Fintor Fruzsina

Költemény a sorstársakért 1848-ban

1. A politikus, az író és a költő

Szegfi Mór[1] (1825-1896)[2] igazi polihisztor volt, hiszen foglalkozott írással, újságírással és politikával is. Zsidóként törődött hit- és sorstársaival, egy olyan viszontagságos időszakban is, mint az 1848/1849-es magyar szabadságharc.

Fiatal korában tanult Berlinben és Prágában, majd hazatérve egészen a szabadságharc kitöréséig a pesti magyar nyelvterjesztő egyesület titkáraként tevékenykedett. A szabadságharcban betöltött szerepe miatt a világosi fegyverletétel után külföldre kényszerült. Végül harzatérve 1861-ben feleségül vette Kánya Emiliát, a Családi Kör szerkeztőjét, és folytatta írói, újságírói munkáját Pesten. Az 1867-es osztrák-magyar kiegyezést követően a kereskedelmi minisztérium tisztviselője lett. Kassán és Lőcsén is tanított egészen 1886-ig, ezt követően Fiuméban telepedett le. Több népies jellegű regénye és elbeszélése is napvilágot látott, mint A harmadik szomszéd vagy A világ csudái.[3]

2.  Egy költemény találkozása a történelemmel

 Az alábbi sorok tárgya, Szegfi Mór egyfajta ön- és közvallomásnak is tekinthető írása a Zsidó vagyok című- emberségben és őszínteségben gazdag- költeménye.

A vers sorai 1848-ban születtek meg[4], egy olyan nehéz és kérdésekkel teli időszakban, mikor a zsidóság nem csak hazájáért, Magyarországért szállt síkra, hanem azért is, hogy kivívja régóta áhított egyenlőségét, Magyarország többi polgárához hasonlóan.

A korban Európa szerte utattörő szabadságeszmény hazánkra is nagy hatással volt, így újra előtérbe kerültek a zsidóság magyarosodási szándékával kapcsolatos kérdések is.[5] A zsidóság ügyének megoldása minden igyekezet ellenére beleveszett a magyarországi események sodrába, így csupán az osztrák- magyar kiegyezést követően került sor a magyar zsidóság sorsának tisztázására Eötvös József javaslatai alapján.[6]

Azt a korszakot, amelyben a költemény keletkezett az irodalomtörténész Szerb Antal a nemzeti optimizmus fénykoraként jellemezte. Ebben az időszakban, az irodalomban előtérbe került a romantika[7], amely lehetővé tette, hogy irodalmunkban megmutatkozzon a szabadság iránti vágy, amire az Európa szerte elterjedt szabadságeszmény is ráerősített. A zsidóság emancipációs és integrációs vágya valamint hazaszeretete is megnyilvánult számos költeményben, mint például Heilprin Mihály Zsidó kördal című verse, Friedmann S. Gyula Zsidó önkénytes vagy Reich Ignác Veszélyben a hon című költeménye.[8] Ebbe a felsorolásba illeszkedik bele Szegfi Mór költeménye, amely ennek az írásnak témája lesz az alábbiakban.

3. Zsidó vagyok

Az 1848-ban napvilágot látott Zsidó vagyok című költemény hatását misem tükrözi jobban, mint az, hogy a Múlt és Jövő című zsidó kulturális folyóirat 1999-es számába is bekerült,[9] Komlós Aladár pedig a magyar zsidó irodalom tanulmányozása közben az alább idézett sorokat fogalmazza meg Szegfi Mór költeményéről:

„(…)Ugyanez a magyarosodási mozgalom szülte Szegfy Mór Zsidó vagyok című dalát, amelyet a „Honi izraeliták között magyar nyelvet terjesztő pesti egylet” az Első Magyar Zsidó Naptár és Évkönyvben (1848) Kohn Sámuel megzenésítésében közöl(…)”[10]

„Az vagyok és százszor mondom
Én zsidó vagyok igaz;
Mert zsidó a nemzettségem
És hitem szivem is az.

Mért ne mondanám, mi tagadni
Van ebben, mi kárhozat,
Nincs ez ennek szégyenére,
Aki szégyent rá nem adt.

Van pirito vád e szóban,
Van mi szűt és vért fagyaszt,
Van gyalázat rút e szóban,
De zsidó nem érzi azt.”[11]

Az első három versszak az olvasó elé tárja, hogy már maga a szó: ZSIDÓ egyfajta szitok szónak számított hazánkban a szabadságharc ideje alatt, azok szemében, akik a zsidóságot nem fogadták el a magyarság részeként.

Az első sorokból az is kiderül, hogy minden negatív érzés a zsidósággal kapcsolatban ok nélkül való rágalom.

Maga a költő- Szegfi Mór- mind vallásilag, mind nemzetségileg zsidónak vallja magát, méghozzá büszkén. Kiáll hit társai mellett, akikkel együtt osztozik a negatív megítélésben is. Kijelenti, hogy semmi tagadásra, elítélésre nem ad okot sem maga a szó: ZSIDÓ, sem pedig a zsidóságot képviselő emberek. Az utolsó három versszak megmutatja, hogy azok érzik majd igazán  negatívan a súlyát a szónak: ZSIDÓ, akik ilyen tartalommal ruházták fel az évek során, pusztán azért, mert nem akarták megismerni és elfogadni embertársaik vallását a magukéval egyenrangúnak.

Az utolsó versszak a remény sorait tárja az olvasó elé. Reményt a jövőben, a magyar zsidóság sorsának javulásában, amiért a zsidók folyamatosan imádkoznak. Minden igyekezetük arra irányul, hogy megszűnjön az évszázadok alatt gyökeret vert előítélet és bebizonyítsák hogy a zsidóknál nincs jobb magyar a földön.

„Érzi ki a kinos jármot
Ráveté kegyetlenül
És örül ha törpe lelke
Mind alább alább merül.

Ki ezen nevetni képes,
Irtsa ki a szót: zsidó:
Mert ha tud pirulni, szégyent
Süt reája majd e szó.

Mert ha végre hő imánkra
Szétszakad a rabbilincs,
Megmutatjuk a zsidónál
Jobb magyar a földön nincs.”[12]