Kemény Simon
Így nő a dicsőség
ATHENAEUM KIADÁSA
2025.03.27.
- Szóval, ha intelligenciám nem csal és jól megértettem szavait, költő úrnak sürgősen pénzre van szüksége.
 a kiadó |
A kiadó hangjának fölénye és arcának gúnyos kifejezése összevegyült s úgy loccsant a költőre, mintha szennyes vízzel öntötték volna nyakon. De azért mégis hálásan nézett a másikra, mert kimondotta azt a szót, amit ő félve és szemérmesen kerülgetett s most már azt gondolta, hogy túlesett ennek a látogatásnak legkínosabb részén.
- Igen, pénzre van szükségem, - mondta bátrabban - édes feleségem beteg, a tüdeje nincs rendben és ha nem tudom a hegyek közé küldeni, akkor...
 a költő |
Nem bírta folytatni, nem volt rá ereje, hogy a szörnyű szót kimondja. A kiadó hatalmas tüdejét egy mély lélegzettel teleszívta levegővel, aztán kilélegzette a levegőt. Olyan volt ez, mint egy sóhaj, de azzal a gyakorlati céllal, hogyha már sóhajtani kénytelen ezért a rongyosért, egyúttal egy légzési gyakorlattal kipróbálja a maga pompás tüdejét. Jól működik-e? Meg volt elégedve, az egészséges tüdő kitűnően végezte dolgát. Ez még csak fokozta elégedett nyugalmát.
- Hát igen, - folytatta aztán teljes érdeklődéssel - ez szerencsétlenség, csaknem katasztrófa. Egy olyan fiatal, szép asszonyka... Polgári értelemben ez feltétlen a legnagyobb csapás. Ha Isten ments velem, hétköznapi szürke emberrel történne hasonló szerencsétlenség, kétségbe lennék esve. Hiába küldeném én szegény feleségemet Davosba, Tátrába, Egyiptomba, csupa remegés és aggodalom lenne az életem. Az Isten nekem nem adta meg a vigasztalódás lehetőségét, a fenséges gyönyört, hogy bánatomat valamilyen művészi formában, a szent művészet eszközeivel tudjam kifejezni s műremekkel könnyítsek magamon. Most, hogy az ön helyzetébe beleélem magamat, csak most látom, milyen szomorú sors az enyém. Én, a földön kúszó nyomorult nyárspolgár, csak pénzt tudok keresni.
Olyan részvét fogta el sajátmaga iránt, hogy nagy pápaszeme mögött élénk szemgolyói egészen elbágyadtak. Mint két öreg, beteg, szegény rokon siratták a gyengélkedő gazdag atyafit.
 a költő |
- Ön, aki költő, ebben is mennyivel szerencsésebb nálam. Az ön bajából, gondjából, szegény kis feleségének sajnálatos betegségéből költemények születnek. Versek! Az ön fényes hírnevét és irígyelt sikereit utólérhetetlenül szomorú versei alapították meg. Büszke vagyok rá, hogy én vagyok ezeknek a halhatatlan remekműveknek a kiadója. Uram, nagy érzés látni, hogy a közönség mennyire lelkesedik azokért a könyvekért, amelyeket az én vállalatom ajándékoz a piacnak. De ez nyomorult, prózai öröm, mert az élő dicsőség és a márvány halhatatlanság mégis csak az öné. Az enyém csak a rideg, a mulandó üzleti siker. A lélek gazdagsága, fensége, nagysága az öné. Kedves költőm, ön Isten kegyelméből megint gazdagabb lett. Mert kegyednek az a gazdagsága, hogy lelke tele van szomorúsággal, a saját és az egész emberiség bánatával. A szomorúság, a bánat aranybányáját hordozza ön a keblében. És - hogy az én profán, üzleti nyelvemen szóljak - ez a kimeríthetetlen aktívum most újabb kinccsel szaporodott.
Mosolyogva, jobbkezének széles gesztusával, dallamos, bókoló hangon mondta:
- A Krőzusok szerencséje! Higyje el, már alig várom az új verseket, amelyek ebből az új lelkiállapotból fognak születni. Az én költőm nagyobb és híresebb lesz, mint valaha!
 a kiadó |
- Én most családommal elutazom egy kis téli sportra Svájcba. Tudja, elrontottuk a nyarunkat. Augusztusban Lidón voltunk, de hát az rettenetes, forró fészek. Négy hétig szenvedtünk a pokoli melegben, az a kegyetlen olasz nap egészen feldúlta nőm idegeit, s engem is nagyon kimerített. És az a fárasztó élet a szállodában! A folytonos tánc, a zajos, örökké mulató társaság! Soha ne menjen oda, nem pihenés az, hanem kálvária. Pedig én a pihenést kerestem. Az önök érdekében, az én íróim érdekében. Mert az én életem, az én munkám nem a magamé. Én az önök dicsőségét kezelem, az önök halhatatlanságát adminisztrálom. Szerény uccaseprő vagyok én azon az úton, amelyen önök, lángeszű költők, a csillagok közé sétálnak. Csillagok a csillagok közé!
- Nekem, a prózai lénynek az a kötelességem, hogy józan, hideg és pihent legyek egész évben, az alkotók, az írók érdekében. Miért kell nekem sok pénzt keresnem? Kell nekem a pénz, az egyszerű, szürke embernek? Az írók miatt van szükségem a vagyonra. Azért, hogy önök biztonságban érezzék magukat a gondolatban, hogy van egy kiadójuk, aki hatalmas vagyonnal áll a hátuk mögött. Hogy önbizalmuk erősödjön, látva, hogy nem üres, haszontalan munka a versírás és az egész irodalom, hogy lássák, hogy hasznos munka az gazdasági értelemben is. Ez a jóleső meleg tudat további alkotásra ösztönzi önöket. Milyen jó érzés lehet azt tudni, hogy van egy bolond ember, aki elvégzi önök helyett a csúnya, piszkos anyagi munkát. A sáros birkózást a ronda pénzzel. Milyen szerencse, hogy van egy ilyen rajongó, aki leveszi az írók válláról ezt a megalázó szerepet. Milyen úri érzés a finnyás művésznek, hogy nem kell bepiszkítania a kezét a pénzzel! Látja, ezért kell nekem az egészségemre vigyáznom, hogy az önök szolgálatára munkaképes erőben itt maradhassak a küzdőtéren.
- Hogy én nagy házat vezetek? Hogy autón járok? Hogy reggelenkint lovagolok? Hogy délelőtt golfozok és szenvedem az úgynevezett gazdagság - ezt lenézően és gúnyosan mondotta - többi száz robotját? Nagyon jól tudom, hogy mi ennek az ára és az eredménye. Mikor családommal megjelenek a színházi páholyban s az emberek a feleségem briliánsait, prémeit és párizsi ruháit megcsodálják: akkor az ön nevét említik. Szidnak és becsmérelnek bennünket, tudom. Azt mondják, hogy a feleségem briliánsaiban az ön zseníje ragyog s gyöngysora az ön könnyeinek a fűzére. Ilyenkor szájról-szájra jár az ön dicső neve. De mikor engem gyaláznak és önt magasztalják, akkor meghallja az én nagy költőm nevét néhány szánandó, műveletlen egyén is, aki még nem ismerte ezt a nevet. Az ilyen faragatlan tuskó elszégyelli magát, kíváncsi lesz és másnap siet megvenni a nagy költő könyveit. Ime, így terjed és így nő a dicsőség.
- Én és családom, így járjuk a gazdagság kálváriáját az írók érdekében. Igy van kirakva az önök hírnevének útja az én szenvedéseimmel. Mit gondol, kell énnekem a vagyon és ez az irígyelt - megvető hangsúllyal mondta a szót - fényűzés? Szürke, falusi ember vagyok s be merem vallani, irígylem a művészek szegénységét. Szívesen cserélnék önnel, kedves barátom, higgye el. De hogyan felelnék én az irodalomtörténet ítélőszéke előtt azért a nagy bűnért, hogy tőkepénzessé züllesztettem egy isteni szavú költőt? Joggal döröghetné a fülembe a legfelsőbb bíró, hogy rosszul sáfárkodtam az ön lelkének verstermő szomorúságával. Evvel a mennyei televénnyel.
 |
- Hát inkább türelemmel viselem a keresztet, amelyet Isten a vállamra rakott. Járom a kálváriát az irodalom érdekében. Költő úr se próbáljon fellázadni a sors ellen s ne próbálja meghiúsítani a végzet rendelését most, mikor új szomorúsággal akarja önt megajándékozni. Mennyi tündöklő költemény lesz abból! Az ön gazdagsága a szomorú lélek. Mennél több benne a bánat, annál nagyobb a gazdagsága.
Ez a beszélgetés sok év múlva a pokolban folytatódott, ahová azért jutott a kiadó, mert így beszélt és így cselekedett, a költő pedig azért, mert ezt tűrte.
