KULTÚRATÖRTÉNET

Szávai Nándor   

Harc az angyallal

Jean Giraudoux regénye. - Gyergyai Albert fordítása. Franklin-kiadás

2022.01.24.

Nyugat / 1935. 7. szám / FIGYELŐ

 

 

 
Jean Giraudoux

Alig van pár hónapja, hogy Giraudoux egyik kisebb műve először jelent meg magyarul s a Mai Francia Dekameron nagy sikerét nem utolsó sorban talán épp a Patikusné-nak köszönheti. Ez a kis mű ugyanis, a tíz francia novella közt, ha nem is a legtökéletesebbnek, de sokunk előtt valahogy a legújszerűbbnek tetszett, mivel minden szándék nélkül s mégis mindennél meggyőzőbben mutatja a maupassanti novella formájától való eltávolodást. E fiatalkori műve után, ahol az író még a vidéki, a bellac-i ifjú szemével látja a világot, a természetet, az embereket, most legújabb regényét, a Combat avec l'Ange-ot is olvashatjuk magyarul, amelyben a Patikusné eredetisége, frissessége, elragadó vidámsága s játékos könnyűsége mellett egy érett művész, egy háború utáni lélek minden többletét is élvezhetjük. Bizonnyal lehetett volna bemutatóul más Giraudoux-regényt is választani. A Siegfried et le Limousint tárgya, a német és francia lélek szembeállítása, az emlékezetét vesztett s francia hadifogolyból németté nevelt Forestier vívódása egyfelől a logika, másfelől az irracionális misztika között, ma talán «időszerűbbé» teszi, mint valaha; a Suzanne et le Pacifique pedig, ez a tündérmeseszerű mai robinzonáda, éppen exotizmusánál fogva számíthatott volna nagy érdeklődésre. Hogy a kiadó és a fordító mégis a Combat-t választották, annak valószínűleg az az oka, hogy ez a könyv Giraudouxnak nemcsak időrendben utolsó, hanem idáig legteljesebb műve, amelyben szokott témái és tűzijátékai között, az emberi nyomornak és szenvedésnek problémája valami gyengéd, de nem gyenge, könnyű, de nem könnyed világában, Giraudoux utánozhatatlan és egyéni humanista szemléletében jelenik meg, mélyebben minden szociális és populista programnál, a szegénység és a luxus, az élvezet és a halál szivárványívében.

Gyergyai Albert

Lehet-e Giraudoux-t magyarra fordítani? Lehet-e magyarul tolmácsolni ezeket a rohanó mondatokat, amelyeknek mindegyike magában zár egy képet vagy egy szót, a következő mondatnak vagy mondatzuhatagnak a kulcsát, hogy így mint hullám hullám után, mint egyik gyöngyszem a másik után megszakítás nélkül, egy irammal kapcsolódjanak elejétől végig? Vissza lehet-e tükröztetni a képeknek ezt a gazdagságát, ezeknek a hosszú, hajlós, közbeékelésekkel megszakított és mégis oly egységes mondatoknak ritmusát? S lehet-e éreztetni ezt a nyelvet, amelyben a francia stílus - művészi és életstílus - minden gazdagsága és finomsága már-már precizitássá csipkéződik s amely át és át van szőve a körülöttünk rohanó élet, Európa, Páris, Franciaország mindennapi életének ezer apró és eleven aktualitásával? Ily nehéz problémának legjobb megoldása is csak részleges, csak szükségszerű lehet. A fordító megtalálta a legjobb, az egyetlen megoldást: ragaszkodott Giraudoux formájához. Nem bontotta fel a mondatokat és mégis sikerült újjáköltenie tisztaságukat és rugalmasságukat, sikerült elénk varázsolnia, mint már a Patikusné-ban is, Giraudoux tündéri légkörét.

 

S így jelenik meg magyarul, a magyar nyelv nem kevésbé érzékeny és folyamatos zenéjén át a bűbájos Maléna szerelme, szenvedése és megbékülése. Semmi sem nehezebb, sajnos, mint egy Giraudoux-könyv elmesélése. Talán még úgy maradhatunk legközelebb a tartalmi hűséghez, ha a regény két fő motívumát, Jacques és Maléna szerelmét s mellettük Jacques miniszterfőnökének, Brossard-Briand-nak halálküzdelmét állítjuk előtérbe és egymással szembe. Maléna gazdag dél-amerikai fiatalasszony, édestestvére Giraudoux ragyogó fiatal hősnőinek. Benne is megvan az a természetes és leányos ártatlanság, mint Giraudoux akár hajadon, akár férjes nőiben, mint Alcméneben, aki asszony, mint Bellában, aki özvegy, mint Geneviéveben, aki elvált, mint Julietteben és Suzanneban, akik a tengeren és a nagyvilágban járnak, mint Isabelleben, a tanítónőben, akibe egy egész kisváros szerelmes. Több bennük az életkedv, mint az érzés, több az érzés, mint a szenvedély, több a szeszély, mint a heroizmus, több a hajlékonyság, mint az életakarat. Mintha csak átmeneti megoldást keresnének: kevés reményt, egy kis boldogságot, egy-egy óra örömeit és elégtételeit, bölcs tündérek, tündéri bölcsek, átszellemültebbek Moliére csak józan fiatal leányainál, okosabbak a musset-i vígjátékok nagyon is romantikus hősnőinél. Így élt Maléna is eleinte öntudatlan boldogságának, szépségének, gazdagságának, függetlenségének szigetén, védve minden probléma, minden kényelmetlen kérdés, minden fájó gyötrődés ellen. De szerelme kiragadja erről a szűkké vált szigetről. Méltatlannak érzi magát ahhoz, aki kinn, az életben él, felfedezi a szegénységet, a szenvedést, a háború rémét és minél védettebb volt eddig ezekkel a csapásokkal szemben, annál forróbban vágyódik a velük való közvetlen megismerésre. Le akar hát hajolni a betegséghez, a nyomorhoz, de hiába, nincsen híd közte és a világ tökéletlensége között s minden megindítón groteszk s elbájolón együgyű kísérlete, az öngyilkosság, az életmentés, a jótékonyság, az önfeláldozás felsüléssel s ami még rosszabb: megalkuvással végződik. A regény másik párhuzamos ága Brossardnak, Briand e transzfigurációjának utolsó küzdelme a Békéért, az emberiség szebb életéért, a szebb és jobb emberiségért; de hogy célját megvalósíthassa, nemcsak egyesek, egyének és államok gonoszságával kell szembeszállnia, hanem saját testi gyengeségével, az öregséggel és a halállal is. Halálos ágyán fonódik össze a regény két legjelentékenyebb szála. Maléna, Jaques hívására eljön a haldokló szobájába s Brossard az ő mosolyában és szépségében véli felfedezni nagy álmát, aminek minden idegét és idejét áldozta: a Békét. Persze, e nagy motívumok mellett bőven jut hely, mint minden Giraudoux-könyvben, a kisebb, a magukért való motívumoknak is s egy Giraudoux-könyv alapjában és szerkezetében nem is egyéb, mint egy sor változatos motívumnak gobelinszerű bogozása. Ilyen motívum például - egy a szebbnél-szebbek közül - Maléna délamerikai dajkájának, Amparónak a históriája, akivel új alak vonul be Giraudoux galériájába: az idősebb asszony, a duenna, a háziszellem, akinek természetes bája semmiben sem marad a hősnőké mögött s a regénynek legmulatságosabb s egyben legmegindítóbb fejezete, amikor a jó Amparo több ravaszsággal, mint meggondolással, több lelkesedéssel, mint sikerrel igyekszik távol tartani úrnőjétől minden szegényt és nyomorékot, mindent, ami elhomályosíthatná teste és szelleme ragyogását, hogy aztán ő is beleessen az álmodozás és az érzelem ragályába, sőt férjének megmentésével magának a halálnak a pitvarába.

 

Sokszor halljuk, a franciák közt és nálunk, azt a vádat Giraudoux ellen, hogy nem regényíró, nem elbeszélő, hogy nem szerkeszti és fejleszti cselekményét és alakjait. Vajon nem hiábavaló-e ennek a kérdésnek a felvetése? Ha a regénytől elsősorban egységes, kerek cselekményt, élesen rajzolt sorsokat és alakokat várunk, akkor Giraudoux regényei valóban nem regények. Csakhogy az ő alkotásaiban nem a mindennapi élet ritmusa, hanem egy más életnek, egy más világnak a ritmusa ver. Úgy állunk ezzel a világgal, Giraudoux világával szemben, mint a gyermek, aki mindenben csodát lát, lelkendezik és nem keres magyarázatot. Egy új regénytípusnak a kialakulása ez a franciáknál, a költői regényé, amelyben minden, a mese és a figurák, a pillanat, a tündéri pillanat szülöttének látszik, amelyben, legalább látszólag, minden csak tánc, csak szeszély, csak epizód, de amelyet, mint Maléna históriáját, filozófiai mélységű szemlélet fog össze, a filozófia igényessége és súlyos vértezete nélkül. Ezen a téren Giraudoux nem is áll olyan egyedül a franciáknál: Colette, Giono vagy Ramuz, igaz, hogy mindegyikük más-más úton, ugyancsak a költői regény, a regényköltemény művelői.

FEL