MŰVÉSZET

Szomory Dezső

Levelek egy barátnőmhöz

Nyugat 1908-1941 / 1925 / 1925. 14-15. szám

2021.10.04

Azt írja angyalom, hogy 1. nagyon tudományos vagyok, 2. hogy nagyon lehet érezni az írásomon, mennyire magam írok. *

1. A tudományomról szólva, megvallom, kétségbe vagyok esve. Akaratom ellenére vagyok tudományos, – savant malgré lui, az vagyok én, ahogy Moliére mondaná. Mert mindazokban a szép dolgokban a történelemből és egyebekből, amiket leírtam magának, csak mint látszatokban hiszek, kis relatív igazságok trilláival s ezt sem mindig. Semmiféle pozitív támpontom nincsen, ami az emberiség nagy kalandját illeti a világban, mint az az illusztris görög bölcs, aki boldogságos ataraxiájában még abban is kételkedik, ha csakugyan van-e valami kételye, viszont úgy szeretnék tévedni, a legmagasabb árakban, mint például egy Don Quichotte! Gyönyörűen tévedni, ha meggondolja az ember, a legnagyobb művészet. Ehhez a legfinomabb jóság, a legszebb illúziók s a legragyogóbb ideálok kellenek. Szatócsoknak, szűcsöknek, rőfösöknek, verklisnek s a többi ilyen iparágakhoz tartozó bohózatíróknak sohasem lesznek olyan tévedéseik, mint nekem. Ebben egészen biztos vagyok.

Azonfelül a történelmi ítélet lássa, majdnem mindig megmásítja a valóságot, az embereket is másképp hozza ki mindenféle prizmáin át, különböző fényekben s a tanulságok tekintetében olykor, homlokegyenest ellenkezik morállal és egyebekkel, aminthogy a történelem csakugyan nem erkölcsi prédikáció s nagyjában majdnem mindig immorális. Arról nem is szólva, hogy rendszerint úgy ítéljük meg a dolgokat, még elvonatkoztatott formáikban is, hogy titokban magunkra gondolunk. A régi görögök például minden emberi gyöngéiket rákenték az ő isteneikre. Én nem vagyok születéses görög amint azt tudja Annie, s nincs meg az a polgári szabadságom sem, mellyel kellőképpen jelezhetném Istenről való véleményemet.
Viszont, igaz, úgy ítélték a dolgok fénye és zenéje után, rendszerint abban a mértékben, ahogy e fények és zenék a képzeletemre hatnak. Innen van, hogy többet látok s olyan nagyba látok, mindenféle díszítő füzérekkel, melyekről maga azt hiszi, hogy ez tudomány. Mit szólna akkor, ha szabad kérdeznem, az olyan taine-i szisztémához, mely hosszasan vizsgálva a történelmet, egy olyan hallatlanul tiszta és rendes kovácsműhelyt csinál például a francia forradalomból, hogy az ember ámulva lát minden pörölyt, tüzet és vasat a maga helyén, az egész üzemet hiánytalanul felszerelve, a mozgató erők mechanikai kapcsolatával és megkomponáltságával mint egy gép, amelyben a legcsekélyebb, a legapróbb alkatrészek is, valami egységes energiát szolgálnak.
Ez a Taine módszere, röviden kifejezve, ha nem csalódom. Nem tudom mennyit ér, biztosan sokat. Ha érdekelné s ha már benne vagyok, még azt az elméletet is jelezném magának, mert magának mindent érdemes jelezni, szóval azt az elméletet, mely a forradalmi eszmék végrehajtói erejét egyszerűen megmagyarázza!
"Ezek az eszmék és doktrínák fejtegeti Taine, csak akkor válnak aktív energiákká, ha úgyszólván megvakultak. Átjönniük a gyakorlatba, átformálódniuk a cselekvés rugóivá csak úgy lehet, ha betelepedtek az ember agyába, szokásába, hajlandóságaiba s ha az értelem zivataros magaslatairól leszálltak és begyökeresedtek az akarat mozdulatlan mélységébe, népiesen szólva, valami szociális erővé".

Ezt nevezem tudománynak és szubtilitásnak, holott itt is csak a szavak játszanak, kitűnően grupírozva, valami kellemes szerencsejátékot emberi végzetünk körül. Vajon az egész lét megéri ezt a sok torlódást s forgatagot? Lehet-e élni, szükséges-e élni egyáltalán s ez a kitűnő Teophil Gautier, úgy érvel rendesen a legnagyobb viták után, hogy azt mondja: etd’abord if n’y a rien! A szavak, minden fényük és csillogásuk dacára használták már őket, a nőket is s a szavakat. Vajon ki tartja még üzemben ezeket a züllött hangzatokat foszladozó színeikkel, amint örökre lemosódnak? Valami bús tudomány s a zord tudor, hogy zeneileg szóljak. Hát nem szebbek a zsoltárok, panaszdalok és bűnbánatos énekek, ha már arról van szó! "Ki van számomra rajtad kívül az égben s rajtad kívül nincs gyönyörűségem semmiben a földön. Elfogyatkozott az én testem és az én szívem, az én szívemnek kősziklája s az én örökségem! Te vagy Istenem mindörökké". Így zeng a 73-ik zsoltár 25. és 26. verse. Vagy egy másik, ami még szebben zeng, ha utánam mondja: "Édesebben ízlettek beszédeid az én ínyemnek, mint méz a szájamnak!" /119. zsolt. 103. v./

De még ennél is van szebb, ezzel a gyönyörű hasonlattal: "Mint a szarvas kívánkozik a folyóvizekre, úgy kívánkozik az én lelkem Tehozzád, óh Istenem!" /42. zsolt. 2-3. v./ Az ember szeretné hozzámondani azt a liturgiai "hallelujah"-t,ha nem tudná bizonyos etimológusok után, hogy ez a babyloni afálu igetőből lett, az arabs Hillal prosulván, ami az újholdat jelenti, no mondja csak! De naiv vizsgálódásaink szomorúságára, tudományosságunkra, s minden egyebekre csak ezt az asszír búverset pengethetném, amelyet akár Babits írhatott volna, még csak nem is néhány évtizeddel Krisztus születése előtt:

Az emberek akármennyien legyenek is névvel nevezve,
ki ismer valamit maga közülük?
Ki ne vétkezett, gonoszul ki ne cselekedett volna?
Isten útja, óh ki ismeri azt?
Az emberek tévelygők, imbolygók, semmit sem ismernek
az emberek akármennyien létezzenek is, mit ismernek ők?
Valljon jót vagy rosszat cselekednek, nem tudják ők.
Ami jó valakinek, az rosz az Isten előtt s ami megvetett emberi értelem szerint,
kegyes az Istennél. Ki értené Istenek tanácsát az égben, Istennek tanácsát a titokzatost,
ki nyomozhatná ki?
Hogyan értenék az Isten útját az ostoba emberek?
Aki este még élt, reggel már halott volt, hirtelen jut a szükségbe s gyorsan múlt el,
e pillanatban még játszik és énekel, a másik pillanatban ordít mint panaszló.
Nappal és éjjel váltakozik az ember. Ha éheznek, hasonlítanak a holttesthez,
ha jóllakottak, Istenükhöz akarnak hasonlítani,
ha jól van dolguk, az égbe való felszállásról beszélnek, ha fájdalommal teltek
az alvilágba való alászállásról elmélkednek
óh istenem old fel az én bűnömet, gonosz testemet hibámat és vétkemet
óh Istenem, ha 7X7 is a bűneimnek száma, de bocsásd meg! /Hehn: Hymnen Úr. XXI. és King: The Seven Tablets 81./

Én mindezt át tudtam volna helyezni olyan dicsőbb nyelvre is, mint Geothe a West-östlicher Divan-t. De szándékosan hagytam meg az egészet a maga nyers siralmasságában. És ezek után meg kell hogy bocsássa maga is legutóbbi szárnyalásomat bibliai vidékeken azzal az őskori emberiséggel, amelyet elvonszoltam egy zongorán. Szólhattam volna az ábrándos héberekről olyan hűvös közönnyel de botanikailag, mint Montesquieu barátom, s ez nyilván finomabb lett volna. Azért botanikailag, mert Montesquieu, mint amolyan francia grand-seigneur, aki nem sokat teketóriázik ha ír, a szomorú zsidó vallás egy ősrégi fatörzshöz hasonlítja, melynek két óriási ága hajlik a föld felé, az izlammal s a kereszténységgel.
Már annyira nem költő Montesquieu, hogy azt mondja, amit én tennék hozzá, hogy tudniillik e régi törzsből hasították le a keresztfát is, Jézus kiszenvedésére. De ezt csak azért találom ki, hogy a maga gonoszságainak hízelegjek. Mert ismerem érzelmeit ama szerencsétlen izraeliták irányában, akiket kollektíve vádol a világ minden bajaiért. Maga az a nő, aki azt mondja, mikor sok az eső Erdőházán a vetésre: "Ezt is a zsidók csinálják!" És igaza van, mert az ilyen természettudományi magyarázat könnyít az ember lelkén. Viszont Montesquieunak van még egy variációja, ami dicséretre méltó, mert a variációk mindig dicséretre méltók, amennyiben némi fantáziára vallanak. Elhagyván a fatörzset s a két lombos ágat, imhol a régi vallást amolyan bús anyához hasonlítja, akinek két leánya van s ezek agyongyötörték sebekkel.
Mert minél közelebb áll egyik vallás a másikhoz, annál szigorúbb ellensége egymásnak. Mégis a sok gonoszság és rossz bánásmód ellenére, ez a bús anya, mint minden anya, csak büszke rá, hogy ilyen két szép gyermeke van a világon. Ezekkel, jobbról s balról átfonja az emberiséget, míg ő maga, törzsökös bánatával s antikitásával visszanyúl a végtelen időkbe. Az effajta képleteken elandalogva, talán még maga is, Annie, rá fog jönni arra a montesquieu-i igazságra, hogy az intolerancia valóban nem ér sokat. Sőt talán semmit sem ér.
Az emberek lassanként meg fogják érteni, mert általában az emberek nagyon lassan értenek meg mindent, hogy a hitbuzgóság és a hithűség két különböző dolog s hogy az ember lehet hű a valláshoz és szeretheti a vallást, anélkül, hogy ezért gyűlölnie és üldöznie kellene azokat, akik más hiten s más véleményen vannak. /Montesquieu: Lettres Persanes LX./
E ponton sajnálom is, hogy az őskori világokról szólván, a Cézárokat, a kereszténység első századaiban, nem méltattam kellőképpen s a róluk való egyéni gondolataimat a sírba viszem magammal. Holott az igazi költőt a szíve mélyéig búsítják el, ha el nem bűvölik azok a fantasztikus vérszopók Rómában, akik cserfa koszorúsan jártak márványoszlopok között s csak annál megdöbbentőbben hatnak, hogy olyan tökéletes harmóniában vannak korukkal s a közhangulattal. Mert Renannak nyilván igaza van, amikor egy utolsó athéni polgárt, a maga kék ege alatt, liberálisan, nagyobbszerű jelenségnek lát, mint akármelyik római Cézárt. Az is lehet, hogy a római nép, mint emberi faj, nem volt elég előkelő ahhoz, hogy el tudott volna lenni fejedelem nélkül. Ezt tudják a görögök egy időben s a kis olasz köztársaságok is, igaz. Viszont ha kormányrendszert s politikát nem pusztít el semmiféle hiba, de sőt ha az ilyen politika fenn tud maradni tehetségek nélkül is, az csak annak a jele, hogy teljességgel megfelel az idők szükségletének.
Renan így látja ezt, én nem, ha megengedi. Mert én nem találok semmiféle időmértéket a történelemben s nem tudom, mi meddig tart, vagy meddig tartott, hogy ítélni lehessen. Sok mindenben egyetértek Renannal, mert ez nem is lehet másképp. Én is tudom azt, hogy a történelem valami rettenetes szövevénye bűnöknek, erényeknek, okos dolgoknak s képtelenségeknek, de viszont anyagi masszivitásával majdnem mindig túlnő a tudományos ítéleten, amire Renan nem is gondol. Az igazság nem is létezik ezen a világon, a valóság értelmében. Az igazság csak valami kis hajtása az ember szívének, hogy örülni tudjon. A történelem előtt csak a költő állhat meg a lantjával, ezt higgye el nekem. A költő is téved, de az legalább szép. A zseni kívül áll törvényeken és rendszereken. S csak a zseni számára van emberiség és történelem. Egy Tiberius, egy Caligula, egy Claudius, egy Nero, ezek számára mázoltak be vérrel mindent maguk körül s olyan skarlátpirosra, hogy e dekorációk mélyén, Krisztus mint egy hattyú tűnik fel, fehéren.
Tagadom, hogy tudományos vagyok ama genealógiai levelezésemben, amelyekkel a régi samariaiakhoz fűztem magamat a múltkor. De Izrael népének az a tragikuma, hogy az ő Istenük túléli őket s így egyszerűen faképnél maradtak. Még mindig vannak izraeliták, sőt! Még mindig imádkoznak és jajgatnak, miközben Istenük, Krisztusban az egész világ istene lett. Ezért imádom én is Krisztust alázattal a keresztfa alatt. Mert a vallás megmaradt s csak Isten veszett el. És Isten nélkül még sem lehet az ember. Ezt csak belátja angyalom.

 

2. Hogy magamnak írok, abban csakugyan van valami. Tudniillik rájöttem arra, hogy ez a legbiztosabb módja annak, hogy mások elolvassák az embert, sőt többször egymásután. Aki magának ír, az rögtön egy fokkal följebb van, mint az, aki olvassa. Következésképp ennek fel kell jönnie utána a fokon s többször elolvasnia egy mondatot vagy sort, ha meg akarja érteni, ami olykor sikerül is. Viszont aki az olvasónak ír, azt rendszerint nem is olvassa senki. Vagy legalább is nem többször.
Már nem tudom, melyik francia író állítja be Maupassant-t olyanképpen, mint aki mindig másnak ír és sohasem magának és soha azt nem mondja, "ez az én igazságom" és soha sem lehet tudni, hogy vajon az nagy, vajon csak közepes, vajon alacsony amit ír s végül is csak elolvassa az ember az egészet egy szuszra, egyetlenegyszer s aztán soha többet. No de talán, mondja, ezt még sem lehet ennyire szigorúan kimondani? A franciák között vannak ilyen elkeseredett szektáriusok s gondolom Jules Renardnak ajánlotta egy írótársa, hogy Bolha szkalpok címmel adja ki kritikai dolgozatait.

A költőt táplálja az ember hiúsága. Ezért nem is lehet megváltoznia. Mindössze jól teszi, ha az összes gonoszságokról lemondva, ad magának s az életének valami szép contenance-t s e ponton itt van mindjárt egy gyönyörű ideál a XVI. századból, egy múlhatatlan ideál, amelyet maga Rabelais konstruált az Abbaye de Théléme tervezetével. Ennél nem lehet jobbat kívánni. Itt gyűlnének össze s maga Rabelais is hozzájuk csatlakozna, aki csak van a világon finom költő és művész s aki mind tud írni, festeni vagy zenélni s aki mind járatos öt-hat idegen nyelvekben s a legkecsesebb harmóniákban, úgy versben mint prózában, hogy az alapító szavaival éljek.
Nem merném azt mondani, hogy Rabelais itt a Vörösmarty Akadémiára gondolt s talán jobban megfelel intencióinak, hogy ebből az ő apátságából egy rózsafüzéres vendéglőt csináltak Párizsban a Montmarten-en, ahol éjnek idején, szabad leányok gyülekeznek minden fajtájú udvarlóikkal és boldogan élik világukat, ellentmondások nélkül. Nem is szabad megróni a vendéglőst, aki a maga irodalmi tájékozottságával ilyenformán értelmezte a rabelaisi gondolatot. Talán maga France is hasonlóképpen értelmezi, mikor elepedten felsóhajt: J’appartiens de coeur á me abbaye de Théléme, dont la régle est douce et l’obédiance facile. /La vie litteraire, I. köt./

A Rabelais ideálja, valljuk meg, arisztokratikus ideál. Ez a rendkívüli ember azt a benyomást teszi rám, mint aki egy jól szervezett társadalomban, külön állítja a dolgozók tömegét s külön a szellem főurait. A tömegek, a rabelaisi ideál szerint, szorgalmasan dolgozzanak, hogy ezáltal a szellemi kiválasztottaknak s a művészi gondolat szabad fejlődésének minél több függetlenséget s nyugalmat biztosítanak. Ez kissé katedrailag hangzik, de azért van benne valami finom világnézet féle. Rabelais nem fanatikus s nem is olyan intoleráns, mint nagyrészt a XVI. század bölcsei. Az ő könyvei, egyszerűen szólva, talán a legnagyszerűbb könyvek a világon. Senki úgy nem értette mint ő, a szavak kiválasztásának és csoportosításának művészetét.
Ezt egy bordeauxi tanárral karöltve, France is megállapítja róla. Amit én állapítok meg róla, csak az, hogy soha senki nem szuggerálta ilyen jóízűen a kivételes születés gondolatát. E varázsa alól alig lehet menekülni. Maga tudja azt Annie, hogy a jó Isten az embereket, már eredendő magjukban egyenlőtlenekké tette egymással, igaz? De hogyan születnek a költők? Ez az, amit senki sem tud. Maga Rousseau is csak annyit állapít meg, hogy meztelenül születnek. Maga Petőfi is, kissé a Jules Verne modorában s valami zűrzavaros kapitalista alapon származtatja őket, mikor Shakespeare eredetét kutatja. ****

Szóval itt alig lehet tudni valami biztosat. A királyok születésének, ha úgy tetszik, még van egy bizonyos technikája, családi értelemben szólván viszont a költőknél az ilyen matrimoniális kombináció is cserben hagyja az embert, mert hiszen olykor olyan családokból születnek költők, hogy az borzasztó!
Tanácstalanul nézem angyalom, hogy születik egy Euripides, egy Aristophanes, Lucrecius s egy Cicero, Ariosto s Torquato Tasso, Cervantes és Lope de Vega, Goethe és Schiller, Heine és Uhland, hogy csak azokat említsem, akik így párosával, egy időszakban születtek, mint hasonlóképpen Swinburne, Browning és Tennyson is és Tolstoj és Dosztojevsky is, egyazon időszakban. Erre nézve nincsen semmiféle magyarázat, ezt csak kétségbeesetten nézheti az ember, mint egy kései bába úgy nézheti.
Hozzá kell tenni azonban szociológikusan, hogy a költő kivételes születése minden nagy születést igazol. Innen van, hogy a királyok vonzódnak a költőkhöz.
Ez mind egyazon eredet, isteni eredet, majdnem ugyanaz a család. Az nincs ok nélkül, hogy Charle Quint úgyszólván szerelmes Ticiánba, hogy Nagy Frigyesnek Voltaire a barátja, hogy II. József Rousseaunál vizitel, hogy Lobkovitz Beethovent köti le magához s hogy Goethe Karlsbadban verseit és hogy én magának írok levelet, más királynő hiányában e percben. Mindez nyilván az összetartozás vonzalma, valami közösség ösztöne a szívekben s kölcsönös elismerése az oktalan, de jó ízlésű születésnek. Mert a természet vak munkájában születni, a legnagyobb művészet. Mért nem tud mindenki Istennek születni egy jászolban, amint azt tudta valaki?

Tehát megint ott vagyok, galambom, hogy a művészet, a legnagyobb rezon mindenben ezen a világon. Keresett naivitás nélkül vagyok bátor ezt így mondani. Mert a látszat csakugyan az, hogy egyedül a művészet marad meg az idők zivatarain át s az az elephantinei kőfaragó már rég meghalt a verejtékében és mindenféle társadalomtudományi aspirációiban szegény, mikor a sphinx még mindig áll. A művészet mindent túlél s egyedül őrzi a múltakat. A régi görögök színműirodalma nem volt az a műremek ugyan, aminek azt mi látjuk manapság és Aeschylos egynémely drámai nem egyebek mint bizarr és ijesztő képsorozatok. A görög tragédia nem finnyás s nem válogatós eszközeiben s valami lármás keveréke versnek, zenének, táncnak és látványosságnak, egész konstrukciójában valami olyasféle, mint a magas opera a meyerbeeri értelmében.
A különbség csak az hogy míg Meyerbeernél mindig énekelnek, addig a görög tragédiában felváltva énekelték és szavalták a szöveget, a kórus maga ritkán táncolt, viszont a táncokat mindig ének kísérte. Azonfelül Meyerbeer nagyon arányos a maga 4 vagy 5 felvonásával, amit Sophoclesról nem mondhatok. Az Ödipus Colonaeban című drámájában például, a három rész vagy hármas beosztás, semmiféle arányban nincs egymással. Az egész tragédia 1862 vers s ebből 700 egymaga a prologus. /Plutarchi opera omnia, gr. et lat. edit. Rualdi, Parisiis, 1624, 2-ik köt. 7851. és Aristoteles opera omnia, gr. et lat. Est recensione G. Duval Parisiis, 1629, 2-ik köt. 6-ik fej. 656 I./

Mégis az a pár száz sor, ami a Prometheus-ból s az a pár ezer ami Ödipus borzalmaiból maradt s még néhány könyv s néhány csonka oszlop, ez számunkra az egész antikitás, ha ugyan nem a fantáziánk építi ki az egészet, ami hasonlóképpen ajánlatos. De viszont ez a néhány vers túlélt hazát, vallást, mindent. Tehát maradjunk meg szépen költőknek, mert ez még a leghálásabb. S ha nem lehet követnünk, sajnos, a Rabelais ideálját s ha nem mehetünk Karlsbadba mint Goethe, fogadjuk meg a Flaubert tanácsát, mely azt tanítja, hogy elvonatkoztatva magát élettől s dologtól, amellett, hogy ezeket mind ismerje: a művész egy szörnyeteg legyen.
A magam részéről megvallom, már rég próbálom ezt több-kevesebb szerencsével, amit kifejtenék magának, csak késő van angyalom, ha tudná! A hajnal már bedugja rózsaszínű orrát az ablakomon, ahol a széles párkányon, muskátli s hortenzia cserepein előtt, galambok zsongnak reggeli szerelemben. Más madarak is, a szomszédos háztetőkön, magányosan fütyülnek lefátyolozva, félhomályok fátylaival. A szárnyuk még gyűrött a párnáktól, ahol aludtak s a reggel elé, mely kifesti magát, a hangjuk oly vékonyan szól, mint a síp. Ezeken kívül nincs mostan egy kótám, se zeném, amit elküldhetnék magának.


* Némi homályosságot is vet a szememre, amikor Baumgartenékról szólván, Izidorokkal végzem. Ez talán kissé rapszodikusan jelzi azt a kiváló Baumgarten Izidort, aki a legkitűnőbb jogtudósok és koronaügyészek egyike volt Magyarországon. Mint ifjú, a múlt század 70-es éveiben, a legszebb időkben, egy hosszú verset írt az apámhoz közepes készséggel ugyan, amit nem is szabad bírálni, mert hisz jogásznak készült s nem költőnek! A kor szellemében német nyelven zeng a vers s egy-egy strófájában a következő:
Und da just Jahres Ende
Und da just Jahres Ende
Nah und immer näher rückt,
Will ich dir viel gutes wünschen
Wenn mir nur der Verbau glückt.
 
Mögest alt werden du in Ehren
Doch nicht spüren der Jahre Last,
Mögest dich freuen aller Kinder,
Die du haben wirst und hast.
Mögen sie dir nachgerathen
In der biederen Natur,
Gleichen sollen sie der Mutter
In der höhe der Statur!
 
Möge sich in ihnen theilen
Schöne Kunst und Wissenschaft,
Gebe Gott zum schweren Ziele
Die erforderliche Kraft.
 
Sollt ich einst mich wählen lassen
Hier in der Theresienstadt,
Sei ein Cortes du dem Wackeren
Der dich so besungen hat.
 
Unter Fahnen und Trompeten,
Solist du meine Wähler führen,
Aber weiss ist meine Farbe, –
Freund lass Früher dich rasieren!

 Ez célzás az apám vörös szakállára. Meg kell bocsátani. Mert maga a vers, a legjobb szándékra vall.

 


 

**** "Talán a természet kamatra adott valami nagy szellemet még a hajdankorban s a kamatokat esztendőnként a tőkéhez csatolta s miután ez évezredek múltával már megszámíthatatlan összeggé szaporodott, terhe alatt leszakadt az ég s a roppant szellemkincs Angliának Stratfort nevű városában esett le, egy gyapjúkereskedő silány viskójába, éppen mikor e jámbor atyafinak Vilmos nevű fia született, ki első lélegzetével beszítta, mi az égből ráomlott." Életképek, 1847. febr.

 

 

FEL