Jaroslav Hasek   

Az illavai fegyház múltjából

2022.04.12.

I.

Savanyú Jóska volt az, aki az illavai fegyház hírnevét megalapozta. Savanyú uram a Bakony hegység kiváló gentlemanjei közé tartozott, akik az 1860-as években nyugtalanságban tartották az egész Bakonyt, valamint a Balaton környékét, és fel-feltünedeztek még Győr megyében is. Derék fiatalemberek voltak, csapatokban látogattak el a kisvárosokba, és egyik házat a másik után fosztották ki, a Bakony tölgyeseinek mélyén rajtaütöttek a kalmárok portékával megrakott szekerein, és rengeteg egyéb csíny terhelte a számlájukat, ámbátor közben fölöttébb angyalian viselkedtek, és például 1869-ben Veszprém alatt nagy hajbókolások, társasági szóvirágok kíséretében kis híján elmetszették a főispán torkát. Mindenfelé hallani lehetett akkor, hogy ez is Savanyú Jóska embereinek a műve.

A nagy romantika kora volt ez, a honvédek még fehér zubbonyt viseltek, és feltűntek messziről, amikor a pusztán üldözőbe vették Savanyú Jóska embereit.

Kiszorították őket mégis a jászberényi pusztára, a mocsarak, nádasok közé, ahol nyáron át farkasfalkák rejtőznek.

Egy részének sikerült elillannia Homonna irányában, amíg a mocsarakat nem vette körül a zárvonal.

A többség azonban későn eszmélt fel, és a gyűrű könyörtelenül bezárult. Csak kettő között választhattak: megadják magukat kényre-kedvre, vagy nekivágnak a mocsárnak, és mindörökre eltűnnek az iszapban. Ez utóbbi mellett döntött a Csermőaljára való Vértesy, Savanyú Jóska unokafivére, meg még két másik. A többiek előszállingóztak az ingoványból, és hagyták, hogy megkötözzék őket a honvédek. Szétrakták őket az ország különböző fegyházaiba, aztán sor került Savanyú Jóskára is. Savanyú uram jámbor hittérítőnek öltözve útra kelt Észak-Magyarországra. Mikor aztán a jámbor hittérítő Trencsén közelében megállította a hintót, amelyben a vágújhelyi csendőrparancsnok utazott, épp az ő nyomát kutatva, kiderült, hogy Savanyú Jóskát igazán elhagyta a jó szerencse. Elküldték őkelmét a Vág menti Illavára, s attól kezdve az illavai fegyház híre egyre nőtt.

Befellegzett ugyan már Közép-Magyarországon a romantikának, mégis minden rabló és jelesebb fegyenc Illaván szeretett volna ülni, mert ott ült az ő bálványozott hősük, Savanyú Jóska.

A bálványozott hős kezdetben unatkozott, mert életfogytiglani fegyházbüntetését többnyire magánzárkában töltötte, mivelhogy nem tudott összeférni az őrökkel. Később azonban engedékenyebbé vált, valahogy elmúlt a konoksága, s szeretett volna csinálni valamit.

Akkoriban az illavai fegyház igazgatója bizonyos Ivády nevű úr volt, azt hitték róla, hogy bolond egy kicsit. Ő azonban ismerte a maga embereit, ezért amikor megtudta, hogy Savanyú Jóska dolgozni akar, maga elé hívatta, és így szólt hozzá:

- Nos hát, barátom, nem lenne kedved a konyhán dolgozni?

- Az istenit - mondta meglepetve és őszintén Savanyú Jóska -, onnan már könnyen kijutok, nagyságos uram.

- Ne aggódj, nem szöksz te meg - mondta Ivády úr -, nem szöksz meg, mert hálás leszel nekem, és nem akarod majd, hogy a szökéseddel kellemetlen helyzetbe hozzál. Tudod, hogy nyugdíjba készülök. Majd ha más lesz itt az igazgató, isten neki, szökj meg, ha úgy tetszik. Itt látod ezt a két égő gyertyát és köztük a feszületet. Esküdj. Mondd utánam: Esküszöm a mindenható és mindentudó Istenre, hogy amíg Illaván nagyságos Ivády úr lesz az igazgató, példás viselkedést tanúsítok, és nem kísérlem meg a szökést. Isten engem úgy segéljen.

Savanyú Jóska illendőképpen meghajolt és kezet csókolt az igazgatónak. Először ugyan nagy volt a zűr, amikor a konyhai főfegyőr megkapta az értesítést, miszerint Savanyú Jóskát az ő keze alá osztották be, hogy metélje a zöldséget, a húst és egyebeket.

A főfegyőr berontott az irodába, letérdelt az igazgató előtt és szívet tépőn kiabált:

- Ne tessék engem halálba küldeni, kegyelmes nagyságos uram, irgalmazzon nekem. Hiszen ha feltámad benne az ördög, Savanyú Jóska a zöldség és a hús helyett az illavai fegyház magyar királyi konyhai főfegyőrét metéli darabokra.

- Egyet se félj - mondta barátságosan Ivády úr -, szépen eldiskuráltok munka közben, és ha jó barátok lesztek, Jóskának eszébe se jut, hogy darabokra metéljen.

Savanyú Jóskának csakugyan eszébe se jutott ilyesmi. Legfőbb dolga volt arra ügyelni, hogy a fegyencek megkapják a törvény előírta porciót. Ennek híre ment egész Magyarországon, és még ma is mondogatják a magyar fegyházakban: "Bár Savanyú Jóska mérné ki a húsadagot." De szállóigeként használatos ez általában is a hamis mérleg megjelölésére.

Esztendők teltek el így. Savanyú uram meghízott, s nyár évadján naponta kijárt kézikocsival a fegyházkertbe megszedni a zöldségfélét. Közben elszórakozott a katonákkal, akik szuronyos puskával a vállukon sétálgattak a magas fal mentén. Egy alkalommal szóba elegyedett a trencséni helyőrség egyik katonájával, aki a földije volt.

- Látom, öcsém, hogy másfajta puskátok van, mint volt, amikor a honvédek bennünket hajkurásztak. Mutasd csak, öcsém, hadd lássam, milyen.

A kiskatona, afféle jó gyerek, vigyázzba állt, és jelentette, hogy a puska töltve van. Savanyú Jóska tüzetesen szemügyre vette a mordályt, aztán visszaadta, és ment tovább a kiskocsival, hogy megszedje a zöldséget. Alighogy visszaért a konyhára, hívták az igazgatóhoz. Az igazgató ott ült az asztalnál, és így szólt:

- Láttam, amint az előbb a kertben legyőzted a kísértést. Itt írom ni, számodra a kérvényt, hogy kegyelmet kapj. Írd alá.

Savanyú Jóska szép szabályos betűkkel alákanyarintotta a nevét, mert ismeretes róla, hogy egy ideig esztergomi papnövendék volt. Aztán küldött még neki az igazgató a cellájába két liter bort, derüljön a kedve.

Ám a kegyelmi irat csak nem jött. Ezzel szemben ágynak dőlt a jó Ivády úr, és rövidesen meghalt. Aztán Okányi urat, a levitézlett huszár őrmestert nevezték ki igazgatónak Illavára.

Első dolga volt, hogy Savanyú Jóskát bedugta az egyesbe, mert amikor megérkezett, Savanyú uram nyugodtan tovább kevergette egy nagy kondérban a kukoricakását, hogy le ne kozmáljon.

- Szabály, hogy munka közben nem szabad bennünket háborgatni - védekezett.

Ezért az új igazgató a toronycellában eltöltendő tizennégy napi magánzárkát rótt ki rá. Ez a tizennégy nap bőven elég volt arra, hogy Savanyú Jóska jól megfontoljon mindent, például azt is, hogy már nem köti az eskü, és keresztültörte magát a falon, ki az udvarra. Illaván akkoriban nagy rendetlenség uralkodott. Így példának okáért egy szénásszekér állt a fal mellett, és a széna tetején egy létra hevert. Nem tudhatjuk persze, mennyi igaz abból, hogy - amint rebesgették - a konyhai főfegyőrnek is benne volt a keze a dologban. Mikor másnap reggel - vasárnap lévén - jött az ügyelet, csodálkoztak, hogy a magánzárka falán valami ablakféle támadt, mert ott bizony előzően ablak nem volt. A szokatlan megvilágítás fényénél azt is látni kellett, hogy Savanyú Jóska állta a szavát. Csak az új rezsim idején szökött meg. Nyomtalanul eltűnt. Mesélték, hogy látták őt újra a Bakonyban, majd meg hogy valahol egészen fönt, Csermos táján, a bukovinai határvidéken látta valaki.

Fél év múlva megérkezett a minisztériumból az értesítés Illavára, hogy Savanyú Jóska kegyelmet kapott. Közzétették a kegyelem hírét az újságban is, de Savanyú Jóska nem jelentkezett.

- Ördög tudja, hová lett - mondta ravaszul mosolyogva egy ősz öreg apó Altorijában, a bukovinai határvidéken. - De ha majd egyszer elkerül Illavára, érdeklődjön Körösladányi Ferencnél, van ott egy kiskocsmája. Majd az mesél egyet-mást Savanyú Jóskáról.

Rá egy évre elkerültem Illavára (mármint a városba, nem pedig a fegyházba), s átadtam az öreg Körösladányinak az altorijai Dániel apó üdvözletét. Mikor Dániel apóra hivatkozva szóba hoztam, hogy szeretnék egyet-mást megtudni Savanyú Jóskáról, az öreg Körösladányi nagyot sóhajtott, és így szólt:

- Hej, azok voltak a szép idők Illaván. Ma már nem olyan barátságos itt a légkör. Képzelje, dohánygyárat rendeztek be a fegyházban. A fegyencek már nem élnek olyan baráti viszonyban a felügyelőséggel. Amikor még én voltam a konyhai főfegyőr, Savanyú Jóska együtt dolgozott velem, s azok voltak a legszebb évek. A derék Jóska az egész fegyházat rá tudta vezérelni az igaz vallásosság és áhítatos elmélkedés útjára. Azt szokta mondani: "Voltak idők, amikor gyilkoltam a keresztényeket is, zsidókat is, és az Úristen eszembe se jutott, ma azonban ennek az épületnek árnyékában (igen szépen és választékosan beszélt), még ha merő unalomból is, a mi áldott istenünkkel kell foglalkoznunk." Mindjárt meglátja, hogyan vezette rá az igaz útra Berényit.

II.

Kint üldögéltünk Körösladányi kertjében. Szemünk előtt ott sötétlett a lapályból kiemelkedő kőépületek tömbje. Körös-körül azonban ragyogott a verőfény, úgyhogy az illavai fegyház nem a legszebben festett a napfényes zöld közepette, amely felett fönt, fönt a kéklő magasságban szabadon úsztak a bárányfelhők.

- Természetes, hogy maga nem ismerhette Berényit - szólalt meg Körösladányi. - Maholnap betöltöm a hetvennyolcat, de Berényit még mindig magam előtt látom. Se kövér, se cingár nem volt, csak az arckifejezése árult el valami örökös gyötrelmet. Meglehetősen deresedő, hosszú, fekete hajat viselt, és egy kicsit bicegett a fél lábára. Hadonászva beszélt, és sűrűn hunyorgatott. Szemüveget hordott, minduntalan lekapta a szeméről és törölgette a zubbonya csücskével. Nos, egy szó, mint száz, afféle politikai fogoly volt.

Akkoriban, kedves uram, kevés politikai fogoly került Illavára. Többnyire csupa rablógyilkosnak főztünk. A politikaiak részére ott voltak a váci meg a komáromi erőd kazamatái. Minálunk, ahogy mondtam, csupa gégemetsző ült, akik megmenekültek az akasztófától. Akkoriban, sok évvel ezelőtt ugyanis az volt a törvény, hogy aki nem ismerte be bűnösségét, azt nem lehetett felakasztani, még ha rábizonyították is a bűnt.

Emlékszem egy lengyelre, aki már az elődöm alatt leült nálunk húsz esztendőt. Egyszer csak elment a kedve az élettől, és Ivády úr színe elé rendeltette magát.

"Legkegyesebb igazgatónk és jótevőnk - mondta sírva -, eddig nem ismertem be semmit. De most tessék megírni Pestre, hogy két más gyilkossággal együtt beismerem: huszonnyolc évvel ezelőtt én gyújtottam fel a dél-magyarországi Seregházán a malmot."

"Ugyan már, fiam, mért ismered be? Tudod, mennyi munkát ad ez majd?"

"Csakis azért ismerem be, hogy felakasszanak, mert meguntam az életemet."

Ivády úr próbált a lelkére beszélni, ígérte, hogy javít a kosztján, megcsillogtatta előtte a reményt, hogy kegyelmet kap, de a lengyel csak hajtogatta a magáét, ragaszkodik hozzá, hogy a törvény és jog szerint felakasszák. Ivády úr erre megdühödött, rendben van mondta. Rögtön ír Pestre, de ha a derék lengyel mindenáron fel akarja magát köttetni, akkor eltiltja a dohányzástól. A vén fegyenc ettől annyira megrémült, hogy visszalépett. Akkoriban a fegyenceknek szabad volt pipázniuk. Azóta sokat változtak az idők. A fegyházban ott a dohánygyár, a fegyencek gyártják a sok szivart, de pipázniuk vagy bagózniuk szigorúan tilos. A mai igazgatás kínozza őket. Persze Ivády úr sincs már ott.

Mikor annak idején behozták azt a bizonyos Berényit, Ivády úr (adjon neki az Úristen könnyű és boldog feltámadást) érte küldött. Épp szolgálatban voltam, és felvezettem Berényit a nagyságos igazgató úr elé. Ivády úr eregette a füstöt a csibukból, egy darabig nézte Berényit, aztán hirtelen megszólalt:

"Fejtsd ki nekünk a politikai programodat, ami miatt ide kerültél Illavára."

"Kérem - mondja erre Berényi -, szíveskedjék engem magázni, mert mint politikai fogolynak ehhez jogom van."

Azt hiszi, uram, hogy Ivády úr megharagudott? Dehogyis. Mosolygott, és azt mondta, nem vonja kétségbe, hogy Berényi úrnak ehhez joga van, tessék hát neki megbocsátani.

"Tessék hát, Berényi úr, fejtse ki nekünk politikai programját." Majd egyszer csak megtorpant, és azt mondta: "Különben, hagyjuk a fenébe a tesséket meg a magázást, hiszen csak tréfát űznék belőled. Tegezni foglak. Beszélj, öreg harcos!"

Berényi aztán elismerte, hogy mégiscsak a tegezés volt a legjobb, és hadonászni kezdett, hunyorgatott, bele-beletúrt az üstökébe, és beszélt a szabadságról. Sokáig beszélt, Ivády úr időnként bólintott, majd amikor Berényi befejezte, ráveregetett a vállára, és azt mondta:

"Lám, lám. Szabaddá akartad tenni egész Magyarországot, s Magyarország ezért megfosztott a szabadságtól." Majd hozzám fordulva megjegyezte: "Ez aztán a balszerencsés ember."

Berényit bedugták a három Hajdú fivér mellé. Gömöri rablók voltak őkelmék, lopkodták a hegyekben a juhokat, és a szóbeszéd szerint közben valakit meg is öltek. A Hajdú gyerekek nem sokáig tűrték maguk közt Berényit, panaszra mentek az igazgatóhoz, és kérték, hogy tetessen hozzájuk Berényi helyett mást.

"Elismerjük, hogy művelt ember - mondták -, de nekünk nem felel meg, mert folyton a szabadságról beszél; ez veszedelmes, és mi majd, mert szédít bennünket, kénytelenek leszünk megkísérelni a szökést."

Ivády úr magához hívatta Berényit, és megmondta neki, hogy tapintatlanság szabadságvesztésüket töltő embereknek szabadságról beszélni, ez csak súlyosbítja a büntetést. Berényi ezt is elismerte, egyébként mi mást is tehetett volna, s engedélyt kért, hogy tintát, tollat használhasson, és papírt vehessen a saját pénzén.

Kérése teljesült. Megkérdezte, hogy amit ír, be kell-e mutatnia átnézésre.

"Nézd, fiam - mondta Ivády úr -, nem tudom, miért kellene bemutatnod. Írj, ami jólesik, ha ez könnyít rajtad. Tekintve, hogy nem kell bemutatnod, legalább majd egészen szabadon írsz. Amúgy csak a gondolataid töredékét mutatnád be nekem. Persze, amit írsz, az innen ki nem jut, az ilyen dolgokat nem bízzuk idegen emberekre. No és ha szónokolni támad kedved, jelented, beduglak a magánzárkába annyi időre, amennyire csak kívánod. Kiszónokolod magad, aztán visszatérsz a társaságba."

Berényi megköszönte az igazgató jóindulatát, és máris elkezdett írni.

Abban az időben Szentes uram volt a fegyház lelkésze, s váratlanul meghalt Fűzfői, aki pénzhamisításért ült tizenöt évet, és a misén ministrált. Szentes uram ugyanis bogaras ember volt, és nem tűrte, hogy olyasvalaki ugrándozza körül az oltárnál, akinek a lelkén emberélet szárad. Igen kellemetlen volt, hogy akkoriban a politikai fogoly Berényin kívül senki se akadt a fegyházban, aki sose ontott volna embervért.

Behívták hát Berényit az irodába, és az igazgató közölte vele, hogy ministrálnia kell. No de győzzön meg valaki szép szóval egy politikai foglyot!

Berényi kijelentette, hogy nem ministrál, a lelkiismereti szabadságról meg hasonlókról beszélt.

Fülébe jutott ez Savanyú Jóskának, aki látta, milyen nehéz helyzetbe jutott Szentes uram, sehogy sem sikerül kerítenie valakit, aki ministrálna.

Aztán Szentes uramnak semmiféle más misebor nem kellett, mint a Bakony hegység lábának bazaltszikláin termett badacsonyi, azt pedig tudjuk, mit jelentett Savanyú Jóskának a Bakony, mit jelentettek neki a szülőföld rengeteg tölgyesei. Benyitott az igazgatóhoz, és így szólt:

"Nagyságos uram, eltökélt szándékom, hogy megszelídítem a politikait."

"Hogyan, Jóska?"

"Úgy, kérem szépen, hogy javítunk a kosztján. Van egy rendelkezés, mely szerint a politikai foglyok ellátását fel kell javítani köleskásával. Van a raktárban gyönyörű, kőkemény köleskásánk, s ha Berényi nap nap után nem kap egyebet, futkároz majd kétségbeesetten, mint a kondás, ha a farkasok bele-beleakasztják a fogukat a gatyájába."

Nos hát Savanyú Jóska hozzálátott, hogy a köleskásával betörje a politikait, az igazgató pedig folyvást mondogatta Berényinek:

"Kérlek, Berényi, engedj már a negyvennyolcból, és menj ministrálni. Nézd meg, mit segít rajtad a szabadság, hiszen teljesen tönkretesz a köleskása."

"Soha - mondta Berényi -, független ember vagyok."

Savanyú Jóska pedig tovább főzte neki a kását a kőkemény kölesből, mígnem aztán egy szép napon az igazgató, mint már annyiszor előzően, ment, hogy felkeresse a cellájában, de már az ajtó előtt hallotta, hogy Berényi odabenn fennhangon mondogatja a ministráció szövegét: "Sed libera nos a malo", "Amen", "Et cum spiritu tuo". Betört, Savanyú Jóska pedig a betörés nehéz munkájáért kapott a fegyház lelkészétől egy korsó badacsonyi bort. Ugyan hogy mehet most a sora ott messze, a bukovinai határszélen?

Így tudtam meg, hogy az a derék apó, akinél Altorijában megháltam, az egykori bakonyi betyár, a híres Savanyú Jóska.