MŰVÉSZET

Molnár Andrea

Gondolat-kísérlet egy sötéten is ragyogó Celan-poéma kapcsán 1

2021.10.23.

A haiku-költészettel2 látszólag rokon stílusban alkotó, s a földi létből idő előtt, tragikus körülmények között távozó Paul Celant a kortárs irodalomtörténet alapvetően a soá-költőjeként tartja számon, s tény, hogy szinte valamennyi alkotásában – ha esetenként áttételesen is – felfedezhető a népírtás, a tömeghalál motívuma, a láger-emlékezethez köthető szavak (füst, hamu, kéz stb.) szinte megrögzött ismétlődése. A sajátos rejtjelzettség és fragmentáltság mellett verseinek jellegzetes kelléke a bonyolult grammatikai szerkezet, a nyelvi minimalizmus és a kihagyásos soralkotás, melyek nem csupán a fordító számára jelentenek komoly szellemi-mentális kihívást, de az anyanyelven való olvasás során is problematikus a konkrét mondanivaló megértése, paradox módon így teremtve lehetőséget az értelmezések sokfélesége számára. A celani életmű egyes darabjait magyar nyelvre átültető Lator László szerint alighanem "bele kell nyugodnunk, hogy nem mindig tudunk az értelmükig hatolni. De ha elfogulatlanul olvassuk, többnyire megérezzük a súlyt sötéten fénylő szavaiban."3

Szinte tapintható komorsága ellenére a "Tenebrae"4 című, mindössze huszonkét sorból álló költemény éjsötét sorain valóban átsejlik valamiféle drámai fénypászma, miközben az Örökkévaló kétszeri megszólítása által keretbe foglalt mű abszurd imaként bontakozik ki. A vers címét olvasva – és főként a latin szó eredeti tartalma mögötti liturgikus képet sejtve5 – úgy tűnik, hogy el kell fogadnunk azt az érvelést, mely szerint a mélyebb megértéshez a "szövegenkívüliség" és az intertextualitás nézőpontjából kiindulva érdemes vizsgálódni.6 Ebből a megfontolásból a történelmi kereszténység húsvéti szertartásrendjéből kölcsönzött kifejezés kétség kívül egyszavas, tömör összefoglalása a vers egészét uraló képnek: a Teremtő és a képmását hordozó, de elbukott ember közötti koinóniának, s ezzel együtt a keresztény fogalmak szerinti megváltásnak, melynek egy adott pillanata, a földet beborító teljes sötétség, az evangéliumok beszámolójára való egyértelmű utalásnak tűnik.7

A poéma keletkezés-történetét érintő fontos személyes jellegű adalék, hogy a költő-géniusz képzőművész felesége, Gisele Lestrange, aki egyébként a vers születésének évében (1957) azonos című rézkarcot alkotott, a költemény létrejöttéhez saját hitélete révén járult hozzá, mintegy összekötő kapocsként a zsidó kultúra és a katolicizmus között. Otto Pöggeler visszaemlékezésében arról is beszámol, hogy Celan felesége révén maga is részese volt a gyász-zsolozsma élményének8, így a címadás mögött személyes élmény is meghúzódik.

A tulajdonképpeni főszöveg keretét a "közel" és az "Úr" kifejezések rajzolják meg, melyek azután különféle változatokban és hangsúlyokkal szöveg-szerte újra és újra felbukkannak az Isten-ember viszony különböző mozaikjait és kettejük egymáshoz való közelvalóságának képeit villantva fel. Több szó ismétlődése is megfigyelhető, melyek kulcsszavakként kapcsolódva egymáshoz felépítik a vers motívumszerkezetét. Az "Úr" kifejezés összesen tizenegy alkalommal ismétlődik, de nem egyenletesen elosztva, hanem gyarapodó előfordulással, mintegy a megszólítás egyre intenzívebbé válását jelezve. A "közel" szó ebben a formában ugyan csak négyszer szerepel, de jelentéstartalmát több közelítő mozgást jelentő ige teszi fokozatosan egyre hangsúlyosabbá, miközben a fizikai közelség (a vér) lassan a szellemi közeledés (a kép/más) felé mozdul el, hogy azután a teljes egyesülésben (a test) teljesedjen ki.

A közelség-motívum mintegy beemeli a 34. és a 145. zsoltár fő mondanivalóját a szövegbe9, egyúttal erőteljes hangsúlyváltást is alkalmazva: az ember közeledése dominál az Istenhez való kötődésben és nem fordítva, mellyel valójában vitathatóvá válik a Teremtő ember felé történő megnyilatkozásának abszolút előjoga. Ezt a fordított hangsúlyt Celan a vers több más pontján is sikerrel alkalmazza, így a szinte blaszfémiának ható felszólítás kapcsán ("Imádkozz, Uram!"), átértelmezve, sőt felülírva egyebek mellett az 5. zsoltár Istentől rendelt imamintáját.10 A halál, mely Adyt is sokszor révületben tartotta, s amely a celani verselés kihagyhatatlan motívuma, ezúttal a keresztény megváltás-teológia keresztre feszítésének felismerhető képével kapcsolódik össze. E narratívában a költő azonban az ember(eke)t helyezi az eredeti áldozat helyére, egyfajta közös halál-áldozatként, kérdésessé, s egyúttal felcserélhetővé téve ílymódon a megváltó, s a megváltott(ak) személyét. A vérből való ivás képe óhatatlanul is az evangéliumok utolsó vacsoráról szóló beszámolóját idézi fel11, az eredeti textusban szereplő pohár helyett azonban a negatív, sőt méltatlan, mondhatni szentségtelen tartalmú "vályú" szót használva, s ezzel az evangéliumi olvasat erősen módosított változatát adva. Az eredeti tartalmakkal végrehajtott megfordítás-játék során az idézett szövegelemek valóságát a reflektáló celani szöveg tehát az ellentétükben mutatja be, s így lesz "az ima Isten palinódiája, a szentség szentségtörés, a megváltó áldozat méltatlan halál és az örök fény visszavonhatatlan sötétség."12

Az eddig ismertetett látás csupán egyike a számos értelemezési lehetőségnek, melyek közül talán legmarkánsabbnak mégis a soá-interpretáció mutatkozik. Ebből az aspektusból a vers ima-funkciója már sokkal inkább egy Istennek szóló, egyre erősödő kiáltás a láger-lét mega-sötétségéből, mely a meg nem válaszolt imádságra való, a tömegpusztulás miatti fájdalmat a végletekig kiterjesztő, az istentisztelet létjogosultságát már-már tagadó reflexió.

A Schein Gábor fordításában szereplő sorok ("körmünk egymásba vájva", "a szem és a száj tátva, üresen")13 a holocaust-dráma olyan élet-képeit jelenítik meg, melyek vitathatatlanná teszik: Paul Celan a soát megjárt-túlélt, de annak rémes valóságából ténylegesen ki nem szakadt, s ezzel együtt nemzedékek további hosszú sorában remélhetőleg továbbélő-megmaradó "hű tanúbizonyság."14

 

Jegyzetek:

1. Az elemzéshez Marno János fordítását vettem alapul. (Forrás: Paul Celan versei. Enigma. Budapest. 1996.)

2. A XIII. század japán költszetének jellegzetes verselési formája, illetve műfaja, melyben a verssorok 5-7-5 szótagból állnak, melyek nem feltétlenül rímelnek egymással, és sok esetben nincs tartalmi megkötésük sem.

3. Celan, Paul: Halálfúga. Európa Könyvkiadó. Budapest. 1981. 107. o.

4. Éjszaka, homály, sötétség (lat.)

5. A római katolikus egyház rendtartása szerinti ún. gyász-zsolozsma, a legmisztikusabb nagyhéti ceremónia, melyet a húsvét ünnepet megelőző hét három egymást követő napján (szerda, csütörtök, péntek) késő délutánján énekeltek a nagy templomokban.

6. Orosz Magdolna: Biblical emblems in Paul Celan's Tenebrae. A special case of intertextuality. Neohelicon Acta Comparationis Literarum Universarum. Amsterdam. 1995. 169. o.

7. "Hat órától kezdve pedig sötétség lőn mind az egész földön, kilenc óráig." (Máté 27:44)

8. Kovács Krisztina: A Tenebrae meridiánja Paul Celan költészetében. in. Vallástudományi szemle. 11. évf. 3-.sz. 2016.01. 23. o.

9. "Közel van az Úr a megtört szívekhez, és megsegíti a sebhedt leleket." (34. zsoltár) "Közel van az Úr minden Őt hívóhoz,mindenkihez, aki hűséggl hívja Őt." (145. zsoltár)

10. "Uram, figyelmezz szavaimra, értsd meg sóhajtásomat..."

11. "És vevén a poharat és hálákat adván, adá azoknak, ezt mondván: igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, az új szövetségnek vére, mely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára." (Máté 26:27-28)

12. O. M.: Biblical emblems ... 171. o.

13. Celan, Paul: Meridian. Enigma. 1996. Budapest. 45. o.

14. Jelenések könyve 1:5

 

 

FEL