Márai Sándor   

Hamlet az irodában

Kóbor Tamás regénye

Ujság, 1933. december (9. évfolyam, 273-296. szám)1933-12-24 / 292. szám

2024.11.18.

A divatos étterem különszobájában ülnek a félig elkracholt reszelőgyár tulajdonosa és alkalmazottai, s ünneplik Kálmán bácsit, aki huszonöt esztendeje szolgálja a céget. Eljöttek a kartársak, még a művezető is, itt ül a jubiláns családja, két leánya és fia s felesége, a híres szép asszony, akinek szépségét nem árnyalták be az évek, sem anyányi leányainak rivalitása.

A jubiláns hallgatja az ünneplő szavakat, válaszol is reájuk néhány betanult mondatot, aztán leül helyére, híres szép felesége mellé, nézi az ünnepi sereget s kissé ködbe borul előtte a világ. Az az érzése, hogy nem érti ... nem érti ezt az estét, sem az embereket, akik körül ülik az asztalt, sem a gyárat, ahol huszonöt esztendeje szolgál, s melyet ez a rokonszenves cégtulajdonos, Kerekes és Fiacégnek a fia, gépekkel és vevőkörrel és alkalmazottakkal örökölt az apától s holnap ki kell fizetni egy tizezerpengős váltót s a fiatal főnök olyan nyugodtan bontja a pezsgőt, mintha együtt lenne a tízezer ... Kálmán bácsi, a jubiláns szorongó szívvel gondol a holnapi tízezerre s mind a többi tízezresekre, melyeket előbb utóbb ki kell fizetni s nem érti a fiatal főnök derűs nyugalmát.

Nem érti az ünnepi vacsora résztvevőinek nyelvét sem. Nem érti, mi változott meg körülötte, olyan felismerhetetlenül, mintha valamilyen varázsszőnyegen egy éjszaka elutazott volna egy más világrészre. Hol élt még? Kinek van igaza? Ködbe borult szemekkel néz körül. Nem érti. Kálmán bácsi nem érti, hogy az élet az összes megegyezések sutba dobása után is élet akar lenn, ezzel a révülettel, ezzel az álomszerű elcsodálkozással kezdődik Kóbor Tamás új regénye.

Hőse az ötvenéves, jubiláns alkalmazott, annak a bizonyos "társadalmi szerződésnek" lovagiassági szabályai szerint tudja csak elképzelni az életet, amelynek szellemében nevelték, férfi lett, családot alapított. Ez a család szemmel látható, viszonylagos gondtalanságban él körülötte: két fiatal leány, egyetemet végzett az egyik, másik odabenn dolgozik a gyárban s egy kamasz fiú, aki kereskedelmi érettségijével maga is az apai protekció fedezékeiben keresett valami primitív menedéket. S az asszony, a "szép asszony", a sima-arcú, sima-szavú, a mintaanya, aki húsz esztendeje eszményi társa Kálmán bácsinak az életben! A jubilánsnak minden oka meg lenne reá, hogy boldognak érezze magát. Munkaadója megbecsüli, gyermekei bálványozzák, pályatársai nagyra tartják. Az idők viharosak, de Kálmán bácsi a becsület, a tisztesség lyukas esernyőjével kezében, fennkölt érzésekkel. Szívében, egyenesen áll az égszakadásban.

Lelkes kezek emelik a poharukat, mindenki koccint, csak a jubiláns néz ijedten és gyanakodva körül, így kezdődik a regény.

II.

Ez a jubiláns nyugtalan, gyanakvó lélek. "Hamlet" — mondja Kóbor, modern Hamlet, aki nem valami királyi udvarban tépelődik hanem a legbanálisabb környezetben, egy tengődő mezőgazdasági gépgyár igazgatói irodájában, ahová a reggeli posta több fizetési meghagyást kézbesít mint rendelést. Ezerkilencszázharminchármat írunk, annak is a legmaibb hétköznapját.

Kóbor Tamás

Kóbor Hamlet-je ül a légpárnákon, az igazgatói iroda asztalánál, kabátja ujjain a könyökvédők és szívében kétely. A gyár, a család, látható világ mögött történt az élettel valami... "Gazdasági válság?" "Vesztett háború?" Ez mind igaz s mind kevés magyarázatnak. Óvatosan neszel, fülel lazán aláépített "arriváltsága" viszonylagos búvóhelyéről. Tudja, hogy ez a gyár, melyet "igazgat", nem gyár többé, hanem svindli. Az üzletek, melyeket kötnek, nem üzletek többé, ha nem gyanús manipulációk, valahol a büntetőtörvénykönyv és a hitelezők védelméről szóló kereskedelmi törvény határvonalán. S amit termelnek, az nem termelés többé, hanem mesterséges túlprodukció senkinek nincs szüksége reá, a világ nagyszerűen el lesz Kerekes és Fia kapái és kaszái nélkül is.

Levegőben lóg az egész üzem s ebben a kacsalábon forgó gyárépületben mégis munkások és alkalmazónak tucatjai keresik még mindig kenyerüket, a fiatal főnök különös pénzügyi akrobata mutatványokat végez, s Kálmán bácsi lassan sejteni kezdi, hogy a fiatal főnöknek van igaza, mert az élet fontosabb, mint azok a szent, de merőben használhatatlan megegyezések, melyeknek jegyében Kálmán bácsi üzleti, családi, erkölcsi világképét kiépítette. A kereskedelmi törvény szent, de a fiatal főnök elsején kifizet száz embernek kosztra, lakásra, ruhára valót . Kálmán bácsi kezdi gyanítani, hogy ez a teljesítmény legalább olyan erkölcsös, mint a kereskedelmi törvény, még akkor is, ha néha lábujjhegyen kell körüljárni a törvényt. Hamlet ül az irodában, mindent észrevesz, keveset szól. Egy napon észreveszi, hogy leányának viszonya van a fiatal cégfőnökkel s ő afféle megtűrt, vaksi apa a gyárban, akinek kitartottságáról eddig mindenki tudott, csak ő nem. A könyvnek ez a jelenete dokumentum, amely megmarad. Az író minden szűkszavú ízlése, tapintata, kegyetlenül öntudatos tömörsége szükséges hozzá, hogy a jelenetvezércikke ne híguljon, "öregek és fiatalok” harcává, kimondatlanul, de annál félreérthetetlenül az legyen, ami: két világ összeütközése és paktum kötése.

Ahogy Kóbor Hamlet-je nemcsak megtörik az új erkölcs barbár igaza előtt, de lélekben hozzáigazul, valamilyen mély, a vallásinál is tisztább, emberi alázattal meghajol előtte, mert az élet titkát neszeli meg a gyávaság, aljasság elszántság és a szeretet, a tehetetlen és esetlen, szemérmes szeretet kompromisszuma mögött, — ez a jelenet egy írói pálya remeke. Ez a Hamlet nem bír beletörődni az élet aljasságába, amíg nem világosodik meg számára e dúvadakkal tömött homályos világban a "dúvadak" ártatlansága és joguk az élethez. Ebben a pillanatban kap olyan távlatot a regény, mely messze a "korrajz" fölé emeli; egy pillanatra, egy nagy író varázsmozdulatára, örök nézőpontból látjuk mind a kicsinyest, elviselhetetlent és szomorúan oktalant, melyben, látszólag, reménytelenül fuldokolunk.

Kóbor Hamlet-je körül intrikusok és kísértetek járnak; ez a Hamlet megérti azt, amit elfogadni addig soha, amibe csak belenyugodni tudott. Ez a megértés túlemeli a maga kispolgári végzetének gyáva, kényszerű tragikumán; nem abban hős hogy elbukik, hanem abban, hogy felismeri bukása aljasságában az isteni szándékot, megérti a végzet szellemét, mely a tisztátalan fegyvert a kortárs kezébe kényszeríti. Ez a Hamlet nem alkuszik meg, hanem felismer valamit. Hősiessége nem az, hogy elbukik, hanem, hogy megért és enged. Bölcs hős, jó hős. Az egyetlen igazi hős-fajta: ember.

III.

Számomra az író mindig legalább olyan izgalmas titok, mint műve. Az írói értesültség titkát még nem nyomozta ki senki. Az író végre is többet ül munkaszobájában mint sürög-forog az életben. Kóbor izgalmasan "cselekményes" regényét olvastam s közben visszatérően, nem múlóan nyugtalanított ez a "honnan tudja?"-problémai, ez az örök író-probléma, az értesültség írói misztériuma. "Íme egy ember" — gondoltam olvasás közben — "aki csaknem mozdulatlanul ül a közélet egyik megfigyelőpontján, apró, szúrós pillantású szemeivel, arcán egy elefántcsontból faragott apró ázsiai bálvány mozdulatlanságával, különös mosollyal, melyről soha nem tudom, hogy megvetés-e vagy megbocsátás, nézi az életet, melynek nagy területeit belátja s abból a sok szóból, amely az életről naponta esik, lepárol minden nap néhány mondatot, melyekről más napra kiderül, hogy csak az volt bennük a lényeges. Látja a dolgok összetevő vonalait, látja a láthatárt, mikor mások csak a sorompót látják orruk előtt. De honnan tudja a részleteket? ..."

Ezt kérdeztem magamtól, megújuló kíváncsisággal, míg új regényét olvastam. Honnan tudja ez az iró, aki nem jár bárokba, nem él a szó mondása értelmében "társas életet" s mint egy csillagász a laboratóriumban, éles távcsövével a csillagképek törvényeit kutatja s látszólag nem érdekli a megfigyelt bolygó élőlényeinek ázalag-élete — honnan tudja ezzel a holdkóros biztonsággal, miféle ösztönnel, ismeretlen csápokkal tapintja ki, hogy mit érez, beszél, sugdos két húszéves leánytestvér, ezerkilencszázharmincháromban, egy pesti mellékutcai lakás leányszobájában, éjszaka, összedugott fejjel? — miféle hallás az, amely kihallja a köznapi beszédből egy új nemzedék legtitkosabb zsargonját, megsejti műszavaikat, le tud írni szobákat, lokálokat, alakokat, akiket csak villanásszerűen s messziről láthatott, az érzékelésnek olyan pontosságával, a felvételnek olyan ijesztő tárgyilagosságával, mintha nemzedékünk tagja lenne s közöttünk, a "fiatalok" között töltötte volna életét?

Erre a misztériumra, az írói értesültség titkára nincs válasz. Nyilván ez az író. Kóbor Tamás harminc év előtt megírta ,,Budapest"-et, Most újra megírta. A látlelet most is tökéletes s a röntgenképek, melyeket illusztrációiul a mai Pestről közbül iktatott, végre a hús-vér mögötti igazságot mutatják. Esztendő előtt megjelentek "összegyűjtött művei”.

Új könyve tehát szószegés; nem "pótkötet" ez, hanem egy fiatal író gyönyörű remeke és ígérete.

 

Közreadta: Schreiter Zsuzsa