Takáts Márk Dávid
Litera.hu – 2022. november 21.
Meyrink idegei
A gólem és az idegzsidó alakjai Gustav Meyrinknél
2023.07.17.
Hugo Steiner-Prag a regényhez készült egy litográfiájának a részlete.
1892. augusztus 14-én, az akkor 24 éves Gustav Meyrink a konyhájában állt, a kezében egy szorosan a fejéhez tartott revolverrel. Pillanatokkal a ravasz meghúzása előtt azonban különös, kaparászó hangokra lett figyelmes, majd ajtajának rése alatt valaki egy könyvkiadó reklámanyagát csúsztatta be. A pamfletre nagy betűkkel azt írták: Túlvilág, és a legújabb, okkultizmussal foglalkozó könyveket reklámozta. Így hiúsult meg Meyrink öngyilkossága, és innentől kezdve az okkultizmusnak szentelte az életét.
Gustav Meyrink 1886 körül, nagyjából 18 évesen. A fotós ismeretlen.
Az okkultista érdeklődés mellett volt „rendes” munkája is. Egészen 1902-ig bankárként dolgozott, amikor csalás miatt két hónapra börtönbe kellett vonulnia. A vádak szerint a spiritualizmust és más ördögi tudományokat használt fel befektetőinek a megkárosítására. Ezt követően bankári karrierje gyakorlatilag véget ért, ő pedig klasszikus írókat kezdett el angolból németre fordítani. Nagy kedvence volt Charles Dickens, akinek az 1910-es évek közepéig 16 könyvét is lefordította. Bár már korábban is szert tett viszonylagos irodalmi hírnévre (szatíráit 1910-től kezdve rendszeresen közölte a Simplicissimus, a kor egyik legismertebb, müncheni szatirikus lapja) 1915-ben, a Gólem című könyvének a kiadásával nyert jelentősebb irodalmi népszerűséget, idővel pedig tisztelettel vegyes félelemmel övezett botrányhőssé vált. De ahogyan az irodalmi munkásságának a nagy része is misztikumokat tárgyal, Meyrink élettörténetének részleteit is misztériumok burkolják.
A Meyrinkel foglalkozó irodalomban egy ideig komoly nézeteltérés volt a szerző származását illetően. Az enciklopédiák, ismeretterjesztő és tudományos szövegek például hajlamosak voltak őt automatikusan lezsidózni. A zsidósága mellett születési neve (Meyer) valamint a kabbala iránt táplált érdeklődése szólt, ellene pedig az, hogy zsidó származását egész életében vehemensen tagadta. Abban egészen biztosak lehetünk, hogy Meyrink nagy eséllyel Karl von Varnbüler und zu Hemmingen báró törvénytelen fiaként született, 1868-ban. Édesanyjának a kiléte viszont már egy sokkal bonyolultabb kérdésnek tűnik. Két lehetőségünk van: az édesanyja vagy Maria Meyer, népszerű zsidó származású bajor színésznő, vagy (és a kortárs Meyrink-kutatás inkább efelé hajlik) egy, a híres színésznővel azonos nevű, de se nem népszerű, se nem zsidó származású civil.
Báró Karl von Varnbüler und zu Hemmingen, 1880-ban. Fotós ismeretlen.
Legyen bármilyen titokzatos Meyrink származása, annyi bizonyos, hogy nem sokkal a születése után megkeresztelték, és keresztényként is nevelték fel. A kereszténységet okkult érdeklődései miatt elhagyta, későbbi írásaiban rendszeresen szatirikusan festette le. Később, 1927-től kezdve 1932-ben bekövetkezett haláláig mahayana buddhistának vallotta magát.
Az első világháború alatt publikált írásaiban vehemensen kritizálta a háborút és rendszeresen gúnyt űzött a katonaság intézményéből, ami miatt folytonos támadásoknak volt kitéve. A támadók érvelése szerint valaki, aki nem támogatja a háborút, nem lehet igazi német, így mindenképpen zsidónak kell lennie. A kritikusainak vezető hangja Albert Zimmerman újságíró és Adolf Bartels, szélsőjobboldali irodalmár. Bartels már 1925-ben csatlakozott a Nemzeti Szocialista párthoz, jóval azelőtt, hogy ezt a döntését közösségi nyomással, vagy életbenmaradási opportunizmussal lehetne magyarázni. Bartels, az 1925-ben publikált Deutsche Dichtung der Gegenwart (A mai Német irodalom) című tanulmánykötetében úgy fogalmazott, hogy bár „Meyrink tagadja, hogy zsidó lenne”, irodalmi jellegzetességei leleplezik a származását. Meyrink később meglehetősen nagy mennyiségű pénzt és időt áldozott arra, hogy az idézett mondatot kitöröljék a könyv későbbi kiadásaiból, ebben végül egy nyertes per után sikerrel is járt.
Felvetődik a kérdés, hogy Meyrink számára miért volt ilyen fontos árja származásának a bebizonyítása. Elizabeth R. Baer gólemkutató két párhuzamos lehetőséget is felállít: Meyrink tehetséges üzletember volt, feltehető, hogy csak szimpla pénzügyi megfontolásból tette, attól félve, hogy egy zsidó könyveit kevesebben vennék meg. Azonban a másik lehetőség szerint ő maga is antiszemita volt, ami regényét egészen más színezetben tünteti fel. A kérdés feloldása a Gólem interpretációjának a szempontjából döntővé válik.
A Gólem első kiadásának nyitólapjai, rajta Hugo Steiner-Prag híres litográfiáinak az egyikével.
Nem lehet ugyanis szó nélkül elmenni a regény karaktereinek erős antiszemita színezete mellett. A Gólem lapjain egy fojtogató levegőjű, paranoid, testben-lélekben beteges zsidó gettó elevenedik meg, ahol az ottlakók idejüket egymás kínzásával, rágalmazásával és kizsákmányolásával töltik. Ezeket az embereket a narrátor, akinek a belső monológjával intim közelségbe kerülünk, mérhetetlen megvetéssel és gyűlölettel kezeli. Természetesen itt muszáj óvatosnak lennünk, hiszen ez alapján az író ideológiai beállítódásáról kijelentéseket tenni olyan félreértés lenne, mintha Nabokovot hívnánk pedofilnak, amiért megírta a Lolitát.
Érdemes azért mégis ismertetni egy-két konkrét karaktert. Rajtuk keresztül a kor (helyenként még mindig élő) sztereotípiáinak egy széleskörű válogatásával szembesülhetünk. Itt van Wassertrum, a zsibárus, akit a narrátor úgy ír le, mint egy „emberi pók, mely minden tettetett érzéketlensége mellett hálójának leggyengébb érintését is megérzi”. Megjelenésében, viselkedésében is ellenszenves ember: „(…) ha egyszer, nagy ritkán egy arrajáró megkérdezte egyik vagy másik tárgynak az árát (…) Wassertrum visszataszító módon felhúzta nyúlajkát, és izgatottan valami érthetetlent mormolt akadozó torokhangján, mire a vevőnek elment a kérdezni való kedve, és megrettenve folytatta útját.”
Wassertrum lánya, Rosina pedig a szexuálisan kicsapongó, zsidó femme fatale sztereotípiájának (erről bővebben: Clara Royer: Krúdy Gyula és a szép zsidó nő. Irodalmi klisé és etikus fantázia között, Helikon, 2013/3) a kifacsart, gyűlöletes változata, egy olyan női alak, akit mintha egyenesen Weininger Nem és jelleméből kölcsönöztek volna. A történet implikálja, hogy prostituáltként is dolgozik.
A Gólem egy 1993-ban megjelent, francia kiadásának a borítója.
Mindnyájuk közül a legmegátalkodottabb talán Wassertrum fia, Wassory doktor, aki szemészként dolgozik, és az egészséges pácienseinek eljövendő megvakulásukról hazudik, csak azért, hogy a javító beavatkozásért busás összegeket kérhessen el. Wassory doktort nemcsak a pénzéhsége, hanem a puszta rosszindulat is vezérli. Szemészeti műtéte ugyanis nem csak nagyon drága, de a pácienseknek örökre roncsolja a látását, ők pedig ezért még hálásak is neki: úgy hiszik, hogy ha a beavatkozás nem történt volna meg, teljesen megvakultak volna.
A Pernath-ot (így hívják a protagonistát) körbevevő közösség tagjai nem teljes emberek, maguk is gólemekhez vannak hasonlítva. „Ahogy az a Gólem abban a pillanatban agyagtestté merevedett, midőn szájából kivették az életadó, titkos igét: úgy képzelem, hogy ezek az emberek is, itt egy szempillantás alatt összeomlanának, ha kihal agyukban akár csak egyetlen parányi fogalom, vagy jelentéktelen törekvés, az egyiknél talán valamely céltalan szokás, a másiknál valami bizonytalanra fásult várakozás.”
Ők azonban csak csonka emberi mivoltuk miatt gólemek, vagyis félkész, lélektelen emberszabásúak. A talmudi hagyományban maga Ádám is gólem volt, mielőtt az Örökkévaló életet lehelt volna belé. A gólem tehát nem azért nem ember, mert ne lenne emberalakú. Azért nem az, mert nem lett befejezve, lemaradt a teremtés utolsó fázisáról, nem kapott lelket. De nem csak a Pernathot körülvevő zsidók mind gólemek, vagyis félemberek: maga Pernath is az. Az a gólem ugyanis, akire minden bizonnyal a regény címe is utalhat, a könyv tudathasadásos főszereplőjének, Athanasius Pernath-nak a Harcosok klubja Tyler Durdenjét idéző sötét alteregója.
Athanasius Pernath a regény folyamán folyton a saját múltja után kutat, amit egy hosszabb pszichiátriai kezelés, vagy hipnotizáció során kitöröltek az agyából. Neve sem a magáé, azt csak egy kalapba írva találta az utcán. „Azt hiszem, egyszer, nagyon-nagyon régen valahol más kalapját vettem fel, és már akkor meglepett, hogy olyan tökéletesen illik a fejemre, bár a fejemnek egészen egyéni a formája. És amikor belepillantottam a kalapba, ami másé volt… oly sok éve és igen… ott állt a név arany betűkkel a fehér selyem bélésen: Athanasius Pernath.” Nem sokkal azután, hogy a kalapot a fejébe nyomta, Pernath különös változásokat vesz észre a testén, ami felett teljesen elveszíti az irányítást. „Arcom idegen lett, szakálltalan arc, előreálló pofacsontokkal és ferdemetszésű szemmel. (…) Hisz ez nem az én arcom, rémülten kiáltani akartam, majd meg akartam tapogatni. De a kezem nem engedelmeskedett az akaratomnak …”.
A gólem és Pernath, Hugo Steiner-Prag illusztrációján.
Pernath átváltozása a gólem tradicionális, középkori, Löew rabbi köré épült mondacsaládját idézi: a gólem vagy a homlokára vagy egy cetlire írt, majd a szájába helyezett varázslatos betűkombinációval kel életre. Ahogyan a kalap felirata Pernath homlokát érinti, a gólem feltámad – csak ezúttal a saját testében. A gólem itt tehát nem egy agyagból előre legyártott majd életre keltett antropoid, hanem a pre-humán állatiasság megtestesülése egy lovecraftiánus eldritch testhorrorban. „Ő a negatív, a láthatatlan öntőforma, melynek körvonalait fel nem foghatom, de amelybe magamnak kell belebújnom, ha alakját, arckifejezését meg akarom ismerni.”
A gólem-pszichózis továbbá a közösség periodikusan visszatérő kollektív hallucinációja is: „Körülbelül harminchárom évenként megismétlődik a gettó utcáin valami, (…) amit semmi sem igazol. Mindig ugyanúgy játszódik le: egy teljesen idegen férfi tűnik fel a Altschulgasse irányából, szakálltalan arca sárgás színű, mongolos; divatjamúlt, kopott ruhát visel, járása egyenletes, de olyan botorkáló, mintha bármely pillanatban felbukhatna; áthalad a zsidónegyeden, majd hirtelen nyoma vész.” A gólemet ilyenkor mindig egymástól függetlenül többen is látják, nyomában hónapokig tartó felzúdulás támad.
Amennyiben Yudl Rosenberg Maharal regényének góleme az izomzsidó kora 20. századi toposzában talál párra, Gustav Meyrink hat évvel később kiadott (azonban már 1908-ben, a Maharal publikációja előtt egy évvel elkezdett) regényének góleme az izomzsidó ellenpólusát kell képviselje, az idegzsidót.
Max Nordau a 20. század elején a zsidóságot egy kétirányú antropológiai rendszerben helyezte el. Egyik oldalon találjuk az izomzsidót (muskeljuden), a kiművelt testű, népét izmaival, kiváló egészségével és tettrekészségével fellendítő hitkatonát, a másikon pedig az idegzsidót (nervenjuden), az akkoriban népszerű, modern tudományok (frenológia, eugenetika, korai pszichoanalízis) által alátámasztott beteges zsidóképet. Rosenberg góleme, Yossele egy dicsőséges izomgólem, Meyrink Pernath-ja pedig egy túlhajszolt, borult elme beteges, kontrollvesztett képzelgéseinek a terméke, egy ideggólem.
A zsidóság a századforduló tudományos konszenszusában, mint a testileg és lelkileg is beteges ember archetípusa jelent meg. „(…) azt a különös és megdönthetetlen tényt is észlelhetjük, hogy a zsidók közt aránylag 4-6-szor annyi az őrült, mint a más vallásúak között.” – írja például Cesare Lombroso a Lángész és őrültség című, 1892-ben megjelent könyvében.
Cesare Lombroso ismertető ábrája, ami alapján a bűnözésre hajlamos embertípusok arcait lehet beazonosítani.
Érdekes színezetet ad a történetnek és külön rámutat a mértékre, amiben a kora huszadik századi zsidóság a saját patologizációját magáévá tette, hogy Max Nordau nagysikerű könyvét, az 1893-ban megjelent Entertaugot (Degeneráció), Lombrosonak, mint „mélyen tisztelt mester” -nek ajánlja. A teljes igazság érdekében viszont meg kell hagyni, hogy a zsidó faj genetikai jellegzetességeit tárgyaló összes szöveg közül még Lombroso a legmegengedőbb, ugyanis a mentális szélsőségekre való hajlamnak pozitív következményei is lehetnek: „A zsidók mindenütt kitűnnek szellemi képességük és éles elméjük által, úgy, hogy dacára kisebbségüknek, jelentékeny helyet foglalnak el a kultúréletünkben.”
Lombroson kívül még számtalan népszerű hangot hallhatunk a századfordulón, a zsidók mentális, genetikai és szexuális alsóbbrendűségéről. Nagy sikert aratott például az amerikai Arthur Talmage Abernethy 1910-ben megjelent könyve, a The Jew a Negro: Being a Study of the Jewish Ancestry from an Impartial Standpoint (A zsidó egy néger: Egy tanulmány a zsidó származásról egy elfogulatlan nézőpontból). Itt Abernethy bebizonyítja, hogy a zsidók a történelem során nagyon sokat keveredhettek az afrikai négerekkel, és ezért genetikailag alig lehet a két fajt megkülönböztetni. Ahogy a zsidók idővel hidegebb klímájú helyekre költöztek, a bőrük is kezdett kifehéredni, de ettől még belül ugyanolyanok maradtak. Azt pedig, hogy az 1910-es évek Amerikája hogyan viszonyult a „néger fajhoz”, azt hiszem, nem kell külön ismertetni.
Harry H. Laughlin 1923-ban készült ábrája, ami az eugenika tudománya által közrefogott alterületeket mutatja be.
Ezeket a különböző abnormalitásokat nem lehet egymástól hermetikusan elzárva vizsgálni. A zsidóság tudományos autoritással megtámogatott szisztematikus patologizációjának különböző színterei nem egymástól független vákuumterekben zajlottak. Az elmebetegségből logikusan származik a bűnözés, a bűnözésből a szexuális deviancia, a szexuális devianciából pedig a genetikai alsóbbrendűség, amiből megint visszaérhetünk az elmebetegséghez. Ezen a pályán, amit a fin-de-siècle tudományos antiszemitizmusának hermeneutikai köre leír, örökre lehetne körbe-körbe vonatozni. Ezt az önigazoló körkörösséget a magukat felvilágosult értelmiséginek tartó, a modern tudomány aktuális fejleményeire odafigyelő polgárok tartották fenn, a felvilágosult antropológia és az előremutató tudományosság szellemében.
A Gólemben például a következőt olvashatjuk a zsidó férfiakról: „Rosina abból a törzsből való, amelynek vöröshajú típusa még a többinél is visszataszítóbb. Ennek a törzsnek a férfiai szűkmellűek, vékony nyakukon kiugró ádámcsutkával. Minden szeplősnek tűnik rajtuk, és egész életükben (…) szakadatlan és hiábavaló harcot vívnak a titkos gerjedelmek ellen, és örökös, undorító aggodalom kínozza őket az egészségükért.”
A zsidóság beteges mivoltáról tartott elképzelések olyan alaposan beivódnak a közös európai tudatalattiba, hogy az összekötés fordítva is él: nem csak a zsidó lesz automatikusan beteg, hanem néha maga a beteg is bezsidul. Daniel Paul Schreber, a leghíresebben Freud által elemzett (Pszichoanalitikus megjegyzések egy önéletrajzilag leírt paranoia-esethez; Az úgynevezettt „Schreber-eset”) emlékirataiban bemutatott századeleji paranoid pszichózisa folyamán egy isteni lények által irányított metamorfózison megy keresztül, aminek az eredményeképp „Örök zsidóvá” válik. Az Örök zsidó tirésziaszi alak, akinek az a feladata, hogy az apokalipszist és az emberiség teljeskörű kihalását követően is életben maradjon, és kasztrálttá kell válnia (die Entmannung), hogy így képes legyen megszülni a következő emberi fajt. A schreberiánus rendszerben így a zsidó férfi férfiatlanságáról, feminin mivoltáról szóló elképzeléseket is megtaláljuk, ami a legmarkánsabban Otto Weininger 1903-ban kiadott Nem és jellemében jelenik meg.
Schreber a mentális és a szexuális patológia mellett a fizikális, testbéli betegségek produkálójaként is a zsidósággal kerül összefüggésbe. Schreber, a szintén 1903-ban kiadott emlékirataiban gyomorbántalmait (valamint azt a tényt, hogy bizonyos időközönként a gyomra, de néha más szervei is – elmondása szerint az orvosok számára is bizonyítható módon – időlegesen eltűnnek a testéből) úgy okolja, hogy „zsidó gyomra” van.
Daniel Paul Schreber, egy korabeli fotón. A fotós ismeretlen.
Schreber, Meyrink, Pernath – mindannyian zsidóvá lett gójok. Athanasius Pernath bár a prágai gettóban, zsidók között él, ő maga nem zsidó, a zsidók felé táplált ellenszenve és gyűlölete is ezt mutatja: azzal is elválasztja magát tőlük, hogy kritizálja és lesajnálja őket. De ebben az aktusban nagy mennyiségű öngyűlölet is van: Pernath a gyűlölt zsidókban mintha önmagát látná. Hiszen Pernath is folyamatosan a saját testének elváltozásaival és pszichés tüneteivel van elfoglalva, miközben ugyanezt rója fel az általa gyűlölt zsidóknak. Belőle is zsidó válik, az „aki korpa közé keveredik azt megeszik a disznók” közmondás elvei mentén. De az is lehet, hogy az „összefújja a szemetet a szél” bölcsességet követve már eleve zsidós volt és így talált a gettóban otthonra.
A Schreber Emlékirataiban (teljes címén: Egy idegbeteg emlékiratai, kiegészítésekkel, valamint egy függelékkel, amely felveti: “Milyen feltételek mellett vonható egy elmebetegnek vélt személy a saját kifejezett akarata ellenére intézeti felügyelet alá?) olvasható, zsidóvá transzformáló testhorror-pszichózis továbbá Pernath gólemesedésével is rokonságban van. Mind a kettejük testét egy-egy parazita szállta meg. Schreber pszichózis-parazitája egy kifürkészhetetlen magasabb hatalomtól elrendelt, apáról fiúra szálló családi örökség. Meyrinknél viszont ambivalens, hogy a szavakon és tárgyakon keresztül gazdatestről gazdatestre utazó élősködő-gólem honnan jött és mi a célja. De az őket megszálló hatalom rájuk gyakorolt hatása több tekintetben is hasonlít. Mind a kettejük valóságai képlékennyé válnak, és az életük sokszor összefüggéstelen, nyomasztó történések egymásutánjává válik.
Ezért olyan nehéz feladat Meyrink regényének a cselekményét bemutatni. A szó tradicionális értelmében ugyanis ilyennel nem rendelkezik. Természetesen vannak benne egymástól elkülöníthető karakterek, akik a főszereplőnkkel érintkezésbe lépnek, hatással vannak rá. De ezek az események egy álomszerű, nonlineáris-pszichedelikus logikával követik egymást. Pernath például ékszerészként dolgozik. De néha antikvitásokat is felújít, helyenként könyvrestaurációval is foglalkozik, néha pedig bizonyos személyek arra kérik, hogy működjön magánnyomozóként vagy személyes testőrként a számukra. Láthatjuk, hogy még a pontos munkaköre sincsen definiálva. A regény gerincét így a saját indentitása után való kutatás adja, ezért is hívja Arnold L. Goldsmith (egy másik gólemkutató) a Gólemet egy freudiánus történetnek, ahol valaki egy alteregón keresztül próbálja megtalálni önmagát.
Meyrink misztikumhoz való viszonyának megértéséhez érdekes többletet adhat egy Gershom Scholem által, a fiatalkori visszaemlékezéseiben (From Berlin to Jerusalem: Memories of My Youth; Berlintől Jeruzsálemig: Fiatalkorom emlékei) elmesélt történet. A két író állítólag többször is találkozott, még azelőtt, hogy Scholem megjelentette volna első könyvét, értelmiségi körökben viszont már így is a kabbala nagytudású szakértőjeként tartották számon. Elmondása szerint Meyrink órákon keresztül beszéltette őt a Gólemről, arra kérvén, hogy bizonyos passzusokat magyarázzon el neki, mondván: „Én írtam, de nem egészen értem, mit jelent.”
Scholem úgy írja le Meyrinket, mint aki „kombinálta az anti-burzsoáz szatírát (…) a miszticista sarlatanizmus felé mutatott különleges tehetségével.” A fiatal Scholemet az akkor már nagyon népszerű, nála jóval idősebb író többször is meghökkentette látványos dilettantizmusával és feltűnő öltözködésével. Beszélgetésük alatt például egyszer csak azt kérdezte: „Tudja maga, hogy hol lakik az Isten?” Scholem nem tudta hogy feleljen: „Nagyon nehéz egy ilyen kérdésre pontos választ adni, hacsak nem szeretné az ember a híres Kozki Rabbi Mendelt idézni: „Bárhol, ahová beengedik.” ”
A fiatal Gershom Scholem a Zohárt tanulmányozza. A fotós ismeretlen.
Meyrink szabados hozzáállása, pozőrsége nem csak Scholemet hozta zavarba. A már idézett Elizabeth R. Baer egyenesen tiszteletlennek hívja azt a hozzáállást, ahogyan a Gólem a kabbalizmust és a zsidó hagyományokat kezeli. „Még akkor is (ahogyan ezt más tudósok is tették), ha valaki visszahátrál attól, hogy magát a regényt antiszemitának hívja, muszáj legalább azt tudomásul vennünk, hogy ez egy tiszteletlen intertextuális appropriáció.”
A Scholemtől hallott történet fényében azonban ez az értelmezés egy kicsit más színezetet kap. Meyrink nem a zsidó hagyomány szándékos elhallgatásából facsarja ki a tradicionális gólem-történetet egy olyan újszerű változatba, ahol már nagyjából rá se lehet arra ismerni, hanem csak szimplán azért, mert nem ismerte igazán az eredetit, amit kifacsart. Természetesen az, hogy a könyv írásának cirka hét éve alatt egyszer sem vette a fáradtságot arra, hogy a témának, amiről ír, jobban utánaolvasson, értelmezhető tiszteletlenségként, de hasonlóan járt el más népek misztikus tudományaival is. Sokat hangoztatta például, hogy a jóga kigyógyította tuberkolózisos gerincmegbetegedéséből, Scholemnek feltett retorikai kérdésére pedig (hogy hol lakik az Isten), emiatt felelt úgy: a gerincben. Ez természetesen a hanyagságát nem menti fel, csak más szempontba helyezi: nem kifejezetten csak a zsidók hagyományai felé volt tiszteletlen, minden néppel szemben így tett. Úgy tűnik, Meyrink sokkal jobban élvezte a miszticizmus ködösítése által létrehozott irodalmi aurát és esztétikai hatást, mint a témában való konkrét elmélyülést.
Gustav Meyrink Alexander Wittek 1919-es portréján.
Meyrink Góleme különböző vizsgálati szempontokra és olvasatokra lehetőséget adó, sokszor zavarbaejtő és ködösítő, de mégis mélységesen izgalmas regény, ami témakezelését illetően méltó ellenpólusa Rosenberg Maharaljának.
Bibliográfia:
Gustav Meyrink: Gólem (Dr. Kelen Ferenc fordítását átdolgozta: Bodrogi Márta); Göncöl kiadó, Budapest, 1989
Elizabeth R. Baer: The Golem Redux (From Prague to Post-Holocaust Fiction); Wayne State University Press, Detroit, 2012
Arnold L. Goldsmith: The Golem Remembered, 1909 – 1980 (Variations of a Jewish Legend); Wayne State University Press, Detroit, 1981
Moshe Idel: Golem (Jewish Magical and Mystical Traditions on the Artificial Anthropoid); State University of New York Press, New York, 1990
Cesare Lombroso: Lángész és őrültség (ford. Szabó Károly); Littera Nova kiadó, Budapest, 1989
Clara Royer: Krúdy Gyula és a szép zsidó nő (Irodalmi klisé és etikus fantázia között); Helikon, 2013/3
Otto Weininger: Nem és jellem (ford. Dávid Andrea), Kvintesszencia kiadó, Debrecen, 2010
Sigmund Freud: A patkányember (Négy klinikai esettanulmány) (ford. Alpár Zsuzsa; Lőrincz Zsuzsa, Paneth Gábor), Akadémiai kiadó, Budapest, 1999
Daniel Paul Schreber: Egy idegbeteg emlékiratai, kiegészítésekkel, valamint egy függelékkel, amely
felveti: “Milyen feltételek mellett vonható egy elmebetegnek vélt személy a saját kifejezett akarata ellenére intézeti felügyelet alá?” (ford. Csete Soma, publikálás előtt álló kézirat)
Eric L. Santner: My Own Private Germany (Daniel Paul Schreber’s Secret History of Modernity); Princeton University Press, New Jersey, 1996
Gershom Scholem: From Berlin to Jerusalem: Memories of My Youth (ford. Harry Zahn) Shocken Books, New York, 1980
Arthur Talmage Abernathy, PH.D.: The Jew a Negro (Being a Study from an Impartial Standpoint); BN Publishing, 2019
