KULTÚRATÖRTÉNET

Németh Andor   

József Attila
ATLANTIS, EGY ELSÜLLYEDT VILÁGRÉSZ

Copyright by Cserépfalvi
Felelős kiadó: Csorba Tibor Antiqua Nyomdai és Irodalmi Rt. — F.: Wiesmeyer Emil

2022.03.23.

 

Időben az Atlantis kávéház, volt az, emigráció utolsó tanyázóhelye. Hogyan kerültünk oda, a Stefansplatzról a Schwarzenbergplatzra, a Heim-Klub homályos helyiségeiből a Ringre tekintő világos ablakok mögé? misztérium. Egyszerre csak ott ültünk, előbb húszan, aztán harmincan, végül ember, ember mellett szorongva, minden délután, uzsonnatájt megszakítva a rostokolást. Uzsonnázni a szemben lévő tejcsarnokba jártunk. "Tartsa fenn a helyet" mondtuk a pincérnek, "uzsonnázni megyünk".

Az Atlantisban ezt is lehetett.

Sok mindent lehetett. A kávéház bérlője magyar volt, kapitalista elvtárs. Elvtársak voltak a pincérek is. A kávés szelvényfüzetecskéket nyomatott, s megbízott néhány emigránst forgalomba hozatalukkal. Az ötlet bevált. A kávés is jól járt, mert sikerült megtöltenie az óriási hombárt, mi meg még jobban, mert ötven garasért (ennyibe került egy szelvény) déli egy órától sötétedésig ülhettünk a fényes kávéházi asztalkák körül. S az is nyugodtan betelepedhetett, akinek még ötven garasa sem volt.

Szelvényt kérni bátran lehetett bárkitől, aki magyarul beszélt és füzetből fizetett.

A kávéházat természetesen nem azért bérelte a kávés, hogy a bécselőknek, a két forradalom még mindig szépszámú, de már egyre kevésbbé politizáló agg harcosainak táborozóhelye legyen. Atlantis névre sem ő keresztelte el a helyiséget, így hívták azt hiszem, azelőtt is, vagy ha igen, akkor sem értelmezte elsüllyedt világrésznek, jelképesen. Nem tudom, hogy hívták a kávést, nem emlékszem, sem a nevére, sem a vonásaira. Azok közül való lehetett, akiket a válságok vetnek fel, akik feltalálják magukat közepettük, felfúvódnak tőlük, mint a gomba eső után. Ki tudja, mit akart levezekelni emberbaráti jegyfüzeteivel? Az is lehet, hogy szocialista volt. A kávéház forgóajtaja mögött ruhatáros hölgyek lestek a télikabátokat. Már akiét. Mi olyan érzéketlenek maradtunk mosolyaikkal és leszólításaikkal szemben, mint Odisszeusz hajósai a szirénhangokkal. Vakon, süketen vágtuk magunkat át a veszedelmes sikátoron. A ruhatártól jobbra, spanyolfallal elkülönítve a kávéház mélyétől, gazdagon terített asztalok fehérlettek. Nyolc óra tájt, mikor a szelvényes kifelé kászálódott, ínycsiklandó hazai szagokat szimatolt az étterem és a ruhatár között. Az Atlantisnak kiváló magyar szakácsa volt.

De nem nekünk fűszerezte fogásait. A mi helyünk hátul volt, a mélyben. Ott táboroztunk magányosan és fürtökben, újságokba temetkezve, a füstbe merengve, a forgóajtót lesve, hátha belibben valami megváltó csoda. Ott nyújtóztunk, ott integettünk ernyedt, lassú mozdulatokkal egymásnak, mint korállok a tenger fenekén, a kéken gomolygó füstben fuldokolva, miközben a pincérek, mint fehérhasú halak, cikáztak ide-oda az asztalok között.

Kassák Lajos

Néha felállt valaki s átment valakihez, álldogált a szomszédos asztalnál, visszajött. Néha elindult valami fodrozás valamelyik sarokból, átcsapott az asztalokon, hullámmá dagadt, kavargott, majd elült. A sakkozók felnéztek, ujjuk között felejtve a felemelt játékfigurát. A telefonfülkében egy nő kétségbeesve könyörgött. "Dreihundert siebenzig Zwo" Kassák egyedül ült és szigorúan nézett maga elé.

Mikor bejöttem, üdvözöltem s elmentem mellette, nem zavartuk egymást feleslegesen. Nem volt vele dolgom. Fényes Samut vártam Szlovákiából. Fényes Samu azelőtt ügyvéd volt és ünnepelt színpadi szerző. Hol hazafias drámát írt, hol vígjátékot.

Most a Diogenes szerkesztője volt, a lap gazdája és adminisztrátora. A lapot maga tördelte, maga hozta el a kis nyomdából a hóna alatt s az előfizetés-megújítások idején személyesen vitte a példányokat a szlovákiai előfizetőknek. Ilyen propaganda-útról vártam haza. Harmadik délutánja vártam türelmesen, hogy megjöjjön és kiutalja a honoráriumot.

Fényes Samu

Más lap már nem volt, ahova dolgozni lehetett, a részvétlenség megölte valamennyit, csak Kassák "Ma"-ja és Samu bácsi Diogenese élt. De a Ma nem fizetett. Fényes Samu fizetett, nagyon szerényen, de fizetett. És szeretettel fizetett, szabadkozva, hogy többet nem adhat, "rossz volt az inkasszó" mentegette magát, aztán a zsebébe nyúlt — mellényzsebből fizetett — és lepengetett az asztal márványára két-három ezüstsillinget. A forgóajtó fordult. Új szelvényesek érkeztek, egész sereg. Írószerszámot kérek a pincértől, vajúdás fog el. A fehér lap szigora visszarettent... Odébb tolom. Kassák se ír.

Táskájában kutat s kihalász belőle egy "Revue Sur-réaliste"-et. "Jöjjön át, Németh Andor, fordítson le valamit nekem." Átülök hozzá, kihüvelyezni Robert Desnos révületben írt prózáját (écriture auto-matique), visszaülök a helyemre s tovább fixirozom a forgóajtót. Talán most. De csak Hajnal Jenő kacsázik el az asztalok között. Keresztülnéz rajtam.

Haragban vagyunk. Nincs más hátra, alkotni kell.

Hány délutánt lebzseltem el így Fényes Samura, Frankl Kornélra várva, megosztott figyelemmel vajúdva verseken, amiket soha nem írtam meg, mert mire formába pattantak volna, történt valami. Dévény Jenő merül fel, az emigráció Tinódyja. Annak előtte ügyvéd volt és újpesti városatya. Őszhajú, nyájasan mosolygó agglegény, magányos mint az ujjam, s emésztő honvágyát azzal csitítgatja, hogy magyar neveket ad Bécs utcáinak. A Canisiusgasse neki Kanizsai-utca, Árokszállás a magyaroklakta Graben Hotel. Kedves, csupaszív ember, egyáltalán nem szédült meg attól, hogy Hatvany Lajos költővé avatta és kinyomatta verseit. Szerényen, szinte alázatosan viseli a babérkoszorút. Még rám sem haragszik, aki egy tréfás versemben kifiguráztam. Ε mű szájról szájra járt, az emberek hallomásból idézték egymásnak, flatus voci volt, többet nem érdemelt. Az Atlantis imbolygó árnyai tántorogtak benne, mint az elkárhozott lelkek a Divina Comedia tercináiban. Fellépett benne az; emigráció Tinódyja is. "Deutsch doktor" — ismertem rá meglepetve. — De ő titakozva a szavamba vág: Deutsch voltam ott a nevem itt lenn Dévény Ε névre maga Hatvany keresztelt, A Bécsi Erdő című könyvem révén.

Hatvany Lajos hírlapi polémiánk óta nem érintkezett velem. De mikor értésére jutott, hogy ő is szerepel az eposzban, bejött Lainzból, leült egy asztalhoz, követet küldött át hozzám, hogy függeszszük fel félórára az ellenségeskedést, meghallgatta a róla szóló tercinákat, félóra leteltével úgy váltunk el újra egymástól, mint haragosok.

Végre! Megérkezett Fényes Samu! Közeleg a füstben, hatalmas, ősz ember, meg-megállapodik, kezel, sütkérezik a népszerűségben. Aztán észrevesz, int, leülünk, botját lába közé veszi, gyűrűjével megkoccintja a márványt, mint a felvidéki kávémérésekben, busa szemöldökét magasba rántja s miközben a pincér feketét szolgál, előkaparja mellény zsebéből a sillingeket. Szemérmesen eltüntetem szerzői tiszteletdíjamat. Majd megkérdem, hogy sikerült a körút? Fiaskóval, mondja epésen. Nem kell azoknak, fiam, irodalom. Lelketlen tőzsérek, betyár gazemberek.

Máskor még az az ürügyem sincs, hogy Fényes Samut várom. Nincs kifogás, alkotni kell. De halogatom. A trécselés álmosító döngicséléssé olvad öszsze, a kontúrok összemosódnak, görcsösen erőlködöm nyitva tartani pilláimat, fölerősíteni a gyenge ihletet, megrögzíteni a múló pillanatot, formába önteni a létérzésemet. Hipnotizáltan nézem a szomszéd asztalnál mérkőző sakkozókat. Az egyik lovat szorongat a kezében, tűnődik, hova tegye. A másik sürgeti. Pièce touchée, lépni kell.

Lépni kell. Kezdjük.
Márványasztalok között eldobog a táltos
Ferde iramodásokkal, mint sakktáblán α ló
Miniatűr mint egy elszánt csontlovacska ez a
Pegazus Vékony és fehér mint a habkő mint a víz
Az idő visz
Az idő nagy közömbösséggel mos tova
az idő hullám márványasztalokat hömbölyit elém,
Itt nagy a visszhang és mindenki harsogóbban beszél
mint teszem négyszemközt közömbösebb helyen.
Egy darázsgomolyagba kerültem, ezeket ideverte a füst,
Azt kérdik zümmögve tőlem: mit sütsz ki deli szűcs.
A sivatag közepén a fügefa úgy hervadok körül-belül
Amelyik nem terem fügét de darazsak, dongják körül
Bár lettem volna lovacska vagy inkább szikomór
Hiába mintázom magamat nem bírok az anyaggal
Mit csiholjak, ki magamból hogy megveregessék a tomporomat kérdem szükségtelenül mint a ló
Így születik a vers pedig hiábavaló
világ tovább csobog a lovacska hetykén hegyezi fülét
A lovacska nyihog és fejével vidáman integet felém
Én egy nagy bérház vagyok amin keresztül húz a hideg
Idegeimen átjárnak az idegenek
Ez pedig egy luftballon és egy politikai zsinat
Ez a kávéház amelyben árdrágítanak
Ez a megnyírt gólyamadár amelyik féllábon áll
Ez a szultán hermelinkabátja ez a kacsalábon forgó vár
Csak én teszek úgy mintha nem hallanám én meglapuló
Most a zene hörög tüzet recsegnek a trombiták
Nem bírom ezt az életet nem bírom tovább
A zene szétterjed a füstben a préri ég
Elég volt ebből az életből elég
A lovacska ledobja lovasát összecsap felette a fű
Ideje ez a vers úgyis túlhosszú lélegzetű
Nem tudom hogy történt elkábított a zaj
S kinőtt belőlem közben, mint halottból a haj.

* * *

Egy szeptemberi délután fiatal fiú áll a villamosmegálló előtt, szétnéz, felfedezi a kávéházat, kétszer-háromszor elsétál az ablakok alatt, megáll a sarki újságárus standjánál (magyar emigráns), beszélnek, az újságárus bejön, megkeresi Kassákot és közöl vele valamit, egy maista kimegy az utcára a fiúért és beszólítja a kávéházba. Visszasüppedtem merengésembe.

József Attila

József Attila volt. Aznap érkezett Magyar-országról. "1925 szeptemberében kikísértük Attilát a bécsi hajóhoz", írja nővére visszaemlékezéseiben. "Két bőröndöt vitt magával, tele papírlapokkal, ujságokkal, nyakkendőkkel és kemény gallérokkal. Férjem az évek folyamán ruhatárát csak nyakkendőkkel és gallérokkal frissítette fel, a régieket Attilának adta. Egykét ruhával is megajándékozta, amiket egy olcsó kis szabó igazított Attilára. Ezek a ruhák fényesek és kopottak voltak, már férjem is kifordítva viselte őket. Télikabátja nem volt. Hogy mégis legyen valami meleg holmija, rátukmáltam férjem rövid, birkaszőrrel bélelt bekecsét, ami meleg volt ugyan, de erős birkaszag áradt belőle és hullott a szőre. Ezenkívül egy rúd szalámit és egy vekni kenyeret vitt magával." A pesti hajó félhattájt köt ki a Práter összekötő hídja alatt, Attila villamosra ült és egyenesen az Atlantisba jött.

Hét órára járt. Ez a leváltás időszaka. A délutáni kávéházi üzem kezdett átalakulni estelivé.

Máris túlléptük a türelmi időt. A szelvények hat óráig voltak érvényesek. A nappali főúr már átadta bőrtasakját az éjjelinek. A mélyvíz szedelőzködött.

Idegen pincérek tüntették el gyors, szakavatott mozdulatokkal veszteglésünk maradékait, a hamutálcákat, a csészealjakat. A háttérből vinnyogó szakszofon futamokkal kísérte kivonulásunkat a jazz-zenekar.

Még az este megszerettük egymást, vagy ez csak hónapok múlva következett be? Nem tudom.

Minden eredet titokzatos. Igaz, hogy oly egyének, akik a művészetnek élnek, szinte önkénytelenül is mindjárt a lényegüket közlik egymással, ahhoz azonban, hogy érintkezésük fesztelen legyen, egyezéseik és különbözéseik békés tudomásulvétele megalapozza közöttük egymás fenntartásnélküli elfogadásával a teljes harmóniát, többszörös együttlét szükséges, sok-sok beszélgetés, idő. Márpedig, úgy emlékszem, ez ismerkedés után csak elvétve találkoztunk, olyankor is futólagosan, Attila dolgai után szaladgált, beiratkozott az egyetemre, lakást keresett. És nyilván ünnepeltette is egy kissé magát. A folyton dohogó, de alapjában jámbor politikai menekültek szent elszörnyűlködéssel rajongták körül a fiatal fiút, aki verseivel másodszor támasztott vihart odahaza.

Attilának jót tett a népszerűség. Kitárulkozott, mint a virág, ha öntözik. Sugárzott, ujjongott, lelkendezett, valósággal ficánkolt az elégedettségtől.

Mámorosan boldog volt, s ez a boldogság olyan erővel áradt, sugárzott a személyiségéből, hogy mindenkit, aki a közelébe került, megdelejezett. Öröm volt együtt lenni vele.

Kedvességével, természetes bájával mindenkit megnyert, akivel összekerült. Lesznai Anna révén, akinek néhány magyar diákkal hurcolkodni segített, megismerkedett Balázs Bélával és Lukács Györggyel. Egy, minden tekintetben roppant igényes kis társaság fogadta be a fiatal fiút a maga felsőbbrendű mikrokozmoszába. Jelenti is haza boldogan: "Itt említjük meg, hogy Lesznai Anna, Balázs Béla és Lukács György igen nagy költőnek tartanak, különösen az utóbbi, mint az; első világirodalmi — nem kozmopolita — kvalitásokkal rendel·késő proletár-lírikust." Ki csodálná, mikor olyan körben forog, ahol értik, dédelgetik s már első megnyilatkozásaiból megérzik, kicsoda s mire hivatott — ki csodálná, kérdem, hogy büszke, boldog, bizakodó — s fuldoklik a gyönyörűségtől?

   
Lesznai Anna   Balázs Béla   Lukács György

Hogy közben újságot árul, iskolatermeket söpör, talán koplal is?

Hát igen, koplal, de fütyörészve.

 

 

 

 

FEL