Eötvös József levelezésének zsidó vonatkozásai

 

Báró vásárosnaményi Eötvös József  Károly Bertalan Adalbert (1813–1871) (röviden csak Eötvös József) élete során többször is foglalkozott a zsidókérdéssel, az mind politikai, mind szépirodalmi munkásságában megjelenik, valamint levelezésében is nyomon követhető. Politikai és írói munkássága nem választható el élesen egymástól, nézetei szerint az írónak kötelessége társadalmi kérdésekkel foglalkozni. A korban – főleg a nyugati országrészeken – szokás volt, hogy izraeliták intézték a nagybirtokok terménykereskedelmét, sőt néha a földbérlés is előfordult[1], így Eötvös már gyermekkorában, Ercsi nagybirtokukon megismerkedhetett a zsidóság helyzetével.[2]

Kiemelendő 1840. március 31-én elmondott beszéde, amelyben a zsidók egyenjogúsításának érdekében lépett fel. Ebben megcáfol minden ellenérvet és hiedelmet, amelyet az emancipáció ellenzői hoznak föl, úgy mint: a zsidó egy romlott faj, amely nem érdemes a szabadságra; vallásilag és kulturálisan annyira különböznek, hogy beilleszkedésük a társadalomba lehetetlen és a zsidók polgárosítása komoly veszélyt jelent a kereszténységre. Rámutat az előítéletekre és a társadalom képmutatására, sokszor külföldi példákat hozva fel érvként.

A beszéd folytatása a Budapesti Szemle 1840. évi második kötetében megjelent A zsidók emancipációja, amelyet Dubraviczky Simon Pest megyei követnek ajánl, aki a kérdést az alsótáblán fölvetette. A tanulmány ugyanarra a logikára és érvelésre épül, mint a beszéd, de részletesebb és több háttérismeretről ad tanúbizonyságot, komoly kutatómunka előzhette meg. "Az örök zsidó nem képzelet; ő él és szenved." – írja a legelején, és rögtön utána a magyarországi zsidók mindennapos szenvedéseit sorolja fel.[3]

 

A magyarországi zsidóság számára egészen a XIX. századig a lassú, de fokozatos jogkiterjesztés volt jellemző. Ekkor a közvélekedés a zsidóságot idegen etnikumnak tekintette, egy szétszóratásban élő nemzet részének, amely hazájának Magyarországot nem is tekintheti. A XVIII. század legfontosabb intézkedései a Mária Terézia által kivetett, évről évre növekedő, egyre nagyobb terhet jelentő türelmi adó, valamint II. József türelmi rendelete, amely szabad iparűzést, iskolaalapítást és a bányavárosokon kívül szabad letelepedést biztosított. A türelmi adót egészen 1846-ig voltak kötelesek fizetni. A reformkorig a népcsoport képviselői jórészt városi kereskedők voltak, tömegével csak ezután jelent meg a szegény zsidóság, amely javarészt falvakban letelepült bevándorlókból állt.[4] Az emancipációs törekvések az első jelentős reformkori, pozsonyi országgyűlésen már megjelentek és később is gyakran tárgyalták a kérdést. Az alsótábla szinte kivétel nélkül támogatta a polgárosítást és a türelmi adó eltörlését, sokszor a felsőtábla (amelynek Eötvös is tagja volt) szintén beleegyezését adta, de a király mégsem írta alá a javasolt törvényeket. A zsidóság a rendi szerkezet felbomlásának kezdeteivel vallásilag is megszűnt egységesnek lenni, az emancipációt nem mindenki támogatta, a pozsonyi ortodox közösség például petíciót nyújtott be az egyenjogúsítás ellen, miközben a pesti zsidók ellenpetíciót fogalmaztak.[5] A törvényjavaslat sarkalatos pontja a bevándorlás kérdése volt. Míg az 1700-as évek elején a lakosságnak csak fél százalékát tették ki az izraeliták, 1805-re ez 1,8 százalékra emelkedett, 1825-re pedig az országos zsidóösszeírás szerint 2,3 százalékra nőtt ez az arány[6]. Sokan meg kívánták különböztetni a Magyarországon születetteket és a főleg Lengyelországból bevándoroltakat. Eötvös írásának, A zsidók emancipációjának kritizálói is arra hivatkoztak, hogy a szerző nem tesz különbséget magyar és galíciai zsidó között, valamint törvényjavaslatának kidolgozásakor nem veszi figyelembe a tömeges bevándorlás tényét. Eötvös a javaslat érvényesítésével 1842-ben is próbálkozott, de a zsidóellenes hangulat fokozatosan erősödött.

 

Az emancipációt a magyar nemesség többféleképp fogta föl. Az ellenzők mellett a támogatók is több tábort képviseltek, volt például, aki ugyan adott volna polgárjogot, de nem engedte volna, hogy zsidóból nemes lehessen, esetleg hivatalt viseljen, de volt, aki ennek nem látta akadályát. Egyesek azzal érveltek, hogy ha hivatalba kerülnének, befolyásuk ügyeskedésük és ravaszságuk révén gyorsan megnőne, és azt a magyarok ellen fordíthatnák. Eötvös tanulmányában rámutat, hogy ez a félelem nem reális, egyik nyugati országban sem történt ilyesmi, sőt, épp ellenkezőleg, az egyenjogúsítás által például Németországban valóságos hazafiakká váltak a zsidók.[7] Sőt, A falu jegyzőjében Eötvös úgy fogalmaz, hogy amíg a haza nem ismeri el egyenrangúnak a zsidókat, nem is követelhet szeretetet tőlük.[8] Sokan a beilleszkedést lehetetlennek tartották, és rendszeresen az étkezési szokásokkal példálóztak. Eötvös ugyan elismerte, hogy a zsidó hagyományok valóban okozhatnak átmeneti problémákat, de úgy vélte, ez a részletkérdés nem akadályozhat egy felvilágosult embert abban, hogy kiálljon az izraeliták jogaiért. Azt gondolta, hogy ezek a dolgok idővel úgyis változnak,[9] ez a gondolat pedig nem volt alaptalan, hiszen a 19. század közepén már számos reformtörekvés figyelhető meg az ország zsidó közösségeiben.

 

Eötvös József szerepe kiemelkedő volt az 1868–1869-ben megtartott, a neológ és ortodox felekezetek szakadásához vezető Izraelita Egyetemes Gyűlés, azaz zsidó kongresszus megszervezésében és lebonyolításában. A kongresszusról több levelében is említést tesz. Már 1868 februárjában megemlíti fiának, Eötvös Lorándnak, hogy a "zsidó-ügy rendezésén" dolgozik, amely – ha siker koronázza – hatalmas eredmény lesz, ugyanis a vallási viszonyok tekintetében Magyarország meg fogja haladni a szomszédait. Késedelmes válaszát is azzal indokolja, hogy ez az új feladat leköti idejét, mivel "Izrael fiai bőven szólanak".[10] Legközelebb az október 23-i levelében ír a témáról fiának: "Az országgyűlés dec. 10-ig fog tartani, azután én kezdem meg külön zsidó országgyűlésemet, melyhez az ortodoxok és újítók nagy készületeket tesznek, s bebizonyítására, hogy a szabadságra megértek, szitkozódnak s veszekednek, mintha keresztények, sőt nemesemberek lennének. Hiába, egyképpen zúg vagy búg mindenki, amint szabadnak v[agy]. befogva érzi magát."[11] Közvetlenül a kongresszus előtt, december 7-én megírta Eötvös Lorándnak, hogy a zsidóemancipációról szóló törvényt sikerült keresztülvinnie, a zsidó gyűlés első ülését pedig december 13-án fogják tartani.[12] Az ülések végül egészen 1869. február 23-ig tartottak, a cél pedig az volt, hogy a zsidó felekezetűek maguk alkossák meg intézményrendszerüket, például a hitközségeket és a tanintézeteket.[13] Az izraelita népességet azonban ekkorra már mélyen megosztotta a neológ-ortodox ellentét, ezért végül nem sikerült egyezségre jutni, sőt az ortodox irányzatok képviselői elhagyták a tárgyalótermet, a gyűlés pedig végül a magyarországi zsidóság három részre szakadását eredményezte, létrejött az ortodoxia, a neológia és a kettő között elhelyezkedő status quo ante irányzat.

A témáról kétszer is írt Charles de Montalembert grófnak, a francia politikus írónak, aki Eötvöshöz hasonlóan szintén foglalkozott valláspolitikai kérdésekkel, a "szabad egyház a szabad államban"-elve pedig minta Eötvös számára is[14]. Az első levél a kongresszus első hetében, 1868. december 15-én keletkezett. Elmondja, hogy rengeteg a munkája, az iskolatörvény előkészítése mellett épp az izraeliták gyűlésével van elfoglalva, amelyet azért hívott össze, hogy kialakítsák egyházuk szervezeti autonómiáját. Azt is megírja a grófnak, hogy hamarosan a katolikus autonómia megszervezésére is sor kerül, és bizakodva tekint a közeljövőre:

Minthogy a román egyház megszervezésével nagyjából készen vagyok (a keleti egyház tudvalevőleg nemzetiségek szerint osztódott meg), remélem, hogy még az 1869-es évben, ha Isten élnem hagy, Magyarország valamennyi egyházi közösségét autonóm módon megszervezettnek láthatom, és ezáltal legalább egy országban keresztülvihetem a "szabad egyház szabad államban" elvét, miután ehhez mindenekelőtt arra van szükség, hogy az állammal ne csupán különböző vallású egyének, hanem szervezett egyházi közösségek álljanak szemben.[15]

A fél évvel később, 1869. június 6-án írt levelében inkább általános egyházpolitikai témákról ír, és csak megemlíti, hogy amit a zsidóknál és a görögkeletieknél sikeresen keresztülvitt, azzal a katolikusoknál nehézségekbe ütközik. A levél csatolmányaként egyéb autonómiával kapcsolatos iratok mellett elküldi azt a szabályzatot is, amelyet az Izraelita Egyetemes Gyűlés dolgozott ki. Hangsúlyozza, hogy fontos volt, hogy ezeket a szabályzatokat maguk a gyűlések dolgozták ki és fogadták el, ő pedig legfeljebb a kongresszus tagjain keresztül közvetett befolyással lehetett arra. Ezzel a közvetett befolyással Eötvös élt is, a gyűlést előkészítő bizottság tagjainak kiválasztásakor egyértelműen a neológiának kedvezett, amelynek törekvései egybeestek az ő elveivel.[16] Az is lehetséges, hogy a tagok listáját Hirschler Ignác, Eötvös bizalmasa állította össze.[17]

A politikai témájú levelek közé sorolható az 1869. december 19-én megírt, Simor János hercegprímásnak szóló terjedelmes írás. Ebben leginkább a különböző felekezetek polgári és egyházi házasságkötéséről fejti ki nézeteit, és a vegyesházasságokról is szó esik. Simor János azt szorgalmazta, hogy a polgári házasságkötés kizárólag a zsidók és keresztények közötti házasságok esetében legyen alkalmazva: "Hercegséged [...] inkább azt óhajtaná, hogy ha már egy oly törvénynek alkotása kikerülhetetlen, mely a zsidók és keresztények közötti házasságot lehetővé teszi, a polgári házasság törvényesítése legalább kizárólag a zsidók és keresztények között kötendő házasságokra szoríttassék."[18] Eötvös maga is úgy véli, hogy a keresztények között nincs szükség polgári házasságra, de a többség nem ezen a véleményen van, és ő meghajol akaratuk előtt. Az érseket azzal nyugtatja, hogy a keresztények továbbra is fogják az egyház áldását kérni, a polgári házasság intézménye nem az egyházi helyettesítésére jön létre.[19]

 

Eötvös József gyakran váltott levelet Falk Miksával, a 19. századi magyar újságírás egyik legjelentősebb alakjával, aki később Eötvös életrajzírója lett, és számos anekdotát is lejegyzett a politikus-íróról.[20] 1865. április 6-án keletkezett levelében arról panaszkodik, hogy ő tulajdonképpen mindig olyan ügyeket támogatott, amelyet a nagy többség is, csak ő pár évvel korábban, mint a tömegek. Ez a helyzet a zsidóemancipáció kérdésében is.[21] Ugyanerről ír 1867. december 14-én fiának is, a zsidóemancipáció törényének elfogadása kapcsán:

Tegnap ment át a zsidó-emancipáció a főrendeknél. Csak négyen szavaztak ellene, a többi nagyúr hatalmasan szónokok az egyenlőség mellett. Én 1840-ben tartottam nagy beszédet ez ügyben, mely akkor méltóságos kollégáim között nagy botrányt okozott. 1842-ben írtam az emancipáció mellett, mi természetesen még nagyobb skandalumot okozott, és azért ez alkalommal hallgattam. Valószínűleg akkor jobb lett volna, ha hallgatok, s most, ha szólok s diadalmi zajt ütök, hogy azon elvek, melyeket én mondtam ki először, az egész ország által elfogadtattak. Barátaim tanácsolták ezt, de elhagytam. […] Nem volt semmi kedvem, hogy a diszkusszióban részt vegyek, s így a beszéd, melyet azon esetre készíték, ha valaki a törvényt ellenezné, kárba veszett. Én a politikában valóságos Zukunft-muzsikus vagyok, ki egész életemen át oly dallamokat énekeltem, melyeket húsz évvel később minden susztergyerek fütyöl, de melyeket akkor senki érteni nem akart.[22]

Falk Miksával egyébként mindig semleges hangot ütött meg, a levelekből tulajdonképpen ki sem derül, hogy Falk maga is zsidó. Eötvös számít arra, hogy Falk újságjában az ügyeit támogatni fogja. Erre többször is utal leveleiben. A már fentebb említett 1865-ös levélben olvashatjuk például a következő sorokat: "Azonban ha van valaki, ki legalább a német publikum előtt a hínárból kisegíthet, Ön könnyű tollával az; mi a magyar publikumot illeti, el kell készülnöm az anathemára, mert egy égő kérdést diszkusszió tárgyává tettem, s mert, mi ennél még nagyobb bűn, az 1848-iki törvények következéseit elismerni bátorkodtam. - Isten neki, ilyen volt egész politikai pályám."[23] 1869. november 21-én pedig így ír: "Ha holnap reggel 10 óráig vagy estve 6 és 7 óra között meglátogat, vagy megírja, mikor találom lakásán, igen le fog kötelezni, miután a katolikus autonómia és a zsidó kongresszusok ügye olyan, melyre Ön nagy béfolyású lapja nagy hatást gyakorolhat […]."[24]

 

Végezetül Eötvös levelezésének zsidó vonatkozásai kapcsán érdemes még megemlíteni az 1868. szeptember 10-én keletkezett, Tanárky Gedeonnak szánt levelet, amelyben politikustársát arra kéri, hogy szólítsa fel a rektort Goldziher Ignác ajánlásának kiadására, ugyanis csak ez hiányzik a "szegény zsidó fiú" külföldi ösztöndíjához, akiben Eötvös szavaival "a szemita nyelvek jeles tanárját várhatjuk".[25] Goldziher magát a kétéves ösztöndíjat is Eötvösnek köszönhette, aki élete végéig támogatta, és tanári kinevezést is ígért neki, feltételül pedig nem szabta a kitérést.[26]

---

FELHASZNÁLT IRODALOM:

---