KULTÚRATÖRTÉNET

Aczél György   

Az értékőrző és értékteremtő színház

2022.04.09.

Jelenkor online / színház, 1986, 29. évfolyam, 12. szám, 1102. oldal

 

 

Elhangzott az új pécsi Kamaraszínház avatásán 1986. október 10-én.

 

Tisztelt Ünneplő Közönség ! *

Ha van alkalom, amikor ez a megszólítás jogosult, úgy ez a mai este ilyen. Régi színházlátogatók és előadásra ma talán először idejövő diákok; az épület és Shakespeare halhatatlan drámájának felújítására egyidejűleg készülő munkások és művészek; a most távol levő, de velünk örülő pécsiek; azok is, akik inkább unokáikat küldik majd ide - mindazok, akik sajátjukként köszöntik a megszépült Pécsi Nemzeti Színházat, valóban rendkívüli napnak tarthatják ezt a mait.

Az első szó legyen a köszöneté azok munkájáért, akik nélkül a legnemesebb művészi törekvések is hiábavalók maradnának. Kívánhatunk-e jogosabbat e pillanatban, mint hogy váljék ez a színház olyan művek bemutatóhelyévé amelyben létrehozói magukra ismerhetnek. Otthonává olyan művészeti munkának, amely segít az ország építőinek, hogy tudjanak szebbre is, többre is, másra is vállalkozni.

Szocialista társadalmat önmaguknak csak olyan emberek képesek berendezni, akik össze tudják kötni egyéni céljaikat a közösség érdekeivel és céljaival. Ehhez pedig nélkülözhetetlen a művészet.

*

Napjaink visszatérő kérdése, hogy nehéz gazdasági helyzetünkben nem fényűzés-e a művészetre költeni? Maguk az alkotók kérdezik olykor: van-e szükség ránk?

A választ hisszük, de nem mindig tudjuk eléggé. Életünk nehézségei gyakran azt az érzést keltik, hogy mostanában fontosabb dolgaink vannak. Tudni kell, hogy javuló gazdaság, öntudatosodó társadalom, emberibb együttélés lehetetlen kultúra, művészet nélkül. A bensőséges kapcsolat a művészettel mélyen emberi szükséglet. A világban való eligazodásnak ez a sajátos útja nem arra vezeti az embert, hogy mindent fogadjon el úgy, ahogy van, hanem arra, hogy tegye a dolgát egy jobb, igazabb világért.

Kell-e sorolni a történelmi példákat, a hazai és nemzetközi progresszió nagy időszakaiból? Ma is fordulóponthoz értünk, s ahhoz, hogy a nehézségekkel szembeszegülő, s ne tehetetlen emberek legyünk, szükségünk van az emberhez méltó célok ébrentartására.

Mégis, nem fényűzés-e színházat csinálni? De igen. Csakhogy az ilyen fényt űzés — József Attila művészetről mondott szavaival szólva — „az ember nélkülözhetetlen szükségletévé lett". Csakúgy, mint maga a fény. Meggyőződésem, hogy ezt az igényt sikerült tömegméretekben, termékeny feszültséget teremtve, fölfokozni a szocializmus évtizedei alatt Magyarországon, ami meg növekedett felelősséget ró mindenkire, aki az alkotásban, a terjesztésben, a közönség szemléletének alakításában részt vesz. Azok, akik beülnek a színházba, órákra a rendező, a színészek, a zenészek, táncosok hatalmába kerülnek. Rajtuk múlik, hogy tiszta szívből sírunk, nevetünk - vagy unatkozva dőlünk hátra székünkön.

Az emberek igénylik a segítséget, hogy jobban értsék életünket, melyet sok-sok drámai konfliktus feszít. Igényeljük az okos szót önnön gyöngeségeink leküzdéséhez, fájdalmaink elviseléséhez. Nem receptet kérünk, hanem a ráismerésből fakadó világosságot, mely a szunnyadó erőinket is képes felébreszteni.

Olyan korszakban élünk, amikor a nagy társadalmi "földmozgások" egyenlőtlenül érnek el az emberekhez. Vannak több évtizeddel ezelőtti történések, amelyek mai konfliktusok mélyén fejtik ki hatásukat. Ebben az országban milliók változtattak lakóhelyet, foglalkozást, életmódot egyetlen emberöltő alatt. Még a zsigereinkben érezzük a megélt próbatételeket, a konfliktusokat önmagunkkal s környezetünkkel, társadalmunkkal, de a mindig újraszülető bizakodást is. Az emberek érzik, hogy drámákba születtek bele. S érzik fiaink és lányaink, unokáink is. De érteni is kell, egyre mélyebben érteni. A színháznak is dolga, hogy ezt a maga eszközeivel elősegítse.

A sokat megélt, vagy a bizonytalanná lett ember gyakran pusztán feledni akar, van igénye az illúziókra. De tarthatatlan azok szemlélete, akik közönségünkben nem szellemi közösséget, csak a zsöllyéket elfoglaló jegyvásárlókat látnák. Az eleve silány produkció megalázza a színészt, szétzülleszti a színházat, félreneveli a közönséget.

Sokszor van bennünk késztetés arra, hogy kikapcsolódjunk olykor nehezen elviselhető mindennapjainkból. De arra is vágyunk mindannyian, hogy sikerüljön átkapcsolódni olyan szellemi világba, amelyik távlatot kínál olykor kicsinyes napi küszködéseinknek, s amely bekapcsol társadalmunk jó vállalkozásaiba, igaz ügyek vonzó áramkörébe, s ezekhez adhat új látásmódot a színházban töltött néhány óra. Ebben mindenkinek, aki mű és közönség egymásratalálását szolgálni hivatott, megvan a maga kötelessége. Ne higgyük, hogy a művészet iránti igényt központi intézkedésekkel fel lehet kelteni. De bennünket, embereket, mint Brecht mondotta - el lehet csábítani a jó és az igaz keresésére. A színház olyan vállalkozássá lehet, ahol a díszletmunkást és a rendezőt, a világosítót és a közönségszervezőt elválasztó különbségeknél erősebb a közös alkotásban való nélkülözhetetlen, odaadó részvétel élménye.

*

A mű, amelynek bemutatására a színház ma készül - mint minden klaszszikus alkotás - aktuális, mának szóló. A Lear király a világirodalom egyik legnagyobb drámája. Jobban és élesebben láthatunk általa. Lear tragédiájához nem kell uralkodói cím és királyi udvar. Rólunk is szóló dráma ez, mely befolyásolhatja egyéni magatartásunkat.

Úgy gondolom, nemcsak a hűtlenség, hanem a hűség tragédiájáról is szól ez a dráma. A való életben a Gonerilek, a Reganek, az Edmundok, tehát az álnokok ugyanúgy megtalálhatók, mint a hű Cordeliák, a Kentek, a Glosterek és Edgarok is. De bennünk is fellelhető együtt a jó és a rossz. Életünk a hűtlenség és a hűség harca is, még ha nem követeli is minden egyes nap Cordelia halálát, miként a tragédiában, ahol ha elindul a rossz lavinája, maga alá temeti
az embereket.

Mit mond nekünk a nagy angol költő? Többek közt azt, hogy a hamis és önös ambíciók, alattomos cselek nem maguktól lepleződnek le, hogy a naiv hitnek, a hízelgés elfogadásának elkerülhetetlenek az áldozatai. Figyeljünk jobban az emberre! Tanuljuk megkülönböztetni az élniakarást, a tenniakarást a törtetéstől, az egoista cselekvéstől, s különböztessük meg a tiszta ügyért küzdő bíráló szót a demagógiától, álságtól, alattomosságtól.


Mindezt nem oktatgatva mondja Shakespeare, hanem bonyolult drámát tárva elénk, felkelti bennünk a mélyebb emberismeret igényét. Cordelia így szól testvérei előtt - Vörösmarty klasszikus fordításában:

"Mit a csel rejt, kifejti az idő.
A képmutató kudarcot vall utóbb."

A tiszta ember reménye a drámában végül is igazolódik, az álnokok cselét leleplezik. De tragikus ez az igazolódás: Gloster szemevilága, Cordelia élete az ára. Cordeliának azért kell elvesznie a színpadon, hogy a nézőkben erősödjék az eltökéltség: az életben ne hagyjuk elveszni a Cordéliákat, megvakítani a Gloster eket!

Azt is sugallja Shakespeare, hogy nem a hangos hűség az igazi hűség biztosítéka; hogy figyeljünk, a mézédes szavak el ne takarják a tettek hűtlenségét. Nemcsak Learnek, mindenkinek fizetnie kell, ha a Cordéliák csendes szeretetében, hangot nehezen találó ragaszkodásában nem érti meg az igaz vonzalmat.

Shakespeare figyelmeztet, az élet minden területén kárt tesznek a hatalomra szomjazó Gonerilek és Reganek. Vigyázni kell a zavarosban halászó Edmundokra,- ne lehessen kiszorítani méltó helyükről az Edgarokat, álöltözetbe kényszeríteni a Kentek igaz hűségét.

A drámaíró felmutatja, hogy Cordelia szótlan hűsége, Gloster hiszékenysége, Lear vaksággal párosuló nagyvonalúsága nem eszményi tulajdonságok, hanem gyengeségek - ha részvétünket felkelthetik is - , amelyeknek szörnyű következményei lehetnek.


Lear - bár későn - fölismeri ezt:

"Borítsd arannyal a bűnt, és a törvény
Lándzsája rajta kártétien törik meg."

Shakespeare máig érvényes módon mutat rá a hatalomvágy pusztító kórtüneteire, csapdáira.

Elénk állítja a nagy tévedők, a szándékuk szerint jót akarók példáját is, akik tragikusan későn jutnak el a felismerésig. A tragédiákban nem történhet semmi súlyos következmények nélkül. A való élet küzdelmeiben pedig a színpadi tragédiák leckéire is szükségünk van, hogy legyen erő, amely megakadályazza - kemény shakespeare-i szóval élve - , hogy "szörnyen megcsalják" az embereket.

*

A magyar kultúra új színhelyét, reméljük, fontos új műhelyét is avatjuk.

A színház egyszerre ősi és korszerű, amelyben több művészeti ág társul, szövetkezik annak érdekében, hogy a közönség ne maradjon pusztán néző.

A dráma - Puskinnal szólva - köztéren keletkezett. A költő itt azt a közvetlen nyilvánosságot és közösségi hivatást emelte ki, amely a nagy színházat mindig is jellemezte, akármilyen kicsiny volt is a színpad és a nézőtér.

Életünk fenntartása végtelen sok mindent követel. De öntudatunkat fönn kell tartani, sőt, fejleszteni kell. Ehhez pedig állandóan kapcsolatot kell tartanunk az egyetemes emberi emlékezettel.

A műalkotások benépesítik a való világot és gazdagítják az embert „odabent". Oidipusz nélkül, aki mindent elkövetett, hogy elkerülje az istenek által neki szabott sorsot, majd mégis magára vállalta bűnként, amit tett, mérhetetlenül kevesebbet tudnánk arról a méltóságról, amit tetteink következményeinek vállalása jelent.

Macbeth a hatalom embert roncsoló hatalmára is figyelmeztet, és Moliere Tartuffe-je nélkül talán nem ismernénk fel a mai, kisszerűbb tartüfföket, akik szemforgatásukkal tért nyerhetnek és nyernek.

Az élet megértéséhez nem kevésbé nélkülözhetetlen a komédia, mint a tragédia, fel nem sorolható sok válfajával, hiszen az egyszerű humortól, az ártalmatlan emberi hívságok megmosolygásától, a szatirikus, joggal haragos, indulatos ostorozásig - ugyancsak megtisztító küldetése van.

A nevetés - megítélés. Sőt: a kinevetés olykor pusztító hatású is lehet. Az a nevetés, melyet egy jól sikerült szatíra kínál, torkunkra fagy, és arra késztet, keressük, mit tehetnénk a dolgok jobbításáért. De a nevetés segíthet levetni terheinket is. Idézni szokás Marx híres mondását: az emberiség nevetve is búcsúzik múltjától. A jó komédia ezt a felszabadult örömöt kínálja — megszabadulunk saját terhes múltunktól, úgy, hogy felülemelkedünk rajta, más szemmel tekintünk vissza korábbi konfliktusainkra. Megtanulunk önmagunkon is nevetni: mert mások — többek, bölcsebbek - lettünk. Hiszen aki csak másokon tud nevetni, annak nincs önismerete. De aki már képes arra, hogy saját gyengéire ismerjen a színpadi történésben, az magasabbra jutott emberségében is.

Örkény István Tóték-jában így nevetünk saját olcsó behódolásainkon, vagy azon, hogy olykor magunk játsszuk a hatalmaskodó szerepét a nálunk "alacsonyabb rangbéliekkel".

A nevetés - az élet, a világ megértésének egyik formája. A Romeó és Júlia minden idők egyik legmélyebb szerelmi tragédiája, mégis úgy kezdődik mint egy vígjáték: Romeó sápkóros módon epekedik egy másik lányért, a két egymással harcoló család pedig már szeretné elfelejteni vitáját, a kardok berozsdásodtak, úgy fenyegetik egymást. Komédia ez - amely egy pillanat alatt átfordul tragédiába.

A nevetés a világ megértésének egyik formája. Hányszor segített már bennünket egy-egy tréfa és poén, egy-egy találó anekdota, egy-egy klasszikus humorista, hogy erőt merítsünk nehéz vagy éppen kilátástalannak látszó helyzetünkben. Nevettünk és megértettük, hogy milyen gyorsan változnak az idők, s mi magunk is. Erőt nyertünk a nevetéstől, átlátva a maszkokon, melyek az életben olykor félelmetesebbek a színpadnál, sőt a valóságnál is.

A színház - mint minden művészet - az emberben lakozó közösségi lényhez szól, mégpedig közvetlenül. A nagy színház a messzi múltat megelevenítve is a jelenhez fordul. Az athéni nézők ismerték Elektra és Medeia történetét, tudták a végkifejletet, mégis újra s újra élték a tragédiába sűrített szenvedélyt, s megtisztultak a részvét és részvétel által.


A maradandó műveket katartikus hatásuk tartja fenn. Ez ma is érvényes, az igazi színházi élmény ma is tisztulást jelent, megszabadulást a pusztán egyéni lét szűkösségétől, fölemelkedést egy tágabb, az egyénit megőrző közösségi látásig. Olyan magaslatra emel, ahonnan látható az, amit a hétköznapok szegletéből nem láthatunk. A ma emberének - ha nem is mindig tudja - talán a korábbinál is nagyobb szüksége volna és van e megrendítő élményre, amelyképes feloldani a magányt, s enyhíteni bánatát azáltal, hogy - József Attila szavaival szólva - "elkeveri milliókéval".

Ez az élmény segít kifelé mozdulni a reménytelenségből, a belenyugvásból, a közömbösségből is. Igaz, nem idilli tájak, hanem olyan önvizsgálat felé, amely a lét nagy kérdéseivel kapcsolja össze a néző, a mi személyes életünket. A drámában az élet hatalmas a szenvedésekkel együtt. Aki kapcsolatot talál ezzel a nagysággal, annak számára jobban megteremthető az élet feltárásának, kritikájának, igenlésének egysége.

Amennyire igaz - miként Lukács György írta - , hogy nincs ártatlan világnézet, annyira igaz az is, hogy nincs ártatlan színház. Minden nagy művészet azáltal van az emberért, hogy bírál is, hogy fölmutatja, ami elégtelen, hogy szembesít elszalasztott lehetőségeinkkel, lehetséges esélyeinkkel.

A bibliai Isten, miután megteremtette a világot, "látá, hogy az jó". De az ember mindig azt látja - azt kellene legalábbis látnia - , hogy nem elég jó, amit alkotott, és ez cselekvésre készteti és késztesse.

Ha arról beszélek, hogy a színház a jelenhez szóljon, ezen nem a szűken vett most-időt értem, hanem a történelmi jelenlétet, amelyben ott van a múlt következménye és a jövő távlata is. A mához szólás, az aktualitás nem sanda célozgatás, nem olcsó kétértelműség, hanem a művészet hatalmának mozgósítása az emberi igazságok katarzison átvezető érvényesüléséért.

Az ember olyan lény - írja Marx —, aki csak egy másik ember sorsában képes önmagára ismerni. Ha csak magába fordul, képtelen igazi mivoltát felderíteni. A színház, a színésszel-szereppel teremtett eleven kapcsolat, a szinte kézzelfogható másik ember jelenléte tudja a legközvetlenebb módon ezt az élményt nyújtani.


Mások sorsát látjuk, s közben - akarva akaratlanul - többet tudunk meg önmagunkról. A színház nemcsak izgalmas történeteket kínál, hanem tudatosítja értékeinket, szembeállít gyengeségeinkkel. Másban élünk igazán, és mások sorsa él bennünk: ezt az örömet is nyújtja számunkra a jó színház, a jó művészet.

*

A szocializmus a mindig jobbért küzdés társadalma, ezért színház nem lehet a meglevő feltétlen dicsérője. Különösen nem, ha kisszerű érdekek kiszolgálásáról van szó.

Szocialista, haladó ember - Ember - nem képzelhető el kritikai szemlélet nélkül. Érvényes ez minden előadásra is, amelynek jelentése — legyen bár témája leghétköznapibb, legbensőbb probléma - , sosem nyilatkozik meg úgy, mint egy tantételben a tan.

Az egészséges színházi élet nagy szolgálatot tehet az értékek megfogalmazásáért, megvalósulásáért. De ennek feltétele, hogy a színházi életben is érvényesüljenek a valódi értékek. A színház legelső dolga jó művek, értékes előadások kihordása, és romlatlan állapotban színpadon tartása.

Az ilyen színház segítő is lehet a társadalom számára. Eligazító értékeket, minőséggel szerzett tekintényt, felelős és tiszta gondolatot megbecsülő intézmény.

A színház a gondokkal küszködő ember s a közösség szolgálatának, - a helytállásnak, a jó ügyek vállalásának, a jogos tiltakozásnak és értelmes lelkesedésnek a fóruma, amely nem létezhet a hazugsággal békés együttélésben.

Életigazság nélküli figurák nem lehetnek gondolkodó és felelősen cselekvő emberek eszményei. Sokszor találkozunk még a köznapi életben féligazságokkal, frázisok félhazugságaival, közhelyek ürességével! Azt várjuk a színháztól, hogy az álság ilyen formái ellenében is legyen támasza a mai embernek. Kívánjuk, hogy a színház szóljon bele társadalmunk arculatának alakulásába. Tudjuk, hogy a valóságnak többféle művészileg érvényes értelmezése lehetséges. De a többféle nem bármiféle!

A valóság különféle művészi képmásaihoz juttathat el ugyanannak a kornak a művészete, sőt egyazon színházon belül is helye van a stiláris sokféleségnek, de kell, hogy az eszmei rokonság, a nagy kérdésekben való egyetértés tegye egységessé egy-egy műhely szellemét.

Az igazság kifejezési módja a művészetben nagyon sokféle lehet, jó volna, ha a színházak arculata határozottabban elhatárolódna egymástól. Versenytársak is csak így lehetnek igazán. De legyen inspiráló a vetélkedés! Egymástól is tanulni tudó műhelyek lendítik fel igazán a magyar színjátszást.

Tradíció nélkül nem tudnánk élni. A hagyomány kritikátlan átvétele azonban konzervativizmus. Mellesleg: szélsőségesen formabontó előadás is lehet velejéig konzervatív. Brechtnek igaza van: a művészetben az új tartalmak előbb-utóbb a formát is átalakítják, de ő mondja azt is, hogy a formalizmus nem más, mint új forma, új tartalom nélkül. Hagyományok nélkül nincs művészeti élet. Elképzelhetetlen, hogy csak avantgardból álljon egy teljes évad kínálata, mint ahogy az is, hogy az ilyen előadások teljesen hiányozzanak. A hagyományos stílus- és darabválasztás, játékkultúra, ha igényes, hidat jelent a közönségnek a még nem ismert, a szokatlan formák felé. Minden színháznak hozzá kell járulnia ahhoz, hogy segítsen átvezetni a közönséget az új művészi nyelv birodalmába is. Tanítás, köznevelés ez a legjobb értelemben.

Elményült munka, a kor problémáira figyelő újraértelmezés nélkül nem szólal meg a hagyomány sem, a klasszikus darab holt szöveg marad. Szinte törvényszerű, hogy sokszor a nagy hagyományokon alapuló színházak viszik sikerre a kortárs szerzők új darabjait. Folytatandó példa itt Pécsett is van erre. A sikerült újítás gyakran nagyon is hamar eleven hagyománnyá válik. Úgy is, hogy a korábban szokatlan megszokottá, sőt klasszikussá érik, és úgy is, hogy egy markáns új stílus hagyományt teremt.

*

A színház, a nemzeti színjátszás jelentősége egy olyan országban, mint a mienk, különösen kiemelkedő. Már létrejöttekor a magyar nyelv ünnepi megszólalásának lehetőségét jelentette, s azóta is a nyelvápolás egyik fő nemzeti intézményének számít.

Ma újra felemelő feladat vár a színházra e tekintetben is: segítenie kell nyelvünk védelmében. Romlik a hétköznapi szókincs, fölöslegesen telítődik nélkülözhető idegen szavakkal, hígul, bürokratizálódik, s legkivált durvul a beszéd, durvul egymás közti viszonyunk. Hiába emelte fel szavát a politika, az irodalom, a tudomány, öncélú divatként terjed a mocskos nyelv, sajnos még némely színházban is. Szörnyűségekben, elaljasodásban is gazdag korunk ábrázolása megközelítheti az éles, olykor, a jellemzés kedvéért, a durva szavakat is, de ezek halmozása nem válhat öncélúvá, nem pótolhatja az eredetiséget, nem válhat provokatív "nyelvi környezetszennyezéssé". Színházaink kötelessége szembeszállni e lehangoló irányzattal. A magyar nyelv, amelyet nagy költőink, íróink emeltek a mai magaslatra, amely népünk történeti fejlődésének is tükre, nemzeti kincsünk, méltó védelmet érdemel.

S ha már az értékvédelemről szólunk, óvjuk az értékeket az élet, a művészet minden más területén is. Ne engedjük elhomályosítani a magyar múlt nagy alakjainak jelentőségét, s azt sem, hogy a legutóbbi négy évtized kiemelkedő személyiségeit az elemző, szükség esetén bíráló, de elemző értékelés helyett fitymáló ócsárlás kezdje ki. A jó szoborra nem azoknak van szükségük, akikről mintázzák, hanem az élőknek, az új nemzedéknek, s főleg a fiataloknak, akiknek egyszerre szolgál egy emlékmű találkozóhelyül és példaképül is.

A hamis eszményítés és tudatos értékrombolás vészes végleteit elkerülve segítsen a színház a magyar múlt értékeinek méltó oltalmazásában.

*

A pécsi színház ma Shakespeare darabbal nyitja újra kapuit. Nekünk nagyszerű nemzeti értékünk, hogy legjobb költőink - Vörösmarty, Arany, Petőfi, Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, Radnóti, Illyés - fordították magyarra a világirodalom remekeit. Ezek nemzeti kultúránk klasszikus alkotásai. Kell-e mondani, hogy éppen nem a bezárkózást szolgálták e művek, hanem kaput nyitottak a világra?

Vidéki színházat avatunk, de e gyakran lefokozó értelemben használt jelző nem jelenthet másodrendűt. Nagy színház, jelentős színház mindenütt lehet, csak legyen nemzeti, európai és egyetemes érvényű egyszerre. Mint ahogy világvárosi színházban is lehet provinciális előadásokat rendezni.

Minden kor, amely hevesen él meg nagy változásokat, és amelyben nagy, kollektív kísérletet tesznek, hogy helyre hozzák a "kizökkent időt", drámákkal teli. Ezért kedvez a mi nehéz korunk a színháznak. Lényegét, hivatását, s az egyének és közösségeik szükségleteit, igényeit tekintve egyaránt. Hiszen többnyire nehéz konfliktusokban küzdjük ki a magunk igazát, igyekezvén a szocializmus demokratikusabb gyakorlatát megteremteni, túlhaladni saját korábbi tévedéseinket, elkerülni "kipróbált" tévutakat.

Kívánom, hogy az új pécsi színház is hódítson új híveket a művészetnek. Kívánok Önöknek nemcsak sok táblás házat, de ennél többet: azt, hogy az előadásaik előtt gyülekező néhány száz különböző, más-más élettörténetű, szemléletű ember egy kicsit másképp hagyja el a nézőteret az utolsó felvonás után, mint ahogy belépett. Az emberek éljék meg ebben a teremben közösen, méltó módon a bánatot és az örömöt, a gyászt és a fájdalmat, a szabadság élményét. Kerüljenek közelebb egymáshoz megrendülésükben - közelebb emberlétünk nagy közös kérdéseinek megértéséhez.

Hangozzék fennen az emberi szellem nagy alkotóinak mondandója, azoké, a nagyoké, akiknek nevében Goethe így szólhatott: "És midőn az ember elnémul kínjában, nekem megadatott, hogy elmondjam, mit szenvedek."A színház szép hagyománya, hogy a közönség, az igazán jó előadásért, az egyszeri és visszavonhatatlan élményért, amit a művészek művészetükkel nyújtanak egy-egy pillanatnyi néma csönddel, majd felcsattanó tapssal fejezi ki köszönetét. A színészek pedig mélyen meghajolva köszönik meg a tapsot az előadás végén. Tiszteletüket fejezik ki a nézők, Önök iránt, és egymásnak nyújtják kezüket. Ez a meghajlásban kifejeződő tisztelet hassa át az egész színházi munkát és minden igaz ügyre szövetkezett alkotó közösséget.

 

Elhangzott az új pécsi Kamaraszínház avatásán 1986. október 10-én.

 

FEL