Páll Edit

SIGMUND FREUD: MŰVÉSZETI ÍRÁSOK,

Michelangelo Mózese (1914) című elemzésének ismertetése és gondolatok a műhöz[1]

2019.11.19

Érdekes írásra bukkantam Freud Művészeti írások című könyvében, ahol művészettörténészek a Mózes szobor testtartásából próbálják elemezni, hogy éppen mit él meg a próféta, mire készül az őt megörökítő pillanatban.

A mű megértéséhez induljunk el a zsidóság egyik fontos zarándokünnepétől, a Sávuottól.
A Sávuot ünnepe "Heteket" jelent, és a Pészach- a zsidó nép Egyiptomból való kivonulása és a Szináj hegyi Tóra adás közötti hét hetet, azaz 49 napot foglal magába.

Sávuot alatt nem lehet borotválkozni, csak az ómerszámlálás 33. napján.[2] Mózes szakálla a tanulmányban fontos szerephez jutott, mint ahogy a szobor is egy kiemelkedő mű, mely Freud saját tudatosságát és tudatalattiját is megmozgatta.

Mi lehet az oka Freud Mózes szobor iránti kíváncsiságának? A pszichoanalitika atyja Bécsben élt és zsidó volt. A család számos megalázás részese volt Karl Lueger polgármester regnálása alatt.  Freud egyszer végignézte, ahogy a szülővárosában a már akkor híres apjának direkt leverik a fejéről a kalapot, mert nem köszönt a járdán; ekkor került vállaltan fonák kacsolatba a judaimussal.

Ami miatt a Mózes szobor is érdeklődést váltott ki belőle, az az, hogy a bálványimádás óta, mikor Mózes elfordult a népétől, nincs a zsidóságban emberábrázolás. Az Örökkévaló is mentes mindenfajta antropomorf[3] ábrázolástól és esetünkben viszont Michelangelo ábrázolta a judaizmus legnagyobb prófétáját, Mózest, akinek az Örökkévaló saját maga mondta el a Tórát. Mózes pedig 40 nap és 40 éjszaka körmölte azt a Szináj hegyen, azért, hogy a népe átvegye és használja törvényeit. Ekkor történt, hogy a nép megalkotta az aranyborjút és elkezdte imádni, hiszen a parancsolatok nélkül sokkal könnyebb volt bármit is imádni, mint egy törvényt.

 Miért is?

Mert az aranyborjú megfogható volt, mert térdre lehetett előtte ereszkedni. Láthatjuk tehát, hogy kétféle motiváció hajtotta Freudot a Mózes szobor elemzésére: az emberábrázolás és a bálványimádás észrevételének a pillanata, amiről - legalábbis így van a köztudatban - a szobor szól.

Freudnak a judaizmus elleni tudatalatti lázadása már a tanulmány első oldalán látszik: a három hetes Róma-és templom látogatásait olvasva pedig feltűnővé is válik. Akár arra is következtethetnénk, hogy a pszichológus-filozófus nem volt vallásos, ugyanis vallásos zsidó még művészettörténelmi motivációtól vezérelve is ódzkodik keresztény templom látogatásától.

A szobor kidolgozása is nagy hatással van a szemlélőre, de a testbeszéd, a tekintet, az indulat és a végtagok tartása az, ami szuggesztív és a legnagyobb hatást gyakorol a szobrot nézőre. Mózes testbeszéde számos elemzés szerint fontos, a zsidó vallást később meghatározó pillanatot örökít meg, ezzel maga a szobor - bár egyszemélyes szobor - vallástörténeti elbeszélés jelentőségével bír.

Mózes testbeszédét, melyet számos művészettörténeti elemzés tárgyal - a tekintet, a fejtartás, a kéztartás és maga a testtartás - Freud tudatalattira vonatkozó társításai emeltek naggyá.

Írásom további része ezen elemzések mentén utalnak vissza a Mózes szobor által interpretált vallástörténeti eseményre.

Míg Freud az általa rejtélyesnek nevezett szobron egy-egy testrész, vagy annak testbeszédét elemezte művészettörténészeti szempontból, interpretálva a tudatalatti jelentését, addig kísérletet teszek arra, hogy egy - egy művészettörténész - a szobor részleteit elemezve - véleményét is leírjam. Módszerem célja, hogy - hozzáadva a művészettörténész személyes és szociális, valamint történelmi hátterét és személyes előzményét,  - rávilágítsak arra, hogy egy - egy elemzés mennyire szubjektív és szemlélő - központú.

A sikeresebb szemlélődés érdekében a következőkben magunk is – szubjektíven – nézhetjük meg Michelangelo Mózes szobrát.

Forrás: Michelangelo elcsavarta Mózes fejét c. cikk Múlt-kor történelmi magazin 2001. október 29.

 

H. Grimm meglátásai a szoborral kapcsolatban: "A jobb kéz, melynek a hóna alatt a törvénytáblák nyugosznak, belemarkol a szakállba. Fenség tölti el az alakot, öntudat, olyan érzet, mintha ennek az embernek a villám és a mennydörgés állna a szolgálatában, mégis erőt vesz magán, mielőtt kitörne, várva - várván, hogy a megsemmisítendő ellenség vajon merészel-e szembeszegülni vele"

 

W. Lübke viszony eképp látta a szobrot: "Megrendülten markol jobbjával a pompásan leomló szakállba. A fejen hiába keresnénk a magasabb intelligencia kifejezését; az iszonyú haragra való képességen a mindent keresztülvivő energián kívül ez a tömör homlok semmi mást nem fejez ki. A villámló szemek mintha éppen az aranyborjú imádásának galád vétkét látnák, az egész alakon úgy vonaglik át valamilyen belső indulat".

 

Springer: "Egyik kezét a testéhez szorítja Mózes, a másikkal, mintegy önkéntelenül belemarkol a dúsan hullámzó szakállba. A benne izzó erőtől és buzgalomtól felhevülten, a hős csak nehezen küzdi le belső izgalmát".

 

C. Justi: "Úgy látja, hogy a jobb kéz ujjai a szakállal játszadoznak, "mint a civilizált ember felindulásában az óraláncával." Az arccal kapcsolatosan Justi az alábbiakat jegyzi: "lehetséges tehát, hogy (Mózes) vagy balsejtelmeket kifejező arccal pillant a zsivaj irányába, vagy pedig maga a borzalom látványa éri őt, akár valami bénító csapás. Az iszonyattól és fájdalomtól remegve ül le." Mint Justi megjegyzi, egyetlen pillanat alatt úgy tűnik, Mózes műve a semmibe vész. Ezt támasztja alá Fritz Knapp is, aki megjegyzi, hogy Mózes a legmagasabb feszültség pillanatát örökíti meg. Thode ugyanakkor megjegyzi, hogy a kőtáblák stabilan állnak Mózes kezében, nem érheti őket az a veszély, hogy kicsúsznak kezei közül és összetörnek.

 

Thode: "A jobb kéz nyugalmasan szilárd tartásáról beszél a feltámasztott táblákon. A harag, fájdalom, megvetés elegyét olvassa ki az arcból. Itt, mint mindig, Michelangelo számára egy jellemtípus megformálásáról van szó".

 

Jacob Burckhardt azt vallja, "hogy a híres bal kéznek alapjába véve semmi más dolga, mint hogy ezt a szakállt odaszorítsa a testhez". Burckhardt szerint "A szobor abban a pillanatban ábrázolja Mózest, midőn megpillantja az aranyborjú imádását és éppen fel akar ugrani."

 

Müntz szintén a szakállal való játszadozásra hívja fel a figyelmet. Az arccal kapcsolatban megjegyzi, hogy "Messzire ível Mózes tekintete az emberfaj fölött. A misztériumra szegeződik, a misztériumra, melyet egyedül ő őrzött meg". (Utalás az Örökkévaló és Mózes szövetségére).

 

Freud - bár rávilágít arra, hogy a műkritikusok tisztában voltak a vallástörténelmi esemény- háttérrel - felhívja a figyelmet, hogy gondolatilag vajmi keveset társítottak a műhöz. Freud ezért is érzi különlegesnek az ő szerepét a szobor elemzésében.

Mint pszichoanalitikus, Freud igencsak fontosnak találta Ivan Lermolieff orosz műértő véleményét, miszerint az alkotások emberre gyakorolt összhatását figyelmen kívül kell hagyni és az alárendelt részletek karakterisztikus fontosságát kell előtérbe helyezni. A műértő ezzel a véleményével hívta fel a figyelmet arra a tényre, hogy a műhamisítók nem figyelnek az alárendelt karakterisztikus részletekre, így könnyen megkülönböztethetők a hamisítványok az igazi művektől.

Freud az alárendelt részletek közül kettőre: a kéz tartására (főleg az ujjak helyzetére) és a kőtáblák helyzetére hívja fel a figyelmet, továbbá a szakállfürt esésére, mely sajátosságát a jobb kéz mutatóujjának nyomásával magyarázza, melyhez egy olyan viszony maradékaként értelmez, mely a szemléltetett pillanat előtti pillanatokban sokkal bensőségesebb viszonyban voltak (a testrészek, ezzel együtt Mózes is jobban érezte magát).

A kőtáblák helyzete viszont sajátságos: fejjel lefelé állnak, mely mozdulat minimum magyarázatra szolgál Mózes részéről, hiszen a legszentebb művekről, főleg Mózes fő művéről van szó, ezekkel az adott pillanatban Mózes nem a szent tárgyaknak kijáró megkülönböztetett tisztelettel bánik.

A mű elemzését követően Freud megágyazott annak a gondolatnak, hogy Mózes most ugrik fel és - látva, hogy a népe elpártolt tőle és az aranyborjú előtt táncol - összetöri a kőtáblákat és eláll attól a gondolattól, hogy a kiválasztott népnek azokat a törvényeket interpretálja, melyet az Örökkévaló sugallt neki és átengedje a zsidóságot egy könnyebb, kézzelfogható bálvány imádásának, egy olyan eszmei életnek, mely sokkal könnyebbnek ígérkezik, mint amire az Örökkévaló és Mózes szövetséget kötött.

A vallás – és művészettörténeti elképzelést azonban Freud elvetette a továbbiakban és "csavar következett be." A Biblia szent szövegét és az összetört kőtáblákat szinte meghazudtolva Freud arra a következtetésre jutott, hogy a megoldás a részletekben rejlik: Mózes mimikája, az aggódás az arcon, melyeket a függőlegesen vetett ráncok mutatnak - arra engednek következtetni, hogy Mózest - midőn látta a táncoló tömeget - először mérhetetlen düh fogta el. Át is engedte magát ennek az érzésnek, s már azon volt, hogy összetöri a kőtáblákat - ámde a táblák elkezdtek csúszni az öléből és már inkább azon kezdett el gondolkodni, hogy hogyan is koncentrálhatna a megmentésükre, ahelyett, hogy feladná a küldetését és hagyná a népét a saját bálványimádásukba belepusztulni – vagy tovább élni?