Lichtman Tamás

A család hatalmi hierarchiája

(két zsidó családmodell irodalmi példája)

2022.02.09.

 

Az apa-fiú konfliktus vizsgálata – különös tekintettel az 1900-as évekre, azon belül is a pszichoanalízisre és a társadalomtörténetre – szinte már közhelyszámba menően sorolja fel tucatjával azoknak a nevét és sorsát, akik áldozatává váltak az e néven nevezett (Oidipus-komplexus) sorsnak. Egy egész nemzedék élete illusztrálja a tézist, miszerint az emancipáció és asszimiláció első és második hullámában az apák autoriter súlya, nyomasztó ereje és sikere "jó" esetben megnyomorította, nem egyszer pusztulásba kergette a fiakat. Különösen érvényes ez az 1. világháború történéseire. A zsidó modernizáció szemszögéből nézve az apa az asszimiláció első nemzedéke, aki a semmiből felkapaszkodva polgári – legtöbbször legalább kispolgári, de sok esetben nagypolgári, burzsoá – létet teremt magának, "megcsinálja önmagát“ (self made man), fiainak jólétet biztosít, egyetemre küldi őket, belépőhöz segíti a nagyvilági társadalomba, hogy maga helyett is biztosítsa számára a felemelkedést a legmagasabb intellektuális, gazdasági és politikai körökbe.

Sorra találkozunk olyan példákkal, ahol a fiak emiatt "rossz közérzetet“ élnek át, követik az apai kívánságot, viszont a gyakran a legjobb szándékú irányítást is parancsként élik meg, menekülni próbálnak, saját útjaikat keresik, szorongást és bűntudatot éreznek. (Kafka) Vagy más lázadó formát választanak, és gyakran válnak profán messiási hittel világmegváltó terveket dédelgető forradalmárokká (Pap Károly).

Egy zsidó család Prágában:

Hermann Kafka, erős, energikus, képzetlen, antiintellektuális, jómódú (divatüzlete Prága belvárosában, ugyanabban a házban egy emeletet elfoglaló lakása), mindent meg tud adni a gyermekeinek, de elvárja az engedelmességet, döntései elfogadását.

Julie Löwy, az anya, gyenge, az apától függő, vergődik az erős – őt hatalmában tartó – férfi és a szeretett gyermekei között. (Ld. Verwandlung, Urteil – ahol Kafka "meg is öli az anyját“ – regényekből az apa hiányzik, és az anya sem játszik szerepet)

Hermann Kafka és felesége Julie Löwy

Az apai nagyapa falusi "kóser“ hentes, az anya anyai nagyapja tudós, a zsidó vallásban elmélyült rabbi. Így ír erről a nagyapjáról naplójában:

"Héberül Amsel a nevem, mint anyám anyai nagyapjáé, akire mint nagyon jámbor és tudós, hosszú, fehér szakállú férfira emlékszik anyám, aki hatéves volt, amikor ez a nagyapja meghalt. Emlékszik, miként kellett megfognia a holttest lábujjait és közben bocsánatot kérnie a nagyapjával szemben elkövetett lehetséges vétkeiért. Emlékszik a nagyapa egész falakat megtöltő sok könyvére is. Mindennap megfürdött a folyóban, télen is, olyankor a fürdéshez léket vágott a jégbe… Anya nagyapjánál is tudósabb férfi volt a dédapja, egyforma tekintélye volt keresztények és zsidók körében, egy tűzvész alkalmával jámborsága jóvoltából az a csoda történt, hogy a tűz az ő házát átugrotta és megkímélte, míg körülötte minden ház leégett. Négy fia volt, az egyik áttért a keresztény hitre, és orvos lett. Anyám nagyapján kívül mindnyájan korán meghaltak. Ennek volt egy fia, anyám az őrült Náthán bácsiként ismerte, és egy leánya, anyám anyja." (Napló, 73.)

Három lány: Valli, az apjától függ, anyjához hasonló. Elli gyermeki, viszont teljes ki tud szakadni a családból, saját családot alapított és elfogadott, méltányolt asszonnyá vált. Ottla – Franz kedvenc húga – apja természetét örökölve keményen harcba szállt az apjával, vidéken megtalálta önmagát.

Valli Kafka		Elli Kafka		Ottilia Kafka

 

Franz, a legidősebb gyermek, magányosan vívta élet-halál harcát az apjával. Ennek dokumentuma apjához írt csaknem száz oldalas levele:

 

 

Drága Apám, (Liebster Vater)

a minap egyszer megkérdezted, miért állítom azt, hogy félek Tőled. Mint rendesen ezúttal sem tudtam, mit feleljek, részint épp Tőled féltemben, részint meg azért, mert e félelmet több körülmény indokolja, semhogy élőszóval részletezve akár félig-meddig is összefoglalhatnám. S ha most írásban próbálok válaszolni Neked, még ez is túlontúl hiányos lesz, mivel félelmem s mindaz, ami belőle következik, az írásban is gátol, ha Rólad van szó, és mert az anyag nagysága jóval túlnő emlékezetemen és értelmemen.

Tetten érhető az apa valóságos alakjának egyre fokozódó növelése, mitikussá, istenné transzponálása, mely vezérmotívumként végigvonul a levél szövegében:

"Közvetlenül csupán egy esetre emlékszem az első évekből. Talán Te is emlékszel rá. Egyszer egy éjjel folyton vízért nyöszörögtem, nyilván nem azért, mert szomjas voltam, hanem valószínűleg: részint, hogy bosszantsalak, részint a magam szórakoztatására. (!) Miután egypárszor erősen megfenyegettél, s ez nem használt, kiemeltél az ágyból, kivittél a folyosóra, s otthagytál: hadd álldogáljak egy darabig, ingben, egyedül, a zárt ajtó előtt. Nem mondom, hogy helytelenül jártál el, akkor talán valóban nem állíthattad helyre másképp az éjszakai nyugalmat - csak a nevelési eszközeidet akarom jellemezni, és azt, hogy miként hatottak rám. Akkoriban, ezek után, feltehetően engedelmes voltam, de lélekben kárt vallottam. Még évek múlva is szenvedést okozott az a gyötrelmes gondolat, hogy apám, ez az óriás, a legfőbb hatóság, szinte ok nélkül odajöhetett hozzám, éjszaka, kivihetett az ágyamból a folyosóra - hogy tehát ennyire semmibe sem vett.“ 157-158

"Ugyanígy hatott rám szellemi fensőbbséged. Csakis a saját erőd, munkád révén küzdötted fel magad ilyen magasra, következésképp korlátlanul bíztál a saját véleményedben.…Karosszékedből a világot kormányoztad. A Te nézeted helyes volt, minden egyéb bolond, fellengző, mesüge, abnormális. … Rejtélyessé váltál számomra, mint minden zsarnok, aki jogát a személyére s nem az ésszerűségére alapozza.“ 159

"Nekem, a gyermeknek azonban, ha csak egy szót kiáltottál volna oda, az valósággal égi parancs volt, sohasem felejtem el, a legfontosabb eszközöm maradt a világ megítéléséhez, legfőképp a Te megítélésedhez, s Te ebben mondtál tökéletesen csődöt.“ - Ugyanakkor:“Az ember teljesen védtelen volt Veled szemben.“ 161

"Kérlek, apám, érts meg jól, ezek önmagukban tökéletesen jelentéktelen apróságok lettek volna, nyomasztóvá csak azért váltak számomra, mert Te, a nekem oly mérhetetlenül mérvadó ember, Te magad nem tartottad be a rám kirótt parancsokat. A világ ettől három részre oszlott, az egyikben én éltem, a rabszolga, olyan törvények alatt, amelyeket csak nekem találtak ki, és amelyeknek ráadásul, nem tudtam, miért, sohasem bírtam teljesen megfelelni: aztán ott volt a másik világ, végtelenül távol az enyémtől, ebben éltél Te, kormányoztál, parancsot osztogattál és mérgelődtél, hogy nem teljesítik - s volt végül egy harmadik világ, ahol a többi ember élt, boldogan, szabadon, parancsok és engedelmeskedés nélkül. Én mindig szégyenben éltem: vagy engedelmeskedtem parancsaidnak s ezt szégyelltem, hisz ezek a parancsok csak rám vonatkoztak: vagy dacoskodtam, s ezt is szégyelltem, mert hát hogyan is volt szabad dacolnom Veled: vagy nem tudtam engedelmeskedni, mert például hiányzott belőlem a Te erőd, étvágyad, ügyességed, s ennek ellenére Te, mintha ez magától értetődnék, hol ezt, hol azt követelted tőlem: ez volt persze a legnagyobb szégyenem.“ 161-162

Az Ítélet (vége)

Most tehát tudod, mi van még rajtad kívül, eddig magadról tudtál csupán! Ártatlan gyerek voltál valójában, még inkább voltál azonban ördögi ember! Tudd hát ezért: Fulladásos vízhalálra ítéllek!

Georg úgy érezte, kiűzik a szobából, fülében magával vitte még a robajt, amivel az apa az ágyra zuhant mögötte. A lépcsőn feldöntötte a bejárónőjét, aki jött éppen felfelé, hogy elvégezze a reggeli takarítást. – Jézusom! – kiáltotta a nő, és kötényével eltakarta az arcát, de Georg már messze járt. Kiugrott a kapun, űzte valami az úttesten át a vízhez. Úgy markolta már a korlátot, mint falatot az éhező. Átvetette magát, ő, a kiváló tornász, ifjú éveiben szülei büszkesége. Elgyengülő kézzel kapaszkodott, a korlát rúdjai között látott még egy omnibuszt, mely könnyen túldübörögi majd az ő zuhanását, s alig hallhatóan így kiáltott: - Kedves szüleim, hiszen mindig szerettelek benneteket! – és elengedte magát. - E pillanatban szinte végtelen forgalom hullámzott a hídon.

Az átváltozás

Első próbálkozásakor, amikor kijutott a szobájából, apja bottal üldözi vissza. "Apjának jelenlegi állapotában természetesen véletlenül sem jutott eszébe, hogy esetleg a másik ajtószárnyat is kinyithatná. Az volt csupán a rögeszméje, hogy Gregornak, amilyen gyorsan csak lehet, a szobájában kell lennie. Egyre nagyobb lármával hajtotta és úgy tetszett, mintha a hang Gregor fölött már nem is egyetlen apáé volna. – Teste féloldalt felemelkedett, ferdén a két ajtószárny közé került, egyik oldala sebesre horzsolódott, s a fehér ajtón csúnya foltok maradtak utána, és hamarosan be is szorult… és ekkor, valóságos megváltásként, apja jó erősen belérúgott a hátsó felébe, és Gregor vérző testtel messze berepült a szobájába.

Második próbálkozásakor, amikor kijutott: egyszer csak lágy ívben lerepült valami közvetlenül melléje, és elgurult előtte. Egy alma volt: mindjárt repült utána a második is… apja elhatározta, hogy bombázni fogja. Az utolsó alma egyenesen a hátába csapódott, hihetetlen fájdalmat érzett és elnyúlt a padlón. Utolsó pillantásával még látta, amint felrántják szobájának ajtaját, és kiáltozó húga előtt besiet anyja, ingben, a leány ugyanis levetkőztette, hogy szabadabban lélegezhessen ájultságában, odarohan az apához, és útközben sorra lecsúsznak róla kigombolt szoknyái. Szoknyáiban megbotolva ráveti magát az apára, és átkarolva, teljesen eggyé válva vele, kezét az apa nyakán összekulcsolva Gregor életéért könyörög.

Kafka műveiben nagyon gyakran ábrázolja az apa – fiú viszony konfliktusát, viszont csak kezdetben jeleníti meg személyében is az apa-figurát (Ítélet, Átváltozás, Amerika, Egy családapa gondjai). Egyre inkább uralkodóvá, hatalmas istenséggé mitizálja, transzponálja, és később olyannyira istenné, hogy láthatatlanná is teszi, személyesen meg sem jelenik az apa, csak a hiánya és a keresése fogalmazódik meg (A per, A kastély, A kínai fal építése, A császár üzenete)

Ahogy a Törvény kapujában hőse vár, a törvény előtt, melynek kapuja, csak az övé lett volna – úgy vár Kafka is a szeretet kapujában, várva az apai szeretetre.

 

Egy zsidó család Sopronban:

Pap Károly

Pap Károly 1897-ben született Sopronban, apja Pollák Miksa, a budapesti Rabbiképző Intézetben végzett neológ rabbi, aki imakönyveket szerkesztett, emellett irodalom tanulmányokat írt, Arany Jánosról és Madách Imréről. Anyja jómódú zsidó család gyermeke, szülei "grófi-zsidók", akiknél " fontosabb volt a gyarapodás a Tannál és a Magyarázatoknál", ahogy Pap Károly írja az Azarel című önéletrajzi ihletésű regényében. Az anya ebben a családban is mindenben alárendeli magát a férje patriarkális uralmának. A gyermek kicsiny korától kezdve lázadó természetű volt, aki úgy érezte, hogy szülei nem szeretik eléggé: "apám s anyám csak egymást szerették igazán, gyermekeiket csak az illendőség és kényszerűség határán innen nevelték, gondozták. Én azért voltam lázadó, istentelen gonosz, mert külön életet akartam élni."

Pollák Miksa

Apai nagyapja mélyen vallásos fanatikus ortodox ember volt, aki élete végén misztikus világba zárkózott be: "Atyai nagyatyám gyapjas zsidó volt. A bérlőktől s a parasztoktól vette a gyapjút, s felvitte a városokba, zsidó kereskedőknek. Hévben, fagyban járta a falvakat, nem ismert mást, csak a hajszát a kenyér után, és a "Tan szolgálatát". Egyetlen vágya volt: egyszer abbahagyni a faluzást s a "Tan-"nak szentelni minden idejét. Valami nagy "tanítót érzett szunnyadni magában, úgy érezte, ha egyszer néhány évig teljes erejével elmélyedhetne a Szentírásba és Magyarázataiba, "közelebb tudná hozni a megváltást". Ezt a néhány évet sohasem tudta megkapni a sorstól, egyik gyermeke a másik után született, hét részre tépték valamennyi napját, s ő lassan elborult, már csak abban reménykedett, hogy amit ő el nem érhet, talán majd "megszerzi Izraelnek" gyermekei révén: a hét közül egyik majd csak eljut a "tudásnak", a "szolgálatnak", az "ihletnek" arra a fokára, amelynél "megmozdul Jahve irgalmas szíve" s lazít valamelyest Izrael száműzetésén, szégyenén és gyalázatán." Alter-egoja, "Azarel számára a nagyapa az isten. Az ő révén éli újra az emberiség őskorát, amikor minden jelenségben ugyanazt a transzcendens lényt látja, mindenre ugyanazt az irracionális magyarázatot találja."

Később, amikor a nagyapa halála után visszakerül a családba, apjában a rideg, racionális embert látja: "Az ember csak ott álljon meg, ahol tennivalója van…Apám figyelmeztetéseinek permetezésében, fogságom és kicsiségem tudatától egy percig sem tudtam szabadulni. Fű, fa, virág, ég s az emberek: minden csak arra volt jó, hogy még jobban figyelmeztessen nyomorult rab voltomra. Ezek a virágok, ezek a fák, ez az ég, egész szülővárosom, amellyel ezeken a sétákon találkoztam, szégyenem s tehetetlenségem néma tanúivá válva, már most, korán kezdtek elfonnyadni szívemben."

Amikor iskolába kerül, a tanítótól nem kap meggyőző magyarázatot isten létezésére, ezért fellázad az álszent, formális vallásosság ellen. "Igenis, nincs Isten, és maguk se hiszik, hogy van. De abból élnek. És azért akarják, hogy én is mutassam." Konok istentagadását hallva apja dühében nagyon megveri. Anyja, apját csillapítva "Karon fogta apámat, aki egészen sápadt volt és bementek a másik szobába." Mikor apja tovább ütlegeli, anyja közéjük ugrik: Ne, apa! a lelkeden szárad! Majd megveri az Isten. Sokkal jobban, mint ahogy mi megverhetnénk őt. Te csak bízd őrá. Az Istenre. Ő tudja, hogy mi csak jót akartunk vele mindig. Ő tudja, hogy mennyit szenvedünk miatta. Majd ő megveri. Minek száradjon a mi lelkünkön. " – mert még ezekben a percekben is csak önmagára és férjére gondol. A verés után anyja kituszkolja a szobából az előszobába és ott hagyja.

---

Mindkét bemutatott családmodell – a Kafkáé és a Pollák Miksáé - tipikusan hasonló szereplőkből áll: Nyomasztó tekintélyű, autoriter apa, önmagát az apának feltétlenül alárendelő anya, legalább három gyerek, a két idősebb alkalmazkodó, a legkisebb lázadó Pap Károly. Kafka családjában négy gyerek, ott is a legkisebb a lázadó, annyi különbséggel, hogy ez a lázadó egy lánygyermek. A három lány "fölött" a legidősebb az egyetlen fiú, Franz, aki sem nem lázadó, sem nem megalkuvó, "mindössze" egy zseniális költő, aki a családi viszonyait is látomásosan beépíti műveibe.

Pap Károly is, Kafkához hasonlóan csak néhány elbeszélésében és az Azarelben szerepelteti közvetlenül, életrajzi motívumokkal az apa-fiú konfliktust (Irgalom, Játékok, Gyermekek, Vér, A Schrei, A mese nyomában, Az utolsó játék, Forradalom a gyerekszobában, Lépcsők, Családi örömök, Azarel Pestre érkezik), többi regényében ő is fiktív szereplőkön keresztül vall az apai szeretet hiányáról (Megszabadítottál a haláltól, A nyolcadik stáció) Ez utóbbiban, egyedülálló módon egy olyan anyafigurát is teremt, aki feltétel nélkül, önmagát is feláldozva imádja a férfit.