Fintor Fruzsina

Magyar irodalmi prüdéria, avagy Baudelaire inspiráló hatása

2021.09.26.

 

Szilágyi Géza (1875-1958)

Szilágyi Géza nevét, nem csupán vallási témájú költeményei miatt érdemes ismerni, hanem a magyar irodalomban megjelenő sajátos hangvételéért is, amit az 1890-1900-as években nem néztek éppen jó szemmel a magyar irodalmat művelő és szerető nagyközönségben.

Manapság talán furcsának vagy szokatlannak hathat a mód, ahogyan Szilágyi Géza lírai vagy éppen novellisztikus alkotásait megítélték, de van egy jellegzetesen kortalannak nevezhető prüdéria, ami minden generációban fellelhető valamilyen úton-módon. Ha akad is pár év vagy évtized, mikor nem lázadunk a számunkra túl naturálisnak vagy elfogadhatatlannak tartott megnyilvánulások ellen, sajnos mindig újra felüti a fejét a cenzúra, a bigottság és az álszemérem, mindez pedig az erkölcsökre vagy ami még ennél is drasztikusabb Istenre hivatkozva történik…

Minden kornak meg van a maga kifejezetten erkölcstelennek mondható erkölcsisége, ami csak ideig-óráig teszi lehetővé a szabad gondolkodást, legyen szó vélemény nyilvánításról, szerelemről, hitről vagy bármi másról.

Szilágyi Géza, a publicista, író és költő, aki talán pere vagy Ady Endrére gyakorolt hatása miatt ismert igazán, szintén egy ilyen korszakban kezdett bele magyar irodalmi munkásságába.

A kilencvenes évek elején megjelenő Ignotus-Makai-Heltai hármas a városi költészet hangján szól a nagyközönséghez. Szilágyi sem tétlenkedik, aminek jeles bizonyítéka, hogy a költő ellen 1896-ban a felháborodott álszemérem erkölcstelenség címen büntetőpert indít, mert Tristia című verseskötetében ünnepli a testi szerelmet és mindezt a párizsi eredetű és ízű dekadencia hangvételében teszi. Bár ekkortájt már sok híres párizsi költő verse fordításra került magyarul, saját költészetünkben ez a hangvétel teljes valójában Szilágyinál jelenik meg: "A fiatal költő a századvég pesszimizmusának és az érzéki örömök dicséretének ad hangot igen csiszolt, elegánsan dallamos versekben. És ha a nagyközönség netán nem vette volna észre a váratlanul új hangütést, erőteljesen figyelmeztette rá a büntetőper, ez az irodalmi botrány, amely egy pillanatra népszerűvé és fontos irodalmi alakká tette Szilágyi Gézát."[1]

Szilágyi Tristia című verseskötete azért volt ennyire felháborító az olvasók körében, mert valami újat, ismeretlent és friss hangvételt adott magyar nyelven a városias hangvételű költészettel szemben, és tette mindezt úgy, hogy jól ismerte Baudelaire és a francia költők munkásságát. Amennyiben ez a hatás kevésnek vagy mai szemmel elhanyagolhatónak érződne, a dekadens, Baudelaire -i inspiráció mellett Szilágyi jól ismerte Freud pszichoanalitikus munkásságát is. Freud hatása is igen felkavarónak bizonyult, így szinte csontunkig hatolhat az az elképzelés, hogy mit olvashatott a korabeli magyar nagyközönség Szilágyi Tristia című alkotásában, vagy későbbi novelláiban.

A dekadencia definíciója önmagában is igen összetett, és ez az állítás Szilágyi lírájában testesül meg igazán, minden egyes sorában, Komlós Aladár találóan fogalmazott: " Bíborvörös érzékiség és sötét kétségbeesés: ezek az érzések ihletik."[2] Azt, hogy Szilágyi lírája miért is volt annyira dekadens, új, friss, egyszerre csodálatos és "felháborító" a legegyszerűbb versein keresztül megérteni.

A Koldusok Táncdala című kötetben Szilágyi válogatott verseivel találkozhatunk – többek közt a Tristia-ból – ebben 1893-1956 közötti lírájának színes és csodálatos példái oldalról-oldalra megörvendeztetik az olvasót. A kötetben Czibor János bevezető tanulmánya a következő sorokkal mutatja be a költőt: "Nyolcvankét éves emberrel ülök szemközt. Életéről beszél fürgén térülő-forduló emlékezettel, keze is fürgén rebben hozzá mély karosszékében, és a háta mögött tavaszias fények villóznak a csöndes kis szoba ablakán(...)"[3] Képzeljük most mi is, ezt az egyszerűnek ható mégis igaz jelenetet magunk elé, mikor szemezgetünk a Tristia című verseskötetet páratlan és bíróság elé került darabjaiból.

"Éj[4]

Fölébredék éjfél idején –
A láz felkorbácsolta vérem’
Buja képek serege zsibong a fejemben,
És láttam Őt is,
Őt,Őt, anyaszülte-mezetlen…
Sötét haja verte bokáit.
S hogy rám kacagott,
Jövének a vágyak,
Vadul kimarva szívem!
...Ajk ajkra tapadjon,
Mell mellre dagadjon,
Test testbe vesszen örökre, örökre…
És újra meg újra lehajla felém:
Ő,Ő, anyaszülte-mezetlen,
És ajka susogta: másnak az ajka tapad rám,
De nem a tied…
És melle lihegte: más temetendi
Bohó fejét az isteni két

 

Halom közébe. – De nem te…
Öle vonaglott:
Titok marad mindétig előtted,
Bolond, csak előtted…
S ezer apró, vad kobold rohant meg,
Agyam kalapálva, szurva szivem!
Gyilkos tüzű láz emésztett,
Ó, itt a vég, a halál! –
És tikkadt ajkam imára nyílt meg,
És hívtam a Jézust,
A Messiást,
Hívtam párnákba temetve főmet:
"– Énnékem nem vagy Istenem fia,
És mégis hozzád száll halálra gyötört
Szívemnek imája,
Énnékem nem vagy Istenem fia,
Isten maga vagy Te!
Te tiszta, Te szűz király!
Lebírtad a Sátánt,
A vágyak vágyát is leküzdted,
Te szűz király!
Az ördögi háló,
Melynek neve asszony,
Sose fonta be lelked…
Ajkad sose csókolt,
Karod nem ölelt,
Nem zárt buja ölébe senki…
Csak nézted egyre nyugodtan
A szűzesség szomorú szigetéről
A kéjnek szennyes árjait.
Te szűz király, aki győztél(…)"

 

Szilágyit, mint a fenti vers részletéből is kitűnik, a maga korában a magyar prüdéria vagy éppen a vallás okán több vonatkozásban is elítélték, ráadásul nem csak keresztény oldalról. A nem zsidó vallásúak egyenesen támadásnak vették a zsidóság részéről, a zsidó vallást gyakorlók pedig szintén elítélték őt a vers tartalma miatt. A testi naturalizmust, a testi szenvedélyt és vágyat egy sorban említette Istennel és a Messiással, ami irodalmi aspektusból költői szabadság, a kor emberének Istentelen és érthetetlen cselekedet volt.

A zseniálisan és művészien megírt sorokban a tömény emberi gyarlóság, gyengeség, testi vágyakozás tárul az olvasó szeme elé, és ezt szembeállította az Isten által képviselt magasabb erővel, amely nem gyarló, sőt szűziesen, tiszteletre méltón és szomorúsággal vegyes unalommal mutatja be a "tökéletlen" ember ellentétét.

 

Ha jobban belegondolunk sajnos a fent leírt előítéletek még a mai korban is jelen vannak társadalmunkban megbújva vagy nyíltan, talán annyi különbséggel, hogy még drasztikusabb, olykor felsőbb hatalmi eszközökkel találjuk szembe magunkat.

Ha már hatalmi eszközöket említettem az imént, Szilágyinak a hatalmi pozícióban érdemtelenül helyet kapóknak is megvolt a maga válasza Tristia című kötetében. Ezzel együtt jó TANÁCSot is adott mindazoknak, akik változtatni tudnának a rossz helyzeten.

 

Tanács[5]

A nagy országcsalókat
Álcázd le szaporán!
Ne hallgasd, hogyha súgják,
" Korán van még, korán!"

 

Nézd, álomdermedésben
A dőre nép liheg…
A percet, mit mulasztál,
Sok-sok év sinyli meg.

 

Korán e harcra kelni,
Hidd el, nem is lehet,
Mert bármikor is kezded:
Késtél már eleget!

 

Szilágyi Géza alábbi versében az ember vagy gyönyörűséget talál vagy az első néhány sor után szemérmesen megbotránkozik, majd abbahagyja annak olvasását. A Vénusz Vulgivaga már a címében is beszédes, de azt, hogy a nő a szerelemmel és annak Istennőjével azonos-e vagy a közismerten csapodár örömlányt testesíti meg csak az olvasás után lehet eldönteni, vagy talán még akkor sem.

A szerelem valamilyen formájára – márpedig sok formában létezik – mindenkinek szüksége van és minden embernek mást jelent. Van, akinek a testiség már önmagában hordozza vágyainak kielégülését, más azt meg sem érezve tovább kutat, éteri szférákba emelve a szerelmet.

Nem csupán az lehetett megbotránkoztató, hogy a szerelem nem éppen publikus formájáról írt nyíltan Szilágyi, hanem az is, mikor a nőt a mesebeli istenekhez, ördögökhöz vagy a kígyóhoz hasonlította. Minden esetre a Vénusz Vulgivaga a dekadens költészet tökéletes példája, mivel vagy prüdériát vált ki, vagy szépséget találunk benne.

 

Vénusz Vulgivaga[6]
Mindenkié és senkié sem! –
Vala, mióta embert vágy gyötör,
Van és pompázva uralkodik,
És lészen örökké…
Roppant, mezetlen tagjaival
Széjjelterül buján az egész
Földnek kerekén;
Vörös haja sepri mind e világot,
Lakik ragyogó palotákban
S nyomorult kalyibákban,
Az illatos mezőkön
S a város bűzhödött utcáiban…
Övé a hajnal, a dél, az est,
A nappal, az éj:
Mert minden idő
A párosodás szentelt ideje.
A bajusztalan ifjú.
A vészedzette férfi,
És késeji vágy tüzében az agg:
Hideg szüzektől,
A tisztesség fakó köpenyébe
Beburkolózott,

 

Kegyetlen asszonyoktól
Hozzá menekülnek,
Hozzá simulnak,
Szomjazva, lihegve,
A megváltást keresve –
És Ő sose nézi
Ki dús, ki szegény?
Ki bölcs, ki bolond?
Ki erős, ki vézna?
Ki ép, ki beteg?
Ki szép, ki csúf?
Ám esdő szóra hajolva,
S engedve durva parancsnak,
Odanyujtja testét
Akárkinek, kit elébe
Vezérel a sorsa…
Hány millió
Kacsint a szemébe,
Tapad ajkaira,
Borul kebelére,
Belevész az ölébe?
Hány milliónak ad szünetlen?
Ad oly pazarul,
Miként a gyermekmese istenei:
Adományit tékozolva…
De jaj is minékünk,
Minékünk, millióknak,
Kik iszunk kegyének
Zavaros habú poharából!
Jaj, mert nem adja tiszta szívből,
Csak ingyen,
Ölelései kéjét,
De megveszi rajtunk
Miként a gyermekmese ördögei,
Fukar-irígyen, százszorosan
A röpke üdvnek árát!
Arcunk rózsáit mind letarolja,
Hogy véle maga párnázza ki testét…
Telehint kéjbódító virágaival,
Amikben rejtve ott sziszeg a kígyó:
A métely, mely kimarja velőnket –
Jaj, és azután,
Mikéntha bánná
Gonosz rontása bűnét,
Engesztelésül:
Az áldozatának homlokára
Reá csókolja vad szerelme
Égő,
Piroslón felragyogó jelét:
Vénusz koronáját...

 

Amennyiben az eddig leírtak és a fenti versek nem érzékeltetnék, hogy Szilágyi dekadens költeményei mennyire kiborították a korabeli olvasókat és irodalmárokat, akkor – a dekadencia nagyjainak tiszteletére – a lenti sorokban Baudelaire Káin és Ábel című verse olvasható, amelynek fordítása bekerült a Tristiába!

Baudelaire, Charles (1821-1867)

Káin és Ábel[7]^,[8]

(Baudelaire)

I.

Ábel faja, mosolyg rád Isten:
Aluggy – egyél, igyál vidáman.

Káin faja, a sárban ott lenn
Fetrengj, s halj meg nyomorúságban.

Ábel faja, az angyaloknak
Tömjéned illata mi kedves!

Kain faja, melyet rád róttak,
A gyötrelemnek vége nem lesz?

Ábel faja, nő a vetésed,
Lám, a te barmod míly kövér lesz;

Kain faja, hallod, a béled
Morog, mint vén kutya, ha éhes.

Ábel faja, ugye meleg van
Tűzhelyeden, az ősi házba?

Kain faja, rút barlangodban
– Szegény dúvad – dideregj fázva!

Ábel faja, csak szaporodj el!
Kincsed nemzője kisdedeknek.

Kain faja – égő szíveddel –
Parancsolj forrongó erednek!

Ábel faja, miként a féreg
Erdő fájában, nőssz dúskálva,

Kain faja, im, itt ösvényed:
Vonszold családod a halálba.

II.

Hej! Ábel faja, tetemed
Még trágya lesz a párás földre!

Kain faja, még nem lehet
Nagy munkád teljesen betöltve.

Ábel faja, lásd szégyened:
Vadásznyárs a vasat legyőzte!

Kain faja, fel, vívd az eget,
És vesd le az Istent a földre!

Káin megöli Ábelt, Bertram von Minden oltárképe, 1375-1383, in: hu.wikipedia.org/wiki/Káin_(Ádám_fia)

Egy jellegzetes bibliai történet egészen új és elgondolkodtató, mégis nyers formában kerül az olvasó elé! Istent káromló vagy talán elítélőbb Ábellel az eredeti történethez képest? Igen, sőt mi több, elmondható, hogy Káin pozitívabb és erősebb formában jelenik meg, mentesülve a bibliai történetben érezhető gyengeségétől, annak ellenére, hogy rossz dolgok érik. Baudelaire-ről és Szilágyiról, vagy bármely más dekadenciát képviselő és értő alkotóról elmondható, hogy nem értelmezhető csupán a prüdéria vagy a szokásokhoz való ragaszkodás keretein belül, így nem létezhet csak egy mód költeményeik értelmezésére sem, hiszen nem ez volt a céljuk!

 

Valóban az elkerülhetetlen bomlás és hanyatlás felé tartanánk, ahogyan azt a dekadencia kifejezés esetében használni szokták? Az bizonyos, hogy az emberi erőtlenség és kifáradás szerves részévé vált a mindennapjainknak. A dekadens irodalmi alkotókról, mint Baudelaire vagy Szilágyi, azonban elmondható, hogy minden egyes költeményüket a nemes erjedés jellemzi. A merev, akadémikussá vált irodalmi irányzatot felülírva, rendületlen és kendőzetlen módon törekednek – Baudelaire szavaival élve – a mesterséges gyönyörökre, ezzel együtt pedig elénk tárják a nyers valóságot, legyen szó egy utcalány történetéről Szilágyi Géza A jó Isten című költeményben[9], a szerelem összetettségéről és nyers voltáról Vénusz Vulgivaga [10]című versében vagy az emberi esendőség testi megéléséről és a vágy elfogadásáról szembeállítva azt magával Jézussal az Éj című alkotásában!

Szilágyi Gézában az az igazán zseniális, hogy nem skatulyázta be magát, így Baudelaire mellett Freud munkásságát is felhasználta alkotásaiban, nem csoda hát, hogy később ő maga vált – az általunk szeretett és tisztelt – Ady Endre egyik inspirálójává. A következő írásomban folytatom egy elfeledett és lenyűgöző, Freud által megihletett ember munkásságának ismertetését.