KULTÚRATÖRTÉNET

Fintor Fruzsina

A SÓFÁR HANGJAI ÁMOS IMRE MEGSZÓLALTATÁSÁBAN

Ámos Imre, az életben és halálban is prófétáló festő avagy a magyar Chagall

 

Ámos Imre művészeti alkotásai a magyar és a zsidó történelem tükrét tartják  elénk, melyből a múlt, egy emberi és nemzeti tragédia, egy kultúra és a hagyományok sora tekint vissza a szemlélőre.

Ámos Imre feledhetetlen és örökérvényű alkotásait egyszerre inspirálta a zsidó hagyomány, a történelem és egy emocionálisan érzékeny emberi lélek. Ungár Imre néven született Nagykállón 1907-ben. Felesége, Anna Margit festőnő visszaemlékezése szerint "álmos természetűnek" tartotta magát, ezért szignálta korai képeit Ungár Álmos Imreként.[1] Ámosz próféta, aki végül Ámos Imre névválasztását inspirálta a bibliai tizenkét kis próféta egyike volt.[2],[3] Ámos Imre nem is választhatott volna kifejezőbb nevet, hiszen végig prófétálta életét tetteiben, alkotásaiban és halálában is.

Halálának ideje feltehetően 1944 vagy 1945, a két dátum közül bármelyik elképzelhető, hiszen, zsidó származása meghatározta halálának körülményeit egy olyan rémtettekkel és kegyetlenséggel teli, sötét történelmi pusztításban, mint a II. világháború. 1944 nyarán Németországban, feltehetően egy szászországi táborban halt meg

Életében olyan szimbólumrendszert teremtett meg, ami feledhetetlenné tette őt a jövő nemzedékei számára, éppen annyira mint Marc Chagallt. "Chagall és Ámos eredete egyaránt a mesékkel és legendákkal átszőtt, nagyon szegény zsidók világába nyúlik vissza."[4]- írja Passuth Krisztina, aki ezzel az egyszerűen igaz mondattal nem csupán a két géniusz azonosságait mutatja meg, hanem azt is kifejezi, hogy miért szokás Ámos Imrét- jogosan - a magyar Chagallként említeni. 

"Chagall neve összefonódott a par excellence zsidó művészettel, és ugyanez vonatkozik egy  jóval szűkebb körön belül Ámos Imrére is. Ő a "magyar Chagall", ahogy a felületességre hajlamos kategorizálás besorolja."[5]  - Írja Kőbányai János a Múlt és Jövő lapjain.

A két festő hasonló háttere és lelki azonossága ellenére Ámos Imre megteremtette a saját szimbólumrendszerét és képi világát, ahol minden egyes ecsetvonásnak saját jelentéstartalma és önkifejező üzenete van.

Az alábbiakban ennek a szimbólumrendszernek egy jeles képviselőjét fogom bemutatni, a sófárt, amely meghatározza a zsidóság életének fontos ünnepeit és szerves kelléke a zsidó történelem több múltbeli eseményének is.

 

Ámos Imre szimbólumrendszere[6]

 

Ámos Imre alkotásainak beszédes képköltői nyelve és szimbólumrendszere már a 30-as évek közepére kialakult. Ezek a szimbólumok más- más tartalommal, sőt egyre mélyebb, többlet jelentéssel teljesedtek ki munkáiban. Utolsó festői korszakában (1939-1944) apokaliptikus látomásai ésa valóság borzalmai olyan képi világot teremtettek, amelyek a magyar festészetben, a holokauszt művészetében páratlan megfogalmazásai a szenvedő, halálra ítélt emberi test és lélek, a kultúra, a civilizáció pusztulásnak és elhamvadásának. A fent leírtak valódi mélységét talán ez a mondatsor fejezi ki legigazabb módon: "Ámos Imre a zsidó hagyománynak a modernitáson keresztüli megújítását: az önmagához hasonulás, emelkedés magányos útját választotta - mint utolsó vízióinak hőse: a názáreti próféta."[7] Kőbányai János soraiban ráismerünk saját érzéseinkre és gondolatainkra. mikor Ámos Imre sorsa és az utókorra hagyott mondanivalója elénk tárul képeiben:

"A holokauszt az egész világ morális válságáról vagy civilizációja természetéről nyújtott képet. Az apokalipszis képét. Ezt a "képet" ezt az állapotot a képzőművészetben - ismereteim szerint - Ámos Imre festette meg a legigazabb erővel."[8]

Ámos Imre alkotásaiban a zsidó szimbólumok és események tárháza jelenik meg. A felhasznált zsidó motívumok mennyisége és jelentése önmagában is megtöltene egy több oldalas könyvet és talán, még az sem adná igazán vissza Ámos Imre alkotásainak igazi jelentését és súlyát: megjelennek az angyalok, a bibliai események, a mécses, a tűz, a kakas és még sok más aprónak ható, de annál többet mondó részlet. Mindezek után talán érthetőbb, hogy eme írás soraiban miért egy szimbólummal, a sófárral foglalkozunk részletekbe menően.

 

Mi is az a sófár?

 

A Sófár egy ősi zsidó hangszer, a kos vagy szarvasmarha szarvából készült kürt. Ábrahám történetében találkozunk vele, mikor fia, Izsák helyett állatot áldoz Istennek. A feláldozott kos szarva emlékeztet Izxák megkötözésére és Isten döntésére. Eredete ősi, a nomád pásztorkodásig nyúlik vissza, de mint a fenti mondat is utal rá, a Bibliában is találkozunk vele.[9]

A sófár elnevezés valószínűleg az arám sufrá, sápir szavak rokona, magyar jelentésük: szépség, kiváltság.[10],[11]A sófárnak  több jelentése és funkciója van a zsidó vallásban, többek között a nép összehívására, a háborúba szólításra, az ellenség megfélemlítésére szolgált. Böjtnapokon is megfújják, hogy az embereket megtérésre serkentse.

A sófár hangjával hirdették a Talmud idejében a szombat bejövetelét, az újholdat – héberül ros hodes- és a jovélt[12] , a vallási kiközösítést[13] is sófárral jelezték. A sófárt hallgatni vallási parancs, héberül tehát micva, amit mindenkinek meg kell hallgatnia. A hagyomány szerint Élijáhu próféta majd sófár fújással jelzi a Messiás eljövetelét. Ros hasana, a zsidó újév kezdete a sófár fújás napjaként is ismert elnevezés.[14],[15]

A hangszernek három modulációja van, melynek első része atekiá (fúvás), ami az ókorban az ünnepek bejövetelét, kimenetelét és összehívást jelentett egy hosszan elnyúló, egyenletes, alulról felfelé ívelő hang. A sevárim (törések) alulról felfelé ívelő három rövid hang, szaggatott hangsor. Az ókorban a halál hírt tudatták így a néppel vagy temetésre hívták az embereket és emlékeztetett az elhunytra. A harmadik hang neve teruá azaz harsogás, ami kilenc vagy hét megtörő, éles staccatokból áll, melynek célja a harcban résztvevők buzdítása. Van egy negyedik hang is, amit tekiá gedolának azaz nagy fúvásnak szokás nevezni. Ez nem önálló hang, hanem, a tekiá hang megnyújtott változata. A tekiá gedolá azt jelzi, hogy vége a jom kipurnak és a böjtnek. [16]

Egyes közösségekben a sófár színe sem mellékes, így például temetéseken vagy böjtnapokon és a vallási kiközösítés kimondása alkalmával fekete színűt használnak.[17]A sófár gyakran kap szerepet zsidó tárgyú festményeken, esetleg rabbik vagy istentisztelet ábrázolásakor, de ugyan így helyet kap a zsáner képeken is.[18]

Mindezek után talán még tisztábban rajzolódik ki a sófár szerepének és jelentőségének mértéke, egyszersmind az is érthetőbbé válik előttünk, hogy miért ihlette meg Ámos Imrét egy kosszarvból készült hangszer ennyire erőteljesen.

 

Ámos Imre sófárának hangjai

Égő zsinagóga

Ámos Imre: Égő zsinagóga, 1938

Az 1938-ban vászonra megalkotott olajfestmény nem csupán Ámos Imre keserű vízióit tárja szemünk elé az elkövetkezendő történelmi eseményekről, hanem személyes tragédiáját is.

Ámos Imre a tűzzel és égő zsinagógájával a jövő tragédiáját jeleníti meg, amire csak még jobban ráerősít a síró nagy emberi arc a festmény jobb oldalán, aki nem csak a zsinagógát, hanem az emberiség sorsát is megsiratja. Hiába igyekszik, talán éppen maga a festő eloltani a tüzet, a végén csak a veszteség érzése marad. Maga a tűz az eljövendő tragikus események megtestesítője, de egyúttal a Bibliára is emlékeztet: "Az Örökkévaló pedig esni hagyott Szodomára és Gomorrhára kénkövet és tüzet, az Örökkévalótól az égből, és feldúlta e városokat és az egész kerületet, meg mind a városok lakóit és a föld sarját."[19] Az elkövetkezendő időkben a II. világháború kitörésével ugyanez a tragédia valósul majd meg.

A sófárt fújó kakas több szempontból is a legfontosabb és legdominánsabb szereplője az ábrázolt történteknek, hiszen, ha a zsidó vallásra gondolunk eszünkbe juthat egy régi haszid- magyar dal, amely Nagykállóhoz kapcsolódik és egyúttal Ámos Imre kultúrájának része: a Szól a kakas már kezdetű ének, ami a zsidóság és Isten kapcsolatát önti metaforikus szavakba, bizonyítva e vallásos és hittel teli kapcsolat mélységét.[20] Így talán még érthetőbbé válik, hogy miért ennyire fontos szereplő Ámos Imre sófárt fújó kakasa:

 

"Szól a kakas már, majd meg virrad már
Zöld erdőben, sík mezőben sétál egy madár
Zöld erdőben, sík mezőben sétál egy madár
Hej, de micsoda madár, de micsoda madár.
Sárga lába, zöld a szárnya, engem oda vár
Sárga lába, zöld a szárnya, engem oda vár
Várj madár, várj, de csak mindig várj
Ha az Isten néked rendel, tiéd leszek már
Ha az Isten néked rendel, tiéd leszek már
De mikor lesz az már, de mikor lesz az már?
Jibone hámikdos veir Cijojn tömálé

(Ha a Szentély felépül, és Cion városa megtelik)
Akkor lesz az már.
De miért nincs az már, de miért nincs az már?
Mipné chátoténu golinu méárcénu

(Mert bűneink miatt, szétszórattunk földünkről)
Azért nincs az már."[21]

 

Ámos Imre kakasa azért fújja a sófárt, hogy emlékeztessen bennünket az ember és Isten kapcsolatának mélységére, súlyára és egyúttal a Szentély pusztulására, a bűneink miatt ránk váró büntetésre. A kakas egyúttal az elkövetkezendő tragédiát tudatja mindenkivel a sófár segítségével, hiszen - mint korábban említettem- a sófár a gyászra és a vallási parancsok betartására szólítja fel az embereket.

Ámos Imre sófára a figyelmeztetés hangján szól, egyúttal hirdetve és gyászolva az elvesztett égő zsinagógát, amely előremutat az elkövetkezendő "világégésre" és emberi tragédiákra, egyszersmind jelzi, hogy vissza kéne fordulnunk, amég nem késő.

 

Mint azt az általam választott festmény is mutatja Ámos Imre egy személyben volt próféta, művész, zsidó vallású, lelkiismeretes és emocionálisan érzékeny ember, aki felhasználta látomásai megalkotásához a zsidó hagyományok és szokások széles spektrumát.

Az egyik legösszetettebb és legtöbbet mondó választása egy egyszerű hangszerre, a sófárra esett, amely nem csak az ókori zsidóságnak volt fontos, hanem az utánuk következő nemzedékeknek is. A sófárban egyszerre szólal meg az Istenben való hit, az elvesztett embertársainkra való emlékezés és gyász, valamint a kitartásra való buzdítás, a harcra hívás, hogy mindennek ellenére sose adjuk fel.

Ámos Imre sem adta fel, még az utolsó pillanatokban sem, hiszen oly maradandót teremtett, amelynek mondanivalója minden nemzedék számára örökérvényű lesz, sófárának hangjai pedig mindig megszólítják majd a festményeit szemlélőket.



[1] Kenyeres Ágnes: Magyar életrajzi lexikon I. Akadémia kiadó, Budapest, 1967.29.

[2] Próféta: 1. Isten által kiválasztott személy, aki az Ő akaratát közvetíti 2. jós, látnok

[3] Ámosz próféta :  Júdából, a Jeruzsálemtől húsz kilométerre fekvő Tekoából származott. Működési területe viszont az északi királyság, Izrael volt. Fenyegető szavaiból kiderül, hogy valószínűleg tevékenykedett Szamáriában, Izrael fővárosában (3,9; 4,1; 6,1) Egész Izrael pusztulásáról beszél. Feddi a fejedelmeket a szegények elnyomásáért, csapásokkal fenyeget. A próféta szerint Isten nem véres áldozatokat kíván, ezért int a megtérésre. Feltételezhető, hogy i.e. 760 és 740 között tevékenykedett. A próféta eredetileg pásztor (1,1; 7,14-15) és fügetermesztő volt.(7,14)  Elhívását az Örökkévalótól kapta, aki elszólította nyájától és prófétálni hívta (7,15 vö. 3,7-8). A próféta megjövendölte a "sötét időket" Izrael bűnei miatt.

[4] Passuth Krisztina: Ámos Imre szimbólumrendszere. Múlt és jövő, 1996/3.33.

[5] Kőbányai János: Ámos jelenései: Marc Chagall és Ámos Imre.  in.: Múlt és Jövő , 2001/3.17.

[6] Passuth Krisztina: Ámos Imre szimbólumrendszere. Múlt és jövő, 1996/3.33-58.

[7] Kőbányai János: Ámos jelenései: Marc Chagall és Ámos Imre.  in.: Múlt és Jövő , 2001/3.23.

[8] Kőbányai János: Ámos jelenései: Marc Chagall és Ámos Imre.  in.: Múlt és Jövő , 2001/3.22.

[9] Oláh János: Judaisztika. Budapest, 2009.173.

[10] Oláh János: Judaisztika. Budapest, 2009.173.

[11] Raj Tamás: Zsidó eszmék és jelképek. Saxum, 2002. 182.

[12] "Jovél A jóbél-év. A hét szombatévet magába foglaló, hétszer hétéves ciklus után következő ötvenedik évnek különleges jelentősége volt. A szombatévekben érvényes mezőgazdasági törvényeket (sviit) a jóbél-évben is be kellett tartani. Ebben az évben minden zsidó rabszolgát felszabadítottak (azokat is, akik eredeti szolgaságuk letelte után önként tovább szolgáltak), és az eladott földeket visszaadták eredeti tulajdonosaiknak (ld. 3Mózes 25.). A rabszolgák felszabadítására és a földek visszaadására Jom Kipur után került sor. Ebben az évben külön imákat mondtak Jom Kipur napján, és a sófárt is megfújták ugyanúgy, mint a Ros Hásáná-i szertartás során. A Jovél-t csak akkor tartották meg, amikor a zsidó nép többsége még Izraelben élt. Ezért az Első Szentély pusztulása után már nem tartották, s nem is vezették be újra. Felújítása csak a Messiás jövetele után következhet be (Maimonidesz)." in: Talmudi fogalmak in: zsido.com:  https://zsido.com/fejezetek/talmudi-fogalmak-jovel/(2020.01.13.)

[13] Héberül: herem

[14] Oláh János: Judaisztika. Budapest, 2009.173-175.

[15] Raj Tamás: Zsidó eszmék és jelképek. Saxum, 2002. 182-188.

[16] Oláh János: Judaisztika. Budapest, 2009.173-174.

[17] Raj Tamás- Szelényi Károly: Zsidó tárgyak művészete. Makkabi Kiadó Kft., Budapest, 2002. 23.

[18] Raj Tamás- Szelényi Károly: Zsidó tárgyak művészete. Makkabi Kiadó Kft., Budapest, 2002. 23.

[19] Genesis 19:24-25.

[20]Maga a dal Jichak Ejzik Taub vagy más néven Jichak Kallo, nagykállói rabbi nevéhez köthető, akit később a hagyomány a haszidok közé sorolt, ezért nevezik őt mind a mai napig kállói cadiknak. A Szól a kakas már kezdetű éneket legelőször 1846-ban jegyezték le és Erdélyi János népdal-gyűjtésében található. in.: Komoróczy Géza: A zsidók története Magyarországon I. Kalligram. Pozsony, 2012.847-848.