OKOSKODÁS

Kiss Endre     

A helyzet viharai és a béke logikája

Új Egyenlítő, 2013. május 3.

2024.06.11.

 

Megtisztelő felkérésnek teszek eleget, amikor néhány reflexiót fűzök Langer Ármin írásához „Egy baloldali zsidó fiatal kérdései”). Igen rossz magyarsággal kifejezve a mai Izrael összes problémája történelmi korszakokon átívelően „feltotalizálódik”, a világpolitika első számú témáinak egyike, történelmi összetevői ugyancsak galaktikus nagyságrendűek Ha mérlegeljük egy kutató lehetőségeit e probléma átfogó részleteinek kutatásában, szembesülhetünk azzal, mekkora hátrányban van a tudomány nehéztüzérsége a médiavilág könnyűlovasságával szemben.


Langer Ármin

 

Langer Ármin személyes és rokonszenves érveléssel foglalja össze a mai baloldali fiatal értelmiség (zsidó és nem-zsidó intelligencia egyaránt) nézeteit a mai Izraelről. Írása névjegy, amit Berlinből küld Budapestre.

 

 

A mai magyar sajtóban kivételes ez a friss, európai hang (ettől önmagában még persze nem biztos, hogy igaza is van). Üdítően távol áll tőle a nyomott magyar átlaghangulat, amely ugyan nem hiszi el a propagandakiadványait Európa éltetésével záró, Európa hanyatlását mégis minden műsorsávban kihirdető kormányszöveget, mégsem tud teljesen elzárkózni az elől, hiszen tele van Európa-frusztrációval (a jó modor azt követeli, hogy ennek valóságtartalmára most ne kérdezzünk rá). Langer Ármin terápikus türelemmel tekint a rögeszméi között hánykódó magyar társadalomra, írása emiatt szinte még a konkrét témától függetlenül is érdekes. A természetes baloldaliság megejtő egy országban, ahol a nem-létező kommunizmus még naponta fel tudja ajzani a jobboldali zsigereket, miközben a baloldaliak inkább a termálfürdők (lám, itt a magyar vízmegosztás problémája!) iránt érdeklődnek. Mindenesetre Langer behozta a magyar sajtóba a nyugati nagyvárosok fiatal értelmiségének emberi tónusát az érdektelen és alibiző politikai álprofesszionalizmus éles kontrasztjaként.

 

Négy nagy kérdésünk egyben a mai Izrael problémáinak négy szintjét is jelenti. Mint négy eltérő szint, a közelmúlt történelmének is eltérő korszakaira terjed ki. Az egyes szinteken gyakran egymástól eltérő igazságok is érvényben vannak, miközben szintre lehetetlen egyformán reprezentálni mind a négy probléma következményeit egy-egy konkrét kérdésben.

 

Az első szint a történelem 1945 utáni kibontakozása a jobb- és a baloldal változatos politikai küzdelmében. Erre a gigászi küzdelemre a kettéosztott világban elegendő csak emlékeztetni, a maga módján mindenesetre Izrael is bejárta az utat a kibbucokra épülő baloldali-balszimpatizáns időktől a neoliberális-monetarista jobboldaliság korszakáig, miközben állásfoglalása e nagy hitvitában nemzetközi összefüggésben mindenkor kivételesen is értékes volt. Nem foglalható szimpla modellbe az a verseny, ami Izrael lelkéért folyt. Franz Joseph (ha nem is Első Ferenc József, de az ötvenes-hatvanas években még bőven szélsőségesnek és imperialistának számító modern bajor provincialista) Strauss már igen korán különleges gazdasági és technikai kedvezményekben részesítette Izrael felépítését. Izraelnek így különleges legitimáló, igazságosztó szerepe alakult ki a baloldaliságtól a jobboldaliságba való átmenet nagy világhatalmi birkózásában, ez egyértelműen világpolitikai szerep volt, s még csak nem is érintkezik feltétlenül egy-egy korszak megoldandó konkrét nehézségeivel. 1945 után Izrael a baloldalnak lett volna természetes szövetségese, amit azután súlyosan megterhelt az egykori Szovjetunió pangásának sajátos brezsnyevi antiszemitizmusa, hogy a már felgyorsuló jobboldalra húzó zsidó identitáscsere a búcsú megkönnyítése érdekében már olyan eszközöket is igénybe vegyen, mint a fiatal Marx antiszemitizmusának feltevése. Langer Ármin sok élő részlettel mutatja fel ennek az átalakulásnak a befejezett tényét.

 

A mai Izrael-világ-viszony második szintjét 1968, azaz az Új Baloldal megjelenése jelentette. A nyugati gondolkodásnak ez a nagy megújulása sajátos, akaratlan konfrontációt hozott létre Izrael életében. Izrael bevonódott a szimbolikus és a valóságos politika meg nem oldott dilemmájába, ami a zsidó-problémában ugyanúgy utolérte az újbaloldalt, mint a terrorizmus a Baader-Meinhof-csoport ügyében. A szimbolikusnak induló erőszak valóságossá vált, ami rövid úton kriminalizálta is az Új Baloldalt. Ehhez hajszálra hasonló módon csapott át gyakran antiszemitizmusba a hatvannyolcasok értékalapon vállalt szolidaritása a harmadik világ népeivel. Természetesen mindenkinek, így Izraelnek is látnia lehetett volna e két egymástól eltérő réteget: lehet tisztelni az elnyomottakkal való szolidaritást általában, és nem ellenségnek tekinteni annak képviselőit (Langer Ármin mondataiban éppen egy ilyen magatartás jelenik meg). De az is igaz, hogy az Új Baloldal képviselői sem tudtak mindig ellenállni a számukra egyre kevesebb kérdésben lehetséges generális kritika csábításának, ilyen vagy olyan szirénhangokra nem egy jeles vezető újbaloldali vált prominens antiszemitává. A szimbolikus tér privilegizált miliőjét elhagyva rendre betör a valóság, és jogait kezdi követelni. Az újbaloldali szürkeállomány gondolhatott volna arra, hogy az antiszemita olyan szenvedélybeteg, akinek a legkisebb dózis is elég abból a mákonyból, amit a zsidók által elkövetett visszásságok híre jelent.

 

A mai helyzet harmadik szintje egy ma különösen is aktuális probléma, az állam és az egyház szétválasztásának kérdése Izraelben. Ez közvetlenül nem is kapcsolódik az izraeli-palesztin-együttéléshez. Másrészt kellő alapos előmunkálatok és megfelelő forgatókönyvek hiányában tanácstalannak hat, ha ma valaki abban az értelemben beszél állam és egyház szétválasztásáról, ahogy az a tizenkilencedik századi Európájában végbement. De másutt is vannak ilyen érthetetlen analógiák a napi politikai diszkusszióban. Mindenki tudta például, hogy Magyarország nem Amerika. 1989-ban azonban az egész politikai osztály a kétely legcsekélyebb jele nélkül vette át az amerikai-neoliberális szervezeti és intézményrendszert. Ugyanígy mindenki tudja, hogy Izrael történelmi fejlődése rendkívül sajátos (Moses Hess például „történetvallás”-nak nevezte a zsidó vallást, amivel egyben szembe is állította azt minden más religióval). Hogy is lehetne elképzelni az állam és egyház szokványos elválasztását ilyen különleges múlttal és intézményekkel? Politika és történelem újra összekeveredik. A történelmi megoldásról elképzelések sincsenek, a politikai érdekek már ma is eltérőek. Langer Ármin óhatatlanul is naivnak látszik, amikor egyszerű gesztussal rámutat állam és egyház viszonyának különlegességére. Igazából egy mai Moses Hess vagy Theodor Herzl (vagy akár Martin Buber) lenne elengedhetetlen e kérdés távlatos feltevésére.

 

A helyzet negyedik szintje végül a palesztinokkal való együttélés. A helyzet látszólag alig megoldható nehézségének dimenzióit jelzi, hogy a palesztinok egy hatalmas arab világnak is részei, amelyről általánosságban egy sor, egymással összeegyeztethetetlen elméletet is fel lehet mondani. A számos lehetséges általános tézis helyett abból indulnánk ki, hogy Izrael sokat tett is a palesztinokért, lehet, hogy mindig nem elégséges, de semmiképpen sem lebecsülendő nagyságrendben. Langer Ármin részletes utalásokat tesz az együttélés uralkodó attitűdjeiről, ellentmondásairól, a remények és csalódások váltakozásáról. A magunk részéről egy szerkezeti okot látunk meghatározónak, ami nem közel-keleti specialitás, mélyen benne volt az európai történelemben, benne van még ma is. Ez a szerkezeti sajátosság magának annak a nemzeti szembenállásnak a ténye, ahol az egyik oldalon korszakok óta létezik kiépített államapparátus, erőszakszervezet, hatalommegosztás, a másik oldalon pedig még az államalapítás előtt állnak, itt jórészt fél- vagy illegális mozgalmak dominálnak, akik között rendre belső hatalmi harc is dúl. Az állam és a mozgalom, a bevégzett és a még el nem kezdett államalapítás aszimmetriájában látjuk a probléma igazi lényegét.

 

Éppen az tehát az igazi probléma, amit Langer Ármin nem lát annak. Az, hogy a támadások „manapság már kizárólag a kormányzattól függetlenül működő terrorista sejtek akciói”. Amit Langer erkölcsileg biztatónak lát (lehet, hogy annyiban valóban az is, hogy előrehaladtak a palesztin politika integrációs folyamatai), politikailag és pragmatikusan még mindig az igazi megoldandó probléma!

 

Az aszimmetriára kell visszatérnünk. Az izraeli kormány olyan partnert szeretne, ami úgy kontrollálja az ő palesztinjait, amennyire ő a zsidó állampolgárokat. Az elmúlt két évtized erről szólt. A független, egy kormányzattól független bomba is bomba. Gavrilo Princip árnyai élednek újjá, a békéhez és bizalomhoz nemcsak jóakarat, de stabil intézmények is szükségesek. Ettől még a palesztinok absztrakt értelemben nem rosszak vagy bűnösek, az izraeliek ettől még nem válnak jobbakká. Mégis ez a kulcskérdés. A palesztinok számára, ha akarjuk könnyen megoldható, ha akarjuk, reménytelen. Bizonyosan ez lenne Izrael számára a döntő fordulat, az inga beindulásának pillanata a másik irányba.

 

Ezért nincs a helyzetnek rövidtávú megoldása. Sőt, az elmúlt két évtized azt bizonyította, hogy a közeli remények meghiúsulása akár mélyebb kiábrándulást is okozhat, mint a történelmi középtávúság szívós kitartása. A palesztin társadalom nem tehető közvetlenül felelőssé azért, mert nincs egy a teljes helyzetet ellenőrizni tudó palesztin kormány, amelyikkel Izraelnek meg lehet állapodni (a közvetett felelősség a történelem ítélőszéke előtt dől majd el, ha Bibó Istvánnak e térségben is igaza van, az ő közösségüknek is meg kell oldaniuk saját problémáikat). Az izraeliek nem tehetők felelőssé azért, mert rendkívüli erőfeszítésekkel képesek csak viselni a hétköznapi lét fenyegetettségét, a békefolyamat stagnálását. Sajnálhatjuk a szenvedőket mindkét oldalon, gondolhatjuk úgy, hogy egy-egy támadás, vagy visszacsapás aránytalan volt. De nem itt dőlnek el a dolgok.

 

Az európai jobboldaliság trendjébe való beilleszkedés (azért mi sem panaszkodhatunk!), az újbaloldallal való szembenállás, az ennek következményeként létrejövő eltávolodás a nyugat-európai értelmiség gondolkodásától, de az állam és egyház elválasztásának kérdése is meghatározó, mind beépülnek ebbe az egy alapkérdésbe. A tartós megállapodás e pillanatban lehetetlen, középtávon lehetséges, de az odavezető út logikáját még nem látjuk.

 

Ha Langer Ármin gondolatvilága eközben emelni tudja a kétoldalú tolerancia szintjét, csak hasznára válik ennek a folyamatnak.

 

 

 

 

 

FEL