírja, ugyan az, az én, aki tegnap is voltam? [7]

Látszólag a múltbeli életek azonos tapasztalatai iránti fogékonyság megfelelő közelítésnek tűnik, Dylan "emlékezet szemléletének" vizsgálatára. Az azonos ego több életen keresztüli megismétlődésének gondolata egyáltalán nem idegen Dylantől és nem kell nagyon mélyre ásnunk ahhoz, hogy némely írásában is kimutassuk vonzódását ehhez az ideához.

Az 1975-ben megjelent Vér az Utakon. című album utolsó előtti dalának, a Shelter from the Storm nak[8] a bevezeti sorai így hangzanak:

Egy másik életben, hol vér és küzdelem az ár
Hol érték volt a sötétség, s az út meg csupa sár
Jöttem én a formátlan figura, a vadon felől,
Jer' belülre- mondta ő,
Nálam menedékre lelsz a vihar elől

A vers első két sora egy elűzi életre, egy már megélt életre, életélményre utal.

Az 1976-ban megjelent, Oh Sister[9] -ben dacára, hogy metaforaként használja Dylan a történetet az események során a két szereplő meghal, majd újra születik.

Együtt nőttünk fel,
A bölcsőtől a sírig,
Meg is haltunk, de aztán újra születtünk
Fura mód, hogy nyugalomra leljünk.

Akárcsak az I and I[10] című 1983-ban megjelent dalszöveg sorai között:

De rég aludt idegen nő az ágyamban.
Gyönyörű, ahogy szabadon repdes álmában
Egy másik életében bizonyára a világ uralkodónője volt
Vagy hőséget érdemlő, igaz felesége nagy királynak,
Ki a holdfényénél irt zsoltárokat szerelme tárgyának[11]

A számos "előzetes létre" és "ismételt megélésre" való utalás dacára, nem úgy tűnik, mintha a az emlékezet ezekben az ismételt megélésekben, reinkarnációkban központi szerepet játszana. Vagy, hogy az "én azonosság" meghatározásában, ezekben az "idők feletti" szituációkban az emlékezet lenne a meghatározó.

Az igazsághoz tartozik, hogy a Shelter from the Storm -ban kimutatható némi "előélet emlékezet", akkor, amikor az író (narrátor) azt mondja, hogy aki menedéket kínált neki levette a fejéről a töviskoszorút[12], de az Oh Sister című dalban leirt szituáció már sokkal ködösebb. Az a kijelentés, hogy együtt nőttünk fel, a bölcsőtől a sírig, semmiképpen sem mutat fel valamiféle speciálisan meghatározott emlékképet, s nem valószínű, hogy több az író (narrátor), misztikus vágyálmánál.

Az I and I - ban sem bizonyítja az író (narrátor), hogy az ágyában álmodó hölgynek emlékei lennének előző életéből, amikor is egy király felesége lett volna.

Úgy tűnik, hogy Dylannél a szereplőknek néha vannak emlékeik előző életükből, máskor meg nincsenek. Néha meg bizonytalan (számunkra, olvasók számára) a dolog.

Így hát az "emlékezet nézet" nem feltétlenül kiindulási pont, amikor Dylan önazonosságát vizsgáljuk, mert ő úgy értelmezi a több életet megélő (átélő) azonos egót, hogy nem törlődik a megélt életek egyenkénti emlékeivel. Más szóval, ezekben a reinkarnációs sorokban Dylan nem tulajdonít különösebb fontosságot az azonosságtudat "emlékezet nézet" felőli megközelítésének. Mintha (hátha) tudatában lenne magával az elmélet hiányosságával. Vegyük a következőt: tegyük fel, hogy 1964-ben egy pop sztár a színpadon visszaemlékezik minnesotai gyermekkorára. Most vetítsük előre a nyolcvan éves Bob Dylant, (remélhetőleg még aktív), amint visszaemlékezik az 1964-es színpadi szereplésére, de már nem emlékezik korai gyermekkorára. No, már most, mit mond minderről Locke emlékezet elmélete? Azt, hogy az 1964-ben színpadon lévő, 23 éves közönség bálvány azonos a minnesotai ötéves gyerekkel, (mert rendelkezik a gyerekkori emlékekkel) vagy azt, hogy a nyolcvanas éveiben lévő rekedt hangú kultúrikon azonos az 1964-es csápolást és őrjöngést kiváltó sztárral, (szintén az emlékek miatt). De akkor a nyolcvanas éveiben lévő Dylan nem azonos az ötéves minnesotai gyerekkel, (mert nem emlékezik), ami ugye nonszensznek hangzik. Nem beszélve arról, hogy ez az állítás felborítja a logikának az alapképletét, ami így néz ki: Ha A megegyezik B-vel és B azonos C-vel, nos, akkor A-nak is meg kell egyeznie C-vel. Locke elméletének ez a józan logikával levezetett kritikája, Thomas Reidtől[13] származik s csak a kezdete az "emlékezet elmélettel" kapcsolatos értelmezési nehézségeknek. Anélkül, hogy elmélyednénk a pro-k és a kontrák szövevényében, azért néhány idevágó megállapítást tehetünk. Emlékeink eléggé sporadikusak, vagyis szórványosak és a teljesség (a teljes megélt időre való emlékezés) sem igazán jellemző emlékező képességünkre. Vagyis a fenti "emlékezet szemlélet" alapján életünk jó részéhez semmi közünk sincs, mivel nem emlékezünk rá, ezért személyiségünknek, azonosságtudatunknak, vagyis saját magunknak sem részei. Igaz-e ez vajon? Vagy vegyük a kóros eseteket. Ha egy rokonunk elveszti az emlékezetét, akkor ő már nem ugyanaz a személy, nem az anyánk, apánk, bácsikánk, bárki, aki addig közel állt hozzánk? Akkor már nem ő az, aki enni adott, olvasni tanított, kirándulni vitt, és így tovább? Vagyis a hozzánk közel álló személy emlékezet vesztése esetén a feléje irányuló szociális kötelezettségünk nem más, mint minden névtelen embertársunk felé irányuló általános kötelezettség? A családunk tagjai iránti kötödésünk természetesen más, mint az általános emberbaráti szeretett szava a többiekhez. Mennyiben, miben más? Az "emlékezet nézet" alapján elég nehéz lenne ezt a speciális kötődést megmagyarázni. Akkor hogyan? Nagyon úgy nézz ki, hogy keresnünk kell az önazonosság tudat meghatározásának egy harmadik megközelítését is, egy olyan megközelítést, amivel közelebb kerülünk a dylani "ki vagyok én?" kérdés megfejtéséhez. Legalább is, ami a publikus, a közönség előtt zajló életének "személyazonosságait" illeti.

A lélek embere?

Személyiségünk meghatározásának egyik legevidensebb módja, legalább is a nyugati kultúrákban, nem annyira a testünk sem az emlékeink, hanem a lelkünk vizsgálata.

E szerint a nézet szerint a lélek egy metafizikus szubsztancia, amely egy meghatározott testhez kötődik. Annak ellenére, hogy a lélek elkülönül a testtől,- mondják- az az általános felfogás, hogy létezését a testtel együtt kezdi meg, a testtel maradva végig annak fizikai létéig és végül az, hogy az örökkévalóságba jut-e, az a földi cselekedeteinek fényében kerül megítélésre.

Ha a fentiek fényében vizsgáljuk azt a kérdést, hogy mi teszi a Robert Zimmermanként született személyt azonossá a Bob Dylan néven színpadon éneklő és gitározó személlyel, akkor azt mondhatjuk, hogy a két karakter azonos lelke. Ugyan, ez a szemlélet nem feltétlenül annyira népszerű a filozófus társadalomban, mint a laikusok között, de azt sem lehet mondani, hogy minden előzmény és gyökér nélkül való lenne. Már Platón is feltételezte egy nem-fizikai entitás meglétét mely az öröklétben kapja meg büntetését vagy éppen pozitív megítéltetését, földi cselekedetei alapján. Később Descartes nyilvánította ki egy "lelki szubsztancia", egy "anyagtalan szubsztancia" meglétét azzal, hogy a gondolkodáshoz kötötte a fizikai lét igazolását.

Dylan kereszténnyé konvertálódásának bizonyítékaként kezelt három album (Slow Train Coming, Saved, Shot of Love,) verseiben tisztán kimutatja azt a meggyőződését, hogy lelkünk a földi élet elhagyása után számonkérés elé néz a földi cselekedeteinket illetően. A When He Returns-ben, (Amikor Ő visszatér), Dylan kijelenti, hogy Krisztus trón felállítását tervezi, Amikor Ő visszatér. Ezekkel és a vers további soraival: mindenki fölött ítéletet tartottak..., a tettei alapján, a tüzes tóba vetették..., mely sorok János jelenései, vagy más néven az Apokalipszis[14] könyvének sorait idézik, egyértelműnek tűnik Dylan hite az iránt, hogy a lélek és nem a test ítéltetik meg az életben elkövetett tettek alapján.

A Slow Train Coming albumban lévő másik vers, a Precious Angel (Imádott Angyal) egyik versszaka így hangzik:

Úgynevezett barátaim maguktól elbűvölten
Szembe mondják nekem, hogy "minden rendben."
Fogalmuk sincs arról, hogy mekkora sötétség hull majd alá
Mikor Istenhez szálló fohászuk, önnön magukra kért halál.[15]

Az Istenhez szálló fohászban azért kérnek magukra halált, mert a lelkükre mért büntetés a "tüzes medence", vagyis a Purgatórium és a maguktól elbűvölt úgynevezett barátok, nem akarnak a végítéletig ebben szenvedni.[16] [17] Feltételezheti, hogy ennek az ítéletre várakozó léleknek a léte teszi irrelevánssá, azt, hogy Bobbynak vagy Zimmynek, vagy bárkinek is hívja őt valaki. Lényegtelen, hogy mi hogyan hívjuk őt, vagy ő hogyan hívja magát, ami számit az az, hogy a testi lét mellett lévő lelki szubsztancia, hogyan lesz megítélve, függetlenül attól, hogy a bírót milyen néven is revelálják itt a földön.

Szintén a Slow Train Coming albumban megjelent, Gotta Serve Somebody címő dalában írja Dylan:

Hívhatsz Terrynak, hívhatsz Timmynek,
Hívhatsz Bobbynak, vagy akár Zimmynek
Hívhatsz R. J.-nek, hívhatsz netán Ray-nek
Hívhatsz bárminek, úgysem számit, amit énekelsz.

A fenti személyiségvizsgáló szemlélet sok olyan szempontot is számba vesz, amelyeket a fizikális vagy az emlékezet nézetek hiányosságaik miatt, nem tudnak felmutatni. Például a korábbi agyátültetéses példánknál maradva,[18] mely a "fizikális nézet" fő ellenérve volt, most, hogy a lélekkel kötjük össze az agyunkat és azt mondhatjuk, hogy aki az agyamat megkapja egyúttal a lelkemet is birtokolja (a fenti megállapításainkkal összhangban). Descartes, aki a lélek helyét az agyban lévő tobozmirigyben (glandula pinealis) vélte megtalálni, tökéletesen egyetértene ezzel a megállapítással.

Így a "lélek nézet" szemüvegén keresve az önazonosságunkat, már könnyebben hidaljuk át az "emlékezet nézet" hiányosságait is, mivel ha úgy gondoljuk, hogy az agy (az emlékezet) kísérője a lélek, akkor a lélek, mint már fent kiderült, garantálja az azonos személyiséget egy életen keresztül. De sajnos a "lélek nézetnek" is megvannak a maga hiányosságai, ezért számos problémával kell szembenéznünk, ha az önazonosságot, a személyes identitást ezen a szemüvegen keresztül keressük.

Alapvető problémája ennek a nézetnek az, hogy nem tudhatjuk; létezik-e a lélek valójában. A lélek nézet támogatóinak is el kell fogadniuk azt a tényt, hogy csak a test megtapasztalásával együtt lehet a lélek jelenlétét kimutatni.

Tegyük fel, hogy megkínálnak minket egy tálca desszerttel. A tálca tele van arany fóliába csomagolt golyó alakú finomságokkal, de nem ismerjük, hogy milyen töltelék van bennük. Egyszer csak észreveszünk a tálcán egy olyan golyót, amin egy Mozart képmás van. Gondolkodás nélkül elvesszük és elégedetten konstatáljuk, hogy az van benne, amit vártunk; pisztáciás marcipán töltet. Választásunk azért esett erre az édességre, mert már egyszer (többször) ettünk, (csomagoltunk ki) Mozart képmással ellátott csoki golyót, aminek mindig pisztáciás marcipán volt a tölteléke. Ha egyszer sem ettünk volna még ilyet, akkor a Mozart képmás nem közli velünk az információt a pisztáciás marcipán töltelékről, vagyis a kép és az íz nem kapcsolódik össze agyunkban, akkor bizony külső segítségre szorulnánk annak megítélésében, hogy melyiket is válasszuk.

Ezért, mivel még sosem tapasztaltuk meg a lélek testbeli létét, (mindig csak a testét), az a feltevésünk, hogy a lélek a testben lakozik, sőt hogy egyáltalán létezik, bizonyíthatatlan. Még akkor is, ha az érvelés kedvéért elfogadjuk a lélek létezését, mi a garancia arra, hogy a lélek, amit egyszer megismerni véltünk, (feltételeztük meglétét), nem változik e, egyszer, többször, naponta, vagy óránként meg és rendre mi egy új lélekkel találkozunk. Semmi sem szól az ellen a merész feltevés ellen, hogy lelkünk percenként megújul, és az új átveszi az előző összes tapasztalatát, ismereteit.[19]

Tehát a "lélek nézet", amit maga Dylan is elfogad életének bizonyos szakaszában, sem ad választ minden kérdésünkre Dylan én változatainak megértésében és/vagy vizsgálatában, bár ez adja a legkielégítőbb megoldást.

Nem létezik Bob Dylan!

A személyiség meghatározásának három alapvető megközelítési módját vizsgáltuk a fenti részekben; az elképzelés, hogy a személyiséget a testi való határozza meg, (fizikális nézet), közelítettünk a psziché felöl, (az idők felett átíveli emlékezet), majd a spiritualitás irányából próbáltuk meghatározni az önazonosság kérdését, (a lélek örökkévalósága). Mindegyiknél találtunk korlátokat, vagy helyesebben nyitott, megválaszolatlan kérdéseket. Talán le kéne vonnunk a következtetést, hogy nem létezik egy olyan állandó én (ego vagy self), amelyből kiindulva meg tudnánk határozni önazonosságunkat, identifikálni tudnánk magunkat (vagy másokat). Ez a véleménye s skót filozófusnak, David Hume-nak is, aki szerint az a nézett, mely szerint létezik egy minket minden időben meghatározó állandó és változatlan énkép (self), csak puszta illúzió. Önmagunk vizsgálatakor, egy önálló, egynemű és megváltoztathatatlan magként felfogható entitás helyett, egymástól elkülönült percepciókat[20] [21] találunk, melyek a körülmények alapján változtathatóak, változnak.

Azonközben, hogy ezeket a sorokat írom, határozott benyomásokat észlelek; billentyű érintésre megjeleni fekete betűk, fehér papír, kék háttér a képernyőn. Közben jelen van a gyomromban egy állandó nyomás érzete (vajon jó-e amit csinálok, értheti, befogadható lesz- e?), egyúttal a számban érzem (emlékeimben) a tegnapi reggelire fogyasztott bundás kenyér ízét (éhes vagyok), mindeközben azzal a régi és megmásíthatatlan meggyőződésemmel (emlékeim alapján) ütöm a billentyűket, hogy Dylan nagy költő és hogy megérett a Nobel- díjra. De a következi pillanatban elnézek a képernyő mellett, ki a kertbe. Eszembe jut a holnapi kerti parti meghívás, hogy mit is vigyek a háziaknak, erről eszembe jut, hogy mielőtt elmegyek rendet kell csinálnom a dolgozó szobámban (most szólt a feleségem) és máris elfeledkeztem erről az irományról, még az is lehet, ha "visszajövök," az jut majd eszembe, hogy jobb lenne, ha Dylan manapság már nem énekelne és hogy pár verséről azt gondolom, (1970-75 között) jobb lett volna ha meg sem írja.

Az a megnyugtató bizonyosság, hogy mindez én vagyok (vagyis ezeknek az azonos tőről fakadó gondolatoknak, emlékeknek a homogén halmaza vagyok én), Hume állítása szerint, pusztán illúzió. Mi csupán egy egymást hihetetlen gyorsasággal felülíró, állandó változásban lévő és fluktuáló, egymástól független, percepciók sokasága vagy kötege vagyunk.

Olyan, hogy én, (self, ego) nem létezik, mondja a keleti gondolkodás egyik jellemző hite, a Buddhizmus. "Az én gondolata pusztán képzelet eredménye, téveszme, semmi sem igazolja, semmi sem támasztja alá" A Buddhista nézet szerint, amit mi (nyugatiak) ego-nak, self-nek, én-nek gondolunk, nem más, mint egy öt összetevőből; anyagból, érzékelésből, tapasztalatból (percepció), mentális formákból és a tudatosságból álló mozaikdarab.

Mivel ez a mozaikköteg maga is okozatok összessége és állandó változásnak van kitéve, amit mi self-nek, ego-nak, vagyis én-nek nevezünk nem maradandóbb, mint a láng, amivel az egyik gyertyát gyújtjuk a másik után.

A fizikális nézet, az emlékezet nézet és a lélek központú szemlélet közösen "megegyeznek" abban, hogy bennünk létezik egy statikus, fix, megváltoztathatatlan alap, egy esszenciális "voltunk". Ezzel szemben a buddhista én-felfogás felforgatja az eddig magunkról kialakított "stabil lélek és állandó identitás" képet.

No, de hol jön itt Dylan identitás kérdése a képbe?

Ott, hogy Dylantil, (annak alapján, amit róla és amit tőle tudunk), nem áll nagyon távol a "nincs-én". (No-ego, non-self, ne tévesszük össze a nobody[22] [23]=senki szópárokkal). Úgy tűnik, ő maga csak erősíti ezt az azonosíthatatlan, meghatározhatatlan besorolhatatlan én-képet, amikor így nyilatkozik:

Úgy értem, hogy ma ezt gondolom, holnap meg azt. Még egy napszakon belül is változom. Egy bizonyos személyként ébredek fel reggel, de biztosan tudom, hogy aki reggel felkelt az estére már másvalaki, amikor lefekszik. Legtöbbször nem tudom, hogy ki vagyok.[24] [25]

Hogyan kezeljük ezt a "dylani" megnyilvánulást? Egyedi esetként? Nem. Már maga a név, a Bob Dylan is egy kitaláció, egy megkonstruált név és imázs, ami arra jó, hogy figyelmeztessen minket vagy legalább is elgondolkoztasson; Dylannek mi is lehet az identitásról, legalább is a saját identitásáról a véleménye.

"Nincs Bob Dylan. Bob Dylan már rég nincs." - mondta Dylan egy Allen Ginsberggel közösen adott interjú során.

Az a feltevés, hogy létezik egy művész, akit Bob Dylannek hívnak, egy előadó, egy költő, akit mi be tudunk azonosítani, meg tudjuk őt határozni térben és időben valójában tévedés. Köszönhetően annak a sok permutációnak, amiken Dylan átment művészi (és magán) élete
során: protest énekestől az elektromos gitárt tépő rock sztáron át a kockás inges country gyerekeken és a keresztény evangélistán keresztül a megszállott népdalgyűjtőig. És még ki tudja mostanában milyen formában, miként fog megjelenni előttünk. Nehéz elképzelni bármilyen, az előadó Dylanhez, a művész Dylanhez hasonló alakváltoztató képességű formációt. Dylan örökmozgó, állandó szellemi és fizikális hely és én változtatást igénylő természete magyarázza azt a talányt, amit az egyik kijelentése hordoz:

Nem úgy gondolok magamra, mint Bob Dylan. Ez olyas valami, amit Rimbaud mondott: "Az Én, az egy másik." [26]

Nos, ha Bob Dylan nem Bob Dylanként gondol önmagára, akkor hogyan? Hogyan gondol arra az emberre, aki a Bob Dylan álarc alatt van? Mondjuk, mint Ábrahám Zimmerman és Betty Stone (Slojmovitz) fiára? Mondjuk egy olyan gyerekre, aki más volt, mint a többi gyerek, a bányász családok gyerekei Hibbingben, mert neki másnak kellett lennie, akinek bar-micvója volt 13 éves korában, és akinek egy öreg rabbi tanította az idegen nyelvű recitálandó szöveget? Vagy arra a gyerekre, aki nyaranta egy európairól, Herzl Tivadarról elnevezett nyári táborba töltötte a szünidőt? Netán arra, hogy a péntek esti családi vacsoráknál apja morális tanításait, tanmeséit kellett (Kellett? De jó is lenne most is ott ülni) hallgatnia? Olyan gyerekre, aki felnőttként nem emlékszik, hogy az anyja és az apja között valaha is elhangzott volna egyetlen hangos vagy goromba szó is, vagy aki sosem hallotta családja tagjait káromkodni, szitkozódni? Hogyan gondol önmagára Bob Dylan? Biztosat nem lehet tudni.

De az 50 évesen kapott életmű Grammy átadási ceremónián, a szokásos köszönömök után, nagy nehezen és dadogva Ábrahám Zimmermant idézte. Apjának egy jó tanácsát:

Tudod fiam, könnyen előfordulhat, hogy téged annyira bemocskol ez a világ, hogy még a saját apád és a saját anyád is kitagad. De ha ez meg is történik, Isten mindig veled lesz, hogy segítsen a saját utadat járni.[27]

Azt tehát, hogy Dylan hogyan látja, és minek látja önmagát, azt nem tudhatjuk, s ő meg nem beszél róla. Tudjuk viszont, hogy mások hogyan látják őt. Mások, más művészek, más keresik, más látnokok, más voyant-ok. Mint például Todd Haynes nevű avantgard filmrendező, aki megírta és 2007-ben megrendezte az "I'm not there" ("Nem ott vagyok") című filmet.[28] [29] A film úgy szól Dylanről, hogy Dylan neve el sem hangzik benne. Dylan látomásairól szól, Dylan álarcairól és zenéjéről szól ez a film, mondhatjuk, hogy nem is Dylanril, hanem a szürrealista Dylanekről. Akikbe Robert Zimmerman beleképzelte magát. Az európai gondolkodású, a realizmus feletti világot megjelenítő filmben nagy színész egyéniségek formálják meg a Dylan életrajzából és műveiből kirajzolódó, különböző figurákat. Hat különböző Dylant (figurát) látunk a filmen, akik közül, hogy a szürrealizmus minél inkább jelen legyen, egy figurát, Jude (sic) Quinn-t, aki a fiatal 1960-as Dylant testesíti meg, egy színésznő, Cate Blanchett játsza. Sőt, megjelenik a vásznon Arthur Rimboud is, mint Rimboud/Dylan parafrázis és Dylan alteregó. Az események (utalások, szimbolikák, metaforák nem kronologikusan, inkább a rendező szubjektív emóciói alapján követik egymást. Egy-egy karakterbe több csavart is beépít az író-rendező, mint például a Richard Gere által megszemélyesített Billy the Kid/Dylan alakba, vagy a zseniálisan játszó afro-amerikai gyerekszínész megformálta Woody Guthrie/Dylan figurájába. A törékeny és szuper érzékeny, kissé feminin alkatú 19 éves Zimmerman/Dylan megszemélyesítője, Cate Blanchett nem csak szereposztási bravúr, de talán több annál, önmagában is szimbolika. Dylan fiatalkori (és mindenkori) útkereséseinek szimbolikája.

Nem biztos, hogy aki kijön a moziból, vagy elolvas egy Dylan verset, netán ezt a kis eszmefuttatást, egyértelmű érzelmi és értelmi útmutatást talál a fentiekben arra nézvést, hogy ki Bob Dylan, valamiféle eligazítást, arról, hogy ki is Robert Zimmerman, miről énekel, mit ír, mit mond, és mit csinál. Olyasmi ez, mint amikor a klasszikus képzőművészethez szokott és csak azt elfogadni képes szem (agy), egy avantgárd, netán szürrealista kép láttán azt mondja: Ezt nem értem, ezért nem tetszik.

Hogy kinek vagy minek is tartja magát ez az ember valójában, aki Robert Zimmermanként született és most úgy hívják, hogy Bob Dylan, talán sosem fogjuk megtudni. De, hogy a nem értem (nem ismerem, nem tudom stb.), ezért nem tetszik (nem fogadom el, nem érdekel, számomra nincs stb.) összefüggésen oldjunk egy kicsit, nézzük meg, hogy mit mondtak erről a kérdésről bizonyos művészek, úgy 80 évvel ezelőtt.

...az ember örök álmodozó, és a képzelet nem ismer semmiféle irgalmat. Szabadság iránti rajongása és elkötelezettsége miatt azt is kijelenti, hogy számára a képzelőerő szabadsága sérthetetlen, még akkor is, ha ez az úgynevezett boldogságba is kerül, ugyanis csak az hallgat a legfőbb igazság parancsára, aki él ezen szabadságával. Álom és valóság csak látszatra ellentétes dolgok, de összeolvadásuk valamikor majd mégiscsak lehetségessé válik, ez pedig elvezet a szuperrealitáshoz. Központi esztétikai elemmé válik a csoda, hiszen csak ez hordozza a szépség összes aspektusát, ha nem még annál is többet: időtlenségét, általánosságát, és végső soron kizárólagosságát. Mivel a szürrealizmus az egyetlen igaz dolog, ami belevezet a halálba.[30] A nyelv azért adatott az embernek, hogy szürrealista módon éljen vele.[31]

Ha egy kicsit is igazuk van és az álom és a valóság csak látszatra ellentétes dolgok, akkor próbáljunk ébren is álmodni néha és élvezni azt, amit a Művész születése, családi háttere, szocializáltsága, saját szabad akaratú választása alapján (függvényében) mutat nekünk, alkot nekünk vagy előad nekünk. Még akkor is, ha ő mindig egy másik.


[1]   Az u. n. Halloween koncert, amin ez az ominózus idézet elhangzott, a Bootleg sorozat 6. kiadványaként jelent meg 2004, áprilisában. Eredetileg a szó, Bootleg =csizmaszár, az illegális forgalomba hozatal, engedély nélküli kereskedelem neve, mivel a csempészett, tiltott árut (alkohol) a csizmaszárban lehetett elrejteni.

[2]   November első napját Magyarországon a Halottak napjaként tartjuk számon, de nálunk is kezd hagyománya lenni az ilyenkor tartandó Halloween ünnepének, amely nagy népszerűségnek örvend a Szigetországban, Angliában és Amerikában. (Hallowen= All Hallows Evening, Mindenszentek előtti este). Halloween, az egyik legrégebbi ünnep, eredete évszázadokkal ezelőttre vezethető vissza. A mai Nagy-Britannia és Észak- Franciaország területén éltek a kelták, akik a természetet helyezték mindenek elé, és több istent imádtak, köztük leginkább a napistent, aki a munkát és a pihenést jelképezte, és ő tette gyönyörűvé a földet és csodálatossá a termést. A kelta újévet november 1-jén ünnepelték egy hatalmas fesztivál keretén belül, kedvelt napistenük ilyenkor került a halál és a sötétség istenének fogságába. A hiedelem úgy tartotta, hogy a napisten újév előestéjén, azaz október 31-én összehívta a halottakat, akik különböző formákban érkeztek, a rossz lelkek állati alakokat öltöttek, leggyakrabban a macska külsejét öltötték magukra. Ezen az estén miután betakarították a termést, kezdetét vehette az ünnepség. A kelta papok egy hegytetőn gyülekeztek, tüzet gyújtottak, állatáldozatokat mutattak be és körbetáncolták a tüzet. A reggel eljövetelével a családoknak parazsat adtak, hogy új tüzeket gyújthassanak. Ez tartja majd melegen az otthonukat, s űzi el a gonosz szellemeket. November elsején az emberek állatbőrökből és állatfejekből készült kosztümökbe öltöztek és a napisten tiszteletére három napos fesztivált tartottak. Ez volt az első Halloween.

[3]   Friedmann: Elveszett mítosz..

[4]   Dylan 1979 januárjában közli a házába hívott két lelkipásztorral, hogy érdekli Jézus élete és szeretné, ha Krisztus az élete része lenne. A következő három hónapban Dylan oktatást kap Jézus életéről, a Tanítványok hitéről, arról hogy mit jelent hívőknek (keresztény) lenni, hogyan kell hinni és a hitet megosztani. Az oktatás heti négy napon, napi 5 órán át tartott. A megkereszteléséről szóló legendák szerint, az esemény (New York Post, ő maga sosem említi), Pat Boone fürdőmedencéjében, egy másik verzió szerint (Ken Gulliksen, Dylan lelkipásztora) Bill Dwyer házában és medencéjében történt. Dacára a következő három album keresztény tematikájának (gospel) és Dylan tényleges érdeklődésének, a megkeresztelés valószínűleg csak városi legenda.

[5]   John Locke: Értekezés az emberi értelemről, Osiris, 2003, II/XXVII/9, 369

[6]   Ugyan ott

[7]   John Perry: Dialogue on Pesonal Identity and Immortality. Hackett, 1979, Indianapolis

[8]   Menedék a vihar elől

[9]   Oh, Nővér

[10]   Én és én

[11]   A versrészleteket Friedmann Sándor fordította

[12]   "Hozzám lépett fenségesen és levette töviskoszorúmat"

[13]   Skót morálfilozófus, 1710-1796, a common sense, a józan ész filozófia iskola megalkotója és a skót felvilágosodás elindítója, Hume kortársa.

Főbb munkái: 1748: An Essay on Quantity; Occasioned by Reading a Treatise in which Simple and Compound Ratios are Applied to Virtue and Merit ,1764: An Inquiry into the Human Mind on the Principles of Common Sense 1774: A Brief Account of Aristotle's Logic, 1785: Essays on the Intellectual Powers of Man, 1788: Essays on the Active Powers of Man, 1799: A Statistical Account of the University of Glasgow

[14]   "Akkor hatalmas ragyogó trónt láttam, és a rajta ülőt, akinek tekintete elől menekült a föld s az ég, de nem maradt számukra hely.

Láttam, hogy trónja előtt állnak a halottak, kicsinyek és nagyok. Könyveket nyitottak ki. Kinyitottak egy másik könyvet is, az élet könyvét. A halottak fölött ítélkeztek, ahogy a könyvekben fel volt jegyezve, a tetteik szerint. A tenger visszaadta a beleveszett halottakat. A halál és az alvilág is visszaadta halottjait, és mindenki fölött ítéletet tartottak a tettei alapján.

A halált és az alvilágot a tüzes tóba vetették. A tüzes tó a második halál.

Aki nem volt beírva az élet könyvébe, azt a tüzes tóba vetették." Jelenések, 20: 11-15

[15]   Ford. Friedmann

[16]   Az ok a Purgatóriumra a versszak első két sorából derül ki.

[17]   Zimmy-nek gyerekkorában az iskolában csúfolták, a hosszú és nehezen kiejtheti családneve a Zimmerman helyett. Olyasminek értelmezheti magyarul, mint a "züm-züm."

[18]   Lásd: 3. oldal

[19]   John Perry: Dialogue on Pesonal Identity and Immortality. Hackett, 1979, Indianapolis.

[20]  David HUME (1711-1776). Szüli helyén, Edinburghban végezte egyetemi tanulmányait, jogot hallgatott, de emellett irodalommal és filozófiával is foglalkozott. 1739-ben meg is jelennek az Értekezés az emberi természetről c. művének első kötetei. Korai írásai azonban nem arattak nagy sikert, egy évig házi tanítóskodott, majd diplomata lett Bécsben és Torinoban. 1748-ban jelenttette meg a Tanulmány az emberi értelemről c. írását, amely Kantot "felébresztette a dogmatikus szendergéséből". Főbb művei: Értekezés az emberi természetről, Tanulmány az emberi értelemről, Tanulmány az erkölcsök alapelveiről. Locke és Berkeley bölcseletéből kiindulva alapvető céljának az empirikus vizsgálati módszer bevezetését tartotta. Ismereteink egyedüli forrásaként ily módon csak a perceptiot, az érzékelést fogadta el. Az érzékleteket, tudattartalmakat (perceptio) két csoportra osztotta:

1.  A közvetlen eleven élmények, amit az érzékszervek, illetve a reflexio (belsi önérzékelés) szolgáltatnak, a benyomások (impressiones). Ide tartozik minden érzet, szenvedély és emóció, ahogyan a lélekben először megjelenik.

2.  A képzetek vagy ideák a benyomások leképezései (halvány, erőtlen utánzatai). Képzetekkel akkor van dolgunk, amikor a gondolkodás, emlékezet, képzelet formájában foglalkozunk a benyomásokkal. A benyomásokból egyszerű képzetek (ideák) képződnek, de az ember képzelőereje segítségével az egyszerű képzetekből összetett képzeteket képes alkotni. Hume alapvető kérdése, hogy honnan származnak a benyomások. Erre a kérdésre szerinte lehetetlen válaszolni, mert a képzeteknek a tárgyakkal való kapcsolatát soha sem tapasztalhatjuk meg. Emiatt tagadja a szubsztanciák létezését is. A gondolkodás, azaz a képzetek összekapcsolása Hume szerint a képzettársításon (asszociáción) alapul, vagyis a képzetek következetesen kapcsolódnak egymáshoz. Az asszociációnak három módját különbözteti meg:

       hasonlóságon alapuló asszociáció (pl. a festmény az ábrázolt személy képzetét kelti fel),

       oksági jellegű asszociáció (pl. a seb feleleveníti a fájdalom emlékét)

       tér- és időbeli érintkezésen alapuló asszociáció (pl. az egyik szoba képzete felidézi a szomszédos szoba képzetét).

De felmerül az a kérdés, hogy jelenthetnek-e ezek az asszociációs kapcsolatok egyúttal ok-okozati viszonyt is? Hume ezt határozottan tagadja, mivel szerinte a többszöri érintkezés révén automatikusan kapcsolódnak össze a benyomások, s ezáltal ezek a kapcsolatok a megszokásból erednek. Így a megszokás táplálja az embereknek azt a hitét is, hogy a Nap holnap is fel fog kelni (hiszen ez mindeddig így történt). Ok-okozati viszony azonban csak akkor állhatna fenn, ha logikai ellentmondáshoz vezetne annak feltételezése, hogy az okot, akár csak egyszer is az ismerttől, eddig megszokottól eltéri okozat követné. Az okság (meglétének) hiánya miatt nem ismerheti meg a szubsztancia, mivel az, amit mi szubsztanciának mondunk, az pusztán a percepciók kötege (azaz nem ontológiai, hanem pszichikai valóság). Hume ezzel bizonyítja azt, hogy az érzékelés önmagában képtelen a valóság megismerésére. (http://sagv.gyakg.u-szeged.hu/tanar/farkzolt/FILTETEL/HUME.HTM)

[21]   Érzékletetek, tudattartalmak

[22]   David Hume: Az Önazonosságról, idézi John Perry, Személy azonosság, 162. oldal.

[23]   A nobody etimológiája is a fizikális megközelítést igazolja: nincs test, akkor senki sincs. (A nobody mai jelentése senki.) Vagyis ezek szerint a test, a fizikai való határozza meg azonosságunkat. A XIII. században gondolták így.

[24]   Benjamin Hedin: StudioA: The Bob Dylan Reader, New-York, Norton, 2004, 234. oldal

[25]   Eredeti: Nobody's Bob Dylan. Bobby Dylan's long gone. Stephen Scobie: Alias Bob Dylan Revisited, Calgary, Red Deer Press, 2003.) 45. oldal

[26]   Bob Dylan: A Biograph (életrajz) nevő 3CD-s album kíséri szövegében 2002 és a Krónikákban. Dylan Rimboud költészetének és extatikus életének nagy rajongója, itt Rimboud egy leveléből idéz, amit a francia költő tanárának, Fleury Izambard-nak irt 17 évesen: Költő szeretnék lenni, és azon dolgozom, hogy látnokká formáljam magamat: ön nem fogja érteni egyáltalán, és nem is tudhatom, hogy ezt hogyan lehet elmagyarázni Ez nem más, mint az ismeretlen megismerése az érzékek fejre állításán keresztül. A szenvedés óriási, de az embernek erősnek kell lennie, hogy született költő legyen és én kompromisszumot kötöttem a végzetemmel, hogy költő lehessek. Ez nem teljesen az én hibám. Hiba azt mondani, hogy "én gondolkodom;" az embernek azt kellene mondania, hogy " engem gondolnak" - bocsánat a szójátékért- én, az egy másik. Rég rossz annak a fának, mely hegedűként látja magát viszont, és söpörjük félre a feledékenyeket, akik olyan dolgok fölött meditálnak, amiről nem tudnak semmit.

[27]   Friedmann Sándor: Az elvesztett múlt és a megszerzett mítosz: Bob Dylan. Előszó, (Kézirat)

[28]   Magyarországon 2008, június 26.-án mutatták be, Bob Dylan életei címmel.

[29]   A miérteket és a magyarázatokat most ne firtassuk.

[31]   Részlet a Szürrealista Kiáltványból. Az André Breton által megfogalmazott szöveget, több mint 30 művész írta alá, 1924-ben.

 

FEL