Oláh János

Zsidó népszokásokból

A ("zsinagógiális") zsidó tulajdonnévről és használatáról

2020.05.25.

A tulajdonnév valakinek vagy valaminek a saját, megkülönböztető egyedi neve. A névadás, a dolgok megnevezése az emberi kommunikáció egyik alapvető szükséglete. A keleti, közöttük a zsidó gondolkodás szerint a név az ember belső lényegéhez tartozó, személyével szerves egységet alkotó fogalom, egyenlő az emberrel.

Az isteni teremtés szavakkal zajlott, Isten kimondott valamit, az lett (megteremtődött), és ekkor Isten elnevezte a semmiből létrehozott valamit: "És mondta Isten: Legyen világosság! És lett világosság. És látta Isten a világosságot, hogy jó és elválasztotta Isten a világosságot a sötétségtől. És elnevezte Isten a világosságot nappalnak, a sötétséget pedig elnevezte éjjelnek."[1]

A Magyarországon használt zsidó tulajdonnevek sem kivételek, két formájuk ismeretes: az egyénnek a polgári életben használt tulajdonneve és – régies szóhasználattal, de találóan elnevezve – a "zsinagógiális" neve, melyet a vallásjogi dokumentumokban, a zsinagógában és egyáltalán a hagyományos vallási életben használnak. A Tórának[2] az emberhez szóló első parancsa, Isten utasítása így hangzik: "Szaporodjatok és sokasodjatok..."^[3]

A zsidó hagyomány tanítása szerint az ember partnere Istennek a világ formálásában és a fenti utasítás végrehajtásával hozzájárul a teremtés nagy művének folytatásához. Az élet létrejöttének csodája a történelmi idők során mindig foglalkoztatta az ember gondolatait, megpróbálta megérteni azt. Napjainkban már értjük és ismerhetjük a biológiai folyamatokat, de teljességgel felfogni ezt a rejtélyt, az élet rejtélyét, igen nehéz, majd lehetetlen feladat. Így voltak ezzel eleink a bibliai korban és azt követően is, hiszen egy új élet létrejöttéhez, a gyermek születéséhez Isten közreműködését is szükségesnek tartották: "Vajon Isten vagyok-é én, ki megvonta tőled a testnek gyümölcsét?"^[4] –mondta Jákob Ráhelnek.*

A Talmud[5] is hasonlóan nyilatkozik meg: "Három partner együttműködése kell a gyermek születéséhez: Az Örökkévalóé, az apáé és az anyáé."^[6] A gyermek tehát az Isten adománya: "...Nézzétek, az Örökkévaló adja a gyermekáldást...";^[7] így a gyermekek születése ajándék: "A gyermekek, kikkel megajándékozta Isten a te szolgádat"^[8] –mondta Jákob Ézsaunak. Az adományként, ajándékként való gyermekszületést néhány, a bibliai időkben adott név is alátámasztja, például: Nátán (ad, átad), Nátániél (adta Isten), Jehonátán/Jonatán (Isten adta) stb.

A bibliai kor emberének vélekedése szerint az ember neve nem csupán jelöli és megkülönbözteti viselőjét, hanem fontos része is énjének. Az akkori kor embere meg volt győződve arról, hogy a név megfelel viselőjének, például: "...mert amilyen a neve (Návál = gazember, alávaló) olyan ő maga..." –olvashatjuk Sámuel I. könyvében.^[9] A név és viselője közötti – egyenesen az Istentől függő – kapcsolatra több példát találhatunk, talán elég az Örökkévaló nevének segítségül hívására utalni: "És Sétnek is született fia és nevezte Enosnak (embernek). Akkor kezdték szólítani az Örökkévaló nevét."^[10]

A név ismerete, tudása hatalom volt, például Ádám (általános értelemben az ember, mert itt nem személynévről van szó![11]) úgy lesz minden teremtett lény ura, hogy elnevezi azokat.^[12] A név megváltoztatása, egy új név adása pedig a névadónak való alárendeltséget jelentette, például: József nevének megváltoztatása^[13] vagy a Jákob és az angyal közti viadal, amikor az angyal megkérdezi Jákobtól, hogy mi a neve, s amikor választ kap, közli, hogy ezentúl Jiszráélnek (küzd az Isten /érte/) fogják hívni és ő lesz a zsidóság tizenkét törzsének ősatyja.[14]

Ávrahámnak – az alapító ősnek a neve – is névváltoztatás eredménye, hiszen az Isten által adott név előtt Ávrámnak (Áv=atya + rám=nagy) nevezi a Tóra, utána lesz belőle Ávrahám (Áv=atya + rahám=sokaság).[15]

A Tanahban[16] előforduló neveket alakilag fel lehet osztani egy szóból, például: Szárá (fejedelemnő); vagy több szó kapcsolatából, például: Mátánjá (Isten ajándéka), Jismáél (Isten meg fog hallgatni) álló nevekre.

Tartalmilag megkülönböztethetők a közönséges személynevek, például: Naomi (kellemes) vagy Márá (keserű); állatok és növények nevei, például: Ráhel (juh), Támár (pálma), Joná (galamb), Zeév (farkas); angyalnevek, amelyek személynevek is lehetnek, például: Miháél, Rafaél, Uriél és Gávriél; és az oly nevek, melyekben az egyik tag valamely istennév, például: Imánuél (Isten velünk van), Jesájá (Isten segítségével).

A nevet a bibliai korban az apa adta ahogy a Tórában olvashatjuk: "És szült Hágár Ábrámnak egy fiút és elnevezte Ábrám fiát, akit Hágár szült Jismáélnek";^[17] de az anya is adhatott nevet (manapság az a szokás, hogy többnyire az anya választja): "Újra viselős lett (Lea), szült fiút (...) és elnevezte Simeonnak."^[18] Arra is találunk precedenst, hogy maga az Örökkévaló utasítására kell elnevezni a gyermekeket, például: Hóséa prófétának mindhárom gyermekét.^[19]

A talmudi korban, és azt követően az apa adta, általában az anya által választott nevet a gyermeknek, mely hasonló volt a ma használatos zsidó nevekhez. Napjainkban a fiúgyermekek névadása a körülmetélés vagy Ábrahám szövetségébe való felvétel (brit milá[20]) során történik, miként Ávrahám, az első ősatyánk is ekkor kapott (új) nevet.^[21] Ezt megelőzően azonban a gyermek születését követően az apát felhívják a Tóra zsinagógában történő felolvasásához, ahol is áldást mondat gyermekének anyjára és az újszülöttre. A Tóra felolvasása legalább 10 felnőtt férfi jelenlétében történik, így a közösség tudomást szerez a gyermek születéséről. Az elsőszülött fiú általában a nagyapa nevét kapja, ha ő már nem lenne az élők között. Ha még életben van, akkor az elhunyt dédapa nevét szokás adni, a tízparancsolat ötödik parancsának megfelelően, amely szerint: "Tiszteld apádat és anyádat..."^[22]

Az elhunyt szülő nevének megörökítésével a tiszteletet szokás kifejezni az eltávozott lelke előtt, egyben azt a kívánságot, hogy a gyermek élete méltó legyen ahhoz, kinek nevét megörökölte. A többi gyermek is általában valamely rokon nevét kapja, megörökítendő emléküket, ha azok már nem lennének az eleven emberek sorában. E hagyománynak is Tóra-i magyarázata van, mégpedig a következő mondat: "...ki ne törültessék neve Izraélből."^[23] Élő ember nevét nem szokás adni a gyermeknek az áskenáz[24] zsidóság körében, nehogy a halál angyala tévedésből őt vigye el, a néphit szerint.

A név többnyire héber név, mely a Tórában vagy a Tanahban megtalálható, de lehetnek jiddis eredetűek is. A patronimot, azaz az "apai származéknevet," vagyis a  közösség újszülött tagjának a névadáskor kapott személynevét összekapcsolták az apja személynevével, mégpedig úgy, hogy az összekapcsolásra a ben (fiú) szót használták. A gyakorlat szerint egy nevet kap a fiú, de bizonyos esetekben kettő vagy több nevet is szokás adni.[25] Egy fiúgyermek neve hagyományosan a következő:

 _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _   (pl.: Jichák)   ben(fia)   _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _   (pl.: Ávrahám).

                a fiú neve                                                               az apa neve

Ha kohén[26] vagy lévi[27] az apa, akkor az apa neve után hozzátoldják még: hákohén vagy hálévi.

A talmudi korban és azt megelőzően, mikor arameus[28] volt a népnyelv, akkor a ben szó helyett az ugyanúgy fiút jelentő bár szót alkalmazták (például Bár Kohbá/Csillag fia[29]). Az arab nyelvű országok zsidóságának körében a gáonok korától (VII. sz.) kezdve a ben szó helyett a hasonlóan fiút jelentő ibn szó szerepelt a nevekben (például Mose ibn Ezra[30]). Szokás még hírneves rabbikról elnevezni a gyermeket, így például a lubavicsi hászidoknál[31] igen gyakori a Menáhem Mendel[32], a szatmáriaknál[33] a Joél[34]és a breszláviaknál pedig a Náhmán[35] név.

Bevett gyakorlat volt a polgári életben használt utónévvel megegyező nevet adni (a már nem élő nagyapa, dédapa, vagy rokon neve mellett), bár a héber neveknek, néhány kivételtől eltekintve (például: Ávrahám-Ábrahám, Jichák-Izsák, Jákov-Jákob, Mose-Mózes) ekvivalense igazából nincs. Gyakori például a név kezdőbetűinek egyeztetése: Mose-Manó, Miksa, Mór, Móric vagy Jichák-Ignác, Izidor. A névadásig szokásban volt/van a gyermek szobájának bejáratain a különféle rossz és ártani akaró szellemeket elűző feliratokat és különféle kabbalisztikus szövegeket tartalmazó írásokat elhelyezni.[36]

Gyakori volt a Szenoj, Szanszenoj, Szemangelof "angyalok" nevének felírása, kik megvédték az újszülöttet a neki ártani akaró Lilittől.^[37]Nagyon sok szokás és néphit kapcsolódott/kapcsolódik az újszülötthöz, például: vörös fonalat kötöttek az újszülött kezére, vagy a babaágyra, amellyel meg lehet óvni őt az ártani akaró démonoktól; de a vörös fonal igen hasznos a szemmel verés ellen is a néphit szerint; vagy a gyermeket nem szabad dicsérni stb., de az élet mindenáron való megtartása volt akkor is és most is a lényeg, a legfontosabb cél, a hőn áhított és elérendő dolog.

A vörös szín az ókortól napjainkig éppúgy lehet az élet, mint a halál jelképe; mindkét esetben a vérrel asszociálható. A Tanahban bajelhárító szín is, például az ajtófélfákat egy bárány vérével festették meg, hogy megóvják házaikat a tíz csapás öldöklő angyalától,[38] a vörös tehén vízzel kevert hamvával való meghintés,[39] vagy a tűz színe, az áldozatok bemutatásánál és az első teofániakor, Isten megjelenésekor a Szináj-hegyen[40] és a büntetés, a pusztulás színe is,[41] például a pusztába kergetett bűnbak fejére vörös szalagot kötöttek.[42] De a vörös szín (héberül: ádámá) előfordul az Ádám névben az első ember megnevezésében is.[43]

Az első megnevezett ember nevében, amely a közvélekedéssel ellentétben nem tulajdonnév, ahogyan nem tulajdonnév az Éva (héberül: Hává) név sem. Az Ádám név az ember/férfi, az emberi faj, a (vörös)földből való jelentéssel bírt, míg a Hává (élő, életet adó) alapjelentése nem csak élőlényt jelent, hanem családot, rokonságot is, hiszen Éva (Hává) volt az emberiség ősanyja. Az európai és a magyar néphagyományban is gyakran előfordul a vörös szín, például a szerelem (piros rózsa, alma), a termékenység (piros), a fiatalság színe, a lányok, fiatalasszonyok ruhája piros, a jegykendő piros selyemből vagy pirossal hímzett, a piros tojás: húsvéti ajándék, az udvarlás elfogadása szimbólumaként, de démonűző, bajelhárító jelentése is volt.

A történelemi idők folyamán a zsidóság mindig nagy jelentőséget tulajdonított a névnek, sőt a néphit szerint csak annak lesz része a feltámadásban kinek neve van, akit meg lehet nevezni, mert mindenkit a saját nevén fognak majd akkor szólítani. Ezért régebben a halott kezébe a saját nevét tartalmazó kvitlit[44] helyeztek (hogy az elhunyt ne felejtse el azt), míg másik kezébe egy faágat, botocskát (gepelah, gepele) adnak. Egy talmudi megokolás szerint^[45] e botocska arra szolgál, hogy majdan kiássa magát a feltámadott, mikor eljő a Messiás/Másiáh, ugyanis a zsidó néphit szerint a halottak a föld alatti üregekben Izrael földjébe gurulnak (gilgul).^[46]

A magyarázatot a "gurulásra" így találjuk: "A Szent, legyen áldott ő, engesztelést ad a holtaknak a földben, üregeket fúr nekik, és addig mennek és gurulnak, amíg Izrael földjére nem érkeznek. Mikor Izrael földjére jutnak, a Szent, legyen áldott ő, életet lehel beléjük és talpra állnak mert "megnyitom sírjaitokat és fölhozlak benneteket sírjaitokból, népem, és beviszlek benneteket Izraél földjére … és lelkemet belétek töltöm és élni fogtok."^[47] Rabbi Simon ben Lákis, e talmudi bölcs szerint, a szöveg önmagát magyarázza, mivel Izrael földjére érkeznek, a Szent, legyen áldott ő, életet ad nekik, ahogy írva van: "…aki életet adott a benne élő népnek és lelket a rajta járóknak."^[48]

Némely közösségek hagyománya szerint, a temetés során, mielőtt a koporsót földdel befednék, bekiabálják az elhunyt nevét vagy egy cédulára (kvitlire[49]) írva bedobják a sírba, mert a másvilágra érkezőtől majd meg fogják kérdezni a nevét, és ha nem tudná, akkor rögtön elkezdődik bűnhődése, mert csak a gonosztevők felejtik el nevüket. Aki pedig elfeledte nevét, avagy nincs neve, és még körülmetélve sincs, annak nem lesz része a feltámadásban.^[50] (Ezen okból metélik körül[51] és adnak nevet a nyolcadik e világi napjukat még meg nem ért gyermekeknek közvetlenül temetésük előtt.) A temetés során az elhalálozott anyjának nevét is megemlítik és általában azt a sírkőre is felvésik.

Az imákban gyakran említik a "zsinagógiális" neveket. A beteg felépüléséért mondott imában nevét szülei nevével egészítik ki. Ha állapota válságos, még egy nevet szokás hozzátenni a meglévőhöz, mert a néphit szerint a név megváltoztatása viselőjének állapotában is változást hoz, hiszen Rabbi Jichák szerint: "Négy dolog változtatja meg a végzetet: jótékonyság, imádkozás, a név megváltoztatása és a tettek megjavítása."^[52]A név megváltoztatása kedvezőnek bizonyult annak idején a Tóra tanúsága szerint, hiszen mikor az Örökkévaló megváltoztatta Száraj nevét Sárára az hangzott el, hogy "megáldom őt."^[53]

A gyógyulásban is szerepet játszik a név megváltoztatása. A gyakorlat szerint a zsoltárok mondása után kivesznek a frigyszekrényből egy Tóra-tekercset, majd azt kigöngyölve és beletekintve a meglátott legelső "jó" nevet Ábrahám ősatyától indulva,^[54] a beteg meglévő neve mellé illesztik. Egyszerűbb módszer szerint a gyógyulni kívánó neve mellé az Alter (öreg) nevet toldják és ezáltal egy más (nevű) ember lesz. Egy másik gyakran alkalmazott eljárásmód alapján a betegnek új nevet, a Hájim (élet, élő) adják, így egy új (nevű) ember születik, aki mentes mindenféle bajtól, betegségtől. Az anya nevét szokás említeni a beteg gyógyulásáért való imádkozásnál, valamint az egyéb könyörgéseknél is, utalásul a Zsoltárok eme mondatára: "A Te szolgád vagyok, a Te szolgálólányod fia."^[55]

Leánygyermek születése után az apát a legközelebbi Tóra-olvasási napon felhívják annak olvasásához, ahol áldást mondat gyermekének anyjára és az újszülöttre, majd bejelenti lánya nevét, és a szokás szerint egy kis lakomát ad süteményekkel, borral vagy pálinkával. A Tóra olvasása legalább 10 felnőtt férfi jelenlétében történik, így a közösség tudomást szerez a gyermek születéséről és nevéről, ezért többnyire a névadás szombaton megy végbe, mikor sokan vannak a zsinagógában. Az elsőnek született lány neve általában a nagyanyja neve, ha ő már nincs az élők sorában. Ha még életben van, akkor a dédanya vagy más már nem élő rokon nevét szokás adni a gyermeknek. A többi gyermek is általában valamely rokon nevét kapja, megörökítendő emléküket, ha azok már nem volnának az élők sorában.

E hagyománynak is Tóra-i magyarázata van, mégpedig a következő mondat: "...ki ne törültessék neve Izraélből."^[56] Hasonlóan a fiúgyermek nevéhez, élő ember nevét nem szokás adni az áskenáz zsidóság körében, nehogy a halál angyala tévedésből őt vigye el, a néphit szerint. A név főként héber név, mely a Tórában vagy a Tanahban megtalálható, de lehet jiddis eredetű is. Egy lány hagyományos zsidó neve a következő:

 _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _    (pl.: Rivká)   bát(lánya)    _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ (pl.: Betuél).

              a lány neve                                                                    az apa neve

Ha kohén vagy lévi az apa, akkor az apa neve után hozzáteszik: hákohén vagy hálévi. A polgári időszámítás kezdete körüli időkben már bevett gyakorlat volt a körülmetélés utáni névadás, például Jézusról is ezt olvasunk: "Nyolc nap múltán, amikor a gyermeket körülmetélték, a Jézus nevet adták neki."[57] A talmudi időktől kezdve általában úgy különböztették meg az igen gyakran azonos neveket viselőket, hogy feltüntették a helységet is ahol születtek vagy ahonnét származtak, például: Joszi Hágálili (Galileai Joszi) vagy Jichak Tirnau (Nagyszombat Izsák).

Voltak, akiket kedvelt szavajárásuk után neveztek el, például: Náhum is Gámzu (Ez is /jóra válik/ Náhum); vagy valamilyen fizikai tulajdonságuk alapján kaptak jelzőt, például: S’muél Hákátán (Kicsi S’muél). Olyan nevekről is tudunk, melyet legendás életvitelük, életmódjuk alapján kaptak tulajdonosaik, például: Jehudá Hehászid (Odaadó, rajongó, hű híve Jehudá); avagy jelentős művéről lett közismertté, például: Hátám Szofér (Írnok pecsétje).

A hászidizmus[58] megalapítója, Jiszráél ben Eliezer csodatettei után kapta a Báál Sém Tov (Az igazi Isten nevének ura, birtokosa) nevet, a megtisztelő elnevezést. A ma ismert formában létező zsidó vezetéknevek csak a X–XI. századtól terjedtek el szélesebb körben, de például a németországi vagy kelet-európai áskenázi zsidók esetében csak a XVIII–XIX. században, amikor német vezetékneveket kellett a családfőknek választaniuk, mert a magyarországi zsidóságnak 1788. január elsejétől kellett[59] kötelező érvénnyel család– vagy vezetékneveket használni II. József 1787. július 23-i rendelte nyomán, amely pénzbírság vagy kitoloncolás fenyegetésével kényszerített a névválasztásra.

Az "isméretes elöljáró név" kitalálására, megalkotására a zsidó családfőnek volt joga és azt a helyi elöljáróságokon német nyelvű írásban kellett bejelentenie. Akik nem választottak nevet, azoknak a hivatalnokok adtak családnevet. Sok esetben a foglalkozásnév vált családnévvé, például: Házán-Singer, Szofér-Schreiber; vagy a személynév, például: Áser-Ascher; más esetben a származási hely, például: Berliner, Böhm, Deutsch, Pollák, Schweitzer, Ungár.

Gyakoriak voltak az apai névből képzett vezetéknevek, például: Ábrahámson, Ábrámovics-Ábrahám, Benedikt-Báruh, Berkovics-Ber fia, Freud, Freudinger-Szimha, Jólesz-Joél, Mendel-Menáhem, Moskovics-Mose; de az anyai névből is képeztek neveket, például: Bien, Bienenfeld-Debóra, Feigl, Vogel-Cipóra, Perl, Perlesz-Margalit, Peniná.

Voltak a foglalkozásra utaló nevek: Einstein-kőműves, Goldstein-aranyműves, Kaufmann-kereskedő, Lederer-tímár; a cégéren szereplő jelek nevei: Hahn-kakas, Rotschild-vörös farok; tulajdonság után például: Gross, Grossman-nagy, Lustig-vidám, Stark-erős; fantázianevek, melyeknek különösebben nincs közük viselőjéhez, például: Grün vagy Zelenka-zöld, Sommer-nyár, Winter-tél; egyéb nevek: Adler-sas, Apfel-alma, Birnbaum-körtefa, Goldberg-aranyhegy, Rosenthal-rózsavölgy, Strauss-strucc, Teitelbaum-pálmafa.

A hűbérúr után is kaptak, illetve választottak neveket a családfők, mert azért valószínűleg sok Báron-báró, Bischof-püspök, Herzog-herceg, Fürst-fejedelem, König-király és Kaiser-császár nem volt a zsidóság között. A kohanita származást a családok nyilvántartják, gyakran utal kohanita származásra a polgári életben használt név is. Ha valaki kohén, akkor általában a Kohn, Katz (rövidítés: kohén cedek=igaz pap), Cohen, Kahn, Kahan, Kaplan, Kagan, Kaganovics, Káháná stb. családnevet vette fel. A lévita származást a családok nyilvántartják, gyakran utal lévita származásra a polgári életben használt név is, mert általában lévita az, akinek: Halevy, Levin, Lewinsky, Lévi, Lévy, Löw, Lőwy, Lőb stb. a családneve.

Vannak oly nevek is melyek rövidítések például: Brill-Ben Ráv Jona Lév (Jona Lév rabbi fia), Schatz-sliáh cibur (a közösség küldötte, előimádkozó), Schick vagy Sík-Sém Jiszráel kados (Izrael neve szent), Schön-s’liáh neemán (igaz küldött/előimádkozó) vagy Siegel/Chagall-szegán léviim (léviták kara).

A XIX. század második felében és a XX. század elején történt sok, jómódú zsidó családfő nemesítése (kb. 300) és ezzel együtt új családnév felvétele. Így lett például a Deutsch-ból Hatvani-Deutsch, a Nasch-ból Csemegi, a Fischer-ből Farkasházy-Fischer, a Frommel-ből Fegyverneki-Frommel, a Kornfeld-ből Korányi, Löwinger-ből Lukács és Weiss-ből Csepeli-Weisz.[60]

A XIX. század vége felé a zsidó emancipáció következményeként, valamint a holokauszt után Magyarországon is szokássá vált a német eredetű családnevek "magyarosítása." Manapság inkább a magyaros hangzású családnevek "vissza-zsidósítása" (tulajdonképpen "németesítése") figyelhető meg. Megszokott volt Magyarországon a polgári életben használt utónévvel vagy jelentésével megegyező nevet adni (a már nem élő nagyanya, dédanya, vagy rokon neve mellett), bár a héber neveknek, néhány kivételtől eltekintve (például: Esztér-Eszter, Sosáná-Zsuzsanna, Rivká-Rebeka, D’vorá-Debóra) ekvivalense igazából nincs.[61]

A zsidó naptár nem ismeri a névnapokat, azonban gyakran élnek azzal a szokással, hogy az ünnepen vagy emléknapon született gyermeknek a hozzá kapcsolható "jó" nevet adnak. Például a purimkor[62] született kislány az Eszter, a Hádászá vagy Roni, a kisfiú pedig a Mordeháj nevet kapja. A hanukakor[63] születettek gyakran a fénnyel kapcsolatos nevet kapnak, például az Or és változatai, illetve az arámi eredetű Srágá vagy a jiddis[64] Feivel nevet. Általában nem nevezik el a gyermeket olyan emberről, aki fiatalon, kb. ötvenéves kora előtt vagy valamilyen betegségben halt meg. Ha mindenáron ilyen nevet szeretnének adni, akkor még egy nevet kap, így kettő utóneve lesz. Az apja halála után született gyermeknek annak nevét szokás adni, megörökítve emlékét. A "zsinagógiális" zsidó nevek az alábbiak szerint osztályozhatók, leegyszerűsítve:

a. a Tanahban előforduló nevek, például: David, Daniel;

b. természeti eredetű nevek, például az állatnevek, amelyek közül nem egyet már a Tanah is említ, például: D’vorá (méh), Ciporá (madár) és Joná (galamb); a fák és virágok nevei, amelyek szintén szerepelnek a Tanahban, például: Támár (datolya) vagy Sosáná (rózsa); nagyobb állatok nevei, például: Árje (oroszlán), C’vi (szarvas) vagy Zeév (farkas.

c. Isten nevét magukba foglaló nevek, például az Imánuél (Isten velünk van), S’muél (Isten meghallgatott), Jesájá (Isten segítségével), Jehudá (hála Istennek).

d. A Tanahban előforduló angyalok nevei: Miháél, Ráfáél, Uriél és Gávriél.

A névhez kapcsolódóan meg kell említeni, hogy a Tanah a teljes pusztulást úgy szemlélteti, hogy eltörli nevét, az emlékét is tulajdonosának, amint több helyütt is olvashatjuk, hogy akit Isten megsemmisít annak a nevét törli el.[65] Nem véletlenül nevezik a holokauszt során elpusztított mártírok emlékét megőrizni hivatott jeruzsálemi Jád Vásém (jelentése: Kéz és Név) Intézetet[66] így.

Szolgálja ez a kis írás is az ártatlanul elpusztítottak nevének megőrzését és emlékük ébrentartását!

IRODALOMJEGYZÉK

BLAU Lajos 2006: A Talmudról.² Magyar Zsidó Tudományok könyvsorozat 2. kötet. Budapest: Gabbiano Print.

BERENBAUM, Michael – SKOLNIK, Fred (eds.) 2007 a.: ASHKENAZ In Encyclopaedia Judaica² / Vol. 02 Alr–Az. Detroit: Thomson-Gale – Macmillan Reference. 569–571.

Ugyanők b. TALMUD In Encyclopaedia Judaica.² / Vol. 19 Som–Tn. Detroit: Thomson-Gale – Macmillan Reference. 469–487.

Ugyanők c. ARAMAIC In Encyclopaedia Judaica.² / Vol. 2. Alr–Az . Detroit: Thomson-Gale – Macmillan Reference. 342–359.

Ugyanők d. YIDDISH LANGUAGE In: Encyclopaedia Judaica.² / Vol. 21. Wel–Zy Detroit: Thomson-Gale – Macmillan Reference. 332–338.

DOBOS Károly Dániel 2012 Sém fiai. A sémi nyelvek és a sémi írásrendszerek története. (Pázmány Egyetem eKiadó és Szent István Társulat-Budapest, 2012) 211-244.

GLÄSSER Norbert 2011 Üzenetek e világból. A kvitli elhelyezésének ritualizálása a magyarországi cádik-síroknál. In Fórum. Társadalomtudományi Szemle. XIII. évf. 2011/4. szám. 47-56.

KEMPELEN Béla 1937–1939 Magyarországi zsidó és zsidó eredetű családok I-III. Budapest: A szerző kiadása.

KORMOS Szilvia 2010 Zsidó (héber/jiddis) és polgári nevek egyeztetése. In: A váci zsidó temetők. Budapest: MTA Judaisztikai Kutatóközpont. 447–482.

OLÁH János 2009 Judaisztika. Budapest: Gabbiano Print Kft. 112–115, 115–117, 216–217, 217–220, 220–221 és 303–326.

OLÁH János 2013 Adalékok egy gyermekágyi táblához In Dávid Nóra–Fodor György–Őze Sándor (szerk.) Tíz évhét. Tanulmányok Fröhlich Ida 70. születésnapja alkalmából. Budapest: Szent István Társulat. 303–326.

RAJ Tamás 2003 Bibliaiskola. A szentírás kulcsszavai és szállóigéi. Budapest: Makkabi. 14.

SCHEIBERNÉ Bernáth Lívia 1981 A magyarországi zsidóság személy- és családnevei II. József névadó rendeletéig. Budapest: ELTE Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoport Névkutató Munkaközössége.

WEISS, Nelly 2002 The origin of Jewish family names. Morphology and history. P. Lang.

A Tanah könyvei:

M.I. I,3–5, I,28, I-II. fej., IV,26, M.I. XII. fej., XVI,11, XVII. fej., XVII,16, XVII,5, XVII,15, II,19–20, XIX. fej., XIX,33, XXX,2, XXXII, 27–28, XXXIII,5, XLI,40–45; M.II. III. fej., XII. fej., XX,12; M.III. XVI. fej.; M.IV. XVI. fej., XIX. fej.; M.V. XXV,6; Józsua VII,9; Jesájá XLII,5; Jehezkél XXXVII,12 és 14; Hóséa I. fej.; Zsoltárok LXXXVI,16, XLI,6, CXXXVII,3; Jób XVIII,17.

A Talmud és a midrások:

Talmud, Kidusin 30a, Ketubot 111a, Ros hásáná 16b.