Kiss Endre  

A címkék hatalma és a gondolkodás restsége

(Arcübasev: Szanyin)

2023.08.01.

 

A Szanyin végigkíséri az életemet. A gimnáziumban már foglalkoztunk vele Karinthy Így írtok ti paródia-sorozatának alapján. Szinte érthetetlen, milyen biztonsággal emeltük ki az egész műből ezt a darabot. A diszkusszióba ráadásul a párhuzamos leányosztályokból is beleszóltak, akikkel egyébként elég kevés beszélgetős kapcsolatunk volt. A Karinthy-paródia Arcübasev Sanyijának túlfokozott élet-kultusza bizonyosan rárímelt akkori legnagyobb életproblémánkra, ami így leírva szokványos kiindulás, valójában és más perspektívákból szemlélve azonban hatalmas kín volt.

Szini Gyula

 

A nemzetközi recepció már korán gondoskodott arról, hogy a Szanyin életszemlélete a szexualitás problémájára egyszerűsödjön. 1917-ben (éppen a Nyugatban) Szini Gyula ezért esik kétségbe: „A férfi nemi rabszolgaságának nagy korbácsolója, a mániákusan kékszemű Strindberg keresztülharcolt egy írói életet, míg végre olyan színházat alapíthatott, amelyben főként az ő darabjait játszották és a vállalkozás – megbukott.

 

August Strindberg

És most jön ez az orosz, ez az Arcübasev, aki a «Szanyin» című regényével talán még Tolsztojt is lesodorta a moszkvai, pétervári meg egyéb könyvpolcokról – és ugyanazt, amiért Strindberg vértanú-életet élt, fölhígítja tetszetős, pikáns flirtek formájában, megtetézi egy moziszerű ötödik felvonással, amelyben a nyílt színen mindenféle bracchium esik meg egy kacér nővel: és a közönség betódul a komédiába. Szegény Strindberg! Hiába élt, mert neki sohasem jutott volna eszébe, hogy idegeket és érzékeket csiklandó jelenetekkel mézelje be azt a lépesvesszőt, amelyre oly nehezen ragad rá az ökörszem.” (Nyugat, 1917/19.)

Lev Tolsztoj

A regény utóélete tehát a Karinthy-Szini vonalon emelte hírhedtté a Szanyint, a mi kamasz-recepciónk tehát tipikusnak volt nevezhető. A Szanyin azonban később is velem maradt, elsősorban azért, mert valamilyen, sokáig nem tisztázott, intellektuális különlegességének is tudomására jutottam. Megjegyeztem a róla olvasott utalásokat, kialakult egy képem egy szexuális forradalomról Oroszországban 1914 előtt, eszembe jutottak Alekszej Tolsztoj Golgotájának bevezető értelmiségi jelenetei.

 

Legtöbbet az orosz értelmiségről harminc éves koromig egyébként a II. Internacionálé és a Die Neue Zeit kutatása közben tudtam meg. A Die Neue Zeit olthatatlan étvággyal foglalkozott a korabeli orosz szellemi élet legapróbb részleteivel is, s most már azt is tudom, hogy az orosz bolsevikok és szocialisták a maguk eredeti nevén vagy álnéven ugyancsak rengeteget írtak ebbe a lapba, mi több, a Die Neue Zeitet egymás közötti emigráns kommunikációjuk céljaira is felhasználták.

 

Friedrich Nietzsche

A Szanyin végigkísérte az életemet. Ezért gondolkodás nélkül megvettem a hetvenes években a Múzeum körúti antikváriumban. Németül, gót betűkkel. 2023 elején egy korábbi hullám után, amikor a Siegfried Kracauerbe belevetített „primérimpulzusok” problémáján gondolkodtam, újabb pszichológiai érdeklődés kezdett foglalkoztatni, természetesen ez is inkább filozófiai, kategorizálási probléma volt. Az alapkérdés az volt (családi hátterű kialakulását leírtam egy külön ezzel foglalkozó Naplóregény-fejezetben), hogy eltűnt a pszichológiai érdeklődésből, a pszichológiai nyelvből majd a köznyelvből az „ösztön” fogalmának használata. Mivel egy sor olyam dologgal foglalkoztam (például a janzenizmus és a kegyelem problémájának az eredeti megfogalmazása vagy Nietzsche harmadik korszaka), amelyekben ez a probléma nagyon lényeges volt, ezen a hiányon rögtön elcsodálkoztam.

E hiány dimenzióit rögtön ki is vetítettem egy olyan valóságra, amelynek értelmiségi kutatói kihagyják gondolataikból az ösztönt, és emiatt vakká válnak annak minden megjelenése és következménye előtt is. Néhány hétig úgy jöttem-mentem a világban, mint aki rögtönzések formájában felméri azt a társadalmat, amely számára ösztönök nem léteznek. Nem jók vagy nem rosszak, de nincsenek. Közel negyven év közös sivatagi vándorlás után éppen abban a pillanatban esett tekintetem a könyvespolcon a Szanyinra, amikor ez a probléma a tetőponton volt. Napnál világosabb lett, hogy éppen most különlegesen elmélyült olvasással fogom megismerni ezt a művet.

 

A Szanyin igen jól megírt modern nagyregény, a regény történelmének egy különleges pillanatában. Az akkori (1907-es) modernség igen sok indíttatását felveszi magába, de még távol áll tőle a húszas évek elején induló modern regény sokféle avantgardisztikus sajátossága (amelyek a polihisztorikus regényben érik el végső kiteljesedésüket). Igen olvasmányosan, igen szellősen, igen jól szerkesztetten megírt mű. Általában jók a jelenetezései, öt-hat embert jól követhetően mozgat egy jelenetben. Az alakok szellemi arculata jól megrajzolt, a fiatal férfiak majdnem mind a forradalmiság határán járnak. Vagy készülnek, vagy már benne vannak vagy éppen már egzisztenciálisan a forradalmiságot is értelmetlennek találják (vagy, mint éppen Szanyin, csak egy előítéletek nélküli szabadságot tudnak elképzelni). Az intenzív gondolkodási folyamatok tökéletesen kibontakozhatnak az elegáns és szellős realizmus keretei között.

De Arcübasev ért a természethez is, szépek a természetben járó és gondolkodó ember harmóniájának felmutatása a természettel, intim hangulatok ezek, olyanok, amelyeket Broch például már tovább tud fejleszteni a „nappali álom” vagy az alvajárás lélektanába. Arcübasev kiemelkedő művészi képessége a döntő jelentőségű hosszú jelenetek felépítése egy laza epika szövetében, két három ilyen dramaturgiailag is katartikus jelenete ismét magasabb szintre emeli az amúgy is egyenletesen magas színvonalú regényt. Ezek a nagyjelenetek hatalmas katarzisokhoz vezetnek, de úgy, hogy az egész megközelítés nem a színházi gondolkodás átültetése az epikába (bár abban mindenképpen játszhatott szerepet, hogy sikeresen ültethették át színpadi művé).

 

A Szanyin vérgőzös erotikus túlfűtöttségének, pornográf hírének nyomát sem találtam a regényben. Nem stilárisan, de a probléma kifejtésében a Szanyin az 1914 előtti Bródy, Kóbor vagy Molnár Ferenc szintjén áll (külön irónia, hogy a súlyosan weiningeriánus Karinthy poentírozza ki az erotomániát, igaz, más modernista attitűdökkel együtt).

 

A regénynek természetesen témája a szerelem és a szexualitás, elsősorban az új gondolkodásmódokkal és életfelfogásokkal összekapcsolódva. Az érzékiségnek ez a tudatossága az egyes alakok regénybeli megjelenését is átszövi, a fiatal női szereplők is átélik ezt a problémát. Mindent egybevéve azonban mindez nem több, mint nyitott és reális ábrázolása az európai modernség egy korszakának, amit számtalan más forrásból is tanulmányozhatunk. Ha még ennyi sem jelenne meg a szereplők életvilágában az érzékiségből, minden további nélkül még meg is vádolhatnánk az írót, hogy célzatos engedményeket tett a cenzúrának, amellyel egyébként korábban már igen súlyos károkkal járó összetűzése is volt.

 

Három ok húzódhat meg e hamis hírnév kialakulása mögött. Az első a német fordítással kapcsolatos betiltás és bírósági hercehurca, ami természetesen nyomban akkora nyilvánosságot kapott, hogy a szemfüles német kiadó nyolcvan (!) lapos összeállítást közölt a regény német kiadásának bevezetőjeként, ebben részben a bíróság megnyilvánulásait, részben a felkért szakértők többnyire a regény szempontjából (természetesen!) pozitív állásfoglalásait publikálja. A másik ok Szanyin alakja, mint valódi főszereplőjéé, akit paródiájában Karinthy, egyébként a paródia szellemének tökéletesen megfelelően, túlrajzolt. Egy ideig még az is megfordult a fejemben, hogy Karinthy a regényt egészében nem, csak a regénnyel kapcsolatos bírósági anyag összeállítását olvasta, de a paródia többszörös újraolvasásának részletgazdagsága mégis meggyőzött arról, hogy bizonyosan alaposan ismerte a regényt.

Szanyin ugyan valóban a szabad szerelmet hirdeti, mindenféle korlátozás nélkül, de ezt egyrészt egy koherensen összefüggő teljes világnézet magabiztos egészéből kinézve teszi (s még csak nem is feltétlenül a szerelem a modern egzisztencia szanyini felfogásának legdöntőbb eleme). Másrészt –legalábbis a regényben - Szanyin a maga határtalan szerelmi szabadság-ideológiáját csak hirdeti, s csak íróilag gondosan kidolgozott kivételes véletlenek alkalmával gyakorolja. A szabadság rendíthetetlen hősére a regény valóságos világában a sorsszerű emberi tökéletlenségek katasztrofikus következményeinek elhárítása hárul. Ő is úgy jár, mint Mefisztó vagy Lucifer, ő is harsányan hirdeti a rosszat, hogy azután kelletlenül vagy éppen fogcsikorgatva mégis mindig csak a jót tegye.

A harmadik ok az egyetlen (!) valóságos libertinus lehetne, egy Pétervárról a „vidék”-re látogató öreg és jellegtelen „szabadoskodó”, aki a regény félreérthetetlen ábrázolásában ráadásul inkább komikus is, mint diabolikus. Ő társaságban valóban szívesen értekezik arról, milyen vágyakat keltenek benne a fiatal „vidéki” nők. S jóllehet a nagyregények elméleti értelmezésekor valóban sokszor megesik, hogy valamilyen célzatosságtól vezettetve egy-egy közepes jelentőségű regényhőst emelnek főszereplővé, ilyen melléfogás ezzel az inkább sajnálatraméltó és minden szempontból kellemetlen nagyvárosi libertinussal ebben a regényben nem eshet meg.

 

A regényre tapadt szélsőséges szexuál-intellektuális provokáció imázsa tehát nem állja meg a helyét. Az előzőekben megpróbálkoztunk a legfontosabb lehetséges magyarázó gondolattal. Természetesen más hasonló magyarázó ötletek is elképzelhetőek. A Szanyin  emiatt azonban mindenképpen negatív precedens. Példája memento kell hogy legyen arról, hogy akár még a legelterjedtebbnek számító ítéletek sem feltétlenül megalapozottak.

 

Az író „eredeti” célját nem neveznénk elsődlegesen művészinek, hiszen elsődleges szándéka egy szélesnek szánt társadalomkép volt. A XIX. századi nagy regények, s közöttük természetesen a korábbi orosz regények koncepciójának felelt meg, a regény a társadalom teljes gondolkodási és érzelmi életét hivatott életre kelteni, egészében értelmezni és újjáértelmezni. Ez az összevetés rögtön még viszonylagosabbá is teheti az elterjedt bélyeg érvényességét. Ez a város az 1900-es évek Oroszországának kiváló leírása, emiatt minden, ami pszichológiai (vagy szexuális) lenne, nem is lehetne önálló téma, minden egy jól megkomponált társadalomkép szerves része.

 

A társadalomkép megkomponálásának részletei vezetnek a regény igazi specifikumához. Arcübasev ugyanis ritka és tapintatos tiszteletadást teljesít az őt megelőző orosz írókkal szemben. Ennek a tiszteletadásnak megvannak a maga konkrét tárgyi bizonyítékai, már csak azért is, mert az orosz történelem és az orosz társadalom hasonló problémái foglalkoztatták a nagy elődöket is. Ez azonban csak az összefüggés kevésbé lényeges része. Az író igazi vezető tulajdonsága az, hogy regénypoétikailag is tapintatos és elegáns utalásokat tesz korábbi nagy művekre. A botrányhősből hálás tanítvány válik.

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij

A regény alapvíziója Dosztojevszkij Ördögökjére emlékeztet, természetesen azzal az elmozdulással, hogy az, ami harminc évvel azelőtt a forradalmi ifjúság köreiben sokszoros határhelyzeteken keresztül megvalósuló hajmeresztően kivételes szituációnak számított, az ebben a korban már régen nem csak szélsőséges politizáló fiatalok gondolati problémája, de már mélyen behatolt a polgárság soraiba is. Ami egykor szélsőségesen szubverzív eszme volt, a későbbi fiatalok számára közös téma, közös egzisztenciális kihívás, amely elől nemcsak nem akartak elbújni, de amelynek alternatíváit már egzisztenciálisan is végig kellett gondolniuk. A regény dosztojevszkiji alapszerkezetének érzékelése igen nagymértékben annak függvénye, hogy az olvasói értelmezés mennyire érzékeli ezt a háttér-mozzanatot.

Egyforma eséllyel lehet ezért a regényt Dosztojevszkij egy késői fejezetének, de mint egy Dosztojevszkijtől érdemileg független regényt is olvasni. A Dosztojevszkij-alapzat része például, hogy ebben a társadalomképben két (!) filozófiai eredetű öngyilkosságot is elkövetnek. Az egyik egy jóakaratú zsidó polgár, érzékeny kisember, aki minden erejével szeretné segíteni a városban nyáron összetalálkozó társaság tagjait (akik szemében is az orosz társadalom egészét képviselik). Szeretné, hogy vitáikban megtalálják a közös kivezető utat. S miután több ízben is szenvedő tanúja lesz annak, hogy ez a társaság sem egymással nem találja meg a szót, sem pedig az egész társadalom előtt álló kiutat nem találja, váratlanul, de korántsem érthetetlenül, véget vet életének.

Joseph Roth

Titokzatos vonása ennek a szereplőnek, hogy nevét (Szolovejcsik) nem sokkal később Joseph Roth intenziven felhasználja a maga galíciai regényeiben. A másik filozófiai öngyilkosság egy olyan fiatalember életének vet véget, aki már tagja a forradalmi mozgalomnak, de véglegesen még nem kötelezte el magát. A legmélyebb kétségeket szenvedi el abban a kérdésben is, hogy az elképzelhető forradalom egyáltalán alkalmas lehet-e arra, hogy az emberi lét értelmét önmagában kiteljesítse. Ő e kételyek között lesz öngyilkos. A regény a cselekménybe beágyazva (újabb bravúr!) nyitva hagyja az öngyilkosság egyértelmű tudatosságának a tényét, hiszen ugyanez a fiatalember korábban egyszer már szerencsejátékot játszott a töltött revolverrel, ami akkor nem sült el.

Az ilyen játék az öngyilkossággal minden látható írói szándékosság nélkül is pontosan fejezi ki a fiatal ember nem kóros, de feltartóztathatatlan, és ami még fontosabb, gyógyíthatatlan, egzisztenciális kételkedését. Ő egyike lehet azoknak a hősöknek, akiknél az egzisztenciális alapú öngyilkosság valóban problémátlanul természetes magatartás. Mindezt Arcübasev még megtetézi azzal, hogy az alak problematikájának lényegét átülteti a végső tett cselekvésébe. A fiatalember ugyanazzal a programozott véletlenszerűséggel öli meg magát, mint amilyen programozott véletlenszerűséggel hányódott cselekvés és szkepszis között. Az, hogy a fiatalember véletlenül főbe lövi magát, a legnagyobb mértékben szükségszerű lesz.

A regény dosztojevszkiji alaprétege az Ördögök világa, az azóta négy évtized távlatában tehát már nagy mértékben módosult. Mind a terror, mind a forradalom eszméi hétköznapivá váltak, nem feszítették már a tudattalant ismeretlen ösztönenergiákkal, nem kecsegtettek azoknak a tabuknak a széttörésével, amelyeket a modernizáció addig még nem tudott széttörni. Majdnem az összes fiatalembert már sokszorosan elérték a forradalom és terror eszméi. Ezek az eszmék nem veszítették el erejüket, de elveszítették a beléjük vetett ellenállhatatlan és alternativátlan hit erejét. Relativizálódtak, ami általános történeti tapasztalat is lehet a forradalom előtti Oroszország megítélésében.

Az orosz típusú forradalmiság a Szanyinban éppen, hogy már nem a terrorizmus, de a kétely médiumában realizálódik. Ez a regény legfontosabb üzenete, amit egy olyan, immár tisztán formációelméleti tudományos kutatáshoz is vezet, amely megpróbálná elvégezni annak a finom vizsgálatát, vajon mit is jelentett a valódi orosz forradalom számára, hogy megelőzte egy ennyire mély szkepszis. Az, hogy egy teljes szexuális forradalom is megelőzte volna a valódi forradalmat, lehetséges, de nem annyira biztos, mint a szkepticizmus forradalma. Mindkét összevetés nagy eredményeket ígér.

 A forradalom és terrorba vetet hit viszonylagossá válása helyet adott más gondolatrendszereknek is az eszmék versenyében. Ezek a gondolatrendszerek nagy részben Tolsztoj és Nietzsche nevéhez köthetőek. A regény kitűnően mutatja a századforduló világnézeti harcainak valóságos anatómiáját. Mivel nem eszmetörténeti feladatot tűztünk ki, csak utalnánk arra, hogy ez vezet a regényben Tolsztojon keresztül a kereszténység felértékelődéséhez is. Ez az a pillanat, amikor az erőszakos forradalom és a keresztény felebaráti szeretet egyenrangú alternatívát jelentenek, ami Tolsztoj irodalmi jelenlétét is megnöveli.

Az író sok mindent átvesz a Háború és béke technikájából, az egymásra sokban hasonlító, közel álló fiatalemberek egymásnak feszülő vitáiból. Átvesz ismert irodalmi utalásokat, mint például egy vadász jelenetet, regénytechnikailag a társadalmi csoportok mozgatását kiválóan megrajzolt helyzetekkel. Natasa Rosztova és Anatolij Kuragin történetére is keletkezik utalás. A regénybe foglalt tolsztoji dimenzió mutatja, hogy:az élet tolsztoji gazdasága és természetessége nem segíti elő e társadalom eligazodását az előttük álló világnézetileg megfogalmazható alternatívákban. Az orosz élet teljes és gazdag, miközben a fiataloknak világos változások kellenének. A változások azonban nem a valóságos életből származnak, nem is csak az emberek valóságos problémáiból, de abból a tudatból, hogy gazdag életük kikerülhetetlen változások előtt áll. A változás nem belülről következik el, nem is kívülről, de egy jövendő külső világ tudatából.

Ivan Szergejevics Turgenyev

Csattanós meglepetés, hogy a szerző differenciált és körkörös tiszteletadása az orosz irodalom nagyjai előtt végül Turgenyevhez való viszonyában csúcsosodik ki. Ez a tény két összefüggésben is nagy figyelmet érdemel. Az író személyes szintjén azért, mert az egész rendelkezésre álló hatalmas anyagból Turgenyev választása minden, csak nem gyakori vagy tipikus. E választás másik oldala történeti és elméleti. Turgenyev választása az orosz modernizáció leglényegesebb kérdéseiben való állásfoglalás is. Politikává transzponálható értelmezés, konstrukció és dekonstrukció egyszerre. A Szanyin az 1900-as orosz társadalom reprezentatív látlelete, s maga a látlelet mindenekelőtt Turgenyev Apák és fiúkjának, illetve Bazarov problematikájának Szanyinra való átvitele.

Turgenyev és Arcübasev közös álláspontjában feltűnik az átütő, kissé hideg racionalitás, az orosz viszonyok automatikusan indulatokat és érzelmeket keltő sajátosságainak tagadása. A két főhős, Bazarov és Szanyin számára minden társadalom egyforma. Természetesen elfogadható, hogy valaki azt gondolja, miszerint az orosz társadalom nehezebb helyzetben van, mint a fejlett nyugati társadalmak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy emiatt az orosz társadalmat különleges társadalomnak kellene tekinteni. Ez a vonás tehát a maga pozitív lényeglátásában szinte reduktívnak látszik az orosz történelmet és társadalmat körülvevő vélt vagy valóságos komplexitások tűzijátékszerű kavalkádjában.

Ugyanakkor egy másik reduktívnak tűnő pozitív lényeglátás is jellemzi mind Bazarovot, mind pedig Szanyint. Ez az aktuális egzisztenciális dimenzió teljes hiánya. Ez nem azt jelenti, hogy a hősök érett attitűdjét ne előzte volna meg egzisztenciális útkeresések hosszú korszaka, ebből azonban regénybeli életük kiforrott korszakára már nem marad semmi. Ebben is erősen különböznek mind a kor irodalmi típusaitól, mind a kor más úton azonosítható valóságos társadalmi attitűdjeitől. Láttuk, hogy a regény fiatal embereinek döntő problematikája egzisztenciális.

Azt is láttuk, hogyan tolódott el a protagonisták egzisztenciális problematikájának színképe Dosztojevszkij és Arcübasev között. Maguk a főszereplők, Bazarov és Szanyin, állandóan változó tükrei mások egzisztenciális problematikájának, s ez nemcsak regénybeli helyüket határozza meg, de társadalmi mintává is emeli őket. És ezeken a társadalmi mintákon keresztül rajzolható meg Turgenyev és Arcübasev konkrét véleménye is az orosz történelem közeljövőjéről.

Kettős, reduktívnak látszó, de végső eredményként megjelenő, kiharcolt pozitivitás jellemzi ezeket a regényeket és ezeket a szereplőket. Az orosz társadalom nem különleges társadalom, még ha egy sor összefüggésben sok más társadalomtól különbözik is. Az orosz társadalom nem teszi kötelezővé az egzisztenciális útkeresés kényszeres permanenciáját, de minden további nélkül lehetővé tesz önmaga lábán megálló pozitív attitűdöket. Bazarov és Szanyin személyisége ezért rendkívüli módon hasonlít is egymásra.

Mindkettőnek megvan az általuk megismert objektív valóságra felépített teljes világképe, s a legkevésbé sem esik nehezükre, hogy az erre az objektív világképre alapított teljes magatartást a valóságban a legnagyobb természetességgel meg is valósítsák. Eszmetörténetileg érdekes, hogy az objektív valóságszemlélet immanensen anti-metafizikus és kriticista jellege Bazarovnál elsősorban a kor természettudományi materializmusán, Szanyinnál mások mellett elsősorban Nietzschén alapul. S ezek a viszonyok nem felszínesek. A redukcionistának tűnően objektív világképek valóban objektívek, mélyre eresztik gyökereiket a megismerhető valóság talajába.

Mindkét regényben a társadalmi színpad hősei szélsőségesek, esetleg forradalmárok vagy anarchisták. És éppen Bazarov és Szanyin saját regénybeli társadalmukhoz fűződő valóságos viszonya igazithat el minket a két regény mélyebb értelmezésében. Arra jutottunk, hogy az orosz társadalom nem különleges társadalom, az egzisztenciális problematika nem szükségszerű. Fel kell tűnnie ekkor már, hogy a viszonyok gyökeres kifordultságáról van szó. Rá kell jönnünk, a két regény közös világképében a normalitás tűnik különcségnek, amíg a különösség van beállítva normalitásnak. Az orosz társadalom különös mivoltának tagadása, illetve az öncélú/önelvű egzisztenciális problematika szükségszerűségének hiánya eredendően a normalitás álláspontja kell, hogy legyen. De ez az álláspont nem a „normális” szereplők „átlagos” álláspontja. A normalitás álláspontját a magányos filozófusok vallják, a lélektani és társadalmi különösség álláspontját a társadalom elsöprő többsége.

A normális különös, a különös válik normálissá. És ez adja a Szanyin társadalom-értelmezésének mélyebb szintjét. Első megközelítésre a dolgok természetes rendjének tartanánk a párhuzamos szereplők mély egzisztenciális beágyazását, és különös sajátosságként értelmeznénk Szanyin világosan kifejtett, konkrét, antimetafizikus metafizikáját. De ez a látszat csak látszat. A Szanyin társadalmát két, egymástól alig megkülönböztethető differencia osztja ketté. Az egyik maga a gondolkodási folyamat. Nem akarjuk összehasonlítani a nemzedéktárs fiatalemberek gazdag világképeit, mégis egyértelmű, hogy kevesen mennek el a gondolkodásban olyan végeredményekig, mint Szanyin.

A regényben persze találunk nem is kevés olyan egzisztenciálisan vívódó alakot, akik vívódásaik bizonyos pontjain közel kerülnek Szanyin gondolkodásához. Gondolkodásuk egésze azonban egyáltalán nem jut el a következetességnek Szanyin által képviselt szintjére. Ez nem intellektuális különbség, de a gondolkodás szigorúságának kérdése. Azonban még a gondolkodás következetessége is csak a dolog egyik oldala. Mert Szanyin (éppen, mint előtte Bazarov) úgy is él, ahogy gondolkodik. És ez a mozzanat az, ami igazán forradalmivá teszi őket. Mind a két regény mutatja, hogy az orosz társadalomban nem a gondolkodás bátorsága a döntő, hanem a gondolkodásnak megfelelő élet-kialakítása. Az élet bátorsága az, ami forradalmárrá teszi Bazarovot és Szanyint.

A valódi forradalmárság a gondolatoknak megfelelő élet. A regény valósága azonban az, hogy a regény szavatolt forradalmisága megmarad a gondolatok immár mindenoldalú forradalmiságánál, még a forradalmi gondolatok elleni forradalmiságnál is. Eközben a gondolatoknak semmiféle áttétele nincs a hősök valóságos életvezetéséhez. Ez súlyos látlelet az orosz társadalomról. Így válik a normalitásból, sőt, az optimumból különcség.

S még a regény végső megoldása is remek. Az optimum (Szanyin) megelégeli az ideológiai körforgásokból kijegecesedő állandó egzisztenciális kényszerek papagájszerű örök visszatérését. Váratlanul vonatra száll, és eltűnik a valóság ismeretlenségébe. Nem az ismeretlen valóságba, de a valóság ismeretlen tájaira.

2023. július