Kiss Endre     

Gondolatok a Holokauszt oktatásáról

Reflexió a Holokauszt oktatásáról című műhelykonferenciához (OR-ZSE, Budapest, 2015. november 5.)

2024.12.24.

A következőkben jegyzeteket szeretnék fűzni Szécsi József vitaindítójához.

A jegyzet műfaját az alapos és felkészült vitaindító is mintegy már előírja, de az is e mellett szól, hogy e sorok szerzője a konferencián a moderátori szerepet látta el, s ezért saját megnyilvánulásai akkor szűk térre korlátozódtak.

A Holokauszt oktatása, mint minden erről szóló diskurzus, azért is különösen nehéz feladat, mert a kezdetektől kettős elvárások, normák vonatkoznak rá.

Az egyik oldalon az ilyen tematika ellene mond az oktatás alapvető céljainak, amikor egy egyetemesen felfoghatatlan és a racionális gondolkodás keretei közé be nem illeszthető tárgyat kíván megtanítani. Hasonlóan átfogó és inkább a lehetetlenséget, mint a lehetségességet alátámasztó mozzanat az áldozat intimitásának védelme, az üldözöttek csoportjának akár szándékolatlan elválasztása, esetleg negatívan megbélyegző hatása.

A másik oldalon ugyanilyen megtámadhatatlan evidencia, már a kérdés legabsztraktabb felvetése esetén is, miszerint elképzelhetetlen, hogy a Holokauszt ne legyen az iskolai tudásterjesztés nemcsak magától értetődő, de kivételes súlypontot is alkotó része.

A két evidencia egymás ellen irányul, igazi differencia-viszonyt hoznak létre.

E viszony paradoxonját beleérthetjük Adorno híres mondásába, az „Auschwitz után már nem lehetséges a költészet” kijelentésébe. E differencia-viszony távoli összefüggésében megjelenik a GULÁG és a koncentrációs tábor filozófiájának és pszichológiájának összehasonlítása is, e viszony távlatos kibontásának napjainkban a szakadatlan rövidtávú politikai instrumentalizálás jelenti a legnagyobb gondolati és szemléleti akadályát.

A Holokauszt egész jelenségköre bonyolult etikai kérdéseket készít elő és alapoz meg a róla való beszéd összefüggésében is.

Ki beszéljen róla? Mikor, milyen összefüggésben?

Ebből a szempontból egyszerre magától értetődő és sok szempontból igen problematikus, hogy a tábor egy-egy túlélőjét sokszor hívják meg a visszaemlékezők. Ami e mellett a döntés mellett szól, egyértelmű, az ellen pedig az, hogy el lehet-e várni egy túlélőtől, hogy igazán arról próbáljon beszélni, amit átélt? Hogy megpróbálja éppen azt szavakba foglalni? Az esetleg szándékolatlan hasonlóság és analógia, hogy ebben az esetben a túlélő ahhoz a helyzethez kerül közel, amelybe egy politikai harcos vagy a munkásmozgalom üldözöttje kerül, aki ebből a perspektívából beszél az élményeiről, megjelenésének funkciója, hogy személyes jelenlétével hitelesítse a történelem valóságát.

További alapkérdés, amit Szécsi József is felvet alapozó szövegében, az elhallgatott kérdések, történelmi tabuk, tudatosan hallgatással övezett tények és összefüggések széles körű, ráadásul a történelmi időkben állandóan változóban is lévő problematikája.

Ebben az összefüggésben a Holokauszt-oktatásnak vállalnia kellene azt az egész sor más témakörben is nagy szerepet játszó feladatot, hogy ne rögtön a konkrétan a Holokauszt, vagy az antiszemitizmus erőterében elhallgatott problémák módszeres feltárásával kezdje, de általában is elemezze az „elhallgatott” problémák tényét,kiterjedtségét, társadalmi, lélektani, sőt, ontológiai beágyazottságát, a tabu problémáját, azaz általában is vezesse be a társadalmi, a szervezett hallgatás jelenségét, mielőtt konkrétan rátérne a Holokauszt, vagy az antiszemitizmus kérdéskörére.

Ezzel el lehetne kerülni azt a széles körben tapasztalható jelenséget, hogy egy-egy elhallgatott kérdés megszólaltatása mindig egy „különleges”, „egyedi” problémának tűnjön, olyannak, amit (ezt, „ezt az egyet”), ha megszólaltatunk, rögtön helyre is állhat a világ rendje. Ilyenkor az a látszat keletkezik, mintha csak egyetlen elhallgatott vagy tabuizált probléma lenne, amelynek áldozatai szingulárisak és egyedüli áldozatok, holott teoretikus és ontológiai probléma, mint intellektuálisan, mind terápikusan sokat lendítene tehát a meglévő helyzeten.

Mindez nem változtat a Holokauszt-nak azon az „egyetemesen felfoghatatlan és a racionális gondolkodás keretei közé be nem illeszthető” karakterén, amelyről bevezetőnkben szóltunk.

Meglenne annak is a maga létjogosultsága, hogy rendszeresen hangsúlyozzuk: a történelmi kutatás állandóan folyik, rendszeresen hoz új eredményeket, nem minden új tény volt mindeddig „elhallgatott” tény, s az új eredmények sora természetes módon vezet új értelmezések hipotézisszerű felvázolásához. Ide tartozik a hamisított kutatások, az ellen-elméletek, a történettudományi „revizionizmus”, vagy akár a történeti hamisítások kérdése, ez esetben szervesen következhet a Holokauszt-tagadás tartalmi és módszertani kritikája, de más oldalról a meghökkentően új hipotézisek (Ilting) hátterének értelmezése.

Mindez tehermentesíti a konkrét Holokauszt-problematikát azzal, hogy mindezeket a kérdésköröket attól függetlenül lehet tárgyalni, az általános nem keveredik a különössel.

Etikai, de egyszerre pedagógiai és pszichológiai dimenzió, hogy jobban megfelelne a Holokausztról szóló beszédnek egy kisebb kör, pedagógiai zsargonban, egy „kis csoport”.

A megtört tabuk realitásai, a végletekig megsértett intimitás, a megalázottság és a szenvedés olyan dimenzióiról is inkább szót lehetne ejteni egy ilyen körben, amit nemcsak a nagyobb kör, de a szokványosabb oktatási kommunikációs szituáció gyakorlatilag már öntudatlanul is lehetetlenné tesz. Az elgondolás szintjén nem is lenne célravezető e szövegben mindezt konkretizálni, mindenesetre a különböző életszerű helyzetekben alakuló, esetleg többféle kis-csoport lenne feltehetően a legalkalmasabb keret a Holokauszt emberi realitásainak megbeszélésére.

Látszólag áttetszően evidens, közelebbről nézve azonban ugyancsak transzparens döntést követelő kérdés, milyen arányban vegyüljenek a Holokausztra vonatkozó konkrét megbeszélésekbe a II. Világháború nagy mozgásainak történeti eseményei, a frontok helyzete, a hadüzenet, a háborús hadszínterek kiszolgáltatott polgári lakosságainak problémája, az első tömeges megsemmisítések. Ebben az összefüggésben a Holokauszt-gépezet működéséről való beszéd is elvileg lehetséges, de elsősorban mégis magának a világháborúnak azokra az eredetileg a zsidó-üldözéssel még nem közelről összefüggő nagy problémaköreire gondolunk, amelyeket többé-kevésbé ismertnek lehet tekinteni, és amelyek szövegösszefüggést építhetnek ki a diákokban (s ez a szövegösszefüggés meg is felelne az eredeti helyzet szerkezetének).

A háborúnak a Holokauszt-problémától időlegesen elkülönített megjelenítésére számos didaktikai és intellektuális lehetőség lehetséges, amelyek még azon a tengelyen is megoszolhatnak, hogy mely súlypontokat érdemes a zsidó, és mely súlypontokat a nem-zsidó tanulói közösségek számára kiemelni. Amit azonban általánosságban is ki kell emelnünk, az az, hogy valamilyen szálon (vagy szálakon) előzetesen is nyomatékosítani kell e háború előre is látható, eleve is feltételezhető, kikerülhetetlennek érzett különlegesen apokaliptikus jellegét (gépi, nagyüzemi megsemmisítés, értelmetlen reváns, ideológiai elem, totalitarizmus, a hátország teljes bevonódása, a bombázások új minősége). Egy ilyen előzetes kép (bármely nyomvonalon induljon is el) nagyon sokat segíthet a Holokauszt különleges tragédiájának megértésében.

A zsidóság történetének érdemileg szinte teljes összefüggésrendszerében bele kellene kerülnie elviekben a Holokauszt oktatásába, ebben a pillanatban tekintet nélkül e tematika lehetséges tantárgyi és egyéb szervezeti megjelenítésére. Ez természetesen elvi belátás. Egyes kiemelt részletek a dolog természeténél fogva bizonyosan nem lehetnek teljesen hitelesek és meggyőzőek, a teljes ábrázolás nem lehetséges.

A zsidóság történelmének ismerete, mint minden más szempontból, ebből a szempontból is kiemelkedő jelentőségű. Egybehangzóan Szécsi József vitaindítójával a szűkebb módszertani szempontok mindegyikének aláhúzása mellett (melyek kívül esnek szakmai jogosultságunk körein) elsősorban két gondolatot javasolnánk, amelyeket az oktatást a maga komplex folyamatában együtt-látó, azaz tervező szakembereinek.

Egyrészt erőteljesen módosítanánk a Holokauszt oktatás történeti dimenziójában a zsidóság, ezen belül az emancipáció és az antiszemitizmus történetét, azaz a kifejezetten modern történelem részarányát. Ez többszörös személyes szakmai meggyőződésünknek is eredménye. A sajátosan modern antiszemitizmus a tizenkilencedik század utolsó évtizedeinek terméke. Lehetőség szerint helyet kellene kapnia az oktatás később konkretizálandó folyamataiba a Dreyfus-per lényeges eseményeinek, hiszen ezek az események és ez a kor a diákot rögtön a valóságos antiszemitizmus sokrétű okainak középpontjába helyezi, megérteti vele azokat a valóságos, reális kauzális kapcsolatokat, amelyek ezen a kerülő úton megértetik vele azt, amit közvetlenül nem lehet megérteni: mi az oka az antiszemitizmusnak, amikor annak oka nem rejlik a zsidók konkrét vonásaiban.

A modern történelem részarányának e megnövelésébe szerencsés körülmények között bele lehet építeni a német történelem egy-két vonását is, egy rövid bepillantást abba, amit a „nem-klasszikus” vagy a „zsákutcás” fejlődésnek nevezünk. Ez ismét újabb dimenziót jelentene, tehermentesítené az általános elemeket, kidomborítaná a különöseket.

Másrészt a szakmai diszkussziókban állandóan naprenden kellene tartani (ennél közvetlenebb célt ebben az összefüggésben még nem lenne célszerű kitűzni), hogy nem a teljes zsidó történelmet kellene beépíteni a történelem oktatási folyamatába (mint érintettük, ennek több tantárgyi megvalósítási formája is lehetséges lenne), de a történelem egyetemes oktatási folyamatában kellene az összes lényeges helyzetben kitérni a zsidó vonatkozásokra. Nem egy teljes zsidó történelmet kellene tehát párhuzamosan beépíteni a történelem oktatásába, de fordítva, a meglévő (bárhogyan is konkretizált formában) egyetemes történeti folyamatba kellene minden érdemleges és szükséges helyen beépíteni a zsidó dimenziót.

A Holokauszt előzményeinek bemutatása és elemzése értelemszerűen épül a zsidó történelem bemutatott és elemzett részeinek tanulságaira és eredményeire. E két részt tehát mélyebben átgondolt összefüggéseknek és gondolatritmusoknak kell összekötniük egymással, az egyik nemcsak hatásában, azaz eredményeiben, de kiindulópontjában is erőteljesen függ a másiktól. Ha sikerül a két kérdéskör egymásra építése, nyomban lehetőség nyílik a Holokauszt kvalifikáltabb, komplexebb, minőségibb okainak felmutatására is (emancipáció, ressentiment, evilági metafizika), de talán már arra is lehetne építeni (aminek szintén szerepelnie lehetne a zsidó történelem gondolatsorában), hogyan függ össze a szervezett zsidóüldözés az európai jobboldaliság, totalitarizmus kibontakozásával, majd magukkal a világháborús eseményekkel is.

Szécsi József gondolatainak meghosszabbításaként a vallás elemei közül nem elsősorban teológiai természetű mozzanatokkal kellene bevezetni. Napjaink gondolatrendszerében mind a vallások pluralizmusa, mind pedig a pluralizmus elfogadott általános orientációt jelent. Ennek a pluralizmusnak valamelyes bevezető értelmezése után sokat jelenthetne a Moses Hess által felszínre került „történet”-vallás vagy a más szempontból igen gyakran használt „életforma”-vallás fogalmainak használata, s annak megfelelően, hogyan alakulnának az oktatás konkrét körülményei, lehetne ezekről az alapokról elindulni a filozófiai, etikai, bölcseleti irányokban, esetleg egy-egy irodalmi (Kafka) vagy filozófiai szöveg (Buber) felhasználásával.

A teológiai antijudaizmus Szécsinél hangsúlyosan tárgyalt eleme természetesen kiemelkedő jelentőségű a múltban, sajnálatos módon nem ritkán a jelenben is az, a jelen- és a félmúlt irányította Holokauszt-oktatásban azonban mégis egyre növekvő módon csupán történeti jelentőségű. Feltehetjük, hogy a tanulók számára a jelen vagy a félmúlt motívumainak szerepeltetése erősebb pedagógiai hatással jár, mint egy fokozódóan történeti jellegű mozzanat, abban mindenképpen kisebb a lehetséges személyes érintettség eleme.

Nem térnénk ki megjegyzéseinkben a zsidóellenesség új problematikájának szükséges feldolgozására vagy a vallások közötti párbeszédek kérdésére, miközben nem lehet eleget hangsúlyozni, hogy az ezzel ellentétes szándékok bőséges retorikája ellenére a nagy politikai aktorok, még a demokratikus oldalon is, érdemileg semmibe veszik a vallások közötti dialógusok számos, nehéz munkával kiharcolt eredményét.

Mindezekkel a megjegyzésekkel ahhoz is hozzá szerettünk volna hozzájárulni, hogy pontosabban és élesebben jeleníthessük meg azt, ami a zsidó vallásban és a Holokausztban „inkommenzurábilis”, a hely, az állam és a gondolkodás viszonyának sajátos sokrétűségét, amelynek mások jelenségekkel való igen nehéz vagy lehetetlen összehasonlíthatósága a megoldhatatlansággal határos nehézségeket támaszt a tudományos kutatás elé.