OKOSKODÁS

Hrotkó Larissza

Csók és egyebek...

2020.12.08.

 

Írásom apropója egy csók lett. Persze, nem egy akármilyen csók. Irinej szerb ortodox pátriárka temetésén készült képeken láttuk azt a bizonyos csókot, és sokan elcsodálkoztak, de leginkább megbotránkoztak rajta. Hiszen dúl a járvány, vagy mi van itt?

A 90 éves Irinej három héttel halála előtt még kiutazott egy ortodox püspök temetésére Montenegróba. A montenegrói püspök Covid-19 okán halálozott el, de a temetésén az akut fertőzésveszély ellenére sokan csókolták az elhunyt arcát (esetleg a homlokán elhelyezett kis koszorút – ilyen szokás is van) a nyitott koporsóban. Valószínűleg maga Irinej is megtette.

Három héttel később a szerb pátriárka – ugyancsak Covid-19 fertőzéssel összefüggésben – követte montenegrói kollégáját 2020.11.20-án. Már mondanom sem kell, hogy őt is hasonlóképp ravatalozták fel, és számos hívő, de főleg a papok, mindenféle óvintézkedés nélkül csókolták az elhunyt koporsóját a sírba helyezés előtt.

A szerb egyházi adminisztráció ugyan tett egy gyenge kísérletet és kérte a gyászolókat, hogy tartsák az előírt távolságot és viseljenek maszkot a járványügyi javaslatoknak megfelelően, de a maszk a templomban a papokon sem volt. A szerb járványügyi hatóság nem tudott beavatkozni, mert nem tilthatta meg a hagyományos temetési rítusokat. Így hát kevesen figyeltek a biztonsági előírásokra. Buták? Fanatikus ortodoxok?

Fotó: pannonrtv.com

A szerb és az orosz pravoszláv ortodox egyházban a hívők csókkal búcsúznak el az elhunyttól a temetési szertartáson. És nem csak a pátriárka vagy a püspök esetén. Szent Simeon, az ortodox egyház 18. századi szentje szerint az utolsó csók – azon kívül, hogy az elhunyt iránti szeretet és tisztelet kifejezése – jele annak, hogy mindenki Krisztusban él és meghal, vagyis az utolsó csók a keresztény egység jele.

De miért éppen a csók?

Nem kell egy antropológusnak lenni ahhoz a felismeréshez, hogy a vallás valójában az emberről szól. Vallásban manifesztálódik az ember törekvése, hogy kifürkéssze a rajta kívüli valóságot, amelyhez semmi más ismert eszközzel nem férhet hozzá. A hitben megismert igazságok (titkok) megfogalmazására az embernek nincs más eszköze, csak is a saját teste.

Az ajak pedig egy csodálatos, unikális emberi szerv, amely több, mint egy millió nyitott idegvégződéssel rendelkezik és mindenkor készen áll az érzékelésre, észlelésre. Gondoljunk csak a szerelmi csókra, amikor két egymásra vágyó ember fixálja az ajak állását a minél nagyobb élvezet elérésére. Milyen sok biológiai információt cserélnek ilyenkor egymással!

A csók tehát felér egy informatikai folyamattal. A halotti rítus csókja is az. Az elhunyt arcának (homlokának, ajkának stb.) saját ajakkal való megérintése után az ember oda is súgja az elhunytnak, hogy szóljon majd érte a megfelelő helyen, ha már odaért!

A halotti (beavatási, vagyis oktatási) rítusok sokaságát, az elhunyt megérintését és a lélek elkísérését a másik világba a kereszténység előtti és a korai kereszténység korában működött sámánok, mágusok és az úgy nevezett gnosztikusok (például Markion és társai) ismerték és gyakorolták. Az ősi halotti rítusok valószínűleg nemcsak az elhunytat védték a túlvilágba vezető úton, de védelmezték a halállal rendszeresen érintkezésbe kerülő közösségi tagokat és tanították az élőket „a védekezési taktikákra”.

Így a halotti rítusok okot szolgáltak más beavatási liturgiák létrehozására, amelyek valószínűleg hasonló modell alapján érvényesülnek ma is. A beavatási misztériumok szituációja ugyanis mindig a halál, ehhez kapcsolódik a halál utáni élet elképzelése is. [Vö. például Е. С. Новик, Обряд и фольклор в сибирском шаманизме (Obrjad i folklor v szibirszkom samanizmje), Moszkva, 1984]

A haldokló lelke oktatásának ezoterikus rítusa a tibeti mágusok és sámánok ősi szokásai között is található. A sámán ugyan elsősorban a lélek vezetésével, a mágus pedig a démonok elleni varázslattal foglalkozik, de a tibeti sámánokat állítólag nehezebb megkülönböztetni a mágusoktól. (Matthias Hermann, Schamanen-Pseudoschamanen, Erlöser und Heilbringer, Wiesbaden, 1970). A tibeti sámán a szibériaihoz hasonlóan elindulhat a lélek után egy másik világba, de ha a lelket nem sikerült visszakapni, és a beteg ember már nem gyógyulhat meg, akkor a sámán – vagy a mágus, minden esetre a kísérő – segít a halhatatlan léleknek, hogy igaz és boldog módra elhagyja a testet.

Ezt egy rítus keretében teszik meg, miközben a haldokló fején egy kis lyukat készítenek a koponya közepén, ahol a csontok találkoznak. A haldokló felett imákat mondanak, amelyek utaskísérőként szolgálnak és tanítják a lelket, mit tegyen, vagy mitől óvakodjon a másik világban. Némely tanítás szövege a mai hallgatónak brutálisnak tűnhet, de az imát elmondó azt akarta elérni, hogy a haldokló lelke az utazás során elkerülje a csúnya túlvilági buktatókat. Vannak olyan imák is, amelyek az ősi misztériumok narratív részére emlékeztetnek. Az orosz pravoszláv ortodox egyházban a ravatalozás során az úgy nevezett „sztyihari”-t (zsoltárszerű éneket) szokás mondani/recitálni, ami szintén a misztériumokra emlékeztet. 

De térjünk vissza a csókhoz, amely a vallás emberi volta miatt nemcsak a keresztény ortodoxiában, hanem például a zsidó rítusokban is megtalálható. Megcsókolják a talit rojtjait, vagy a Tóra tekercsét, de az ajtófélfára rögzített mezuzát is, mint az isteni parancsolatok megjelenítését.

Már a pandémia kezdetén a rabbik Izraelben és idehaza is figyelmeztették a híveket, hogy ne érjenek hozzá ajakkal a vallási tárgyakhoz. Magyarországon a budapesti neológ zsinagógák bezárása ezt a lehetőséget kategorikusan ki is zárta. A vidéki nyitott téri istentiszteletek ugyancsak megakadályozzák a csók útján történő átfertőzést.

A vallási tárgyak, vagy képek és szobrok megcsókolása a római katolikus egyháztól sem idegen. Ez azonban mégis eltér az ikon (εἰκὼν: ábrázolás, leképezés) iránti vallási tisztelettől, amely a pravoszláv ortodox egyházakban tapasztalható. Anélkül, hogy mélyebben belemennnék a legelső keresztény (keresztyén) formációk közötti krisztológiai vitákba és az ebből fakadó ikon-ellenesség történetébe, amely megosztotta a keresztény világot az 5-7. században, megemlítem, hogy az ábrázolás egyik legnagyobb apologétája Damaszkuszi Szent János (7. század) volt.

A Szentírásban ugyan azt olvassuk – tanította Szent János – hogy Isten megtiltja a képek készítését, amikor abból bálványimádás fakad. Viszont, ha „az egyetlen és láthatatlan Isten emberré lesz értünk, ábrázolhatjuk őt emberként”. (Patrologia graeca 94 (kötet), 1240 B (hasáb). Természetesen maga a kép nem mondható az eredeti másolatának, de mégis támpontot nyújt a láthatatlan világról alkotható elképzeléshez és üzenetet közvetít bizonyos fogalmakról. Szent János kép-teológiája az ősi keresztény egyház hagyományából, többek között Nagy Vazul (született 330. körül, Nissai Gergely testvére) tanításából indult: „A képre irányuló tisztelet az ábrázoltra száll át, mondja az isteni Vazul.” (Oratio I, PG 94, 1252). Az ikon nem más, mint a szellemi világ ablaka, amely megnyithatja az utat az átlényegülés országa felé. (Vö. Levél a Kolosszeieknek 1, 15)

Az ortodox templom legszentebb részét elválasztó falon lévő ikonok egy igazi szimfóniát alkotnak, amelynek neve „ikonosztász” (εἰκονοστάσιον). Ez az ikonokkal díszített választófal arra emlékezteti a hívőt, hogy létezik az út a sötétségből az Isten országába. A gazdag, szembetűnő „ikonosztász” elsősorban az orosz templomra jellemző, az első írásos említése a 4. századból származik.

A szentek ikonjait is közvetítőként tekintik a hívők és a „fenti” világgal való közvetlen kommunikáció eszközeként használják, amikor megcsókolják az ikont. Az ikon-festés témája persze egy külön dolgozatot igényel, itt most csak megemlítem Andrej Rubljov (Андрей Рублёв) 14-15. századi orosz ikonfestőt. A leghíresebb műve valószínűleg a „Szentháromság”, amelyet azonban senkinek sem jut eszébe csókolni, hiszen valóban dísznek készült. De milyen gyönyörű!

Ma ez az ikon a Tretyjakov képtárban, Moszkvában megtekinthető. Végül Rubljov is kapott szent státuszt (ez valahol érthető is, ha megnézzük az ikonjait és freskóit) és róla is készült egy ikon. Lehet, hogy a mai ikonfestők járnak ikonjához és kérik szent mester segítségét és közbenjárását.


A napokban híreket kaptam egy moszkvai jó ismerősömtől. A hölgy egyháztörténész és amúgy egy hívő pravoszláv ortodox, de most éppen a katolikusok oroszországi üldözésének történetével foglalkozik. Rövid üzenetében elmesélte, hogy Moszkvában a templomok ugyan nyitva vannak, de csak kevesen járnak imádkozni.

Szentpéterváron is hivatalosan működnek a templomok, de van, amely óvatosságból inkább bezár. Amelyik templom nyitva van, ott a hívők már a járvány első hulláma alatt leszoktak az ikonok csókolásától. Persze, még most is van egy-két nagyon buzgó (vagy ki tudja, mi megy végbe ilyenkor egy emberben), aki oda megy és „prikladyvajetsja” (hódol), azaz csókolja az ikont. A templomszolga (általában egy idősebb nő, aki takarít is) szó nélkül feláll, odamegy az ikonhoz és alaposan áttörli egy alkoholos ronggyal.

Hát, a szerb egyházatyák temetésén is el kellett volna egy ilyen elhívatott nénike. De nem volt.
Viszont a miniszterelnök eljött és szónokolt, méltatva Irinej érdemeit.
A fertőzés statisztikájában ez meg is mutatkozott.

 

 

 

FEL