KULTÚRATÖRTÉNET

Gyergyai Albert   

Marcel Proust

2022.12.01.

Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 6. szám

 

 

 
Marcel Proust

Született 1871-ben, gazdagnak, úrnak, függetlennek, oly szerencsés környezetben s oly kedvező magaslaton, hogy onnan mint egy őrtoronyból szemlélhette korának nyughatatlan társadalmát. Élete első, ragyogóbb felét hévvel és szinte kizárólagosan a társaságnak, a szalonoknak, a nagybetűvel irt Életnek szentelte, miközben fel-feltörő irodalmi szomját kis mesékkel, versekkel, nagyvilági rajzokkal, pastiche-sal, fordítgatással, rögtönzésekkel csillapította. Mindez részben a Figaro-ban részben a két Ruski-kötetben látott napvilágot s legnagyobb részt egy ma már ritka könyvbe, amelyhez annak idején maga Anatole France írt előszót s amelynek Hesiodos-szal kötekedő címe (Les Plasirs et les Jours, 1896) még egyformán tükrözi az élvező örömét és aggodalmát.

Már túl volt a negyvenen, amikor, hosszú hallgatás után, megkezdte nagy regénye közrebocsátását, amelynek ezt a félig tudományos, félig melankolikus címet adta: A la Recherche du Temps Perdu, s amelynek első sorozata (Du côté de chez Swann 1913) úgyszólván visszhang nélkül tűnt el a háború előtti irodalomban. Hat évvel később betegen, visszavonultan, de most már nem egészen ismeretlenül, regénye második sorozatával (A l`Ombre des Jeunes Filles en Fleurs, 1919) elnyerte a Goncourt-díjat. Most már csak úgy ontotta a nagy mű újabb és újabb sorozatait (Le Côté de Guermantes és Sodome et Gomorrhe), talán hanyatló egészsége miatt, amely munkája befejezésére sarkalhatta, talán hogy így bizonyítsa az ámuló világnak, mint győzi le a teremtő lélek a kort, a kórt és azt a babonát, amely a tehetséget és az alkotó kedvet egyrészt a nyers egészségtől, másrészt az évek számától teszi függővé.

Halála rég választott magányában, s abban az állandó alkotólázban érte, amely, mint egy melegház, szigetelő és termő légköre volt s amelynek félhomályos extázisában bizonnyal sorra megtalálta mindazt, amit, a fiatalság éveiben, mindnyájan oly pazarul pocsékolunk, az álmokat, az érzelmeket, a teremtő akaratot és az időt. És ha felülről figyelhette a sírja körül elhangzó bókok kései s itt-ott még habozó seregét, ott is talán gyermeteg derűvel elemezné a két szék között pad alá került művész, az újító, a kevesek írója sorsát, aztán a halál furcsán nagyító s egyben durván egyszerűsítő fényhatását, az életében ismeretlen művész hírnevére, azt az átmeneti mezsgyét, vagy limbust, amilyen innen polémia, azontúl már filológia, s innen is, túl is közöny lakozik, közben megzavarhatatlan kedvvel tépegetné a glória szövetének végső, legparányibb rostjait, s talán csak akkor nyugodna el végképp, ha az egész eredmény, értelmét, tapasztalását kielégítőn, előtte volna, papirosra vetve, világosan, pontosan, kérlelhetetlenül...

Élete utolsó tíz éve szinte egészen összeforrott a Nouvelle Revue Francaise életével. Itt, e szellemi szalonban, értelmet nyert és visszhangot vert életcélja: a szépség szenvedélyes keresése. Ide hozta el koronként magányos meditációi termékeit, itt hallhatta regényének legelső, leghívebb exegesisét (amelynek mintegy koronája a folyóirat januári száma: "Hommage Marcel Proust"), itt találta meg azt a rokon légkört, amelynek ritkán a legszebb művek is süketnek, embertelennek érződnének.

E gazdag, bátor és eleven folyóirat abban az időben alakult (1909), amikor a szimbolizmus s fóruma a Mercure de France már-már csak múltján éldegélt s amikor a fiatalok mind lázasabban hánykolódtak a szűknek érzett hagyományosság, a meddőnek bizonyult kétkedés, a széthulló naturalizmus s valami új és lelkes vallásosság között, amely kötött program ritkán s kinek-kinek kedve szerint, magába ölelt minden új törekvést s nem restellt példát vagy serkentést kérni az oroszok ember szeretetétől, a reneszánszát élő katolicizmustól s legelső sorban talán az angolszász irodalomtól, amelynek e folyóirat máig is legtevékenyebb népszerűsítője. itt jelentek meg Paul Claudel másod virágzáskor drámai, előbb az Annonce, aztán Proteé, majd az Otage és testvére...

A protestáns André Gide, a jelenkori Franciaországnak talán legkristályosabb elméje, ugyancsak itt közölte tanulmányait s nagyobb regényei közül előbb a porte Étroite-ot, majd a Caves du Vatican-t, amely Kőnig György fordításában magyarul is napvilágot látott a boldogult Vasárnapi Újság hasábjain s most Franklinék pincéjében vár a feltámadásra...Innen, ebből a folyóiratból indul el Jacques Copeau is, hogy megalkossa új színházát, a Théâtre du Viex-Colombier-t, amelyet ma már két világrész csodál s amely egy nyári körútján, talán majd csak hozzánk is vetődik, hogy a német cirkuszok után, egyszer már minket is megismertessen vívmányaival...jelenlegi formájában, Jacques Rivičre vezetésével, (akinek Portraits című kötetében kitűnő tanulmányok vannak, Gideről, Claudelről, az új festőkről és az orosz és francia muzsikusokról) főképpen két irányban harcol e lap: kifelé szeretné visszahódítani a franciák szellemi univerzalitását s e tekintetben nem riad vissza attól a vakmerőségtől sem, hogy az oroszok és az angolok mellett a német Fritz von Unruh-t is szóhoz juttassa.

Befelé pedig úgy válogatja meg íróit és közleményeit, hogy szinte minden irodalmi réteg céltudatos és óvatos bevonásával mind hívebb és gazdagabb képét adja az egész mai irodalomnak s ily módon tükrévé lehessen nemcsak egy vallogatott előhadnak, hanem egy nagy közösségnek is s talán a műveltek Európájának.

Marcel Proust mindkét szempontból kitűnő támasza volt lapjának: regénye roppant summája az utolsó harminc év társadalmának s főképpen annak a rétegnek, amelynek létéről, életéről eddig leginkább Bourger révén, vettünk tudomást. E réteget, a "nagyvilágot", Proust nemcsak hogy megfosztja mesterséges és hazug nimbuszától s nem csak hogy végképp kiemeli meddő s csak látszólagos elszigeteltségéből, hanem áltéli, újjáteremti, felkutatja kapcsait a környező rétegekkel, a légkörrel, az ős talajjal, a korral, a kor szellemével, apróra szedi belső bonyolultságát, színeit, imbolygó fényét s oly szerves és eleven kozmosszá gyúrja, amely kicsiben, válogatva, zavarosan, megtörve, olykor ferdén, az egész nagy ember-kozmosz képe.

Amellett Proust regénye: szintézis, magába ölel minden vívmányt, amit eddig az irodalmi szépség és az emberi ismeret terén elérhettünk. Semmi sem idegen neki, regénye a kor kaotikus, ezer felől összehordott műveltség halmazán épült s hosszú-hosszú és sokágú mondat repkényei a legkopárabb ismeret-törmeléken is kivirulnak. Ebben a tág és mégis szerves egységben anyagtalan irodalommá tisztul minden Freud álomképei éppúgy, mint Bergson emlékezet-elmélete, a mendelizmus törvényei és a mechanika tökéletesítése, a nagy impresszionista festők módszere és az "iparművészet" túltengése, a nemi élet tevékenységei, sőt, egyik bámulója szerint, az einsteini relativitás is.

Az irodalom történész zavarban van, honnan is származtassa ezt a művet, amelynek laza formája, zuhatagos eruditója s főképp az első kötetekben, örökös önelemző kedve Montaigne-t, viszont, a későbbi kötetekben, a Faubourg St. Germain szalonjai, a nagyvilági illendőség taglalása s a coteriák örökös versengése: inkább a versailles-i udvar krónikását, Saint-Simont juttatja eszébe: s ha kedve van keresgélni irodalmi reminiscentiákat, Proust irgalom nélkül megtréfálja, balzaci figurákat mutat neki, goncourt-i harmonizálásokkal kápráztatja, egy-egy leírás záró akkordjában flaubert-i kicsengésekre figyelmezteti, egy helyütt angol groteszkkel, másutt oroszos típusokkal mulattatja s a kutató csak utólag eszmél arra, hogy mindez vonzó lépvessző és tudatos bűvészkedés s Proust épp azért különbözik valamennyi elődjétől, mert mindegyiket magába olvasztotta.

Az európai műveltség új kifejezőre talált Proustban, aki ily módon szerves részévé lesz az eljövendő nemzedék műveltségének. Igaz, hogy Proust Európája nem oly erős és harmonikus, mint a régi nagy századoké s nem is oly harsány és áradozó, mint a romantika korában, ez az Európa zavaros, nyughatatlan, örökké reng, változik, elveit, ízlését, isteneit folyton-folyvást cseréli, hinne, csak nem tudja, miben, a szavak csalnak, az érzelmek csalnak, önmagukban sem bízhatunk s az elmélyedés, a belső rend egyre nehezebb és fájdalmasabb, marad a kifelé való élet, a törtetés, az élvezetvágy, mindegyre újabb kéjek után és mindinkább magasra. S a mindenünnen száműzött szépség magában a változásban talál helyet, az örök mozgás ritmusában, abban a tünde fluidumban, amelyben mintegy zeneszóra peregnek le az emlékek, az álmok, a sorsok, az események, a szavak, a gesztusok és maga az idő is.

Ez a szépség nincs helyhez kötve, nem kívül, a dolgokban van, hanem belülről világít s minden, a természeti és lelki tájak és a prousti periódusok is, az ő fényében fürödnek. Ritka és gazdag ajándék ez, a csúf kétség és formátlanság napjaiban, és mint hál a Nietzsche-nek a morálról, Proust révén újból beszélhetünk az Irodalom immanens szépségéről...

Bizonyos szempontból tekintve, ez az egész nagy regény nem más, mint egy írói pályának kusza, homályos, lassú fejlődése, a kamaszkori könyvfalás, az olvasmány tikkadt mámora, egyetlen nagy író kultuszával, az érzékek nyiladozása a külső szépségek előtt, a hirtelen extázisok a virágzó galagonyák között, vagy egy falusi leányzó, a föld szülötte látta, s egyszer zápor után, a verőfénybe, amikor minden ujjongását csak hangtalan toporzékolással, s csak ügyetlen dadogással ("Zut, zut, zut, zut") tudja kifejezni, bár utána azonnal érzi, hogy világosabban kéne látnia elragadtatását.

Aztán a témák hajszolása, a mindenáron írni akarás, s az ihlet, "megszálltság" első fullatag jelentkezése, valamelyik nyári estén, egy falusi templom előtt, majd a nagy külső készülődések, mint egy hadjáratra, vagy expedícióra, a mindennap megújuló keserves, elszánt fogadkozások, a magányos erőfeszítéstől, a belső elmélyedéstől való megfutások, s a tudva tudatlan keresett célnak mindjobban külsőleges materializálása, a szalon életben, ahol "megfigyelhet", a nagy író társaságában, akitől ellesheti a művészet "fortélyait", az érzelmi kalandokban, amelyek "élményekkel" táplálhatják.

Az eredmény: lomha álmodozás, az én teljes elmerülése, s a szalonélet továbbszövése valami képzelt és kéjes magányban. S a harc egyre reménytelenebb, egyfelől a belső élet, a külső képek belső feltámasztása, másfelől az ember elme restsége között, amely ravaszul s gépiesen mindent a jövő álmaira bízna, kerül minden erőfeszítést, s minden vágyat, minden képet külső benyomásainkhoz kapcsol, csakhogy elodázhassa a belül való újjáalkotást...

És akkor három útszéli fa megint felrázza tespedéséből, életet, hangot adna a fáknak, s mintha azok maguk is hívnák, maradjon velük, teremtse újjá őket, de nem hallja tisztán hívásukat, s oly szomorúan búcsúzik tőlük, mint hogyha "megtagadna egy halottat, vagy nem ismerne föl egy istent".

Így, legalább látszólag, mind messzebbre sodródik a céltól, s minden újabb környezet vagy kaland megannyi retardáló fejezet (- szinte a goethei recept szerint, amely a regényt lassú menetünk, a hőst pedig egyenesen retardálónak kívánja, akinek egész érzésvilága ellenszegül az események előretörésének -), az epizódok torlódása végleg elnyeli a célt, s mintha az írói hivatás a homokba fulladna, a tengerpart homokjába, közel egy divatos hotel-palacehoz, főurak, snobok és félvilágiak társaságában...je t`aimais inconstant qu`aurais-je fait fidčle - mondhatná Proust múzsája is, az el-elhagyott Hermione szavaival, mert ha a regény vége még ismeretlen, az utolsó sorozat címe (Le Temps Retrouvé), s egyes anticipatiók arra engednek következtetni, hogy a "fantomok kergetője" idején visszavonult a magányba, s ha kínnal, ha nagy kerülőkkel, de mégis csak megtalálta a kamasz korban érzett elragadtatást, s tudatossá, állandóvá, termékennyé élesztette.

Bizonyság rá Proust élete, mert hisz az egész regény sorozat hőse első személyben mondja el emlékeit, s bizonnyal több-kevesebb joggal azonosítható szerzőjével. Frédéric Moreau, a Flaubert hőse, aki Lanson véleménye szerint "csak" abban különbözik alkotójától ,hogy nincsen írói tehetsége - Frédéric Moreau addig habozik a művészet, bármely művészet, és az élet művészete között, mígnem végleg kipottyan mindkettőből, s kispolgárként és egyedül öregszik meg a vidéken, ennek a fiatalembernek a sorsa a romantikus lélek diagnózisa.

Proust hőse nem egy bizonyos időben, hanem magában az Időben él, ennek a rabja, a megszállottja, ennek a szárnycsapását érzi, amikor mindig másnapra halasztja az érintetlennek vélt életsumma felváltását, vagy mikor a regények "kegyetlen" imperfectumain búsul, amelyek még a legvidorabb hőst is az Idő igája alá vetik, - ezt kerüli a nagyvilági forgatagban, s ezt találja meg az alkotásban, ennek a hősnek a sorsa a transcendens élvezőnek, a művészének diagnózisa...

Külső formájára nézve ez a regény emlékirat, csakhogy nem kronologikus rendben, ami a szándékos emlékezet dolga, hanem a spontán emlékezés szerint, amely a múlt emlékeit azon híven megőrzi, de, mint a víz színe a partot, mintegy fordított rendben tükrözi. Az első rész (Combray) felejthetetlen, olyan, mint egy nagy nyitány, amelyben zsúfoltan csengnek-bongnak a későbbi motívumok, emberek, tájak és ábrándok.

Álmatlan, magányos éjszakáin a hős régmúlt emlékeit idézgeti, első gyermekkorától kezdve, amelyet többnyire vidéken, szülei és nagyszülei mellett töltött, egyfelől Swannék birtoka, másfelől a Guermantes-hercegek kastélya között, eszébe jutnak a régi esték, amikor szívszorongva vált el anyjától, hogy egyedül evezzen az álom vizén, aztán, egy csésze tea illatára, az egész vidékre emlékezni kezd, határtalan ábrándjaira s a távoli ismeretlen szépség felől, sétáira Swannék tájékán, Swann híres író barátjára, Bergotte-ra, Swann leányára, Gilberte-re, vagy, a Guermantes-kastély felől, a vízi rózsás folyópartra, magára Guermantes hercegnőre, aki ekkor csak egy szép név és pillanatnyi tünemény volt, vágyaira, utakról, asszonyokról, akik zuhogó életerejének tűnő momentumai voltak csupán s mindezt az álmatlanság éleslátásával, az éji magány roppant csöndjében, amelyben tapogatva keresgél, nem is keres, hanem újjá teremt, legyőzve természetes renyheségét, éberen, kínlódva és boldogan...

S az emlékek tömegéből lassan kiválik Swann regénye, ez a gazdag, vénülő világfié, aki éveit, képességeit a szépség legkönnyebben elérhető formáira, műtárgyakra és asszonyokra pazarolta, mígnem fáradtan, kiégetten egy félvilági nőbe szeret s hosszú vergődések után feleségül is veszi, lemond érte a Guermantes-kör társaságáról, talán mert csakugyan szereti, talán mert emlékezteti Botticelli-je asszonyaira, talán mert kivénült és megszomjazott arra a családi életre, amelyben nem hisz.

Leányuk, Gilbertre, az emlékíró eszményképe, az első fantom, akit körül virágozhat a kamasz-szerelem illúzióival s akinek révén vendége lesz a még mindig szép Swann-né szalonjának s barátja e szalon ékességének, a nagy Bergott-nak.

Balbec-ben, a tengerparton, ahol nagyanyjával üdül, új leányok súrolják képzeletét, Gilberte felejtve, helyét Albertine foglalja el, a balbec-i fürdőző lányok dévai, romlott és kívánatos vezetője. Közben mind jobban testet ölt a legszebb gyermekkori ábránd, Guermantes hercegnő alakja, ami Combray-ben csak név volt, előbb helynév, aztán egy családé, amelynek címere ott ragyogott a falusi templom üvegfestményén, az most gyönyörű valósággá teljesülhet: Balbec-ben sorra megismeri a hercegnő nevelőanyját, aztán a fiatal Sanit-Loup márkit, ezt a rajongó irodalom barátot, a hercegnő unokaöccsét s a páratlan Charlus bárót, a hercegnő sógorát.

Párizsban, ahol naponta látja bálványképét, valósággal üldözi imádatával, végre meghívást kap hozzá s a név, az álom a tünemény határtalansága valósággá, meddő valósággá szűkül s mint egykor, midőn Bergotte-ot megismerte, az irodalomban kezdett kételkedni, most e ragyogó asszony előtt, a nagyvilágot érzi üresnek. Charlus báró rejtélyes viselkedése, túlzó férfiaskodása, hirtelen gyöngédségei új tápot adnak érdeklődésének, s Párizsban, a szalonokban, de még inkább Balbec-ben, ahova nagyanyja halála után anyjával tér vissza egy nyáron, új emberfajtát fedez föl, mind a férfiak, mind a nők között, s ezekről a kétneműekről, Szodomáról és Gomoráról szól a regény utolsó három kötete, ugyan azzal az epikai hévvel, amely, mint egyetlen meleg áram, az egész művet végigfutja, s amellett még valami fanyar és vehemens mellékízzel, ami minden tiltakozást s idegenkedést lefegyverez, még az angolokét is, mert mint egy londoni recensora mondja: "M. Proust is never indecent, but he ignores taboos."

A nőknek újból Albertine a vezetője, akinek leány barátságaira régóta gyanakszik az emlékíró, de szereti s feleségül venné, a férfiak vezére Charlus báró, aki egy kis hegedűsért éppúgy otthagyja a Geuermantes-kört, mint egykor Swann, Odette kedvéért s akinek szerelmes féltékenykedése s szándékosan, vagy kénytelenségből platonikus viszonya hű és tragikomikus mása Swann és Odette szerelmének...

Az ily párhuzamokban kereshető a prousti szerkezet egyik sajátsága: minden megismétlődik, bár mindig más-más változatban, mindennek van párja valahol, ha nem is ott, ahol sejtenők, a Swann-házaspár nagyvilági szenvelgése mintegy halvány és öntudatlan mása Guermantes-pár - Oriane és Basin - hiú és csillogó színészkedésének, a Guermantes-szalon témái, szereposztása lényegében nem, csak hangban és színvonalban különböznek a republikánus Verdurin-szalonétól, a tétlen- és szépségre szomjas Swann bárót nagybátyja, Charlus végzete kíséri, s a híres Vinteul-szonátának épp olyan kerítő-szerepe van Swann és Odette szerelmében, mint Charlus és a kis katonazenész között annak a tengerparti vicinálisnak, amely a balbec-i fürdőből Verdurin-ék villájába viszi a vendégeket.

Mindezek a párhuzamok, változatok és ismétlődések (amelyek néha egy kép, egy hasonlat, egy-egy jellegzetes mondat formájában, kötetek, évek, helyzetek távolságában, mintegy a mélyből bukkannak elő, s a szerelmes vergődését a nagybeteg halálfélelmével rokonítják) oly térben vetődnek felszínre, amely maga is mozgásban van, állandóan és szinte észrevétlenül.

Proustnál maradhatatlan, sietős és hervatag, bizonytalan és lehetséges, legtitkosabb vágyaink is megvalósulhatnak egyszer, ha későn, ha rosszkor, ah halálunk után is, a s legellenségesebb atomok is találkozhatnak egy pillanatra. Minden változik, elemekre oszlik, s újabb, idegen elemekkel társul: a szalonok, a társaság, ugyanazon egy embernek jelleme, helyzete, érzésvilága, ugyanazon egy érzésnek ereje, formája, megjelenése, a vágy, az emlék, az első benyomás - s mind ezeket nem merev, megrögzített képekben, afféle plasztikus ábrázolásban, nem is zenei hangulat foszlányaikban, hanem ah szabad így szólnom, dinamikus lényegükben látjuk, egyazon kép hullámzó és változatos folytonosságában.

Gondoljunk egy kedves arcnak minél hívebb és állandóbb felidézésére, előbb egy fénykép vagy akár festmény, aztán az emlék-kép segítségével: az első, igaz, sose csal meg, mindig kezünk ügyében van, készségesen, egyformán, mozdulatlanul - ám mennyivel életesebb az emlék bennünk ringó képe, minden pillanatban más, számos és ezer árnyalatú, nem is egy arc, hanem sok-sok arc fürtje, szorosan egymás mellett csöngve és mintegy egymást elborítva.

Ez az oka a porusti regényforma egyrészt roppant elevenségének, másrészt meg irizáló monotóniájának, az ily látás nem tűrhet meg semmi célt, semmi elszigeteltséget, minden csak átmenetül szolgál, az örök mozgás játékának, a Guermantes-név kapu a nagyvilágba, a szodomiták bűnözése talán csak híd a két nem között, s egy-egy színnek, íznek, illatnak hirtelen s öntudatlan emlékképe, új meg új emlék-tömkelegek felé vezet...

Mindez, félek, csak találgatás, az első olvasás ámulata, tétovázó keresgélés a legelső benyomások bőségében, s távolról sem meríti ki Proust káprázatos eredetiségét, bár ez az eredetiség valóság Kolombusz-tojás s legvégső gyökerében - talán - abban a magatartásban rejlik, amelyet Proust, anyagával szemben, részletesen és következetesen megőrzött: formája, az emlékirat, nem én-regény és nemcsak kortörténet, hanem a műfajjá emelt élő beszéd, az én kivetése a környező világra, az én egyetemesítése, még pedig nem a piori, egyszer és mindenkorra, végleges típusban, hanem mintegy szemünk előtt, minden percben újra és fáradhatatlanul, mintha csak most ébredezne az elme, s lelkendezve próbálgatná kifejező-készségét, a nyelvet.

Minden lap, minden egyes mondat kicsiben tükrözi a termést, a teremtés eredetét, menetét, százféle lehetőségét és teljesülését, itt nincs anyag, nincs külön cselekmény, nincsenek részletek, se határvonalak, s mint a balbec-i festőnek, Elstirnek tengeri képein, amelyeken a tenger mintegy a szárazföld folytatása, a parti házak nyugvó hajókra, a bárkák meg házakra emlékeztetnek, s amelyeken a fény és az árnyék egységbe hangol minden különbséget - itt is a megáradt élőbeszéd egyetlen s roppant lendülettel ömlik, mint egy másik nagy magányosnak, Spinózának szubsztanciájából, Proustból is csak úgy buzog a teremtés, valami égi bőséggel és szünetlenül...

 

FEL