Hidvégi Máté

Joseph Brodsky és Ezra Pound sírjánál a Velencei temetőben

2019.12.20.

 

Arról szeretnék először mondani valamit, hogy miért a Velencei temető az a hely, ahol Staller Tamásra emlékezem. Nem jártunk ott együtt, és igazából azt sem tudom, ő járt-e ott valaha. “Má nistáná”: a zsidók – ebből a szempontból mindenki zsidó[2] – gyermekkorukban a különbségeket keresik. Amikor elérik a felnőtt kort, “elhagyják a gyerek szokásait”, ahogy az Írás mondja[3], és mindent hiábavalóságnak gondolnak, szintén, ahogy az Írás mondja[4]. “Minden fáraszt” – ezt is mondják[5]. S ha azt mondják valamire: „Lám, ez új”, hamar belátják, “az is rég megvolt”[6]. Pilinszky János írta[7]: “Különbség csak egy van, / ha azt mondják: "én jó vagyok", / vagy – ami ritka – azt mondják: "te jó vagy", / de ez is olyan különbség csupán, / amire Isten azt mondja magában: / mindkettő ugyanaz.”

Amikor polihisztor barátunk és mesterünk, Staller Tamás haláláról értesültem, arra gondoltam, hogy úgy hagyta itt ezt a világot, mint a szintén polihisztor Benedek István, a nevezetes székely-zsidó szabadkőműves dinasztia utolsó tagja. Benedek életét Velencében, Colleoni lovas szobránál, a domonkosrendi Zanipolo templom (Basilica di Santi Giovanni e Paolo) előtti téren (Campo Santi Giovanni e Paolo), a városi kórház (Ospedale Civile SS. Giovanni e Paolo) antik főbejárata közvetlen közelében[8], kávézás közben oltotta ki egy infarktus[9]. Staller Tamást otthonában, teakészítés közben érte a hirtelen halál. E halálnemek hasonlósága miatt jutott eszembe Velence? Tamásnál megtapasztaltam[10], hogy igazi mediterrán lélek volt, aki megértette a “zsidóság világkultúráját” (ez az ő kifejezése[11]), és egy világkultúra hol másutt érezné jobban magát, mint egy olyan helyen, ahol az új is “rég megvolt”. Utóbbiért Velencében nem értelmezhető a “nach Auschwitz ein Gedicht zu schreiben, ist barbarisch”[12] tétele. Legalábbis, hajlamos vagyok ezt gondolni.

 

*

 

Elindulunk a Zanipolo teréről a velencei városi kórház melletti Fondamenta dei Mendicantin a tenger felé. Az út végén, a zöldeskék víz mögött elénk tárul sötétzöld ciprusaival a pasztellvörös fallal körbevett Cimitero, a velencei temető-sziget. Balra fordulunk, és a parton, a Fondamenta Nuovén elsétálunk a Fondamente Nove[13] nevű vaporettó állomáshoz, ahonnét a Calle dei Buranelli, a sírkövesek és művirágosok utcácskája nyílik. Itt szállunk fel a hajóra, amely átvisz a San Michele temetőbe.

Megyünk az ideiglenes sírok között[14] a temető Velencétől távolabbi részéig, elhaladunk a fallal lekerített ortodox rész mellett (Sergei Diaghilev síremlékétől jobbra, az ortodox (greco) temető felső részén, egymás melletti, fekvő helyzetű sírkövek alatt nyugszik Igor Stravinsky és felesége) és belépünk a fallal elkerített protestáns (evangelico) temetőbe (cimitero a-cattolico). Bal oldalon találjuk Joseph Brodsky sírját és az út túloldalán, a bejárathoz közelebb, Ezra Pound és élettársa, Olga Rudge nyughelyét. Brodsky sírköve álló, körívű peremben végződő téglatest, amelyre nevét cirill és latin betűkkel is felírták, a kő hátlapján a titokzatos LETUM NON OMNIA FINIT[15] felirat olvasható; Poundéké egy-egy, antik latin betűkkel vésett, fekvő fejkő a nevükkel[16], amelyet az örökzöld talajtakarók s az azokra hajló babérágak gyakran teljesen elrejtenek. Brodsky sírjára piros rózsát ültettek, a sírkőnél fém levélláda és ceruzák, golyóstollak tárolására szolgáló edény van. A látogatók levelet hoznak neki – láttam cirill betűs kézírásos levelet is, amit ragasztószalaggal a sírkőre erősítettek -, és emlékül otthagynak egy íróeszközt vagy cigarettát. A sírkőre, zsidó szokás szerint, kavicsokat helyeznek. Az évek során – ritkán – láttam friss vágott virágot is Pound sírján, ami arra utalt, hogy olyan valaki látogathatta, aki nagyon szerette.

Joseph Brodsky (1940-1996) zsidó családban született Leningrádban. (“Amerikában gyakran kálvinistaként határozta meg önmagát.”[17]) Autodidakta módon megtanult angolul és lengyelül. Költői tehetségét Anna Akhmatova ismerte fel. Az 1960-as évek végén Londonban, 1970-ben New Yorkban jelentek meg verseskötetei. Versei miatt 1963-ban a Szovjetúnióban “pornográfia és szovjetellenesség” vádjával üldözni kezdték, egzisztenciálisan ellehetetlenítették, elmegyógyintézetbe zárták, majd kényszermunkára Szibériába száműzték, ahonnét jelentős értelmiségiek, köztük Jevgenyij Jevtusenko, Alexander Tvardovszkij, Dimitrij Sosztakovics, Konsztantyin Pausztovszkij, Anna Akhmatova, Jean-Paul Sartre közbenjárására szabadult. 1972-ben Amerikába emigrált. W. H. Auden is nagyra tartotta. A Columbián és a Yale-n is tanított. 1987-ben elnyerte az irodalmi Nobel-díjat.

Egyedül, vagy feleségével Brodsky sokszor és hosszan tartózkodott Velencében. Első alkalommal 1972 karácsonyára érkezett a városba. Solomon Volkovnak adott interjújában elmondta, hogy egész életében Velencébe vágyott[18], ahol újévkor “az idő felkel a vízből”. Gyönyörű esszéje (prózaverse), a Watermark[19], a téli Velencét ábrázolja. Egyik aláírója volt annak a nemzetközi tiltakozásnak, amely megakadályozta, hogy az Expo 2000-t Velencében rendezzék.[20] Brooklyn-i (New York City) otthonában halt meg egy éjszakai szívrohamban, miközben görög epigrammákon dolgozott[21]. Rekviemjét elhunyta után negyven nappal a New York-i episzkopális St. John the Divine templomban tartották. Három Nobel-díjas is felolvasott: Czeslaw Milosz, Derek Walcott és Seamus Heaney[22]. Brodskyt New Yorkban temették el, bár mindjárt a halála után felvetették, hogy ennek a nagyszerű művésznek és igaz embernek Velencében kellene végleges nyugvóhelyet találni[23].

Az Amerikában született, ám alkotói korszaka nagyobb részét külföldön, főként Angliában és Itáliában töltő Ezra Pound (1885-1972) a modern költészet (modernista költői mozgalom és imagizmus) elindítóinak és legnagyobb művelőinek egyike volt. Munkásságát olyanoké mellett említik, mint Rilke, Yeats, akivel közeli barátok voltak, William Carlos Williams, T. S. Eliot, akit ő indított el a pályán, ahogyan Robert Frost-ot is, akiről ő írta az első jelentős méltatást. James Joyce is sokat köszönhetett neki: “A túlcsorduló lelkesedés, a költői ízlés és a segítőkészség egyfajta csodája” – írta Poundról. Ernest Hemingway azt nyilatkozta, hogy Pound tanította meg arra, hogyan kell úgy írni, mint mások, és hogyan kell úgy, ahogyan senki más. Párizsban, Hemingway mellett, Jean Cocteau, Francis Picabia, Marcel Duchamp és Fernand Léger is Pound baráti köréhez tartozott. Joyce mondta azt is, hogy Pound maga volt a kiszámíthatatlanul vibráló elektromosság. Másoknak Poundról a villámcsapás jutott eszükbe. Cocteau szerint Pound a csónakos a holtak folyóján. Londonban Pound berontott egy kiállítás megnyitójára és felmutatott egy zászlót, amelyen az állt, hogy vége a kereszténység korszakának.[24]

Fő műve a Cantos, a Cantók, melyeket közel hatvan éven át, haláláig írt. Magyar fordításban alig ismerjük őket.[25] (A szocialista országokban Pound egyébként is kiadhatatlannak minősült.) A hatalmas költemények fő nyelve az angol, amelybe Pound olasz, görög, latin, japán szövegeket vegyített. A Cantókat csakúgy, mint Poundot, körbeveszik az értelmezések és a mítoszok. Egyesek szerint őrült volt, mások szerint gonosz. Tény, hogy Pound a II. világháború idején, 1941-43 között az Ente Italiana Audizione Radio római stúdióiban rendszeresen tartott kifejezetten náci hangvételű, uszító beszédeket a szövetséges hatalmak, Roosevelt és a zsidók ellen[26] és 1944-ben két propagandisztikus cantóban éltette a fasiszta harci szellemet[27]. A háború végén az amerikaiak letartóztatták és Pisában három hétre egy folyamatosan megvilágított, szabadtéri ketrecbe zárták, ahol megőrült. Washingtonba vitték és háborús bűnökért bíróság elé állították. Amikor látszott, hogy a per kimenetele akár halálos ítélet is lehet, Pound ügyvédje elérte, hogy védencét elmebeteggé nyilvánítsák. Így kerül be a St. Elisabeths elmegyógyintézetbe[28], ahonnét 1958-ban szabadult az akkor már Nobel-díjas Hemingway, valamint Frost és Eliot közbenjárására. Olaszországba utazott, ahol Nápolyban a hajóból fasiszta karlendítéssel köszöntötte az érkezése hírére megjelent újságírókat. Nápoly után Róma következett, itt idegösszeomlást kapott. Szanatóriumba vitték. Ezután Olga Rudge-vel Rapallóban és Velencében élt, mint e városok leghíresebb, leghallgatagabb és talán legboldogtalanabb lakója[29]. 1965 nyarán részt vett a Spoletói művészeti fesztiválon, ahol mások, például Robert Lowell verseiből tartott felolvasást, majd Londonba utazott, hogy Samuel Beckettel találkozzék, és együtt megnézzék Beckett Végjáték c. darabját. Pound azt mondta, hogy ő a Végjáték nyomorék, vak öregembere, aki a szemétkukában él. Akkori mondása: “Nem én léptem be a csöndbe, a csönd ejtett foglyul” – a Time magazinban is megjelent.  

Pound nyolcvankettedik születésnapja előtt két nappal, 1967. október 28-án Velencében, a Pensione Cici[30] éttermében egy kisebb baráti társaság jött össze Olga meghívására Pound tiszteletére. Ott volt a zsidó származású amerikai költő, Allen Ginsberg[31], ott volt Pound talán leghűségesebb velencei híve, Peter Russell[32], költő és műfordító (Bertrand Russell unokatestvére) és Michael Reck – aki Pound halála után annak erkölcsi rehabilitálását szorgalmazta[33] – a fiával. Ginsberg lelkesen méltatta Ezra Pound költészetét. Saját verseit Pound lekicsinyelte, kritizálta, különösen a Cantókat: nem érnek semmit és egyébként is zavarosak (Pound ezt a kifejezést használta: “a mess”). Ginsberg elmondta, milyen sokat jelentettek neki és a beat-költészet egész generációjának a Cantók. “Minél többször olvasom az ön verseit, annál inkább meggyőződöm, hogy koruk legjobbjai.” Pound továbbra is hajtogatta, hogy mindent elhibázott, majd hozzátette: “Minden jót, amit csináltam, elrontott a rossz célkitűzés – a lényegtelen és buta dolgokkal való elmélyült foglalkozás. ... Ám a legnagyobb hiba, amit elkövettem, az a primitív, kispolgári antiszemita előítélet volt. Végül is az rontott el mindent.” Ginsberg válasza: “Ó, nagyon jó ezt hallani öntől.”[34] Pound – antiszemitizmusán keseregve – még hozzátette: “Hetvenévesen jöttem rá, hogy nem elmebeteg voltam, hanem gyengeelméjű.”[35] “Az ön antiszemitizmusa egy humor, egy vicc ... tudatosságának egy modellje. Anti-Semitism is your fuck-up ... de ez is a modell része és az igazi nagy vívmány az volt, hogy megalkotta szellemének egy munka-modelljét. Senki nem törődik azzal, hogy ez a szellem Ezra Poundé, mert ez a szellem olyan, mint mindenkié” – nyugtatta Poundot Ginsberg, és A viharbeli Prosperóhoz[36] hasonlította, majd megkérdezte, hogy megáldhatja-e. Rövid csend után Pound megszólalt: “Elfogadom”. Ennek a velencei beszélgetésnek az évtizedek során egész irodalma született. “Megrendültem attól, – emlékezett Michael Reck – ahogyan Pound végül – káprázatosan és váratlanul – felismerte az igazság fényét.”[37] Naplójában[38] Ginsberg megírta, hogy még aznap délután Poundéknál látogatást tett, és “abban a kitüntetésben részesült, hogy elszívhatott egy füves jointot az ő (Pound) házában .... és (a magával hozott harmóniumán kísérve) Hare Krishnát énekelt neki ... és (Bob) Dylant hozott neki – egy délutánt töltöttem ott, énekelve Dylan-dalokat és a Sergeant Peppert és Donovantól a Sunshine Supermant.”[39]

A velencei házban Ezra Pound utolsó éveiben is fogadott látogatókat, köztük Norman Mailer írót, az író és zeneszerző Anthony Burgesst, a szobrász, tájépítő, ipari formatervező és bútortervező Isamu Noguchit[40], ám csendben: a vendégek beszéltek, Pound hallgatott. A Német Televízió portréfilmjében sem volt hajlandó megszólalni. Élete legvégén rajongói felterjesztették az Amerikai Művészeti és Tudományos Akadémia Emerson-Thoreau-érmére, amellyel korábban Hannah Arendtet tüntették ki. A történész, Lewis Mumford tiltakozására Pound nem kapta meg a díjat. Velencében, 1971 tavaszán egyik vendége, Robert Temple metafizikai kérdést tett fel Poundnak. A beszélgetést Robert felesége, Olivia, naplójában megörökítette:[41] “Emlékszem, a látogatásunk végén Robert (R.) megkérdezte Ezra Poundot (E.P.), hogy hisz-e a reinkarnációban. Mivel E.P. semmit nem szólt, R. folytatta a témát és megkérdezte, hogyan lehet E.P. a konfuciánus hit követője, ha még nem elmélkedett a túlvilágról. E.P. ennyit válaszolt: “Természetesen, mindenkinek kell elmélkednie!” R. megkérdezte: “Eljutott ön odáig, hogy véleményt formáljon erről a tárgyról?” Ismét szünet, majd E. P. megszólalt: “Nem.”” 1968 telén Velencében (a dorsodurói ház 3. emeleti szobájában) Pier Paolo Pasolini készített Ezra Pounddal egy filmes interjút (“Breaking the Silence”), amelyen Pounddal Vanni Ronsisvalle beszélgetett.[42] Ezra Pound nyolcvanhetedik születésnapja után, mindenszentekkor hunyt el a velencei városi kórházban.[43] Ravatalát a Piazzettával szemben, a San Giorgo Maggiore szigeten lévő templomban állították fel[44] és 1972. november 3-án innét vitték koporsóját gondolán a San Michelére. Lawrence Ferlinghetti – csodálatos prózában – megörökítette Ezra Pound hangját, Pound Spoletóban címmel.[45] (A teljes szöveg következik.)

“Beléptem egy páholyba a Teatro Melisso-ban, abban a gyönyörűséges reneszánsz teremben, ahol a Spoletói fesztivál idején minden nap a költészeti felolvasásokat és a kamarakoncerteket tartották, és váratlanul, életemben először, megláttam Ezra Poundot, mozdulatlanul, mint egy mandarin-szobor, egy páholyban az egyik erkélyen a színház végén, egy emelettel a széksorok fölött. Önmagában is megrázó volt látni egy feltűnően öreg embert ilyen különös pózban, egy hosszúhajú, szikár valakit, 80 év súlyától meghajolva, a feje furcsán az egyik oldalra döntve, elveszve az állandósult szórakozottság állapotában. ... Három fiatalabb költő fellépése után ő következett, hogy a páholyából felolvasson, ott ült egy idős barátnővel (aki a papírlapjait tartotta), várakozva. Az ujjízületeivel foglalkozott, kezeit nagyon kicsit mozgatva, kifejezéstelenül. Mindössze egyszer, amikor a megtelt színházban mindenki más tapsolni kezdett valakinek a színpadon, riadt csak fel tapsolni, anélkül, hogy felnézett volna, mintha csak egy üres térben megszólaló hangra reagálna. Nagyjából egy óra múlva ő következett. Vagy egy egész élet után. ... A teremben mindenki felállt, tapsolni kezdett, megfordult és hátra és felfelé nézett a páholyában lévő Poundra. A taps szűnni nem akart és Pound megpróbált felemelkedni a karosszékéből. Egy mikrofon félig az útjában volt. Csontos kezeivel megragadta a szék karfáit és megpróbált felállni. Nem tudott és újra próbálkozott és ismét nem sikerült. Idős barátnője nem is próbált segíteni neki. Végül a kezébe adott egy költeményt, és legalább egy perc is eltelt, mire meg bírt szólalni. Először csak az állkapocs mozgott és aztán a hang is kijött, alig hallhatóan. Egy fiatal olasz feljebb húzta a mikrofont, egészen közel az arcához és ott tartotta és a hang átjött, törékeny, de hajthatatlan, magasabb, mint vártam, egy vékony, lágy monoton. A terem egycsapásra elcsendesedett. A hang földhöz vágott, olyan lágy, olyan vékony, olyan törékeny, mégis olyan akaratos. Fejemet a páholy bársonykorlátján támaszkodó karjaimra hajtottam. Meglepődtem, mert egy könnycseppet láttam a térdemen. A vékony, megfékezhetetlen hang folytatódott. Vakon hagytam el a páholyt, a hátsó ajtón át, ki a néptelen folyosóra, a színházban még mindig felé fordultak, lementem, kiléptem, ki a napfénybe, sírva. ...

Magasan a város felett

az ókori vízvezetéknél

a gesztenyefák

még virágoztak

Néma madarak
szálltak a völgyben

messze lent

A nap beragyogta

a gesztenyefákat

és a levelek

forogtak a napban

és forogtak és forogtak és forogtak

és továbbra is forognak

A hangjax

szállt

egyre szállt

át a lombokon. ...”

 

A korábban idézett Brodsky-interjúban – Conversations with Joseph Brodsky – Solomon Volkov Poundra terelte a szót. Volkov: “Ezra Pound hosszú éveken át Velencében élt és ott is hunyt el. San Michele velencei temetőjében nyugszik, nem messze Diaghilev és Stravinsky sírjától. A San Michelének azt a részét időnként a “száműzöttek sírkertjé”-nek nevezik.” Brodsky: “Pound és én majdnem találkoztunk. Részt vett a Spoletói ‘Two Worlds’ fesztiválon, ahová engem is meghívtak. Pound láthatóan szeretett volna találkozni velem, legalábbis így hallottam. Összesen kétszer hívtak meg Spoletóba, az első alkalommal még a Szovjetúnióban voltam. A szervezőket úgy tájékoztatták – a szó szoros értelmében –, hogy én valahol a Balti-tengeren vagyok, egy tengeralattjárón. Készen kellett volna állnom, hogy megtámadjam Svédország vizeit. Másodszor már Londonban voltam, és a Spoletóba szóló jegyeim is megvoltak. Egyszer csak pánik és telefonhívások Gian Carlo Menottitól, aki a fesztivál felelőse volt. Láthatóan, egy balett-társulat Permből – Diaghilev egykori szülőföldjéről – volt meghíva Spoletóba és az olaszországi szovjet nagykövet azzal fenyegetőzött, hogy a permi csoportot nem fogják kiengedni, ha énfölségem feltűnik a fesztiválon. Várható volt, Menotti megrémült és megkérdezett: ‘Mit tegyek?’ Gondolkoztam és ezt mondtam: ‘Uram! Mi van, hogy ennyire felidegesíti magát? Én majd egy másik alkalommal eljutok Spoletóba, ám ezeknek a balett táncosoknak Permből, talán ez lesz az egyetlen esélyük, hogy Itáliát valaha is láthassák.’ Így hát, randevúim Pounddal sosem következtek be. Még abban az évben, 1972-ben, meghalt.”[46]>

*

Tárgyunkhoz – Pound és Brodsky velencei “egymásmellettiségéhez” – jelentős adalék az a látogatás, amelyet Joseph Brodsky tett Olga Rudgenál öt évvel Ezra Pound elhunyta után[47]:

’1977-ben egy novemberi délután a Londra szállodában, ahol a “Másként gondolkodók biennáléja” jóvoltából tartózkodtam, felhívott Susan Sontag[48], aki a Grittiben lakott, szintén a rendezvény vendégeként. ‚Joseph, mit csinálsz ma este?’ – kérdezte. ‘Semmit. Miért?’ – feleltem. ‚Hát csak összefutottam ma a Piazzán Olga Rudge-dzsal, ismered?’ ’Nem. Aki Pound barátnője volt?’ ’Az. És meghívott ma estére, de nem akaródzik egyedül menni. Nincs kedved velem jönni, ha nincs jobb dolgod?” Nem volt jobb dolgom, és azt feleltem, persze, elmegyek vele, mert nagyon is jól értettem Susan félelmeit. Felteszem, én még jobban aggódtam volna. Kezdjük azzal, hogy az én mesterségemben Ezra Pound nagyágyú, csaknem egy egész iparág. Egy csomó amerikai grafomán tartja egyszerre mesternek és mártírnak. Fiatalkoromban elég sok versét fordítottam le oroszra. Csapnivaló fordítások lettek, de majdnem eljutottak a megjelenésig egy vastag folyóiratban, hála egy kriptonáci szerkesztőnek (aki most természetesen dühödt nacionalista). Szerettem az eredeti szöveget, mert kiérleletlenül friss hangon és feszes versformában szólalt meg, szerettem tematikai és stilisztikai sokféleségét és szerteágazó kulturális hivatkozásait, ami számomra akkor elérhetetlen volt. Tetszett, hogy kimondta, ‘újítsuk meg!’, helyesebben szólva tetszett addig, amíg nem értettem meg, hogy azért kell azt a valamit megújítani, mert meglehetősen régi volt, és hogy végső soron egy kozmetikai üzletbe kerültünk. Ami szenvedéseit illeti a Szent Erzsébet Intézetben, orosz szemmel nincs min fölháborodni, és mindenesetre sokkal jobb volt, mint az a kilenc gramm ólom, amit a háború alatti évek rádióbeszédeiért másutt megkaphatott volna. A Cantos darabjai is hidegen hagytak, a régi hibát követte el, szépségre törekedett mindenáron. Furcsa, hogy valaki, aki oly sok évig élt Itáliában, nem jött rá, hogy a szépségre nem lehet törekedni, mert az mindig egy másik, gyakran közönséges törekvésnek a mellékterméke. Arra gondoltam, érdemes lenne a verseit és a beszédeit egy közös kötetben kiadni, mindenféle tudós előszó nélkül, és megnézni, mi történik. Egy költőnek minden más emberfajtánál jobban illene tudnia, hogy az idő számára nincs távolság Rapallo és Litvánia között. És még azt is gondoltam, mennyire emberibb lett volna elismernie, hogy elrontotta az életét, mint belemerevedni az üldözött zseni pózába, aki Itáliába visszatérve úgy tesz, mintha nem emlékezne rá, hogy valaha hogy lendítette fasiszta köszönésre a karját, vagy arra, hogy az mit jelentett, kitérő válaszokat adni az interjúkban, és köpenyben-bottal pózolva megjátszani a bölcset[49], aminek végeredményeként úgy nézett ki, mint Hailé Szelasszié. De még mindig akadtak barátaim, akik nagyra tartották, és most találkozóra indultam öreg barátnőjéhez.

A megadott cím a városnak a Salute negyedébe szólt, ahol a legnagyobb arányban laktak külföldiek, különösen angolszászok. Némi keringés után megtaláltuk a házat, nem messze onnan, ahol Régnier lakott az 1910-es években. Becsöngettünk, és az első dolog, amit megláttam, miután a parányi, csillogóan fekete szemű hölgy kinyitotta az ajtót, a költő mellszobra volt, Gaudier-Brzeska műve a nappali padlóján[50]. Rám tört az unalom, hirtelen, de végérvényesen.

Felszolgálták a teát, de alighogy belekortyintottunk, az apró, ősz hajú, takaros háziasszony, akiben még hosszú évekre való erőtartalék sejlett, felemelte szikár mutatóujját, mintha egy láthatatlan és képzeletbeli barázdába illesztené, és ráncos ajkai közül előtört az ária, amelynek kottája már legalább 1945 óta közismert volt. Hogy Ezra nem volt fasiszta, hogy féltek attól, hogy az amerikaiak villamosszékbe ültetik (ami felettébb különösen hangzott egy amerikai szájából), hogy fogalma sem volt, mi folyik, hogy nem voltak németek Rapallóban, hogy csak havonta kétszer ment fel Rómába a rádióadás felvételére, hogy az amerikaiak, már megint ők, tévedtek, amikor azt hitték, hogy Ezra komolyan gondolta... Egy bizonyos ponton feladtam, már nem figyeltem, ami nem esett nehezemre, minthogy az angol nem az anyanyelvem, és csak belebólintottam a szünetekbe vagy amikor megszakította monológját egy-egy tikk-szerű ’Capito?’ kérdéssel. Egy lemez, gondoltam, “her master’s voice”. Légy szépen udvarias, és ne szakítsd félbe a ladyt, zagyvaságokat beszél, de hisz benne. Azt hiszem, van bennem valami, ami mindig tiszteletben tartja az emberi megszólalás fizikai oldalát, tekintet nélkül a tartalmára; mintha annak a ténye, hogy valakinek mozog a szája, fontosabb lenne, mint ami mozgatja. Még mélyebben süllyedtem a karosszékembe, és megpróbáltam a kekszekre koncentrálni, minthogy vacsoráról szó sem volt.

Merengésemből Susan hangja ébresztett föl, ami azt jelentette, hogy a lemez lejárhatott. Volt valami furcsa a hanghordozásában, amire hegyezni kezdtem a fülemet. ‘Na de Olga, ugye nem képzeli, hogy az amerikaiak a rádióadások miatt orroltak meg Ezrára? Ha csak a rádióról lett volna szó, akkor Ezra nem lett volna más, mint egy újabb Tokyo Rose[51].’ Ez volt a legnagyszerűbb riposzt, amit valaha is hallottam. Olgára néztem. Meg kell hagyni, vitézül fogadta. Pontosabban profiként. Vagy lehet, hogy meg sem értette, amit Susan mondott, bár ez nem valószínű. ’Hát akkor mi miatt?’ – érdeklődött. ’Mert Ezra antiszemita volt’ – válaszolt Susan, és láttam, ahogy a lady ujja köröző tűként ismét beletalál a barázdába. A lemeznek ezen az oldalán a következőt hallottuk. “Mégiscsak rá kellene ébredni, hogy Ezra nem volt antiszemita, végül is Ezrának hívták, néhány zsidóval is barátkozott, köztük egy velencei admirálissal, és...’ Egy ugyanolyan ismerős és ugyanolyan hosszú szöveg, majdnem háromnegyed óráig tartott, amikor is már mennünk kellett. Megköszöntük az idős asszonynak az estét, és elbúcsúztunk. Ami engem illet, nem éreztem a szomorúságot, amelyet általában érzek, amikor egy özvegy házából távozom, vagy amikor valakit egyedül hagyok egy házban. Az idős hölgy jó formában volt, és meglehetős jómódban élt, a tetejébe olyan vigasztaló meggyőződések védelmében, amelyeknek fenntartásáért bármit kész volt megtenni. Azt hiszem, soha nem találkoztam fasisztával, sem fiatallal, sem öreggel, de idős kommunistát már láttam eleget, és Olga Rudge házában, Ezra mellszobrával a padlón, hogy úgy mondjam, valami hasonlóságra éreztem rá. A ház sarkánál balra fordultunk, és két perc múlva ott voltunk a Fondamente degli Incurabilin[52].”

 

*

 

Említettem, hogy Joseph Brodsky holttestének manhattani elhelyezését a család ideiglenesnek szánta, csak addig legyen ott, amíg nem sikerül átvitetni Velencébe. Voltak tiltakozók is: ha a velenceieknek csak időleges temetkezést engedélyeznek, miért kaphat örök sírhelyet Velencében egy nem odavalósi? Mások mellett főként Roberto Calasso-nak, Brodsky olasz kiadójának segítségével sikerült beszerezni az engedélyeket a velencei temetéshez.[53] Mivel a velencei temető ortodox része, ahová Brodsky koporsóját gondolták elhelyezni Stravinskyék sírja közelébe, egyházi tulajdonban volt, senki másnak, mint az ortodox egyháznak nem lehetett belszólása a költő földi maradványai Velencébe hozatalába. Azonban az ortodoxok visszavonták Brodskytól a sírhelyet, mert nem látták bizonyítottnak, hogy meg lett volna keresztelve. A Valdens egyház, amely a velencei temető ú.n. protestáns részéért volt felelős, felajánlott egy sírhelyet. A helyszín nem tetszett a családnak, mert Brodsky közvetlenül Ezra Pound mellé került volna. Brodsky özvegye, Maria Sozzani ki is választott egy sírhelyet, amely szemben lett volna Pound sírjával, attól tíz méterre, ám a vita addigra le volt zárva: Brodsky sírja Ezra Pound és Olga Rudge közös sírja mellett lesz, vagy sehol. A temetésre 1997. június 21-én került sor. Amikor a sírásók elkezdték kiásni a gödröt, emberi maradványokat találtak, és kényszerűen visszatemették. A család, a vendégek már gyülekeztek, a valdens vezetőknek percek alatt kellett dönteniük arról, hová temessék Brodskyt. Úgy határoztak, kerüljön oda, ahová a családja szerette volna: Pound sírjától tíz méterre, a sírok közötti utacska túloldalára. A hantra fakereszt került az elhunyt nevével. A fejfa mögé, a család, a Svéd Akadémia és a többiek virágkoszorúi fölé azt a hatalmas virágépítményt állították, amelyet az akkori orosz elnök, Borisz Jelcin nevében hoztak. A körbefutó, többméteres fekete-arany gyászszalag orosz nyelvű felirata ez volt: “Joszif Brodszkijnak az Orosz Föderáció Elnökétől”.[54] A temetés után a Velencei temető templomában katolikus gyászmise következett; ennek keretében Brodsky Velencei strófáit[55] is elmondták orosz, olasz és angol nyelven. Ezalatt Jelcin koszorúját valakik átvitték Ezra Pound sírjára.

Joseph Brodsky sírköve leírásánál említettük, hogy a hátoldalon egy forrásmegjelölés nélküli latin szöveg olvasható: Letum non omnia finit. A szöveg Sextus Propertius (Assisi, Kr. e. 54? – Róma?, Kr. e. 16?) Cynthia Monobiblos c. elégiagyűjteménye egyik darabja kezdő sorában szerepel: Sunt aliquid manes; letum non omnia finit. (“A holtak lelkei valamik; nem minden szűnik meg a halállal.”) A költemény Brodsky egyik kedvence volt, fiatalon verset[56], utolsó éveiben tanulmányt[57] írt róla.[58] Utóbbiban Ezra Pound is szerepelt: „Remélem, ez az elégia felkelti az olvasók érdeklődését Sextus Propertius iránt! Amerikai ismertsége egyszerűen semmi vagy észrevehetetlenül csekély. Ez részben annak a páratlan rossz-szolgálatnak köszönhető, amelyet Ezra Pound nyújtott Propertiusnak a ’Hódolat Sextus Propertiusnak’ c. munkájában, amely a közismert idegen nevekkel való dobálódzásba szerelmes örök másodévesünk hetet-havat-összehordása. Bár, lényegében ez azért van így, mert az antikvitás irodalmát illetően mi mind igazi barbárok vagyunk.”[59]

Brodsky többször foglalkozott a megbocsátás kérdésével. Egyik beszélgetésében[60] Anna Akhmatova verssorát idézte – “Nem tudsz róla, már megbocsátást nyertél” – és azt magyarázta, hogy ezt a sort “a lélek hangja suttogja” és “az egész világnak szól. Ez a lélek válasza a létezésre.” Majd így folytatta: “Eszembe jut, hogy amikor Arseny Tarkovsky elkezdte a sírbeszédét ezekkel a szavakkal: “Akhmatova elhunytával véget ért egy ...” minden porcikám tiltakozott: semmi nem ért véget, semmi nem érhetne, semmi nem érhet véget, amíg létezünk... Még azt is hozzátenném, anélkül, hogy különösebben hinnék a túlvilág létezésében és az örök életben, hogy sokszor belém markol az az érzés, hogy figyel minket valahonnét kívülről, néz minket fentről valahonnét, amint azt az életben is tette. Nem is annyira néz, mint inkább védelmez.” Amikor a Volkov-féle interjúban[61] Brodsky felidézte Ezra Pound egykori velencei lakóházában tett látogatását, váratlanul a megbocsátásról is beszélt. “Brodsky: Olga Rudge egészen hathatósan és érthetően, ugyanakkor meggyőzően és energikusan elmagyarázta, hogy Ezrával méltánytalanul bántak. Azt mondta, hogy a háború idején Pound Rapallóban élt és csak havonta kétszer, vagy még ritkábban utazott Rómába, hogy a propaganda célú rádióadásait megcsinálja, és azután visszatért otthonába. Hát, Olga és Pound szempontjából igazából semmi különös nem történt magában Rapallóban. Az élet folyt. Apropó, ma kimentem feladni pár levelet. Sütött a nap, és minden rendben volt. És akkor egy helikopter szállt el felettünk – konkrétan, egy katonai helikopter – és akkor arra gondoltam, mi van, ha megkezdődött? Hogyan nézne ki egy nap az új világháborúban? Olyan lenne, mint ez. A nap sütne, a helikopterek szállnának, és valahol dörögnének az ágyúk. És a világ aláhullana a romjaiba. És végtére, ez a mindennapos apokalipszis most is zajlik valahol a Közel-Keleten. Volkov: Vagy Afganisztánban. Brodsky: És ezért, mivel Pound és Olga Rudge nem jártak moziba, ez az egész szörnyűség igazából nem érintette őket, bár, szerintem, Olga túloz. Voltak itt német csapatok, különösen Toszkánában. Azt hiszem, Pound mindent látott és értett, de nem ez a fontos. Tudod, amikor egy élő személy előtted ül és mond valamit – még akkor is, ha nem mindenben értesz egyet vele – feltéve, hogy ez a személy nem vált ki belőled kifejezetten, tisztán élettani jellegű visszatetszést – akkor végül is megérted –, hogy igen, ez egy méltányolható álláspont. Esetünkben, ott ültem Olga Rudge-nál – megalkuvó, vagy nem, az oroszországi neveltetésemmel nem tudom eldönteni – és arra gondoltam, hogy senki sem hibáztatható. Mi mindnyájan nem vagyunk mások, mint nagyon szerencsétlen seggfejek, nem igaz? Nekünk mindannyiunknak szükséges, hogy mindenestől megbocsátást nyerjünk és a lelkünknek engedélyezve van a bűnbánat.”

 

*

 

A Velencei temetőben nyugvó hírességek sírja sok művészt megihletett, álljon itt egy részlet egy kortárs versből, amelyet az amerikai Debora Greger[62] írt.

There was a note in pencil for Ezra Pound.

Volt egy ceruza-feljegyzés Ezra Poundnak.

Pink ballet slippers in a plastic bag

hung in mid-air from Diaghilev’s grave.

Rózsaszín balettcipők egy nylon zsákban

Diaghilev sírkövére függesztve.

Brodsky didn’t have a headstone yet,

just a few pebbles, balanced

out of respect, on a wooden cross.

Brodsky sírköve még nem készült el,

csak pár kavics, rátéve

igaz tiszteletből, egy fakeresztre.

A cigarette and a whiskey bottle lay on the dirt,

Egy cigaretta és egy viszkis-üveg a hantra téve,

songbirds in the cypress making light of it.

az énekesmadarak a ciprusokban mindezzel nem törődtek.

 

This was the island of the dead,

one stop from Venice by vaporetto. This was why

the shops on the Fondamenta sold only flowers

and gravestones waiting to be given a name.

Ez volt a holtak szigete,

vaporettoval egy megállóra Velencétől. Az üzletek

a Fondamentán ezért árultak csak virágokat

és sírköveket, amik egy névre várnak.

 

Ahol kiszálltunk a vaporettóból, ott szállunk fel, hogy visszaérjünk a Fondamenta Nuovéra, a rakparti sétányra, amelyen jöttünk. Megyünk visszafelé, balra látszik sötétzöld ciprusaival a San Michele, jobbra fordulunk és a kórház fala mentén kijutunk a Campo Santi Giovanni e Paolora. Innét indultunk és itt fejeződik be Joseph Brodsky és Ezra Pound sírjánál tett látogatásunk, amellyel Staller Tamásra emlékeztünk. Itt halt meg Benedek István és Ezra Pound, és Joseph Brodsky is megörökítette ittjártát[63]: “Emlékszem egy napra, aznap kellett elutaznom egy hónapos magányos ittlét után. Éppen befejeztem az ebédet egy kis trattoriában a Fondamente Nuove eldugott részén, roston sült halat ettem, hozzá megittam egy fél üveg bort. Mindezzel bennem megindultam a szállodám felé, hogy felvegyem a csomagomat, és fogjak egy vaporettót. Lesétáltam a Fondamente Nuovén négyszáz métert, egy kicsi mozgó pontként ebben a nagy vízfestményben, azután bekanyarodtam a Giovanni e Paolo kórház mentén. Meleg, napos idő volt, kék az ég, minden szép volt. Hátam mögött a Fondamente és a San Michele, a kórházfal mentén haladtam, bal vállam szinte súrolta, hunyorogtam a napra, és hirtelen úgy éreztem, macska vagyok. Egy macska, aki éppen most kebelezett be egy halat. Ha valaki megszólított volna akkor, biztosan nyávogva válaszolok. Abszolút és állati módon boldog voltam.”

 

Hidvégi Máté

 

[2] Brodsky szerint „...mindannyian eleve velenceiek vagyunk...”. Ld.: Joseph Brodsky: Velence vízjele. Fordította és a jegyzeteket írta: Hetényi Zsuzsa. Typotex, Budapest, 2008, p. 117.

[3] 1Kor 13:11 (A szentírási idézetek forrása: Biblia. Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás. Sajtó alá rendezte: Rózsa Huba. Szent István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Budapest, 2005.)

[4] Préd 1:2

[5] Préd 1:8

[6] Préd 1:10

[7] A Különbség c. versről van szó.

[8] Thomas Mann: Halál Velencében (Magyar Helikon, Budapest, 1971) c. könyv Szántó Tibor tervezte borítóján ez a tér látható. 

[9] http://www.termeszetvilaga.hu/szamok/kulonszamok/k0401/26.html

[10] Hidvégi Máté: Staller Tamás emléke. http://www.or-zse.hu/ev/stalleremleke2012.htm

[11] Staller Tamás: A padovai zsidónegyed urbanisztikája. http://www.or-zse.hu/hacofe/vol1/staller-padova2010.htm

[12] Az idézett, eredetileg még 1949-ből származó, híres Adorno-szöveg környezete: „Kulturkritik findet sich der letzten Stufe der Dialektik von Kultur und Barbarei gegenüber: nach Auschwitz ein Gedicht zu schreiben, ist barbarisch, und das frisst auch die Erkenntnis an, die ausspricht, warum es unmöglich ward, heute Gedichte zu schreiben. Der absoluten Verdinglichung, die den Fortschritt des Geistes als eines ihrer Elemente voraussetzte und die ihn heute gänzlich aufzusaugen sich anschickt, ist der kritische Geist nicht gewachsen, solange er bei sich bleibt in selbstgenügsamer Kontemplation.  (Prismen, vol. 10a, p. 30.)

[13] Mindkét elnevezés használatos. Ld.: https://it.wikipedia.org/wiki/Fondamente_Nove

[14] Egyszerű halottnak nem lehet örök nyughelye a Velencei temetőben. Tizenkét év (újabban állítólag hosszabb) porladási idő után az elhunyt földi maradványait kiszedik (láttam munkában a Velencei temetőben ilyen markológépeket), és a hozzátartozók elvihetik és eltemettethetik szeretteik csontjait Mestrében vagy máshol a szárazföldön. A temető egyházi tulajdonban lévő részeire nem vonatkozik ez a törvény. A város tervezi hamvak szórására alkalmas terület kialakítását a szigeten. Állítólag a velenceieknek 50 euróba, nem odavalósiaknak pedig 350 euróba kerül majd ez a szolgáltatás. (A Velencei temetőben működik krematórium, és mellette van egy terem az urnáknak.) David Chipperfield tervei alapján a Velencei temetőben új belső tereket és falakat alakítottak ki, illetve megkezdték a temetősziget megnagyobbítását és egy mesterséges temetősziget megépítését is. 2015 tavaszán láttam, hogyan kezdik feltölteni a tengeröblöt a protestáns és ortodox temetőrészek támfala mögött. Ld. még: Susan Allen Toth: Venice's Isle of the Dead. The New York Times, May 16, 1993; Tom Kington: Death in Venice made easier by new funeral rule. The Guardian, Dec. 20, 2010; J. S. Marcus: Of museums and cemeteries. The Wall Street Journal, Oct. 29, 2009; “Comune di Venezia, VERITAS: Lavori di rifacimento e sistemazione vialetti e marciapiedi” – c. munkaleírás a Velencei temető külső falán (2015 tavaszán fényképeztem).

[15] Nem minden szűnik meg a halállal.

[16] A chicagói-velencei szobrásznő, Joan FitzGerald munkája. A művészről ld.: Mary Maher: Oak Park sculptress in Venice. Chicago Tribune, Dec. 26, 1965. Ezra Pound végakarata volt, hogy szülőhelyén, az Idaho-i Haileyben temessék el, és sírjára Henri Gaudier-Brzeska (1891-1915) róla mintázott mellszobra Isamu Noguchi (1904-1988) által készített másolatát tegyék. (Az egyméteres márványszobor 1914-ben faragott eredeti példánya egykor Ford Madox Ford (1873-1939) Campden Hill Road-i (London) kertjében állt. Ld.: Jon Wood: Heads and tales: Gaudier Brzeska's Hieretic Head of Ezra Pound and the making of an avant-garde homage. In: Sculpture and the pursuit of a modern ideal in Britain, c.1880-1930. Edited by David J. Getsy. Ashgate, London, 2004, pp. 192-217. A szobor később Ezra Pound tulajdonába került, majd a hagyatékába, ahonnét 1988-ban, a New York-i Hirschl & Adler Galleries közbeiktatásával Dallasba, a műgyűjtő Raymond és Patsy Nasher tulajdonába, tőlük a Dallasi Művészeti Múzeumba. A szobor 2009 óta a National Gallery of Art, Washington DC, tulajdona. Ld.: http://www.nga.gov/content/ngaweb/Collection/art-object-page.143144.html). Az 1970-es évek közepén Mary de Rachewiltz (Pound és Olga Rudge gyermeke) állítólag felajánlotta a Noguchi-féle másolatot Hailey városának. (Ld.: Emily Mitchell Wallace: America. In: Ezra Pound in context. Edited by Ira B. Nadel. Cambridge University Press, Cambridge, 2010, pp. 204, 212-213.) Pound halála után Isamu Noguchi szerelme és mentora, Priscilla Morgan (1919-2014) – életéről ld.: Bruce Weber: Priscilla Morgan, cultural matchmaker, dies at 94. The New York Times, April 3, 2014. – megkérte Noguchit, utazzék Velencébe és készítse el a síremléket. Noguchi kifaragta a síremléket, ráhelyezte a Pound-fejszobor másolatot és az egészet átszállíttatta a San Giorgio Maggiore szigetre, a Pound végtisztessége költségeit vállaló Fondazione Giorgio Cinibe. Noguchi alkotása az alapítványi embereknek nem tetszett: attól tartottak, hogy a feltűnő síremlék – Pound fasiszta múltja miatt – indulatokat gerjeszthet. Olga Rudge barátnője, Joan FitzGerald elkészítette a jelenlegi fejkövet. A Noguchi-féle síremlékről többé szó sem esett addig, amíg a művész meg nem halt, és Priscilla Morgan el nem kezdett kutakodni, mi lett a rendkívüli mű sorsa. Priscilla a fejszoborra 2003-ban talált rá az alapítvány raktárában, ahol egy fadobozban őrizték, a síremlék alapkövei őrizetlenül hevertek, és azt sem tudták róluk, hogyan és honnét kerültek oda. (Ld.: Edward McPherson: Noguchi’s loyal mistress. Observer, July 19, 2004.) Napjainkban Ezra Pound Isamu Noguchi készítette – jelentős művészi értéket képviselő – síremléke, a maga teljességében a Fondazione Giorgio Cini kertjében áll: négy cikkelyből összeállított, köralakú márványalap, amelynek palástján vésett sírfelirat, középpontjában Pound álló helyzetű fejszobra látható. (Ld.: Rosella Mamoli Zorzi, John Gery, Massimo Bacigalupo, Stefano M. Casella: In Venice and in the Veneto with Ezra Pound. Supernova, Venezia Lido, 2007, pp. 63-65.) A Cini alapítvány honlapján tévesen szerepel, hogy az eredeti fejszobor van a tulajdonukban (http://www.cini.it/en/collezioni/art-collections/arte-contemporanea).

[17] „He was not a Calvinist, as he often referred to himself...” Ld.: Edward Hirsch előadása Joseph Brodskyról a Bravery in Poetry szekcióban. PEN 2013 World Voices Festival, New York. https://www.youtube.com/watch?v=NBbBzaALhZs

[18] Solomon Volkov: Conversations with Joseph Brodsky: A poet’s journey through the twentieth century. Translated by Marian Schwartz. Simon & Schuster, New York, 1998, p. 190.

[19] Joseph Brodsky: Watermark. Hamish Hamilton, London, 1992, illetve Farrar, Straus and Giroux, New York, 1992. Magyar nyelven: Velence vízjele. Fordította és a jegyzeteket írta: Hetényi Zsuzsa. Typotex, Budapest, 2008. Telente Brodsky egy-egy hónapot töltött Velencében. A Watermarkot 1989 novemberében fejezte be a Consorzio Venezia Nuova elnöke, Luigi Zanda nagylelkű anyagi támogatásával. (Zanda jelenleg az olasz szenátus demokrata párti képviselőcsoportjának elnöke.) Az esszé először a Consorzio kiadásában olasz nyelven jelent meg Fondamenta degli Incurabili címmel. A cím a velencei Zattere városrészben, a Santa Maria della Salute templom mögötti egykori hospice kórházra utalt. Ezen a környéken lakott Ezra Pound: itt található Olga Rudge háza, amelyben tett látogatását Brodsky a Watermarkban megörökítette. Ld.: Margaret Plant: Venice – Fragile city 1797-1997. Yale University Press, New Haven, 2002, pp. 443-445.

[20] Jean Cyrile Godefroy: Venice or Expo – it is up to you. (h.n., é.n.), p. 33.

[21] „1996. január 28-án, vasárnap Joseph-nek fel kellett utaznia South Hadley-be; hétfőn kezdődött a tavaszi félév Mount Holyokéban. Táskája meg volt tömve könyvekkel és kézirattal. Előző este elvonult a dolgozószobájába a Brooklyn Heights-i ház felső szintjén. Amikor a felesége vasárnap reggel kilenckor felment, hogy felébressze, holtan találta a padlón, felöltözve. Az íróasztalon görög epigrammák kétnyelvű kiadása feküdt kinyitva. A halál éjjel két órakor következett be, azonnal; a kérdésemre, hogy szenvedett-e Joseph, a szívorvosa azt válaszolta, valószínűleg még csak nem is fogta fel, mi történik vele.” Ld.: Bengt Jangfeldt: Feljegyzések Joseph Brodskyról. Fordították: Rácz Judit, Teplán Ágnes, Imreh András (a verseket). Typotex, Budapest, 2012., p. 313.

[22] Ibid.: pp. 314-315.

[23] Joseph Brodsky 1996. január 28-án hunyt el. „Brodsky died last week ... and will be buried in Venice” – közölte a New Yorker (February 12, 1996, p. 38.). Brodsky Velencei temetésére végül csak 1997. június 21-én került sor. Susan Sontag szerint: “Venice was the ideal place to bury Brodsky, since it was essentially nowhere.” http://www.tabletmag.com/jewish-arts-and-culture/books/54932/nowhere-man

[24] John Tytell: Ezra Pound – The solitary volcano. Bloomsbury, London, 1989.

[25] Ezra Pound: Cantók. Fordította és az utószót írta: Kemenes Géfin László. Magyar Műhely, Párizs, 1975; Ezra Pound: Tizenöt Canto. Fordította és az utószót írta: Kemenes Géfin László. „Magyar Október” Szabadsajtó, Budapest, 1985; Ezra Pound versei. Válogatta: Ferencz Győző. A jegyzeteket készítette: Novák György. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1991.

[26] Alfred Kazin: The fascination and terror of Ezra Pound. The New Yorkx Review of Books, March 13, 1986.

[27] Ld.: Louis Menand: The Pound error. The New Yorker, June 9, 2008.

[28] Ben A. Franklin: Hospital once ‘home’ for Ezra Pound. The New York Times, June 23, 1982.

[29] Ezra Pound nős volt, amikor szerelmi viszonyt kezdett Olgával, aki 1925-ben – házasságon kívül – gyermeket szült neki (Mary Rudge, férjezett nevén: Mary de Rachewiltz hercegnő). Olga Rudge az 1920-as évek végétől Velence Dorsoduro kerületének Salute negyedében lakott, abban a háromszintes kis házban, amelyet apja vásárolt neki. Karrierjét és egész életét Poundnak áldozta. Ld.: https://en.wikipedia.org/wiki/Olga_Rudge

[30] Pound és Olga kedvelt étkezőhelye a házuk szomszédságában. Rendszeres és hosszú rapallói tartózkodásaik idején Pound Velencébe érkező postáját is itt őrizték (ld.: http://www.cervenabarvapress.com/MarcWidershieninterview.htm).

[31] Ezra Pound és Allen Ginsberg háromszor találkoztak: 1965-ben az itáliai Spoletói művészeti fesztiválon és Rapallóban (utóbbi találkozást J. J. Wilhelm 1967 nyarára teszi), ill. 1967-ben Velencében (ld.: Richard L. Blevins: Ginsberg, Allen (1926-1997). In: The Ezra Pound Encyclopedia. Edited by Demetres P. Tryphonopoulos, Stephen J. Adams. Greenwood Press, Westport CT, 2005, pp. 133-134). Spoletóban nem beszélgettek, de Ginsberg Pound vállára tette a kezét. Rapallóban Ginsberg ellátogatott Ezra Pound és Olga Rudge tengerre néző villájához, ahol a kertben leült egy fa alá és indiai mantrákat énekelt és harmóniumon játszott. Olga behívta Ginsberget, de Pound szótlan maradt. Délután együtt ebédeltek Portofinóban, ám akkor is szótlanul (ld.: James J. Wilhelm: Ezra Pound: The tragic years (1925-1972). The Pennsylvania State University Press, University Park PA, 1994, p. 344). Ginsberg nagyra tartotta Pound költészetét (ld.: Allen Ginsberg: Pound’s influence. American Poetry Review 15(4): 7-8, 1986). Pound és Ginsberg velencei találkozását megörökíti Sallie Bingham: Treason (Hazaárulás) című, Pound életéről szóló színdarabja is (ld.: Jerry Tallmer: Poet in a cage, long before Guantánamo. Downtown Express, Vol. 19(5), June 16-22, 2006), amelynek New York-i előadásain Poundot Philip Pleasants, Ginsberget David Heuvelman alakította.

[32] https://en.wikipedia.org/wiki/Peter_Russell_(poet)

[33] Ld. pl.: An exchange on Ezra Pound. Michael Reck and Theodore Weiss, reply by Alfred Kazin and Oliver Taplin. The New York Review of Books, October 9, 1986; Michael Reck: Ezra Pound, a close-up. McGraw-Hill Book Co., New York, 1973 (paperback kiadás).

[34] Pound: “Any good I’ve done has been spoiled by bad intentions – the preoccupation with irrelevant and stupid things. ... But the worst mistake I made was the stupid suburban prejudice of anti-Semitism. All along, that spoiled everything.” Ginsberg: “Ah, it’s lovely to hear you say that.” Ld.: Barry Miles: Ginsberg: A biography. Viking Penguin, London, 1989, p. 398; Wilhelm (i.m.), pp. 344-345.

[35] “At seventy I realized that instead of being a lunatic, I was a moron.” Ld.: Paul Berman: The life and times of an angelheaded hipster. https://www.nytimes.com/books/01/04/08/specials/ginsberg-miles.html

[36] https://hu.wikipedia.org/wiki/Prospero

[37] An exchange on Ezra Pound (i.m.), Alfred Kazin, aki – nekrológja (Wilborn Hampton: Alfred Kazin, the author who wrote of literature and himself, is dead at 83. The New York Times, June 6, 1998) szerint – úgy járkált New York utcáin, mintha Herman Melville, Edgar Allan Poe and Walt Whitman lépkednének mellette, megpróbálta lehűteni Michael Reck lelkesedését: “A ‘közgazdaságtani brosúráiban’ Pound már a háború előtt a demokráciák és a zsidók ellen uszított, – azokban a brosúrákban, amiket Reck velencei vendégtársa, Peter Russell a háború után Londonban megjelentetett, – Pound azzal vádolta a zsidókat, hogy egyetlen sötét erőként ők állnak az uzsora, az aranyvaluta, a gazdasági válság, stb. mögött. A tengelyhatalmakat támogató római rádióadásaiban (úgy tűnik, Pound azt is felajánlotta, hogy Hitlerért Németországban is tartana rádióadásokat; Rómából dicsőítette Hitlert) 1942. április 2-án ‘csúcsrajáratott pogromra’ buzdított. Hitler azzal a váddal kezdte el a háborút, hogy azt a zsidók szították. Pound visszhangozta Hitlert: ‘Hatvan Icig kezdte ezt a háborút.’  

Ez volna a ‚kispolgári antiszemitizmus?’ Abból a fajtából, amelyik igyekszik távol tartani a zsidókat a country-clubokból? Azt mondtam, hogy Allen Ginsberget elbűvölte a Pounddal folytatott diskurzus. A cikkem megjelenése után nekem küldött személyes közlésében Ginsberg világossá tette (nem mintha valaha is kételkedtem volna), hogy tiszteli Poundot a személyes hite miatt és a szabad asszociációkon alapuló költészet sokkal tartozik Pound példaadásának. Egyébként nem érdekel, hogy Reck, Russell és Ginsberg el voltak-e bűvölve vagy nem azon, ‚ahogyan Pound végül – káprázatosan és váratlanul – felismerte az igazság fényét’. Amikor Pound partra lépett Olaszországban, a tömeg láttán fasiszta karlendítéssel köszönt. Egy barátom, aki Pound és leánya mögött ült egy koncerten Meranóban, megdöbbenve hallotta, amint hangosan megjegyzéseket tesznek a hallgatóságban lévő, általuk zsidónak vélt személyekre.”

[38] Allen Verbatim: Lectures on poetry, politics, consciousness. McGraw-Hill, New York, 1974.  

[39] A zárójeles betoldások tőlem. H.M.

[40] Ld. pl. a legendás Noguchi-asztalt: https://en.wikipedia.org/wiki/Noguchi_table, a szófát: https://www.vitra.com/en-us/living/product/designer/isamu-noguchi, vagy a híres papírlámpákat: http://www.vitra.com/en-gb/product/akari-light-sculptures---table-lamps. Isamu Noguchiról (1904-1988) általában: http://www.noguchi.org/noguchi/biography. Egy interjúban Priscilla Morgan elmesélte, hogyan barátkozott össze az egyik Spoletói fesztivál idején Ezra Pound és Noguchi. (A Spoletói fesztiválok állandó hivatalos szervezői egyike (pl. associate director funkcióban) Priscilla Morgan volt. Ld.: Sylvia Rupani-Smith: Snapshots from Spoleto, the ultimate arts festival. The New York Times, July 25, 2013.) A vendégeknek Spoletó idején Rómában nagyszabású vacsorákat tartottak, amelyeken Priscilla mindig úgy alakította az ültetést, hogy Noguchi Pound mellé kerüljön. (Olga Rudge is ott volt.) Pound soha nem beszélgetett, és előfordult, hogy nem is evett. Egyik ilyen alkalommal Noguchi Poundhoz fordult és annak késével-villájával falatokra vágta a Pound tányérján lévő ételt, majd hátradőlt és így szólt: “Most akkor, Ezra, egyél!” Erre Pound kézbevette a villát és evett. Ld.: Edward McPherson: Noguchi’s loyal mistress. Observer, July 19, 2004.

[41] Olivia Temple: Visiting the Pounds in 1971. Words, December 1985, pp. 32-45.

[42] https://it.wikipedia.org/wiki/Vanni_Ronsisvalle

[43] 1972. október 30-án, születésnapján, Ezra Pound a házuk emeleti szintjén lévő szobájában, ágyban fekve (barackszín pizsamában és ugyanilyen színű takaróval betakarva) fogadta a köszöntőket, akiket Olga kettesével engedett fel a lépcsőn. Poundnak hőemelkedése volt és gyengének érezte magát. Fél kilenckor megvacsorázott, és segítség nélkül elfújta a tortáján égő nyolcvanhét gyertyát. Háromnegyed tízkor a vendégek hazamentek. Másnap – mint minden reggel – Olga I Ching-jóslást végzett, amely a “megszabadulás” próféciát adta eredményként. Pound hasi diszkomfortra panaszkodott, teltségérzete volt, és éjszakára ez olyan mértékben fokozódott, hogy Olga kihívta a mentőket. Pound nem engedte, hogy levigyék: a fa korlátba kapaszkodva saját maga lement a lépcsőn, egyedül végigment a Calle Querinin a Fondamenta Ca’Balaig és segítség nélkül beszállt az ott várakozó mentőcsónakba, hogy a városi kórházba vigyék. Másnap (november 1) reggel Olga barátnője, Joan FitzGerald bement a kórházba, hogy az egész éjjel virrasztó Olga kicsit pihenhessen. Ám amikor Joan át akarta venni Olga kezéből Pound kezét, amibe az infúzió volt bekötve, Pound rászólt: engedje el, mert csak Olga tarthatja, és röviddel ezután észrevétlenül meghalt. (Ld.: Anne Conover: Olga Rudge and Ezra Pound. Yale University Press, New Haven, 2001, pp. 256-257.)

[44] Pound búcsúztatását Vittorio Cini gróf, a San Giorgio Maggiore szigeten lévő Fondazione Giorgio Cini alapítója szervezte. 

[45] Lawrence Ferlinghetti: Pound at Spoleto. In: uő. These are my rivers: New & selected poems, 1955-1993. New Directions Publ. Co., New York, 1994, p. 174. (Saját fordításom.) Témánk szempontjából megjegyzem, hogy Ferlinghetti (sz. 1919) anyai ágon zsidó származású. San Francisco-i otthonában még napjainkban is alkot. Ld.: Colin Robinson interjúját: Lawrence Ferlinghetti: ‘Most of the poets were on something, but somebody had to mind the shop’. The Guardian, July 4, 2015. >

[46] Solomon Volkov (i.m.), pp. 193-194.

[47] Velence vízjele (i.m.), pp. 65-72. (Hetényi Zsuzsa fordítása.)

[48] Susan Sontag (Susan Rosenblatt, 1933-2004), zsidó származású amerikai írónő. Kiemelkedő dokumentarista és emberjogi aktivista is volt. 

“Sok nőhöz hasonlóan, érzelmileg én is nagyon kötődtem Joseph-hez... Természetesen a végén minden csak hiú ábránd maradt, mindig is csak az volt. (...) Sosem éreztem, hogy Joseph zsidó szerző volna. Sosem beszélgettünk vallásos témáról. Magam teljesen vallástalan vagyok, és róla is ezt éreztem. Sosem érzékeltem, hogy zsidó származására utalt volna. Érdekelte a kereszténység, mint az európai kultúra meghatározója. Ugyanígy érzek én is. Amikor megláttam kiterítve a Manhattan belvárosi római katolikus ravatalozóban, és a koporsóját a Velencei Protestáns Temetőben – mindkét temetésen ott voltam – meglepődtem. Az emberek, haláluk után, a hozzátartozóik irgalmára vannak bízva.” (Susan Sontag Brodskyról – ld.: Thirteen ways of looking at Joseph Brodsky. Valenina Polukhina's collection of interviews on Brodsky in September 2008. Academic Studies Press, Boston, Mass.)

[49] “Elismerni, hogy az ember tévútra jutott (...) férfiasabb, mint az üldözött zseni pózában tetszelegni, karját fasiszta üdvözlésre kinyújtva Olaszországba való visszatértekor, majd a mozdulat jelentését letagadni, óvatos interjúkat adni és a köpönyeges-vándorbotos próféta-képet gondosan ápolni (...)” A fontos szövegrész alternatív fordítása. (Ld.: Bengt Jangfeldt, i.m., pp. 316, 318.)

[50] Brodsky megjegyzése: “Apropó, ha ez a Gaudier-Brzeska nem hal meg fiatalon, belőle is egy figyelemreméltó fasiszta emlékmű-szobrász válhatott volna.” Ld.: Solomon Volkov (i.m.), p. 194.

[51] A II. világháború idején a szövetségesek harci morálját fellazítani szándékozó japán női rádiós személyek amerikai katonák adta gyűjtőneve. https://en.wikipedia.org/wiki/Tokyo_Rose

[52] A Watermark először olasz nyelven jelent meg és a címe ez volt: Fondamenta degli Incurabili.

[53] Danilo Reato: Iosif Brodskij. In: L’isola della memoria. A cura di Giovanni Distefano. Supernova, Venezia Lido, 2005, p. 47.

[54] Bengt Jangfeldt, i.m., p. 319.

[55] Venetian stanzas.

[56] Anno Domini (1968).

[57] Poetry – Sextus Propertius. Selected and introduced by Joseph Brodsky. The Wilson Quarterly, 17(4): 86-89. (Autumn, 1993) 

[58] A szóbanforgó verssort az itáliai műveltségű orosz romantikus költő, Konstantin Batyushkov (1787-1855) is idézte Ten’ Druga (1810) c. költeményében. Ld.: The Cambridge companion to Latin love elegy. Edited by Thea S. Thorsen. Cambridge University Press, Cambridge, 2013, pp. 343-344.  

[59] Poetry – Sextus Propertius, i.m., p. 87.

[60] Solomon Volkov (i.m.), p. 240.

[61] Solomon Volkov (i.m.), pp. 194-195.

[62] Debora Greger (sz. 1949): Island of the Dead. In: Gondola signore gondola. Venice in the 20^th century American poetry. Eds.: Rosella Mamoli Zorzi, Gregory Dowling. Supernova Edizioni, Venezia Lido, 2007, p. 224. (A vers első megjelenése kötetben: Debora Greger: Western art. Penguin Books, New York, 2004, p. 46. Utóbbiban a vaporetto helyett a water-bus kifejezés, a sold only flowers helyett a sold just flowers változat szerepel.)  

[63] Velence vízjele (i.m.), pp. 96-97. (Hetényi Zsuzsa fordítása.)