Feleki László   

A Föld keletkezése

2022.01.09.

 

Már régóta szándékoztam könyvet írni a Föld keletkezéséről, mindössze a könyv anyaga körül voltak kétségeim. A különféle elméletekben nem bíztam, a kiagyalt feltevésekről az volt a véleményem, hogy hiszi a piszi. Már bocsánatot kérek, ugyan miféle gyakorlati és tudományos jelentősége van annak, hogy Buffon úr, Kant úr, Laplace úr négy fal között kispekulálta, hogyan keletkezett a Föld meg az egész Naprendszer, esetleg maga az egész Világmindenség. Nem biztos az ilyesmi, kérem. Nem mernék megesküdni rá, hogy így volt.

Elhatároztam, hogy a saját szememmel győződöm meg a dologról. Kétkedő ember vagyok, csak abban hiszek, amit látok. Ahogy mondani szokták, lássuk a medvét!

Maga a dolog tulajdonképpen pofonegyszerű. Csak el kell távolodni a Földtől, s az ember már ott van a múlt kellős közepében. Itt van például az a nemrég felfedezett, mintegy hatmilliárd fényévnyi távolságra levő csillaghalmaz. Amit mi innen a Földről látunk, az ennek a csillagtömegnek a hatmilliárd év előtti állapota. Nos, ha az ember azon a csillagon ődöngene éppen, és a Földet bámulná, akkor viszont a Földet látná hatmilliárd év előtti állapotában. Olyan ez, mint kétszer kettő négy, csak valamivel egyszerűbb.

Nem is haboztam sokáig. Az egyik barátom, a Havlicsek Rudi, aki az ÜHÉV (Űrhajóépítő Vállalat) vezető konstruktőre, szabad idejében fuserált nekem egy kis gondolat-gyorsaságú űrhajót, amely nem a fény, hanem a gondolat sebességével halad. A fontos tehát az, hogy az ember gyorsan gondolkozzék. Beletettem az űrhajóba egy kis elemózsiát, olvasnivalót, két váltás fehérneműt, és beültem. Gyorsan az illető csillaghalmazra gondoltam, s a következő pillanatban már ott is voltam a halmaz egyik csillagán.

Szerencsémre a csillag lakott volt. Lakói ugyanolyan magasak, mint mi, csak körülbelül két kilométer szélesek. Nagyon kedvesen fogadtak, és megígérték segítségüket, amikor elmondtam, hogy mi járatban vagyok náluk. Azonnal rendelkezésemre bocsátottak egy nagyító kombinátot, hogy a legapróbb részleteket is megfigyelhessem. Különösen nagy segítségemre volt a csodálatos teleszkóp, amely különben élt, és szívesen elbeszélgetett velem. Mondhatom, nagy izgalomba jöttem, amikor a teleszkópon keresztül láttam, hogy a Naprendszer még nem is alakult ki, tehát sikerült megfelelő messzeségbe gondolnom magamat. Várnom kellett néhány millió évig (sok kedves szórakozással telt el az idő), majd láttam, hogy az egyik csillag hirtelen elkezd pöfögni, egyik protuberancia a másikat éri, pakk, kirepül az egyik bolygó, pakk, kirepül a másik bolygó, és így tovább. Veszettül pörögtek, egyik-másik össze is ütközött, aztán fokozatosan lehiggadtak, végül a kilenc bolygó a kisbolygókkal együtt egymástól tisztes távolban, szépen, nyugodtan keringett a Nap körül.

No, megvolnánk — gondoltam —, ezt akartam tudni. Megnéztem a naptáramat és az órámat, ebből megállapítottam, hogy a Föld éppen hatmilliárd hatszáznyolcvankilenc millió hatszázhetvennyolcezer ötszázhatvanhét évvel, hat hónappal, három héttel, hat nappal, tizennyolc órával, huszonhét perccel és harminchat másodperccel ezelőtt keletkezett.

Elbúcsúztam barátaimtól, gyorsan visszagondoltam járművemet a Földre, megírtam a könyvet, és elvittem a Tudományos Kiadóhoz. Ott Kocsándi Mihály lektor elolvasta, sokat bólogatott, majd megkérdezte:

— Mikor is játszódik le tulajdonképpen a cselekmény?

— Hatmilliárd hétszáznyolcvankilenc millió hatszázhetvennyolcezer ötszázhatvanhét évvel, hat hónappal, három héttel, hat nappal, tizennyolc órával, huszonhét perccel és harminchat másodperccel ezelőtt.

Sokáig hallgatott, majd vállat vont.

— Ez a baja a kéziratnak. Nem mai témájú.