Pap József

Alfred Polgar

2022.09.05.

Korunk 1929 Július

 

 

Annyi minden jót lehet erről az íróról mondani, hogy az már egyenesen tragikus. Tökéletes stiliszta, pompásan tud németül, egy fél pillanatig nem untat, ragyogó formaművész, sugárzó intellektus, kitartóan szellemes és néhol megdöbbentően mély. Mit lehet íróról még összehordani? Minden írótársa elismeri, nagyrabecsüli, szereti. Ez volt az, ami legelőször meghökkentett és elgondolkoztatott... Sorra vettem a többi könyvét: a Ja und Nein címén egybegyűjtött négy kötetnyi szikrázó kritikát, az Ich bin Zeuge kötetet, az Orchester von oben-t. Igazat adok Emil Ludwignak, aki little masterpieces-nek nevezi ezeket az írásokat, igaza van Tucholskynak, aki ragyogó antitéziseket lát Polgarban, „anélkül, hogy a fényforrást fel lehetni fedezni”, igaza Egon Friedell-nek, aki drága esszenciáról beszél, róla szólván. Mindeneknek igazuk van. De akkor meg nincs szükség erre a különvéleményre... amelyet mégis megkockáztatok.

Emil_Ludwig		Kurt-Tucholsky		Egon_Friedell

Az egész különben egyetlen szó: a méretek... S a méreteket mindenkor az író hite adja meg. Nekem nem kell fényforrás a világító antitézisek mögött, de kell egy fényforrás az íróban, amely a papírra vetítődő fekete soroknak irányt mutatott volt, amikor a szellem panaszos ajkú sebeiként megjelentek az anyagon. Tisztázni kell, hogy ki beszél? és azt hogy valaki kicsoda, a. hol, mikor és merre hármas kérdése tisztázhatja csupán. És nem véletlen, hogy Polgar, a kortársak egybehangzó megítélése szerint, a „kis forma” tökéletes művésze. A kis forma az, ahol kezdet és vég, a ritmus titokzatos ringásában, fülelhetően egymásba cseng; az egész nem más, mint az ölelés egyetlen hulláma, — s ami kezdet és vég között van, nem lehet több, nem lehet élettől és vértől és kíntól buggyanóbb, mint amit a forma finom csónakja elringathat az idő tengerén. A kis forma... ez az a kis forma, amelyik nem bír el sokat.

Ez persze a kortárs véleménye, akitől megtagadtatott az, hogy az idő, távlatából egy egységben lássa az író szellemi életét, formálódását az, élet ama súlyai alatt, amelyeket magára vett vagy amelyek vele születtek. A kortárs véleménye, aki tudja, hogy nincs tárgyilagos művészet, hanem mindig adottságok művészete van, amely azután maga is adottsággá válik a jövő zsenge zöldje körül. A kortárs tudja, hogy ilyképpen tárgyilagos kritika sincs, hanem van: szempontos kritika, amelyik megjelöli a szempontját és másféle, amelyik szeretné elhallgatni, hogy neki sincs semmi köze egészen biztosan örökéletű szilárd pontokhoz. Ez az utóbbi néha tovább is megy, merésszé válik, kilép a porondra és számonkéri azt az őszinteséget, amelyik önmagából hiányzik.

Alfred Polgar

Mindez nem azt jelenti, mintha Polgar e kötete, vagy akármelyik más felsorolt kötete, ne volna az olvasónak a köznapon messzi túlmosolygó, elmét világosító élmény. Nagyon meg lehet szeretni, mert mindenről két, sőt több véleménye van, egészen biztosan eggyel több mint az olvasónak és mert a mosolya, az epéje, az esze szivárványos játékot űz... amelyik mellett igen hamar rájön az ember, hogy hol keresse az élet igazi komolyságát.

Nem véletlen, hogy Polgar minden kötetéhez megkereste a kiadó és meg is találta a hozzátartozó formát, amelyikbe azután a mondanivaló szervesen belenőtt. Öröm kézbe venni ezeket a könyveket. (Berlin)

* Schwarz auf Weis. Rowohlt-verlag, Berlin.