Ilf - Petrov

Aranyborjú
(részlet)

2022.01.14.

 

Egy pillanat múlva már kopogott is a tanácselnök ajtaján.

- Mit óhajt? - kérdezte a titkár, aki az ajtó mellett ült egy asztalnál. - Miért akar bemenni az elnökhöz? Milyen ügyben?

A látogató nyilvánvalóan finom ismerője volt annak a módszernek, amellyel állami, gazdasági vagy társadalmi szervezetek titkáraival bánni kell. Eszébe sem jutott bizonygatni, hogy sürgős hivatalos ügyben jött.

- Magánügy - mondta szárazon, és rá sem hederített a titkárra. Bedugta fejét az ajtónyíláson.

- Szabad?

És feleletet sem várva, az íróasztal felé közeledett.

- Jó napot. Nem ismer meg?

Az elnök - fekete szemű, nagy fejű ember, kék kabátban és ugyanolyan nadrágban, amelyet magas gumisarkú csizmája szárába dugva viselt - meglehetős zavarban tekintett a látogató arcába, majd kijelentette, hogy nem emlékszik rá.

- Igazán nem ismer meg? Pedig sokan mondják, hogy megdöbbentően hasonlítok apámhoz.

- Én is hasonlítok az apámhoz - mondta türelmetlenül az elnök. - Mit óhajt, elvtárs?

- Az egész dolog magva az, hogy micsoda apáról van szó - jegyezte meg a látogató bánatosan. - Én Schmidt hadnagy fia vagyok.

Az elnök zavartan felemelkedett. Még élénken emlékezett a forradalmár hadnagy jól ismert alakjára, sápadt arcára, bronzveretű szíjakkal díszített fekete körgallérjára. Mialatt igyekezett összeszedni gondolatait, hogy a Fekete-tenger hősének fiához az alkalomhoz illő kérdést intézzen, a látogató egy válogatós vásárló pillantásával mustrálta a dolgozószoba bútorzatát.

Valamikor, a cári időkben, bizonyos meghatározott sablon szerint készült a hivatalos helyiségek bútorzata. Kitenyésztették a hivatalos bútorok egy különleges fajtáját: mennyezetig érő sima szekrényeket, fából készült díványokat három hüvelyk vastagságú fényezett ülőkével, biliárdlábú asztalokat és azokat a tölgyfa korlátokat, amelyek a hivatalt a nyugtalan külvilágtól elválasztották. A forradalom idején majdnem teljesen eltűnt a bútoroknak ez a fajtája, és készítésük titka elveszett. Az emberek elfelejtették, hogyan kell berendezni egy magas hatóság helyiségeit, és az irodákban egyre több olyan tárgy mutatkozott, amely azelőtt magánlakások nélkülözhetetlen kellékének számított. A hivatalokban most már láthatott az ember rugózott ügyvédi díványokat, állítólag szerencsét hozó, hét porcelán elefánt számára elegendő tükörpolccal ellátva, konyhaedénynek való állványokat, apró falipolcokat, kerekes bőr karosszéket reumások számára és kék japáni vázákat. Az arbatovi városi tanács elnökének szobájába - a szokásos íróasztalon kívül - a következő dolgok fészkelték be magukat: két zongoraszék foszladozó rózsaszínű selyemmel bevonva, egy csíkos heverő, egy atlaszselyem kályhaellenző a Fuzsijama látképével, valamint egy virágzó cseresznyefa ábrázolatával, azután egy szláv tükrös szekrény, olcsó vásári munka.

"No, a szekrény is csak olyan »Rajta, szlávok!« típusú - gondolta a látogató. - Innen se vihetsz ki túl sokat. Nem, ez nem Rio de Janeiro!"

- Nagyon szép öntől, hogy meglátogatott - szólalt meg végre az elnök. - Valószínűleg Moszkvából jön.

- Igen, átutazóban vagyok - felelte a látogató, miközben figyelmesen vizsgálta a heverőt, és egyre jobban meggyőződött róla, hogy a helybeli tanács anyagi helyzete eléggé zilált lehet. Jobban szerette azokat a helybeli tanácsokat, amelyeknek helyiségei a Leningrádi Bútorért új svéd bútoraival vannak berendezve.

Az elnök éppen azt akarta megkérdezni, hogy mi célból jött a hadnagy fia Arbatovba, de hirtelen és önmagának is váratlanul, siralmasan elmosolyodott, és így szólt:

- Nevezetes templomaink vannak itt. Már a Tudományos Főosztálytól is eljöttek hozzánk, mert restaurálni akarják őket. Mondja csak: emlékszik ön is az Ocsakov gőzösön történt zendülésre?

- Halványan, halványan - felelte a vendég -, abban a hősies időben még nagyon kicsiny voltam, egészen gyermek.

- Bocsásson meg, hogy hívják önt?

- Nyikolaj... Nyikolaj Schmidt.

- És atyja neve?

"Jaj, ez már baj" - gondolta a látogató, aki maga sem tudta apja nevét.

- I-i-i-igen - mondta aztán vontatottan, kitérve az egyenes válasz elől. - Manapság sokan nem tudják már a hősök nevét. Ez a Nep kábító hatása. Nincs már meg a régebbi lelkesedés. Én csak egész véletlenül tévedtem ide az önök városába. Kis úti kellemetlenség. Egy kopejka nélkül maradtam.

Az elnök nagyon örült a beszédtéma megváltozásának. Szégyenkezett, hogy az Ocsakov hősének keresztnevét elfelejtette.

"Igazán - gondolta, és szeretettel nézett a hős arcába -; itt egészen begyepesedik az ember a munkában. Közben elfelejti a történelem nagy mérföldköveit."

- Mit mond ön? Egy kopejka nélkül? Ez érdekes.

- Természetesen valami privát emberhez is fordulhattam volna folytatta a vendég -, itt mindenki adna nekem; de ön meg fogja érteni, hogy ez nem nagyon illő politikai szempontból, hogy egy forradalmár fia hirtelen előálljon és egy maszektól, egy Nep-embertől pénzt kérjen...

Ezeket az utóbbi szavakat a hadnagy fia szinte lihegve mondta. Az elnök nyugtalanul figyelte a látogatójának hangjában megnyilatkozó újfajta intonációt. "Talán bizony nyavalyatörős? - gondolta. - Hiszen akkor a sok várható kellemetlenségtől a bolondokházába kerülhet az ember."

- Igen jól tette, hogy nem fordult maszekhoz - mondta végül zavartan.

Ezek után a Fekete-tenger hősének fia szelíden, különösebb erőszak nélkül rátért az üzletre. Ötven rubelt kért. Az elnök azonban, akit a helybeli költségvetés szűk keretei korlátoztak, csak nyolc rubelt adhatott neki és három ebédszelvényt "Az Egykori Ínyenchez" címzett szövetkezeti étkezdébe.

A hős fia a pénzt és a szelvényeket bedugta megviselt almazöld zakójának mély zsebébe, és már épp nekikészülődött, hogy a rózsaszínű zongoraszékről felálljon, amikor lármás dobogás hangzott az előszoba felől, és a titkár visszautasító kiáltozása hallatszott. Az ajtót felszakították, és a küszöbön újabb látogató tűnt fel.

- Ki itt a legfőbb személyiség? - kérdezte lihegve és nyugtalanul széttekintve.

- Hát én - mondta az elnök.

- Jó napot, elnök - krákogott az új jövevény, és kinyújtotta lapátszerű kezét. - Kössünk ismeretséget. Én Schmidt hadnagy fia vagyok.

- Kicsoda? - kérdezte a város feje, s tágra nyitotta szemét.

- A nagy, a felejthetetlen hős, Schmidt hadnagy fia - ismételte a jövevény.

- De hiszen ez az elvtárs, aki ott ült, az Schmidt elvtárs fia... Nyikolaj Schmidt.

És az elnök megrökönyödve mutatott első látogatójára, akinek arca hirtelen álmos kifejezést öltött.

A két gazember életében csiklandósan kényes pillanat következett be. A szerény és jóhiszemű tanácselnök kezében minden pillanatban felvillanhatott a nemezis^[1] hosszú, kellemetlen pallosa. A sors csak egy pillanatnyi időt adott mentő ötletre. Schmidt hadnagy második fiának szemében rémület tükröződött.

Alakja, melyet nyári ing, tengerésznadrág és kékes színű vászoncipő fedett, és amely egy pillanattal előbb még merev és szögletes volt, egyszerre mintha felolvadt volna, elvesztette fenyegető körvonalait, és semmiféle tiszteletet nem parancsolt többé. Az elnök arcán csúnya mosoly tűnt fel.

És most, amikor a hadnagy második fia már úgy érezte, hogy minden elveszett, és hogy a borzalmas elnöki harag azonnal kiárad vöröses fejére, a rózsaszínű zongoraszék felől jött a menekülés.

- Vaszja! - kiáltotta Schmidt hadnagy első fia, és felugrott. - Édes öcsém! Nem ismered meg Kolja fivéredet?

A második fiú karjába zárta az elsőt.

- Felismerlek! - kiáltotta Vaszja, akiben hirtelen világosság gyúlt. - Hogyne ismerném meg Kolja testvéremet!

A boldog találkozást olyan viharos gyengédség s annyira rendkívüli erejű ölelkezések jellemezték, hogy a Fekete-tenger hősének második fia fájdalomtól sápadt arccal bontakozott ki belőlük. Kolja fivér örömében alaposan összevissza dögönyözte.

A két ölelkező fivér oda-odasandított az elnökre, akinek arcáról azonban nem akart eltűnni az ecetsavanyú kifejezés. Erre való tekintettel szükségesnek látszott, hogy a mentő ötletet a helyszínen és azonnal elmélyítsék, és a Párttörténet számára teljesen ismeretlen, egészen új részletekkel egészítsék ki az 1905-ben lezajlott tengerészlázadást. A fivérek kéz a kézben helyet foglaltak a kereveten, és anélkül, hogy hízelgő pillantásaikat levették volna az elnök arcáról, elmélyedtek visszaemlékezéseikben.

- Milyen csodálatos találkozás! - kiáltotta az első fiú kissé hamis hangon, és pillantásával buzdította az elnököt, hogy csatlakozzék a családi ünnepséghez.

- Igen - mondta az elnök jéghidegen -, megtörténik...

Amikor az első fiú látta, hogy az elnök még mindig a kétség karmai közt vergődik, megsimogatta fivére fürtjeit, amelyek vörösek voltak, mint egy ír szetter szőre, aztán szeretettel kérdezte:

- Mikor jöttél el Mariupolból, ahol nagyanyánknál laktál?

- Igen, ott laktam nála - mormogott a hadnagy másik fia.

- Miért írtál nekem oly ritkán? Nagyon aggódtam érted.

- El voltam foglalva - felelte a vöröshajú sötéten.

És most abbeli aggodalmában, hogy a telhetetlen fivér rögtön az iránt is érdeklődhet, mivel volt elfoglalva (elfoglalva ugyanis főként azzal volt, hogy különböző autonóm köztársaságok és területek büntetőintézeteiben ült), Schmidt hadnagy második fia magához ragadta a kezdeményezést, és most már ő tette fel a kérdést:

- De miért nem írtál te?

- Én írtam - felelte váratlanul a testvérke, akinek egyszerre egészen rendkívüli jókedve kerekedett -, ajánlott leveleket írtam. Még a feladóvevények is megvannak!

Ezzel oldalzsebébe nyúlt, ahonnan valóban kihúzott egy csomó összegyúrt papírdarabkát. Bizonyos okból azonban mégsem mutatta meg testvérének, csak az elnöknek, de neki is csak messziről.

Akármilyen furcsán hangzik, a papírok megpillantása kissé megnyugtatta az elnököt, és a testvérek visszaemlékezései megélénkültek. A vöröshajú teljesen beleilleszkedett a hangulatba, és meglehetős értelmesen, bár kissé egyhangúan, elmesélte a Lázadás az Ocsakovon című népszerű füzet tartalmát. Fivére részletekkel ékesítette a száraz elbeszélést, és a részletek olyan festőiek voltak, hogy az elnök, aki már-már megnyugodott, ismét hegyezte a fülét.

Mégis, békében elbocsátotta a fivéreket, akik megkönnyebbülve léptek az utcára.

A tanácsépülettől egy saroknyira megálltak.

- Apropó, ami a gyermekkori emlékeket illeti - mondta az első fiú -, gyerekkoromban az olyan embereket, mint maga, a helyszínen agyon szoktam ütni.

- Miért? - kérdezte örömteli hangon a hites atya második fia.

- Ez már az élet szigorú törvényei közé tartozik. Vagy rövidebben kifejezve, az élet könyörtelenül ránk kényszeríti szigorú és meg nem változtatható törvényét. Miért tört be az elnök szobájába? Nem látta, hogy nincs egyedül?

- Azt gondoltam...

- Ó, ön gondolkozik? Néha ez is megtörténik? Ön gondolkodó? Hogy hívják magát, maga gondolkodó? Marcus Aureliusnak?

A vöröshajú hallgatott, lesújtva a jogos vádtól.

- Nos, én megbocsátok magának. Visszaadom az életét. De most kössünk ismeretséget. Akárhogy vesszük is, testvérek vagyunk, és a rokonság kötelez. Az én nevem Osztap Bender. Engedje meg, hogy én is megtudjam az ön eredeti családnevét.

- Balaganov - mutatkozott be a vöröshajú. - Sura Balaganov.

- Hivatása felől nem érdeklődöm - mondta Bender előzékenyen. - De könnyen kitalálhatom. Valószínűleg valami intellektuális. Sokszor elítélték már ebben az évben?

- Kétszer - felelte Balaganov fesztelenül.

- Hát ez bizony nem szép dolog. Miért adja el a halhatatlan lelkét? Az embernek nem szabad törvény elé jutnia. Ez sivár foglalatosság. Lopásokat szimatolok. Arról nem is beszélek, hogy lopni bűn. Kedves mamája nyilván megismertette önt gyermekkorában ezzel a doktrínával, ezenkívül pedig a lopás az erők és energiák haszontalan fecsérlése.

Osztap még sokáig fejtegette volna nézeteit az életről, ha Balaganov félbe nem szakítja.

- Nézze csak - mondta, miközben a Fiatal Tehetségek Körútjának zöld mélységeibe mutatott. - Nézze csak, egy szalmakalapos ember megy ott.

- Látom - válaszolta Osztap gőgösen. - No és? Talán Borneó szigetének a kormányzója az illető?

- Az nem - felelte Sura -, hanem Panyikovszkij, Schmidt hadnagy egyik fia.

A fasoron át, a méltóságos hársak árnyékában, kissé oldalvást hajolva, egy már nem egészen fiatal polgártárs haladt tova. A csipkézett szélű kemény szalmakalap ferdén ült fején. Nadrágja olyan rövid volt, hogy hosszú alsónadrágjának fehér madzagjai kilógtak. A polgártárs bajusza alatt, mint valami cigaretta parazsa, egy aranyfog csillogott.

- Hogyan? Még egy Schmidt fiú? - mondta Osztap. - Ez kezd érdekes lenni.

Panyikovszkij a tanács épületéhez sétált, a bejáratnál elgondolkozva végigjárt egy nyolcas alakú vonalat, két kézzel helyére igazította kalapját, rendbe rángatta kabátját, és nehéz sóhajjal belépett a házba.

- A hadnagynak három fia volt - jegyezte meg Bender. - Két okos és egy harmadik, aki hülye! Figyelmeztetni kellene.

- Minek? - kérdezte Balaganov. - Hadd jegyezze meg a jövőre nézve, mit jelent az egyezményt megsérteni.

- Micsoda egyezmény ez?

- Várjon csak, majd később elmondom. Már benn is van; már benn is van!

- Én irigy ember vagyok - vallotta meg Bender. - De itt semmi ok az irigységre. Látott maga valaha bikaviadalt? Jöjjön, nézzük meg. Schmidt hadnagy immár összebarátkozott két gyermeke kilépett az épület mögül, és a dolgozószoba ablakához állt.

A homályos, mosatlan ablaküveg mögött ült az elnök. Sietve írt valamit. Arca, mint mindenkié, aki ír, gondterhelt volt. Hirtelen felemelte fejét. Az ajtó szélesen kinyílt, és Panyikovszkij behatolt a szobába. Kalapját zsíros kabátjához szorította, és megállt az asztal előtt, és vastag ajkai sokáig mozogtak. Az elnök ekkor felugrott székéről, és kitátotta száját. A két barát elnyújtott ordítást hallott.

- Mindenki vissza! - kiáltotta Osztap, és magával cipelte a vörös hajú Balaganovot. A körútra futottak, és elbújtak egy fa mögött.

- Le a kalappal, várjunk fedetlen fővel - mondta Osztap -, nemsokára kihozzák a holttestet.

Nem is csalódott.

Még alig némult el az elnök dörgő és sistergő hangja, amikor az épület kapujában megjelent vagy két tucat munkatárs, Panyikovszkijt hozták. Ki a karjánál, ki a lábánál fogta.

- Az elhunyt földi maradványait hozzátartozói és barátai vitték végső nyugvóhelyére - magyarázta Osztap.

Az altisztek a lépcsőig cipelték Schmidt hadnagy harmadik és hülye gyermekét, majd különösebb sietség nélkül lóbálni kezdték a levegőben. Panyikovszkij hallgatott, és megadóan tekintett a kék égre.

- Nem túlságosan hosszú polgári gyászszertartás után... - folytatta Osztap.

Ugyanebben a pillanatban épp elegendő lendületet adtak Panyikovszkij testének, hogy az utcára hajítsák.

- ...a holttestet átadták az anyaföldnek... - fejezte be Bender. Panyikovszkij akkorát csattant a földön, mint egy béka. Gyorsan fölemelkedett, és még erősebben oldalvást hajolva, mint az előbb, valószínűtlen sebességgel végigszaladt a Fiatal Tehetségek Körútján.

- És most - szólalt meg Bender - meséljen. Hogyan sértette meg ez a féreg az egyezményt, és micsoda egyezmény ez?

 

Schmidt hadnagy harminc fia

A szorgosan eltöltött reggel elmúlt.

Bender és Balaganov, anélkül, hogy egy szót is vesztegettek volna rá, gyorsan eltávolodtak a tanács épületétől. A főutcán egy parasztszekér két széthúzott tengelyén hosszú kék sínt szállítottak.

Olyan dübörgés és csattogás töltötte be az utcát, mintha a ponyvavászon halászruhába öltözött fuvaros nem is egyetlen sínt szállított volna, hanem valami fülsiketítő óriási hangjegyeket. A napfény megtört egy kirakat üvegén, amely mögött egy tanszerüzlet szemléltető oktatásra hivatott tárgyai voltak láthatók: földgömbök, halálfejek és egy iszákos ember vidám színekben pompázó, keménypapírból készített mája felett két csontváz ölelkezett össze barátságosan. Egy bélyegző- és vésnökműhely szegényes kirakatában a legtöbb helyet kisebb zománctáblák foglalták el ilyen felírásokkal:

"Délben zárva", "Ebédidő 2-től 3-ig", "Ebédidőben zárva", vagy csak egész egyszerűen: "Zárva", "Az üzlet zárva", és végül egy nagy fekete tábla, ezzel az aranyszínű felírással: "Leltár miatt zárva." Arbatov városában nyilván ezek a rövid, de határozott szövegek örvendtek a legnagyobb keresletnek. Az élet minden egyéb megnyilatkozási formájára ez a bélyegző- és vésnökműhely csak egyetlen kis kék táblával reagált: "Ügyeletes nővér".

Azután három bolt következett, amelyben fúvós hangszereket, mandolinokat és balalajkákat árultak. A kirakatok piros vászonnal bevont állványain érctrombiták heverésztek ledéren csillogva. Különösen szép volt egy basszuskürt. Ez olyan hatalmas volt, és összegyűrődzve oly lustán sütkérezett, hogy tulajdonképpen nem is kirakatban kellett volna tartani, hanem valahol egy nagyvárosi állatkertben, az elefánt és az óriáskígyó között. Hogy azután iskolai szünnapokon a szülők odavezethessék hozzá gyermekeiket, mondván: "Látod, gyermekem, ez a basszuskürt pavilonja. A basszuskürt most éppen alszik. De ha fölébred, bizonyosan elkezd majd fújni." És hogy azután a gyermekek nagy, csodálkozó szemmel bámuljanak a csodálatos trombitára.

Más alkalommál Osztap Bender bizonyára figyelmet szentelt volna a frissen készített balalajkának, amely akkora volt, mint valami kis parasztkunyhó, ugyanígy a forró napfénytől elgörbült hanglemezeknek és doboknak, amelyeknek harcias külsejéről rögtön az juthatott eszébe a szemlélőnek, hogy az ostoba golyónál dicsőbb a szurony, Osztap Bendernek azonban e pillanatban nem volt kedve a bámészkodáshoz. Enni óhajtott.

- Maga persze az anyagi örvény szélén áll? - kérdezte Balaganovtól.

- Pénzre gondol? - kérdezte Sura: - Pénzem már egy egész hete nincs.

- Akkor ön szerencsétlenül fogja végezni, fiatalember - oktatta Bender -, mert az anyagi örvény minden örvények legmélyebbike; olyan mély, hogy akár az egész életen át zuhanhat benne az ember. No jó, ne búsuljon, én mindenesetre csőrömbe ragadtam három ebédszelvényt. A tanácselnök az első pillantásra belém szeretett.

A tejtestvéreknek azonban nem sikerült a város fejének jóságát kamatoztatniuk. "Az Egykori Ínyenchez" címzett étkezde ajtaján ugyanis rozsdával vagy hajdinakásával belepett lakat függött.

- Természetes - mondta Osztap keserűen -, sertésszelet-leltározás miatt a konyha örökre zárva. Mi is kénytelenek leszünk szegény testünket a magánvállalkozók kínzásainak kiszolgáltatni.

- A maszekok szeretik a készpénzt - vetette ellene Balaganov fakó hangon.

- Jó, jó, nem kínzom tovább. Az elnök valóságos aranyesővel árasztott el, nyolc egész rubel erejéig. De egyet jegyezzen meg, tisztelt Sura: nem vagyok hajlandó magát ingyenes ellátásban részesíteni. Minden egyes vitaminért, amellyel táplálom, egy csomó kisebb szolgálatot fogok követelni magától.

Kiderült azonban, hogy a városban nem volt semmiféle magánszektor, a fivéreknek tehát egy szövetkezeti kerthelyiségben kellett étkezniük, ahol különleges plakátok tájékoztatták a polgárokat a közétkeztetés terén bevezetett legfrissebb arbatovi újításról:

SÖRT CSAK SZAKSZERVEZETI TAGOKNAK SZOLGÁLUNK KI!

- Elégedjünk meg a kvasszal - javasolta Balaganov.

- Annál is inkább - fűzte hozzá Osztap -, mert az itteni kvaszt olyan magánvállalkozók szövetkezete készíti, amely a szovjeturalommal rokonszenvez. Most azonban meséljen, mit követett el az a gazember Panyikovszkij. Szeretek ilyen apró kis szélhámosságokról hallani.

A jóllakott Balaganov hálásan pillantott megmentőjére, és hozzáfogott jelentéséhez, amely két óra hosszat tartott, és rendkívül érdekes információkat tartalmazott.

Az emberi tevékenység minden területén különleges szervek szabályozzák a munkakeresletet és munkakínálatot.

Egy színész csak abban az esetben fog Omszkba utazni, ha pontosan megállapította, hogy ott semmiféle konkurenciától nem kell félnie, és hogy a hidegvérű szerelmes avagy a "tálalva van"-t bejelentő szerepekre semmiféle más pályázó nincs. A vasutasokról saját szervezeteik gondoskodnak, amelyek pontosan közölni szokták az újságokban, hogy munkanélküli poggyászkirakó munkások nem számíthatnak arra, hogy a szizrany-vjazmai vasútvonalon munkát találjanak, vagy azt, hogy a közép-ázsiai vasútnak négy sorompóőrre van szüksége. Egy áruszakértő hirdetést tesz közzé az újságban, és az egész ország megtudja belőle, hogy van a világon áruszakértő tízévi gyakorlattal, aki családi okból elcserélné moszkvai beosztását vidéki szolgálattal.

Minden szabályozva van, minden a világon tiszta és rendes mederben folyik tova, és pályáját a törvénnyel való teljes összhangban és ennek védelme alatt futja be.

Csak a szélhámosok ama bizonyos kategóriájának munkaterülete, akik magukat Schmidt hadnagy gyermekeinek nevezték, csak ez az egy terület volt teljesen kaotikus állapotban. Anarchia forgácsolta szét a hadnagy gyermekeinek testületét, és így hivatásukból nem húzhatták azt a hasznot, amelyet pedig kétségtelenül húzhattak volna az adminisztrátorokkal, gazdasági és társadalmi vezetőkkel, ezekkel a többnyire jóhiszemű emberekkel kötött futó ismeretség révén.

Zsarolva és koldulva vonultak át az egész országon Karl Marx álunokái, Engels nem létező unokaöccsei, Lunacsarszkij fivérei, Klara Zetkin unokatestvérei, vagy ami a legszörnyűbb, Kropotkin herceg, a híres anarchista leszármazottai.

Minszktól a Bering-szorosig és Nahicsevanytól, amely az Araksz partján fekszik, egész a Ferenc József-földig sorra járják a helybeli tanácsokat, leszállnak a vasútállomások peronján, és gondterhelten tovagurulnak a bérkocsikon honi nagyjainknak az illusztris rokonai. Sietnek. Sok a dolguk.

Egy időben azonban e furcsa piacon a kínálat túlhaladta a keresletet, minek következtében lanyhulás állott be. Érezték, hogy szükség van bizonyos reformokra. Karl Marx unokái, ugyanígy a Kropotkin-nemzetség, az Engels-rokonság és mind a többi lassan bizonyos rendszert alakítottak ki tevékenységükben, csak Schmidt hadnagy gyermekeinek a lengyel országgyűlés mintájára állandó anarchiától szétzilált, szilaj testülete nem gondolt ilyesmire. A nagy atya gyermekeinek ez a gyülekezete meglehetősen goromba és mohó volt, és állandóan akadályozták egymást zsebeik megtöltésében.

Balaganovot - aki magát a hadnagy elsőszülöttjének tekintette - a konjunktúra ilyetén alakulása komolyan nyugtalanította. Egyre gyakrabban került sor összeütközésekre szaktársaival; ezek Ukrajna termékeny talaját és a Kaukázus magaslati üdülőhelyeit, ahol hasznot hajtóan dolgozni szokott, már teljességgel letarolták.

- Szóval maga megijedt a növekvő nehézségektől? - kérdezte Osztap csúfondárosan.

Balaganov azonban nem vette észre a gúnyt. Kortyantott a lila színű kvaszból, és folytatta elbeszélését.

Csak egyetlen kivezető út képzelhető el ebben a feszült helyzetben: a konferencia. Egy egész télen át ennek az összehívásán dolgozott Balaganov. Levelezésbe bocsátkozott azokkal a versenytársaival, akiket személyesen ismert, s az ismeretleneknek Karl Marx ama unokái révén juttatta el a meghívást, akikkel útközben összeakadt. Így történt, hogy 1928 kora tavaszán végre összegyűlt Schmidt hadnagy majdnem valamennyi megállapítható gyermeke egy moszkvai kocsmában, a Szuharev-torony közelében. A gyülekezet tekintélyes volt: kitűnt, hogy Schmidt hadnagynak harminc fia van, tizennyolc évestől ötvenkét éves korig, ezenkívül négy leánya, buta, már nem túlságosan fiatal és nem túlságosan szép nőszemélyek.

Rövid bevezető beszédében Balaganov annak a reményének adott kifejezést, hogy a testvérek meg fogják érteni egymást, és végre hajlandók lesznek kidolgozni olyan egyezményt, amelynek föltétlen szükségességét maga az élet diktálja.

Balaganov terve szerint az egész Szovjetuniót, a megjelentek számát figyelembe véve, fel kell osztani harmincnégy kiaknázási területre. Minden egyes területet hosszú lejáratú kiaknázásra kapja a hadnagy egy-egy gyermeke. A testület egyetlen tagjának sincs joga túllépni a számára kijelölt határt, hogy haszonszerzés céljából idegen körzetbe hatoljon.

Ezen új munkaelvek ellen senki sem emelt kifogást, eltekintve Panyikovszkijtól, aki már akkor kijelentette, hogy egyezmény nélkül is meg fog élni. Ezzel szemben az ország felosztásánál förtelmes jelenetek játszódtak le. A magas szerződő felek már az első pillanatban a legvadabb szidalmakat szórták egymásra, és a továbbiak során már csak lealacsonyító jelzők kíséretében emlékeztek meg egymásról. Az egész veszekedés a vadászterület kisorsolása miatt volt.

Senki sem akarta vállalni az egyetemi központokat. Senkinek sem kellett a minden hájjal megkent Moszkva, Leningrád vagy Harkov.

Rossz hírük volt a távoli, homokfedte keleti vidékeknek is. Azzal vádolták meg őket, hogy arrafelé azt sem tudják, ki az a Schmidt hadnagy.

- Minket nem tesztek bolonddá! - sivította Panyikovszkij. - Adjátok nekem a középorosz lankás vidéket, akkor aláírom az egyezményt.

- Hogyan? Az egészet? - gúnyolódott Balaganov. - Ne adjuk még hozzá ráadásnak Melitopolt is? Vagy Bobrujszkot?

Ennél a szónál: "Bobrujszk", a jelenlevők vágyakozón felnyögtek. Valamennyien kijelentették, hogy ha kell, azonnal hajlandók Bobrujszkba utazni. Bobrujszk remek, magas kultúrájú helynek számított.

- Nos, hát nem éppen az egész középorosz lankás vidéket - mondta a mohó Panyikovszkij -, de legalábbis a felét. Elvégre én családapa vagyok, sőt két családom is van.

De még csak a felét sem adták neki.

Hosszas ordítozás után elhatározták, hogy a területeket sorsolás útján osztják ki. Harmincnégy kis cédulát vagdostak, és mindegyikre ráírtak egy-egy földrajzi megjelölést. A termékeny Kurszk és a kétes értékű Herszon, az alig megdolgozott Minuszinszk és a majdnem reménytelen Ashabad, aztán Kijev, Petrozavodszk és Csita - minden egyes köztársaság, minden egyes terület ott hever egy füles nyúlszőr sapkában, leendő urára várva.

A húzást diadalmas felkiáltások, tompa nyögések, dühös szidalmak kísérték.

Panyikovszkij rossz csillaga erősen érvényesült a sorsolásnál. Neki maradt a Volga-vidék. A dühtől tajtékozva csatlakozott az egyezményhez.

- Odautazom - ordította -, de figyelmeztetlek benneteket, hogy ha rosszul fogadnak, meg fogom sérteni az egyezményt, és átlépem a határt!

Balaganov, akinek Arbatov aranyat érő területe jutott osztályrészül, nyugtalankodni kezdett, és azonnal kijelentette, hogy nem fogja tűrni a kiaknázási alapelvek megsértését. Úgy-ahogy elsimították a dolgot, aztán Schmidt hadnagy harminc fia és négy lánya elszéledt, hogy mindegyik a saját munkaterületén fogjon munkához.