MŰVÉSZET

Molnár Andrea

Kevés szóval a kafkai "Törvény kapujáról"

2020.02.01

A címadó novella, melyet a vonatkozó irodalomtörténeti utalás szerint 1914. telén vetett papírra a legendás író, két személy szaggatott diskurzusát állítja a fókuszba, egy olyan folyvást nyitva álló, mégis őrzött kapu bemenetelénél, mely nem konkretizálható, még csak nem is hozható összefüggésbe egyetlen valós, ismert korabeli törvényszéki intézménnyel sem. Ez a homályba burkolózó, talányos kiinduló szituáció már önmagában megteremti a szerzőre oly annyira jellemző misztikus, valóságon túlmutató atmoszférát, melyet a cselekmény szövése csak tovább fokoz, hogy azután az események tetőpontján egyenesen sokkolóan hasson a megszomorító végkifejlet.

A Törvény kapuján bemenni szándékozó, s az útjából egyébként félreálló őrt folyvást fürkésző, kérdéseivel szüntelen vegzáló, de attól belépési engedélyt egészen haláláig hiába váró vidéki férfi – a vég közeledtét érezve – egyetlen kérdést tesz fel, mintegy az "utolsó szó jogán", rátapintva ezzel a történet mottójára: e sok év alatt rajta kívül más miért nem kért bebocsáttatást? Már túl késő megtudnia, hogy e rejtélyes bejáratot éppen az ő kizárólagos használatára rendelték, mint a Törvényhez való hozzáférés lehetséges alternatíváját.

A hatalmas léptékű mű, "A per" részeként is ismert elbeszélés alapmotívuma jól kivehetően a modern (s hangsúlyosan a többségi társadalmon belüli kisebbséghez tartozó) ember kívülállásának, sehova nem tartozásának, önkirekesztésének dilemmája, melyet ezúttal nem ítéletbe torkolló módon ábrázol a szerző, hanem magát az eljárást jelöli ki az ítélet sajátos formájaként. A kívülrekedés állapota – esetünkben a kapun való átjutást meg sem kísérlő attitűd – abból származik, hogy a vidékről érkezett ember kérdései, félelmei, önkéntes alávetése révén lényegében maga fölé rendeli az őrt, annak ily módon kvázi bírói tekintélyt biztosítva, egyszersmind viselkedésével törvényt alkotva, mellyel éppen önmagát ítélte meg (vagy éppen el). Tragikus paradoxon, hogy valójában azért nem érhette el soha a vak engedelmességével létrehozott törvényt, mert belépve a kapun éppen az önnön magára rótt tíltást semmisítette volna meg, s így magát a törvényt roppantotta volna össze.

 

Társadalomtörténeti, illetve pszichológiai aspektusból szemlélve a történetet nem zárható ki, hogy megírásával Kafka önnön rendkívűl sokrétű és állandósult kivülállásának állított mementót. Ennek a bonyolult "kívüllevésnek" egyetlen szegmensét, a judaizmushoz, a valláshoz való viszonyulást kiemelve okkal feltételezhető, hogy a Törvény, a maga szélesre tárt kapujával az író számára vonzó, de identitásának ténylegesen részévé soha nem váló mózesi tanokkal, a szent hagyománnyal azonosítható. Önéletrajzi írása alapján nyilvánvalónak tűnik, hogy a vallásgyakorlás családi környezetben tapasztalt kiüresedése (el)riasztóan hatott, s miközben sóvárogta a hozzáférést, a megismert tradíciókkal való szembenállás által determináltan annak mikéntjét nem tudta megragadni. Ez a felemás állapot mély és direkt befolyást gyakorolt kétség kívül zseniális, de leginkább az utókor által értékelt írói munkásságára is, mely egy adott olvasatban a "Tóra kapujában megrekedve" zajlott, miként a Törvény bejáratánál hosszan időző, drámai sorsú vidéki férfi esetében is.

Felhasznált irodalom:

Szántó T. Gábor: Törvénytelen behatoló vagy törvényen kívüli őr? in.: Beszélő. 2010 január. XV.évf. 1. szám.