KULTÚRATÖRTÉNET

Turóczi-Trostler József  

Madách németül - Mohácsi Jenő fordítása

2022.05.30.

Nyugat· / ·1934 · / ·1934. 4. szám · / ·FIGYELŐ

 

 

Mohácsi Jenő

Mohácsi gyökeresen szakít a német Madách-fordítók hagyományával, amikor Faust-mentes Madáchot ígér. Nyelvi aszkézist fogad, lemond ünnepélyességről, szabadságról és önkényről, hogy megmentse az igazi, hamisítatlan Madáchot. Nem az «irodalmasított», könyvízű szóra, hanem az élő szó, a beszélt nyelv konkrét feszítő erejére támaszkodik; ő nem az olvasónak, hanem a színpadnak s a néző meg hallgató közönségnek fordít. Fordítása csakugyan megfelel ennek a programmatikus ígéretnek: elevenebb, modernebb, hívebb, hatásosabb minden eddiginél. Nem szaval, hanem beszél, nem a maga hangját csempészi a Madáché helyébe, hanem mintegy személytelenül közvetíti.

Csakhogy téved, ha azt hiszi, hogy sikerült túladni Goethe nyelvi örökségén. Ez az örökség tovább él, igaz, hogy vértelenebb, időszerűbb formában, az az impresszionista-romantikus átmenet német és osztrák-német költőinél, a Paul Ernst, Hugo von Hofmannsthal, Stefan Zweig, R. Beer-Hofmann, A. Schnitzler drámai nyelvében. S Mohácsi németségének is itt van valahol a forrásvidéke. Amiről a maga Faust-iszonyában nem akar tudni, az kerülő utakon, hosszú álmorfózis után, végletesen irodalmasítva sokszor mégis csak eljut hozzá. S jó, hogy eljut hozzá, mert mindenképen javára válik fordításának.

Az ünnepélytelen, puritán szó, az élő beszéd bizonyára fontos tényezője lehet a dráma pillanatnyi színpadi hatásának. De mintha ellentmondana Madách intenciójának, a drámai vers eredendő küldetésének. A jambus eleme a pátosz, felemeli, stilizálja és heroizálja a dráma alakjait, távolságot teremt közöttük s a prózai szó stilizálatlan valósága között. Jegye, hordozója egy magasabbrendű valóság fikciójának. A következetes realizmus éppen csak hogy tűri, de a naturalizmus már száműzi a jambust.

Mohácsi nyelvi realizmusa is bajosan egyeztethető össze a jambikus formával. Szerencsére Mohácsi, a költő és művész, erősebbnek bizonyul minden elméleti eleve elrendelésnél, s ahol Madách megköveteli, fenntartás nélkül enged a vers ünnepélyes lendületének.

Mohácsi ismeri az úttörő fordítókat. Ahol lehet, tanul tőlük, elsősorban Sponertól és Dóczitól, amihez joga van. Egy terminológiai vonatkozásban azonban jobb lett volna, ha függetleníti magát a Dóczi hatásától. Aki ismeri Hegel időpontjának történetfilozófiáját, tudja, hogy ez milyen mágikus szerepkörrel ruházza fel az «eszme» szót. Madách mélyen benne él a hegeli szellemközösségben, így érthető, hogy elég gyakran (harminc s egynéhányszor) használja az «eszme» műszót, még pedig legtöbbször hegeli jelentésében s funkciójában.

Aki nem akarja meghamisítani, vagy elhomályosítani Madáchot, annak okvetlenül számolnia kell ezzel a terminológiai ténnyel. Szinte természetes, hogy Dietze, aki 1865 táján még eleven valóságnak érzi Hegelt, a döntő helyeken «Idee»-vel fordítja Madách eszméjét.

Dóczi viszont egy olyan korban él, amely alaposan eltemette a német idealizmust s keresztet vet a Hegel nevének hallatára, ezért csak véletlenül hibáz rá az «Idee»-re s majdnem mindig az egészen más eredetű, más tartalmú «Gedanke»-val helyettesíti. Mohácsi felváltva hol Idee-nek, hol Gedanke-nak, hol Glaube-nak, Lehre-nek, Ideal-nak fordítja, hol körülírja (das Grosse; das grosse Denken; Heiliges; was ich denke), hol le sem fordítja az eszmét; nyilván ő sem érzi már a szónak eredeti, szerkezeti küldetését s programmjának megfelelően közelebb hozza az élő szóhasználathoz.

Az első szín «örökös nagyeszmé»-jének német megfelelője Mohácsinál: Uridee (Sponernél: ewige Idee, Dóczinál: der ewige Gedanke). Formailag hibátlan fordítás. Csakhogy az Őseszme (Uridee) nem a Madách műszava, sem a Hegelé, fogalmi tartalma sem az övék, hanem a Goethe-Schellingé (Urphänomen, Urpflanze, Urding...). Az örökös nagy eszmének Uridee-vel való fordítása úgy hat, mintha valaki Urmensch-nek fordítaná az örök embert. Mohácsi mindenesetre egy olyan árnyalatot visz bele Madách fogalmába, amely legalább eredeti, első előfordulása helyén -, idegen lehetett tőle...

Mindezek bizonyára vitatható kérdések. A forma- s fogalomtörténetileg iskolázatlan ember szeme talán meg sem akad rajtuk. Az egész teljesítmény értéke és hatása vitán felül áll. Sehol semmi vétség a magaválasztotta, minden ízében mái, rugalmas, kifejező nyelv ellen. Minden sorából, puritán ünnepélyességéből kiérezni hosszú évek költői tanulmányát, fegyelmező formáló gondját. Úgy amint van, méltó módon képviseli a magyar szellem színeit a legilletékesebb fórum: Európa előtt.

 

FEL