A.Gergely András

Szabadság, akarat, tragikum, kockadobás
Bölcseleti átvezetések az empirikus pluralizmus és a röhögtető halál között

2022.12.27.

 

 

A korszakok, idők, évek, szokások, sőt olykor eszmei összhatások is rendszeresen tevődnek az év végére. Korszakolás ez, kényszerű is, melyben a modern lét még maradék hullámzásai, kiútjai és állomásai valamiképpen egy alkalmi-pillanatnyi visszatekintésre méltatják a múló idő egy megnevezhető pillanatát.

De lehet, ez sem több egy elinalási pontnál, egy szökésvonal egyetlen részecskéjénél, ahonnan már a messzi képzelet és a gondolkodás térdimenziói következnek leginkább, s nem a világnagy dialektika.

Gilles Deleuze

 

De van egy sejtelem, amely ennek is mögötte áll, s amiről a huszadik századi filozófiában egyedi nagy bölcseleti rendszereket és megalkotóikat elemző filozófus, Gilles Deleuze egyik legizgalmasabb munkája szól: Nietzsche életművéről.

 

 

A Nietzsche és a filozófia kötet[1] már magában véve is épp annyira elszámolás, mint eszköz ahhoz a keserédes-negédes 20. századi filozófiai tracsipacsihoz, amit a korszak legnagyobb becsben tartott gondolkodói egymás közötti feltalálmányaikban és replikázásaikban kölcsönös fegyverként használnak egymás ellen.

S ez talán a korszak egyik meghatározó, "kedvenc" tematikája is, hovatovább a szabadságról, az ehhez vezető útról, a fogalom kiterjedéséről és kiterjeszthetőségéről, vagy éppen korlátairól, melyek között az akarat szabadsága, a hatalom akarása és az ehhez vezető út, vagy akár a jón és rosszon túli, esetleg a "túlságosan emberi" is ott lehet.

 

Paul Michel Foucault

 

"Az ember azért ír – nyilatkozta Deleuze –, hogy életet adjon, hogy felszabadítsa az életet az alól, ahová be van zárva".[2] E szabadulás és Deleuze talán meghatározó "tanítása, legfőbb gondolkodói törekvése, amint Foucault-nak is, a gondolkodói tér megváltoztatása, ami egészen más természetű aktus – ez az életmű leendő értékelésénél nem felejthető el –, mint fogalmak megváltoztatása ugyanazon gondolkodói téren belül.

 

Moldvay Tamás

A világ őseleme Deleuze számára nem az ősanyag, nem a víz, a tűz vagy az apeiron, hanem a problematikus: csillapítatlan differenciák, intenzitások, tiszta virtualitások feloldatlan állapotban" – fogalmazza róla Moldvay Tamás, aki a kötet fordításában főszerepet játszott. Deleuze mint filozófus gondolkodásmódjáról (miliőgondolkodásáról) szóló értelmezési életmű-portréjában[3] mintegy alaptanulságként rögzíti: »Nincs többé szó kiindulásról, sem megérkezésről. A kérdés inkább ez: mi zajlik "között"?«.

A között (?köztesen) zajló persze nem önmagában az, ami, hanem ott ül mögötte a vállaltan szobatudós Deleuze, s e bezárt, kimozdulni is rest megülés mintegy aforisztikus képzetté teszi a gondolkodói modellt, "ahol a magasság, a mélység, a felszín a gondolkodás koordinátájává válik. Autonóm szerveződés, melyet Deleuze többnyire kartográfiailag, geográfiailag, diagrammatikusan ír le, olyan fogalmakkal, mint sík, fennsík, territórium, immanenciasík, transzcendentális mező" (írja Moldvay ugyanott).

Ami marad: megismerően megérteni, miben áll a deleuze-i gondolkodás didaktikája, amikor Nietzsche válik tárgyterületévé, akinél nemigen van "differenciálható függvény, egy szökésvonal, amely minden térdimenzióra merőleges, az Abszolút Függőleges"; sőt, annak is nehezen felel meg, hogy legyen egy "entropikus iránya", melyben helyet találhat Deleuze filozófiai éthosza, nevezetesen ez: "tartózkodjunk ott, ahol a dolgok az ősrobbanás fényében úsznak".

Ebből is fakadóan "Deleuze alig-alig utazott, életében súlyos betegségeket vészelt át, melyek gondolkodásának láthatatlan nagy témáivá váltak. Immanens életet élt és az élet számára maga volt az immanencia. Immanencia, melynek nincsen se kezdete, se vége, mindig csak közepe van, ahonnan kihajt és kiárad…" (uo.).

Friedrich Nietzsche

A Nietzsche-kötet öt nagyobb fejezetben veszi sorra a fogalmak fogalmait és lehetséges interpretációit (A tragikum; Aktív és reaktív; A kritika; Nehezteléstől a rossz lelkiismeretig; Az emberfeletti ember a dialektika ellen), melyeket egyenként tizenhárom-tizenhat részfejezetben pontosít, s ha nem is szoros időrendet tartva, de Nietzsche gondolati fejlődésmodelljében a megnevezhető tartalmakat követi (például A tragikum fejezet tárgyalja a genealógia fogalmát, az érték és értékelés, a kritika és teremtés, az értelem, a pluralizmus és az interpretáció, az akarat filozófiája, az eredet és hierarchia, a különbözés és ellentmondás, a tragikum dialektikus felfogása és a tragédia születésének három tézise, az affirmáció, a dialektikus gondolkodás keresztény jellege, a tragikum és az öröm, a létezés és az igazságosság értelme, a felelőtlenség értéke, a felelőtlenség értéke, a tragikum szemben a nihilizmussal, a kockadobás, Nietzsche szimbolikája, stb. kérdéseket) – így talán el sem kerülhető a vallomás, hogy a recenzens mindezek kivonatos ismertetése nélkül talán érdemben meg sem szólalhatna…

Egészében viszont (eltúlozva a leegyszerűsítést – de hisz ez nem filozófiai jegyzetkivonat, hanem ismertető…!) lehet úgy is fogalmazni, hogy művében Deleuze úgy értékeli Nietzsche életművét, melyben a tagadás elveszti önnön hatalmát, a negatív mint minőség pedig leginkább előkészítő támadás vagy következetes agresszivitásként jelenik meg,[4] az antidialektikus logikában az átváltozás az örök visszatérés feltételeként mutatkozik, a hatalom akarása a lét akarása, ami viszont a kiválasztás esélye marad életben… – vagyis mint modern filozófiai programosság olyan vegyüléke lesz mindebből, melynek ereje és elevensége a szellem számára inspiráló erő is, meg veszélyes kiáradás is.

"Bizarr keveréke ez ontológiának és antropológiának, ateizmusnak és teológiának. /…/ Látjuk Marxot és a preszókratikusokat, Hegelt és Nietzschét, amint egymás kezét fogják egy körtáncban, amely a metafizika meghaladását, sőt magát a filozófia halálát celebrálja" (292. old.).

De még maga Nietzsche mondotta a filozófusokról, saját korának filozófiájáról, hogy ez "a valaha létező legnagyobb képtelenségek festészete". És lehet, hogy a mai kor visszatekintő elemzéseiről, róla magáról és hatásáról, tételeiről és logikai transzformációs képleteiről szóló jelenkori szakirodalomról, ez "újmódi tarkabarka gondolkodás darabjairól" ugyanezt mondaná még ma is – véli Deleuze.

Nos igen, ha valakinek az a képtelen képzete támadna, hogy belefog, elfogyasztja, követi, értelmezi, netán megért néhány momentumot ebből a filozófiai rendszerből, az könnyedén ráérez majd, miért véli úgy Deleuze, hogy Nietzsche nagysága, a neheztelés és a rossz lelkiismeret elkülönítésének kísérlete, a kanti kritika és a hamis kritika megkülönböztetésének technológiája, meg hogy az egyetemes és a különös elvontságainak fogalmai hogyan lehetségesek, s miért vélheti Nietzsche, hogy a dialektikusok "a szimptómák börtönőrei és nem jutottak el azokig az erőkig, sem az akaratig, melyek értelmet és értéket adnak azoknak" (298. old.).

Egyben azt is kimondja átfogó tónusban: "a szamár az oroszlán bőrében, ez az, amit Nietzsche »a mai kor emberének« hív". S eközben saját módszert alkot: a dramatizáló, tipologizáló, differenciáló módszert, a filozófiából művészetet teremt, az interpretációs és az értékelés művészetét (írja ugyanott).

De amikor a cselekvések és elgondolások esetében, "az indítékok, mozgatóerők, még a legtitkosabbak is, nem pusztán a dolgok antropomorf aspektusát jelentik, hanem az emberi tevékenységnek egy felszíni aspektusát /…/ s amikor egyedül az aforizma képes kimondani az értelmet, az aforizma az értelmezés, és az értelmezés művészete" egyidejűleg (57.), meg amikor "Egészen pontosan úgy fogalmazhatnánk, hogy az aforizma egyidejűleg az értelmezés művészete és az értelmezésre váró dolog; a költemény egyidejűleg az értékelés művészete és az értékelésre váró dolog"… (uo.), akkor immár nem pusztán egy értékelő vagy megjelenítő megidézésről van szó, hanem leginkább reakcióról, válaszról, felülértékelésről.

Ugyancsak Moldvay erről így vélekedik: "Deleuze felfogása nyilvánvaló reakció. Nemcsak az akadémikus, kommentáló filozófiatörténettel szemben, de az interpretatórikus filozófiatörténet-írás minden válfajával szemben is – legyen az kritikai vagy épp hermeneutikai. »Semmi, de semmi pozitívat nem csinálunk sem a kritika, sem a történelem terén, amikor beérjük azzal, hogy öreg, jó előre elkészített fogalmakat tárgyalunk újra, mint valami csontvázakat, melyek arra valók, hogy elijesszenek minden kreativitást, és nem látjuk, hogy a hajdani filozófusok, akiktől azokat kölcsönözzük, már mindig is azt csinálták, amit meg akarunk akadályozni, hogy a modernek is tegyék: ők megalkották a saját fogalmaikat és nem elégedtek meg tisztogatásukkal, csontok kaparászásával, mint korunk ítésze vagy történésze. Maga a filozófiatörténet teljesen érdektelen, ha nem tűzi célul maga elé, hogy felébresszen egy szunnyadó fogalmat, hogy újrajátssza azt egy új színtéren, akár azon az áron is, hogy önmaga ellen fordul« – idézi Deleuze szavait Moldvay.

S úgy mérlegeli: "A gondolkodás síkja ezáltal nem oszlik két részre, egy korszak immanens gondolkodására és egy transzcendens filozófiatörténeti múltra, hanem teljes egészében immanens: »A filozófiai idő így egy koegzisztencia grandiózus ideje, amely nem zárja ki az előttet és utánt, hanem szuperponálja azokat egy rétegtani rendben. Nem más ez, mint végtelen születése a filozófiának, mely rávetül ugyan saját történetére, de mégsem keveredik össze vele. A filozófusok élete, műveik legkülseje a rendezett egymásra következés törvényeinek engedelmeskedik; ám neveik együtt állnak és együtt ragyognak, hol mint világító pontok, melyek minduntalan felidéződnek nekünk egy-egy fogalom elemein keresztül, hol mint egy réteg vagy sík meghatározó pontjai, melyek szüntelenül visszatérnek hozzánk, miként a halott csillagok, melyek fénye élénkebb, mint egykoron. A filozófia születés, nem történelem. Síkok koegzisztenciája és nem rendszerek egymásutánja«… Avagy, a részletek értelme sem mindegy: »A filozófia legelső alapelve az, hogy az Univerzáliák semmit sem magyaráznak meg, hanem maguk is magyarázatra szorulnak. A modern filozófia amalgámokat nyújt – írja 62-ben Deleuze –, melyek erejéről és elevenségéről tanúskodnak, de egyszersmind veszélyeket is rejtenek a szellem számára. Bizarr vegyüléke ontológiának és antropológiának, ateizmusnak és teológiának. Változatos arányokban – egy kis keresztény spiritualizmus, egy kis hegeli dialektika, egy kis fenomenológia, mint modern skolasztika, egy kis nietzschei villámlás – öltenek formát különös kombinációk…« – foglalja össze tehát.

De hát lehet-e a magasfilozófia művészetéből értékfilozófiai tételt komponálni? Lehet-e úgy kortársunk a jó Nietzsche, hogy aligha maradhatunk többek a szemében, mint szamarak az oroszlán bőrében?

Sőt, még talán abban sem, mert hiszen éppen A hatalom akarása című főműve tanúsítja, hogy "ez nem erő, hanem differenciális elem, mely egyszerre határozza meg a (mennyiségi) erőviszonyokat és a nekik megfelelő minőséget", tehát úgy teremtő, a sokszoros igenlés elve is, hogy erény is, mely ad, de megkülönbözteti eközben a sokaságot, a változást, a véletlent, a különbözőséget mint örömöt, a véletlenbe vezetett negatív tudás képtelenségét, a változás létét és a sokféleség egységét.

S a különbség, mint az ismétlés legmagasabb hatványa sosem juthat el teljesedésébe, mert újratermeli önmagát, újraformálja az igenlés igenlését, szemben a tagadás tagadásával. S ha "az ember a földnek csak vigasztalan oldalát lakja, csak a reaktívvá-válást érti meg, amely keresztül-kasul átjárja és konstituálja" (299. old.), akkor ezekből következőleg az emberi történelem a nihilizmus, a tagadás, a reakció története marad.

Ám ez a történet itt véget is ér: "a végpont az, ahol a tagadás maguk a reaktív erők ellen fordul. E pont meghatározza az átváltozást, illetve az átértékelést; a tagadás elveszti saját hatalmát, aktívvá válik, s már nem több, mint az affirmáció hatáskifejezéseinek a létmódja" (300. old.).

Hát így jutunk el odáig, hogy a negativitás mint a pozitív negativitása lesz a nietzschei filozófia antidialektikus felfedezéseinek egyike. Elfogadod, hogy az elfogadással csak annak hatását fogadod el, ami az elfogadást tette feltétellé… Ez eredet, a hierarchia, a tragikum, a létezés problémája, következőleg az ártatlanság viseletmódja nem lesz egyéb, mint a véletlen szükségszerűségének esélye, egy kockadobás valószínűségének verziója.

Deleuze folyamatosan kísért azzal, hogy ne kelljen Nietzsche munkáiból semmit se olvasni, mert itt annyira szépecskén elrendezi a látnivalót, hogy az már a sajnálattal és a csodálattal kart-karba-öltve hangzik föl.

Egész kicsengésében (és Moldvay Tamás fordító segédletével, magyarázataival kibővítve) a kötet arról győz meg elemi erővel, amit hátoldali szövege így tömörít üzenetté: "Nietzsche filozófiáját nem értjük meg, ha nem vetünk számot lényegi pluralizmusával. És valójában a pluralizmus (másként nevezve empirizmus) egyet tesz magával a filozófiával. A pluralizmus sajátosan filozófiai, a filozófia által feltalált gondolkodásmód: a szabadság egyetlen kezese a konkrét szellemben, az egyedüli princípiuma egy erőszakos ateizmusnak. Az istenek halottak: de a nevetésbe haltak bele, amikor a fülükbe jutott a hír, hogy egy isten kijelentette, egyedül ő létezik csupán".

Még ha akarnánk, sem létezhetne szebb és tragikusabb antidialektikus megoldás, mint követni a nevető istenek útját a létezés problémájának megoldásában. S ma már talán dobókocka véletlenje és a valószínűség-kalkulus sem kell ahhoz, hogy szinte naponta halljuk egynémely emberfeletti (surhomme) istenségek öntelt egyedülvalóságát…[5]

Ennek ugyan édeskevés jelentősége van a tragikum dialektikus felfogásához vagy a létezés és ártatlanság igazságosság-értelméhez meg a létmetafizikához mérve,[6] de hát Deleuze könyve éppen ebben keres eligazító szempontokat, értelmezési mezőket, kombinatorikus összefüggéseket vagy a gondolkodás igazságosság-tartalmát megnevező szempontokat.

S mindez még előtte van annak, hogy az istenek közös alapkérdését (az Isten halott fejezet aprólékos tájrajzát is, lásd 238-244.) "a lét mint kiválasztás", valamint "Az átváltozástól az örök visszatérésig és vissza" fejezetben a kacagás, a játék és a tánc mint az "affirmatív átváltozás energiái" kérdéskört jelenítené meg: "a tánc a nehezet könnyűbe, a nevetés a szenvedést örömbe, a kockadobás játéka az alacsonyt emelkedettbe fordítja", s ezzel talán a Zarathustrával való találkozást is új energiák pozitív hatásának és a véletlen szükségszerűségét feltételező játéknak részévé teszi… (295. old.).

S talán már ez is a szabadság akarásának újra visszatérő, vagy soha meg nem szűnő elfogadását tükrözi.