Hasznos Judit

Egy nagymama vívódásai

Hogy mondjam, hogy jól mondjam

2020.07.09.

Nyolc éves korában unokám sírva jött haza az iskolából. Az édesanyjával találgattuk, vajon mi lehet a gyerek baja, mert nem akart beszélni a történtekről.

Mit tehet ilyen helyzetben egy nagymama?

Gyorsan főztem egy lábos tejbegrízt, tudtam, hogy kakaóval vastagon megszórva és baracklekvárral körbecsepegtetve megoldja a gyerek nyelvét. Tervem sikert hozott, lassan, töredékes mondatokban a gyerek belekezdett a történtek elmondásába.

Igazán furcsa történet bontakozott ki a fülünk hallatára. Történt ugyanis, hogy az egyik órán a gyerek egyik osztálytársa elkezdte mesélni, hogy ha ő nagy lesz, olyan nagy ember szeretne lenni, mint Hitler volt, és majd ő befejezi azt, amit Hitler elkezdett. A tanító néni megkérdezte a kisfiút, hogy tudja-e ki volt Hitler? A gyerek viszonylag részletesen mesélte az otthon hallottakat a II. világháborúról. Nyolc évesen feltűnően részletesen beszélt a fontosabb eseményekről, és megjegyezte, hogy a sors igazságtalansága, hogy Hitler nem tudta megnyerni a II. világháborút, mert akkor most rend lenne mindenütt, és csak az ő igazságuk lenne érvényes. A tanító néni azt is megkérdezte a gyerektől, hogy kitől hallotta ezeket, a természetes válasz az volt, hogy a szüleitől és a nagyszüleitől. Hozzátette, hogy majd ha ő nagy hadvezér lesz, kiválasztja a 100 legjobb nőt, azoknak lehet gyerekük, a többi embert mind megöli, és ezt azonnal a zsidókkal kezdi, mert szegény Hitler ugyan elkezdte, de nem tudta befejezni. Ekkor két kislány felállt, és kijelentették, hogy ők ezt nem hallgatják tovább, inkább kimennek az osztályból. A tanító néni mélyet sóhajtott, és csak annyit fűzött a dologhoz, hogy "hát igen, a II. világháború bonyolult dolog....."

Meghallgatva a történetet először levegőt sem kaptunk a meglepetéstől, hogy ez a 21-ik században előfordulhat Európa kellős közepén. Persze, véleménynyilvánítási szabadság van, de azért mindez egy nyolc éves gyerek szájából nagyon furcsán hangzott. Engem legjobban a tanító néni reakciója döbbentett meg. Ezt a helyzetet így kell feldolgozni egy általános iskola második osztályában? Vagy megjegyzése netán azt fedte el, hogy egyetért az elbeszélővel? Ki tudja, erre már sohasem fog fény derülni.

A második tányér tejbegríz közben próbáltunk a lányommal válaszolgatni az unokám kíváncsiskodására, aki szeretett volna többet tudni arról, hogy mit is jelentett az, amit az osztálytársa mondott? Tényleg megölheti őt amikor legközelebb bemegy az iskolába? És mit csinált Hitler? Mit kezdett el, amit nem tudott befejezni? - özönlöttek a kérdések a gyerekből.

Tanácstalanul pislogtunk egymásra a lányommal, hirtelen azt sem tudtuk, hogy hova kapjunk? Mit érthet egy nyolc éves gyerek a háborúból, az üldöztetésből, a zsidótörvényekből, az Auschwitz-ba menő vonatokból, a Cyclon B-ből, a fekete füstből, ami a krematóriumokból szállt fel, a nagymama harminckét rokonából, akik odavesztek, ki munka-, ki haláltáborban, a csillagos házakból, a Dunába lőtt nagynéniből és egyáltalán az egészből?

A helyzetet ideiglenesen az oldotta meg, hogy leckét kellett írni, fel kellett készülni a másnapi órákra, ezért felfüggesztettük a beszélgetést. Én viszont egész éjszaka azon törtem a fejemet, hogy vajon, hogy tehetném mindezt úgy érthetővé unokám számára, hogy közben ne keltsek félelmet benne, ugyanakkor figyelmeztessem is, hogy sajnos, az események periódusosan ismétlődnek, és senki nem tudja biztosan állítani, hogy soha többé nem lesz akkora világégés, mint amekkora a II. világháború volt és senki nem tudja biztosan kinyilatkoztatni, hogy soha többé nem lesz holokauszt. Sajnos, az utóbbi években erősödnek azok az irányzatok, amik olyasmit is ki mernek mondani, amit a 20-ik század második felében nemcsak mondani nem volt szabad, hanem még gondolni sem. Folyamatos félelemben nem lehet élni. Nem mondhatom azt az "otthonról hozott bölcsességet", hogy az emberek nem változtathatóak meg, az emberiség pláne nem tanul semmiből semmit, örüljünk annak, ami ma van, mert "lesz még rosszabb", ahogy az elhangzik a Rapulők egyik számában. A mostani helyzetet látva és a palackból kiszabadított gyűlöletbeszédeket hallgatva úgy sejtem, hogy a következő holokauszt 25-30 éven belül éri utol az emberiséget. Nem tudom megmondani, hogy melyik földrészen kik lesznek az áldozatok, sem azt, hogy hogyan hajtják majd végre, de feltételezem, hogy a zsidók, mint a történelem során már oly sokszor, most is a célkeresztben lesznek. Hogy magyarázom ezt el egy nyolcévesnek úgy, hogy érthető is legyen és pánikot se keltsen benne?

Majdnem egy hónap gondolkodás után azt találtam ki, hogy mesekönyvet írok az unokámnak. A könyv címe: "Az Enciánbolygó titkos története" talán mese, talán nem is mese...[1]

Az első fejtörést a szereplők megválasztása okozta. Egy gyereknek, aki a számítógépes játékok világában nő fel, nem írhatok olyan történetet amit valaki elmesél egy másik embernek, mint túlélő, mert három mondat elolvasása után a sarokba vágja a könyvet, és rohan el Minecraft-ozni. Cselhez folyamodtam. Tudtam, hogy az unokámat a természettudományos világ érdekli, ezért kitaláltam, hogy a gázkamrában meghaltakból a ciánvegyületek hatására a krematóriumban való elégetés során kék színű "gyöngyök" keletkeztek, amik emberi tulajdonságaikat is megőrizve a füsttel a világűrbe távoztak. Ott többen egymásra találva kerestek maguknak egy új bolygót, amit egy gonosz "barna" aszteroida felrobbantott, így kerültek vissza a földre, ahol egy kislány – Debórából származtatva a nevét Vorka – talált rájuk véletlenül. Ettől kezdve tágra nyílt a lehetőségek kapuja, a könyv megjelenésének helyszíneként az "Univerzum Laniakea Szuperklaszter Virgo Klaszter- Lokális Galaxiscsoport Milky Way Galaxis Sol Csillagrendszer Terra Bolygó Európa – Magyarország – Budapest"-et adtam meg.

Ahhoz, hogy meg tudjam írni az elképzelésemnek megfelelően a mesekönyvet, újra kellett tanulnom az általános-, és középiskolai fizikát, kémiát, át kellett bogarásznom a csillagászattal kapcsolatos tudnivalókat – ebben nagy segítségemre voltak az ELTE által a netre feltöltött jegyzetek – ezeket az ismereteket a legújabb kutatási eredményeken keresztül naprakésszé kellett tennem, bújnom kellett bizonyos vegyészettel kapcsolatos jegyzeteket és gyógyszerkönyveket, szóval komoly képzésre volt szükségem a feladat elvégzéséhez. Én kifejezetten humán beállítottságú vagyok, úgyhogy ha bármi pontatlanság van a leírtakban, az az én hibám.

Napestig képes voltam nézegetni mindenféle égi jelenségről készült fotósorozatokat, keresgélni azt a helyet a világűrben ahol a gyöngyök ismét letelepedhetnek, és új életet kezdhetnek. A Hubble űrteleszkóp hathatós segítségének köszönhetem, hogy a könyvben pompás új otthont találtak maguknak a gyöngyök. Ha szerencsém volt, akkor a képmellékletek megkönnyítették a tájékozódást. Lám, mire veszi rá az embert az aggodalom és a segíteni akarás: egész sok angol kifejezés ismétlődött olyan sokszor, hogy akaratlanul is megjegyeztem őket.

Igenám, de hiába a sok kutatás és tanulás, ha eltérítenek az eredeti mondandómtól! A holokausztra a gyöngyök, mint érintettek emlékeztek, és ott voltak Vorka nagyszülei, akik szintén tanúi voltak ennek az időszaknak, ők kiegészítették a saját tapasztalataikkal a gyöngyök által elmondottakat.

A történet három idősíkban fut egyszerre. A múlt a holokauszt története, a jelen Vorka családja és mindennapjai, a jövő már múlttá válik a könyv végére. Nem hagyhatom szó nélkül a jelenre vonatkozó leírásokat sem. Az egyszülős családmodell mindennaposnak mondható, inkább megy ritkaság számba, ha mindkét szülő osztozik a gyereknevelés terheiben. Vorkának van egy bátyja is, vele is "fontos" dolgok történnek. Amíg Vorka a tipikus jó tanuló kislány, akit nem kedvelnek az osztálytársai, bátyja Ábel, a történet elején tanulni nem szerető, bulizni annál inkább hajlamos teenager, barátja egy újgazdag szülők gyermeke, aki nem tudja feldolgozni a szülők elfoglaltságának következményeként rákényszerített magányát, ezért öngyilkos lesz, s ez a fordulat változtatja meg Ábel sorsát. A történet tipikus, számtalan esetben találkozom a mindennapokban hasonló esetekkel.

Nem mesélem el az összes kalandot és a végkifejletet, mert hátha lesz valaki, aki szívesen elolvasná magát a könyvet. Annyit mesélnék még el, hogy az unokámmal történteket beleszőttem a mese utószavába. Ábel gyermekével hasonló dolog történik, mint az unokámmal, természetesen "faragtam" egy kicsit az adatokon, nehogy bárki bármilyen kivetni valót találjon a leírtakban, vagy esetleg bárki érzékenységén csorba eshetne a fogalmazásom miatt:

"Teltek múltak a hetek, egyik este Ábel felesége Tali csodálkozva vette észre, hogy a nagyobbik fiú, Ádám nem jött vacsorázni. Résnyire nyitotta a gyerekszoba ajtaját, akkor látta, hogy Ádám az asztalánál ül és sír. Gyorsan visszacsukta az ajtót, kiszaladt Ábelhez és kérte, hogy jöjjön segíteni, mégis csak jó, ha együtt ketten próbálják kideríteni, hogy mi is történt, miért ez a nagy bánat? A szülők letelepedtek a gyerek ágyára, maguk közé ültették Ádámot, és megvárták, amíg abbahagyja a sírást. Ádám lassan mesélni kezdett:

- Apa, képzeld, a Botond ma csúfolt az iskolában, azt mondta, hogy rondák a füleim, és ha ő nagy lesz, és ő lesz a vezér, majd gondoskodik róla, hogy le legyenek vágva a füleim és mindenkit, akinek rondák a fülei, elzavarjanak innen. Sőt, azt is mondta, hogy majd ő választja ki azt a 100 embert, aki neki tetszik, a többieket megöli és a legelsők a ronda fülűek lesznek. - mondta egy szuszra, miközben újra potyogni kezdtek a könnyei.

- Húha, és mit szólt a tanító néni? - kérdezte Ábel.

-Azt, hogy ez a fül-kérdés bonyolult dolog, és a Botond még megváltoztathatja a véleményét addig, amíg nagy nem lesz, és az meg, hogy ő legyen a vezér, még messze van. Egyébként is, arról, hogy az a bácsi, akit a Botond emlegetett ma, mint a legnagyobb hadvezért a XX. században, inkább a nemzeti hazafias lőgyakorlat tanárt kellene kérdezgetni, nem őt. A többiek egymás fülét nézegették, és megállapították, hogy csak az én füleim rondák, az övék egészen mások, mint az enyém, azok szabályosak és szépek. Abban is megegyeztek, hogy a Botond engem fog legelőször megölni.

- És te? Válaszoltál valamit a Botondnak?

- Nem, nagyon meg voltam lepve. Szerinted hogy öl meg engem a Botond?

- Édes kisfiam! Ez nagyon nehéz dolog. Azt tudnod kell, hogy időnként feltűnnek olyan emberek, akik nem tartják be azt az előírást, ami kimondja, hogy a másik ember megölése bűn. Kitalálnak mindenféle butaságot és arra hivatkozva gyilkolnak meg másokat. Talán emlékszel még a nagymamáékra, akiknél kisebb korodban jártunk látogatóban? A nagymamáék nagyszüleit – mind a négy embert – meg a nagymama nővérét és a nagypapa testvéreit is egy ilyen ember parancsára gyilkolták meg. Sajnos, később is jöhetnek ilyen beteg gondolatokkal terhelt emberek. Mi nem tehetünk mást, mint előre kitaláljuk, hogy mi történjen, ha ilyen helyzet fenyegetne minket. Az én nagymamám, aki neked a dédnagymamád, mindig azt mondta, hogy "Kisfiam, für alle faelle a bőrönd legyen bepakolva mindig a szekrény tetején, ki tudja, mikor kell menni?" Amikor kicsi voltam, nem értettem, hogy mi az a "für alle faelle", de azóta már tudom, hogy ez a bolond emberek felbukkanását jelző vészhelyzet fedőneve" [2]

Nem tudom mennyire sikerült érzékeltetni az unokámmal a helyzet furcsaságát és egyben a benne rejlő veszélyeket? Mennyire vagyunk mi felnőttek felkészülve arra, hogy mit tegyünk vészhelyzet esetén? Lesz-e a Tejút Galaxis Centaurus karjában Enciánbolygó, ahol várnak minket a gyöngyök?

Mindenesetre a könyvem mottójául azt a mindenki számára ismert mondást választottam, hogy "a remény hal meg utoljára". Hátha mégsem történik semmi, hátha meggondolja magát a történelem és nem ismétli a korábbi borzalmakat? Ki tudja?

Addig is fontos, hogy a minket követő nemzedékek tudják és értsék, hogy mi is történt a XX. század közepén, ami semmiképp sem elfogadható senki számára, akinek fontos és mindenképpen betartandó az a szabály, hogy "Ne ölj!"

A fejezetek elejére Sík Sándor gyönyörű verseiből válogattam idézeteket. Az a szerencsés ember vagyok, aki Sík Sándorral még életében találkozott egy Budapest környéki helyen, ahol nyári pihenőjét töltötte. Többen voltunk hasonló korú gyerekek, akik elkísértük a délutáni sétáira, és hallgattuk szelíd csöndes magyarázatait. Sík Sándortól hallottam életemben először Radnóti Miklós "Nem tudhatom..." című versét, s bár hatvan év telt el azóta, ma is a fülemben csengenek a szavai:

"s tudom, mit jelent egy nyári alkonyon

a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom."

Nyolc éves voltam akkor........