Turnowsky Sándor

A tömeg és természete

Korunk 1930 Január

2022.06.09.

1. Gorgias, Athén legünnepeltebb szónoka vitázik Sokrateszszel a szónoklás művészetéről.

Apponyi Albert

 Ahogy Platon a "Gorgias"-ban leírja ezt a vitát, ez az antik Apponyi kérkedve hivatkozik szónoki sikereire s arra az oktató munkára, melyet beszédeivel kifejt. Sokrates azonban gúnyosan leinti s megmagyarázza, hogy "a szónok nem oktatja a tömeget, csak elhiteti az emberekkel, hogy mi jogos s mi jogtalan". És hogy bármily tudatlan is a szónok, több hitelre fog találni a tömeg előtt, még orvosi kérdésekben is, mint az orvos. Mert csak az egyén lehet okos, a tömeg mindig "sokfejű állat".

 

Ime, mindazzal, mi Sighele, Mc. Dougall, Le Bon-Nordau tömegpsychológiájának lényege, — hogy a tömeg érzéketlen minden iránt, mi a legminimálisabb gondolkodást feltételezi s hogy az ostobaság s nem a szellem az, mi tömegekben akkumulálódik,úgy látszik már több, mint kétezer évvel ezelőtt tisztában volt a nagy görög bölcs.

Scipio Sighele		Willliam Mc. Dougall		Gustave Le-Bon

Ha Le Bon megállapítja, hogy az ember a tömegben egészen másként érez, gondolkodik és cselekszik, mint mikor magára marad, ahogy derék, okos emberekből álló tömeg gyakran úgy viselkedik, mint a legaljasabb csőcselék, — ezt a gondolatot pregnánsan fejezi ki amaz ősrégi latin mondás: senatores boni viri, senatus autem mala bestia. Vagy Schilier Akadémikusok című distichonja:

Mindenik egyenként, ha tekinted elég okos ember:

Üljön a plénum együtt, megvan az ostobaság.

Guy de Maupassant

 

Maupassant majdnem szociológiai szabatossággal ír a tömegről Sur l´eau című könyvében: "Az értelem növekszik és emelkedik, mihelyt egyedül élünk, csökken és sülyed, amint újra emberek közé keveredünk. Tömegben az eszmék fejtői-fejbe áramlanak és minden számbeli tömeg számára értelmi középszerűség színvonala alakul ki. Az elszigetelt ember egyéni kezdeményezése, bölcs meggondolása, sőt értelmi ereje is eltünik, mihelyt ez az ember más emberek tömegébe keveredik".

Gottfried Keller

 

Gottfried Keller már a vezető, a tömegszuggesztor szerepét is meglátta: "Nagy tömegeket egyetlen ember is megmérgezhet vagy megronthat. A tömeg, melyet egyszer hazugsággal megejtettek, azontúl már akarja is, hogy hazugsággal megejtsék s egyre új hazugokat emel pajzsára, mintha csak egy egységes, tudatos és eltökélt gonosztévő volna".

 

Sigmund-Freud

Nyilván igaza van hát Freudnak,* mikor azt írja, hogy Le Bon megállapításai majdnem kivétel nélkül fellelhetők jóval előtte élt filozófusok, államférfiak, költők műveiben.

Ámde mégis Le Bon volt az első, aki bizonyos rendszerbe foglalta a tömeglélek kialakulásának törvényszerűségeit s így az ő nevéhez füződik a tömeglélektan tudományának megalapozása. Több, mint három évtizede, hogy Le Bon nagy munkája, a Psychologie des foules megjelent s hogy azóta, — egészen a legújabb időkig nem sokat fejlődött a szociológiának ez a jelentős ága, annak oka talán éppen a tömeg pszichológiájában keresendő. A legutóbbi három-négy évtized — egészen a világháború kitöréséig — az áldemokrácia kora volt. Igazi demokrácia sehol sem létezett, de a népuralom illúziójába éltek Európa népei.

Általános választójog, melynek alapján a kapitalizmusnak mindig módjában állt a maga ezer eszközével a többséget a maga számára megszerezni, — egyesülési és gyülekezési jog addig a határig, m\g az nem veszélyezteti a tőke érdekeit, — a sajtó különböző ravasz paragrafusokkal körülbástyázott látszat-szabadsága, s a demokrácia ezen "vívmányai" mellett, azok ellensúlyozásaként egyre nagyobb arányban kifejlesztett militarizmus, — ez volt a háború előtti demokrácia igazi arculata. Az összes pártok zászlaján azonban, — a nyíltan tőkés érdekeket képviselő pártokén épp úgy, mint a félrevezetett és megtévesztett munkások vörös lobogóján a demokrácia, a népuralom jelszava büszkélkedett. És ekkor, ebben a demokratikus atmoszférában előáll egy francia tudós s alaposan megtépázza a népakarat szentségének nimbuszát. Pőrére vetkőzteti a tömegek lelkületét, belevilágít a tömegszenvedélyek kohójába s merészen kimondja, hogy a felelőtlen tömegek uralomra jutását nem tartja kívánatosnak s általában kultúrellenes tendenciát lát az egész demokratikus rendben.

A tömeglélek nagyon hasonlít az infantilis lélekhez. Ezt már Le Bon is megállapította. Nos, a tömeg, akárcsak a gyermek nagyon érzékeny, nem szereti ha kellemetlen dolgokat mondanak neki. Aki nem mond szépeket, nem hízeleg, azt könnyen meggyűlöli. Már pedig Le Bon, mikor kimutatja, hogy a népuralom veszedelmes valami, olyan mélyen sérti a tömeg érzékenységét, mint mikor a gyermektől elveszi valaki a játékát. Talán ez is egyik oka annak, hogy évtizedeken keresztül oly kevesen s oly keveset foglalkoztak tömeglélektannal. Nem haladt úgyszólván senki, egy jelentős szociológus sem a Le Bon által vágott csapáson. Nem fejlesztették ki tanait, de nem is cáfolták meg azokat. Világkatasztrófának s annak nyomán a demokrácia illúziójából való kiábrándulásnak kellett bekövetkeznie hogy újra aktuálissá váljék a tömeglélektan.

2. Le Bon a tömegek lélektanának tanulmányozásánál abból a megfigyelésből indul ki, hogy akármilyen egyénekből verődnek össze a tömegek, az egyének kollektív lelkületűekké alakulnak át, minek folytán nem úgy éreznek, gondolkodnak és cselekednek, mint ahogyan éreznek, gondolkodnak és cselekednek mint különálló, egymástól elszigetelt individuumok.

Vannak bizonyos érzések és gondolatok, melyek csak a tömeggé akkult egyénekben támadnak s alakulnak tettekké. A pszichológiai tömegek heterogén elemekből alakult időleges lények. A heterogén elemek pillanatnyilag egyesülnek — s akárcsak egy élő lény, sejtjei, egyesülésükkel egy új lényt hoznak létre, mely egészen más tulajdonságokkal rendelkezik, mint az őt alkotó elemek. A tömeglélek tehát nem azonos az őt alkotó egyes lelkek eredőjével, — nem keverék, hanem vegyület.

Le Bon a tömeglélek megnyilvánulásainak inkább csak leírásával, mint beható elemzésével foglalkozik. Megfigyelései rendkívül érdekesek, jórészt helytállók is, de magyarázatai tudományos szempontból — különösen mai szemmel nézve -— nagyon hiányosak, felületesek, nem egy helyütt tévesek.

Le Bon megállapítja, hogy az egyes lelkivilágának tudattalan elemei tevődnek össze tömeglélekké, de nem foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy mi ez a "tudattalan réteg"? Hogyan keletkezik, mi a szerepe az egyes pszichéjében tömegbeverődés előtt s a tömeghatás megszűnése után? A tömeglélek képződés tényezőjeként említi a felelősség megszűnésének érzetét, de arra a kérdésre, mi idézi elő az egyéni lélekben a felelősségérzetét s miért igyekszik az egyén ettől az érzéstől állandóan, de főként tömegben megszabadulni, választ nem ád. Párhuzamba állítja a tömeglelket a gyermeki lélekkel, de csak ösztönösen hibáz rá erre a nagyszerű analógiára, anélkül hogy tisztában volna az infantil lélek sajátos pszichológiájával.

Georg Simmel

Általában, valami önálló, az egyéni lélektől független, misztikus jelentőséget tulajdonit a tömegléleknek, — többször hangsúlyozza, hogy az nem keverék, hanem vegyület. Ebben a misztikus tömeglélekben jut kifejezésre szerinte az a még misztikusabb faji érzés, mely "egy fajnál évszázados fejlődés következtében bizonyos hasonlóságra tesz szert annak minden képviselőjében. "Nyilvánvaló, hogy a tömeglélek megértéséhez semmi szükség sincs efajta misztikumokra, mert a tömeget alkotó egyének analíziséből a kollektiv lélek minden jelensége megmagyarázható. Simmel is élesen állást foglal az egyéni lélektől elvonatkoztatott, mintegy égből pottyant tömeglélek feltételezése ellen.

Le Bon a tömeg megnyilvánulásainak csak káros, értékeket pusztító hatását látja, de nem tekinti az érem másik oldalát, hogy a tömeglélek is képes nagyszerű alkotásokra. Gondoljunk csak a kollektivitások produktumaira, minő nyelv, népköltészet, népművészet, közmondások stb. — s amire Freud figyelmeztet, hogy egyes gondolkodók, költők mennyi indítékot kapnak a tömegtől, melyben élnek s hogy a zseni csak kifejezője a kolektivitás érzés és gondolatvilágának s így munkatársának tekinthető a tömeg minden egyes alkotó eleme.

Amikor Le Bon rásüti a tömegre a barbárság bélyegét, azt sem veszi figyelembe, hogy még a tömegek vad tombolásai és fékeveszett rombolásai is csak tisztító zivatarok, melyek nyomán új civilizációk keletkeznek s új energiák lépnek működésbe.

Bruno Adler

3. A tudat alatt élő új világ felfedezésével Freud és Adler új perspektívát nyitottak nemcsak a pszichológia, hanem a szociológiai kutatás számára is. Freud és Adler óta a szociológia egyetlen ágában sem hagyhatók figyelmen kivül az új lélektan megállapításai. A tömeglélektan is új csapáson kell, hogy haladjon az ő fellépésük óta. Nem Le Bonban volt a hiba, ha nem volt képes kielégítő magyarázatát adni a tömeglélek jelenségeinek. Ha nem ismerte az egyéni lelket, hogyan tudhatta volna megmagyarázni ismeretlen komponensek eredőjét? Az új lélektan azonban nem teszi feleslegessé a külön specifikus tömeglélektant, csak annak kimé1yítésére hivatott. Nevezetesen: A freudizmus a tömeglélek megnyilvánulásainak, — az individuálpszichológia főként a tömegszuggesztorok szerepének megértéséhez nyujt hasznos segítséget.

4.    Freudisták és individuálpszichológusok évek óta szemben állnak egymással s heves vitákat folytatnak ezen irányzatok helyessége felől. Ez a vita bennünket ezúttal nem érdekel. Szerintem nem is létezik olyan áthidalhatatlan űr a, két irányzat között, mint ahogy azt a mesterek epigonjai mindkét oldalon túlozzák. Sőt: úgy látom, hogy mindazon kérdésekben, melyek a tömeglélektan szempontjából jelentőséggel bírnak, nagyjában egy véleményen vannak Freud és Adler. Mindkét irányzat megegyezik abban, hogy:

a)     a jellem kialakulásának sorsdöntő korszaka a gyermek kor legelső éveire esik;

b)      a legtöbb lelki betegség az egyénnek más emberekhez s a szervezett társadalomhoz való relációjában keresendő. Ha Freud azt mondja, hogy a lélek bíráló fóruma, a lélek cenzurája a tudat küszöbe alá nyomja (de nem semmisíti meg) azon ösztönöket és vágyakat, melyek a társadalmi morállal vagy a társadalmi célszerűség szempontjaival ellenkeznek,

— s ha Adler azt állítja, hogy a gyermek alacsonyrendűségi érzése folytán handicapeltnek érzi magát társaival szemben a társadalomban s ezt az érzést irracionális célkitűzésekkel igyekszik paralizálni, — és ha mindketten, Freud és Adler egyaránt azt állítják, hogy ebből az elfojtásból vagy ebből a hibás életstílusból fakadnak ideges tünetek, — akkor mindketten ugyanarra az eredményre jutnak: a neurózisnak szociális okai vannak.

c)   a neurotikus egyén betegségben keres menedéket, — vagy azért,mert erotikus szükségleteinek kielégítése (Freud), (vagy mert hatalmi vágyának érvényesülése (Adler) lehetetlenné válik, — s mindketten megegyeznek abban, hogy ez azért történik így, mert a neurotikus az elérhetetlen helyett legalább pótló kielégüléshez akar jutni.

5.   A gyermeki lélek egyik legjellemzőbb sajátsága, hogy a gyönyörelv érvényesülését a gyermeknél nem korlátozza a tudat cenzúrája. Nos, a tömeglélekre is a legjellemzőbb az ösztönkiélésnek ez a teljes cenzúrátlansága.

Ahogy a gyermek állandóan a szülő vagy a nevelő szuggesztív hatása alatt áll, épp úgy áll be a tömegnél is a tudatfunkció szűkülése a tömegszuggesztor hatása alatt. A tömegnek szuggesztorához való viszonya is nagyon hasonlít a gyermeknek szülőjéhez vagy nevelőjéhez való kapcsolatához. Ahogy a gyermeki lélekben egyidejűleg két, egymással ellentétes — egy tudatos s egy tudatalatti érzelemmel áll szülőjével szemben, úgy a tömegérzelmek is ilyen ambivalensek. Így magyarázható a gyermek és a tömeg érzelmi állapotának változékonysága. A tömeg, akárcsak a gyermek, csak végleteket ismer, vagy gyűlöl, vagy szeret s hirtelen csap át egyik végletből a másikba. Ezért van az, hogy a tömegszuggesztort, kit imádásig szeret, máról-hólnapra meggyűlöli. Míg azonban a tömeg a szuggesztor hatása alatt áll, egészen gyermekes módon nyilvánítja vele szemben érzelmeit. Kényezteti, becézi s még gyengéit is a legnagyobb szimpátiával kiséri. Jellemzők erre az attitűdre azok a kényeztető nevek, melyeken a tömeg a maga népszerű vezetőit emlegeti. (Kossuth apánk, Tisza Pista, Bem apó, — Napoleon: petit caporal, Clemenceau, vén tigris, Mac Donald: old Ramsay, stb.).

Görgey Artur

 

De a tömegnél is úgy van, mint a gyermeknél: szeretete rövidebb tartalmú, mint gyűlölete. Ha egyszer meggyűlölt egy vezért, az csak a legritkább esetben lesz képes a tömeg kegyeit újra megnyerni. Klasszikus példa erre a magyar tömegek kitartó gyűlölete Görgey, az "áruló" iránt s arra is, hogy a tömeget észokokkal mennyire nem lehet meggyőzni álláspontja helytelenségéről.

 

A népszerű vezér iránti odaadó szeretet érzelme alatt rendszerint ott lappang a tömegnél a gyűlölet tudatalatti érzése. A francia forradalom története iskola példáit nyújtja ennék a jelenségnek, hogyan küldi a tömeg vérpadra imádott vezérét egyik napról a másikra. De közelebbi példaként hivatkozhatunk a magyar forradalmak történetére is. 1918 őszén Károlyi Mihályt imádta s ünnepelte a tömeg, de nagy népszerűségét néhány hónap múlva ugyanolyan intenzitású tömeggyűlölet váltotta fel. Az októberi forradalom idején különben is napról-napra változott a tömeg hangulata. 1919 február 20.-án kommunista munkások megtámadták a Népszava nyomdáját s az utcai harcban 7 rendőrt lelőttek. Ennek az eseménynek a hatása alatt másnap tiltakozó tömegsztrájkot rendezett Budapest munkássága s mintegy 250.000 főnyi tömeg az országház elé vonult — tüntetett a kommunisták ellen s alig lehetett visszatartani a tömeget, hogy a kommunista vezéreket meg na lincselje. Ugyanez a tömeg, ugyanezen munkáselemekből összetevődve négy héttel azután lelkesen ünnepelte a gyűjtőfogházból kiszabadított Kun Bélát és társait.

Károlyi Mihaly		Kun Béla

A tömeg tudatalatti gyűlölete a tömegszuggesztor iránt a vezér bukásakor vagy pusztulásakor manifesztálódik, akkor szabadul fel az addig elfojtott indulat. Érdekes, jellemző példa erre, hogyan fogadta a tömeg 1918 októberében gróf Tisza István meggyilkolásának hírét. Az akkori tömeghangulatot plasztikusan tárja elénk Pásztor Árpád: "A diadalmas forradalom" könyve című munkájában: "Sűrűbb lesz a tömeg, hirtelen pár száz ember verődik össze... Most megjelenik a papír, rajta vérveres betűkkel a hír: Gróf Tisza Istvánt agyonlőtték!... Még fel sem itták a szemek a betűket és már ítélt a tömeg. Fölcsattant az éljen és dörgött a taps. Mintha csak egy színészt ünnepeltek volna. — Egy katona vidáman kiabálta: — Most éljen,mert meghalt!... Az esőben a túloldalról férfiak, nők futottak át és örvendve, nevetve újságolták, önmaguknak mesélték: — Nagyszerű!... Megölték Tisza Istvánt!... Már mentek is tovább,mesélték,hirdették a jó hírt".

Gróf Tisza István		Pásztor Árpad

A tömeglélek tanulmányozásához valósággal laboratóriumi kísérleti anyagot nyújt a tömegnek a háborúval szemben való magatartása.

Ha még ma, másfél évtized után is eldöntetlen a háborús felelősség kérdése, melynek könyvtárakat kitevő irodalma burjánzott fel éppen az utóbbi években, — a tömegpszichológus szemében nem vitás az a tény, hogy 1914 júliusában a tömeg igenis akarta a háborút. Hosszabb ideig tartó békés állapot után ez mindig így szokott történni. A tömeg, akárcsak a gyermek "szereti a változatosságot. Megunta a régi játék monotonitását, a békét — kellett az új játék, a háború. Egyébként annak a nemzedéknek akkor nem volt fogalma arról, hogy mit jelent az, hogy háború. Az iskolában csak a háború magasztosságára tanították s felkeltették a gyermeki lélek érdeklődését a háborús "nagy idők" iránt. A háborút valahogy a mindennapi élet egyhangú taposómalmából kiragadó, életritmust felfokozó nagyszerű eseménynek képzelték az emberek s ezért volt az, hogy már a háború lehetőségének hirét is bizonyos fokú örömérzéssel fogadta a tömeg.

Báro Giesl Artur

1914 július havában felfokozott izgalommal leste a tömeg a Belgrádból jövő híreket. Akkor még a levegőben lógott a háború kérdése. Julius 25-én kiplakátozták Budapesten a hírt, hogy Giesl báró, a Monarchia követe kijelentette, hogy a szerb válasz nem kielégítő s elutazott Belgrádból. Az akkori tömeghangulatot így írja le egyik fővárosi napilap: "Mikor e sorokat írjuk, a főváros uccáin lelkesen tüntető néptömeg hullámzik. A kora délutántól esti hét óráig gyakran váltakozó s a békés megoldást variáló híreket a közönség meglehetős fanyar kedvvel fogadta, mig a háborút jelentő hírekre hatalmas éljen riadal tört ki". Budapesti Hirlap 1914. jul. 26. sz.

És ez valóban így is volt. Akkor már napok óta beidegződött a tömeglélek a háború várásra s nem szívesen fogadta a háború elmaradásának hírét, épp úgy mint amikor a gyermek zúgolódik, ha a beígért játékot nem kapja meg.

Két nappal később, már az általános mozgósítás elrendelése után ugyanez a lap így, jellemzi a tömeghangulatot: "Mozgósításnak hívják hivatalos nyelven, forró hazaszeretetnek a költők és tanítóink. Mert ez a háború nem felülről jött, nem fejedelmek hadüzenő szeszélyéből. Itt termett meg annak gondolata a nép millióinak szívében és értelmében. Ez nem az uralkodók háborújának készül, ez népek háborúja lesz, fajok kegyetlen és bocsánatot nem ismerő harca". "A levegőben harsogás, dal, negyvenfokos láz az erekben s a Kossuth nóta, meg a Himnusz lázító és hevítő hangjai az ég felé törnek". (Budapesti Hírlap 1914 július 28. A népszerű háború c. vezércikk).

Íme, az öröm, mikor a gyermek végre megkapja a várva-várt játékot!

Ötödfélév alatt azután végigjárta a tömeg a pokoli szenvedések egész kálváriáját s azóta a háború a legkínosabb emlékként él a tömeglélekben. Tudjuk, hogy a gyermek játékaiban megismétli kínos élményeit, hogy ezáltal lereagálja a benyomás erejét. Freudnak ez a meglátása szerintem kiegészítésre szorul. Ez a játékos megismétlés nem azonnal, hanem csak bizonyos idő elteltével történik. Ha az orvos kezelés közben műtéttel vagy egyéb módon, fájdalmat okoz a gyermeknek, ez az élmény a gyermeknél csak bizonyos idő elteltével, akkor lesz játék tárgya, mikor már elhomályosodott a tudatban az élmény emlékképe. Mikor ez bekövetkezik, akkor kezd a gyermek "orvosdit" játszani társaival. Ily módon reagál a tömeg is kínos élményekre.

Az általános mozgósítás idején bevonuláskor a katonák országszerte egy "Megállj, megállj kutya Szerbia..." kezdetű dalt énekeltek országszerte. Nos, ezt a dalt évek múlva gyűlölte a tömeg. Egyszer magam is jelen voltam egy kávéházban, ahol valaki ezt a nótát akarta húzatni s amint a cigány rázendített a gyűlölt nótára, a tömeg hangosan tiltakozott annak végigjátszása ellen.

A háborút követő első években senki sem érdeklődött la hadi eseményeket tárgyaló irodalom iránt, — ahhoz még igen frissen élt a tömegben a háború emléke. (A gyermek még élénken emlékezett az orvos okozta fájdalomra). Egy évtized elteltével elfakult a kínos emlék s ma már nincs aktuálisabb mint a háborús élményekkel, hadifogsággal foglalkozó irodalom. Valószínű ha Remarque, Renn, Arnold Zweig, Markovits Rodion 5—6 évvel ezelőtt írták volna meg könyveiket, nehezen kaptak volna kiadót s a közönség közönyével találták volna szemben magukat. Az effajta könyvek mai páratlan tömegsikeréhez szükség volt egy évtized távlatára. (Mikor a gyermek már "orvosdit" játszik).

Van azonban a tömegléleknek egy olyan sajátos megnyilvánulása, mely nem a gyermeki lélekhez, hanem a neurotikus pszichéhez teszi hasonlóvá. Az analógia itt is majdnem tökéletes.

Ismeretes a freudizmusnak az a tétele, hogy a neurotikus ember ösztönkiélési lehetőségeinek vagy beteges célkitűzéseinek zátonyra jutásakor a betegségben keres menedéket. Két rossz közül a rosszabbik lehetőséget választja, mert meghasonlott helyzetében nem talál kivezető vitat. A háborúért lelkesedők jelentős tömege mindenkor a desperádókból kerül ki nemcsak az anyagilag, hanem a lelkileg tönkre ment emberek soraiból. A meghasonlott ember ismert mondása: — Történjék akármi, rosszabb már úgy sem lehet! Ez a kétségbeesett lelki diszpozíció sokszor urrá lesz tömegekben is, desperádókról átragad az egyensúlyozottabb, elégedettebb elemekre is, s csak egy ilyen lelki adottságú tömegszuggesztor kell ahhoz, hogy la tömeg, népiesen szólva, fejjel menjen a falnak. Az ilyen desperált tömeg, az, mely megrohan raktárakat, üzleteket, hivatalokat s mindent ami keze ügyébe akad, elpusztít. Az októberi forradalomkor, nagy élelmiszerhiány idején katonai élelmiszer raktárakat pusztított számtalan helyen a tömeg. Meg volt a lehetőség arra, hogy szétosszák maguk közt a készleteket, de aki erre figyelmeztette a tömeget, azt lehurrogták s csak az után indultak, ki elől járt a pusztításban.

Jászi Oszkár

A válságos helyzetből katasztrófába menekülésre igen jellemző, ahogy Jászi Oszkár leírja, hogy minő motívumok hatása alatt mondott le a Károlyi kormány s adta át a kormányhatalmat a szocialistáknak: "Ebbe a szélsőséges ellentétek által felzaklatott, éhség, munkanélküliség, társadalmi elnyomorodás, nemzeti megalázás és végletes demagógia által fölkorbácsolt harag, gyűlölet- és elkeseredés tengerbe csapott le Vyx jegyzéke." Majd egy más helyen így folytatja: "Tudtuk, hogy mivel játszunk. De egy fél esztendő minden nyomora, kétségbeesése, megalázása, gazsága és álnoksága a végletekig feszítette ekkor bennünk az elkeseredés tüzét".

A katasztrófába menekülés tendenciája minden elkeseredett tömegnél megfigyelhető. Mindennapos tapasztalat, hogy azok a polgári elemek, kik rendes körülmények között fanatikus ellenségei a szocializmus minden fajtájának, mihelyst meginog polgári exisztenciájuk alapja, menten vad bolsevikiekké válnak. "Bár már jönne az a bolseviki uralom, — én leszek a legnagyobb bolseviki!" Vagy: "Nincs más hátra, jöjjön a vörös uralom". Ilyen és ehhez hasonló kifakadásokat lépten nyomon lehet hallani gazdasági krízisek idején lecsúszott vagy fuldokló tipikusan burzsoa elemiekből összeverődött tömegekben. A tömeg képzettársítása, hasonlóan a gyermekéhez, érzelmektől átitatott s fogékony minden fantasztikum iránt.** Ugyanaz a tömeg, mely elkeseredésében kommunizmust kíván, ugyanakkor elhisz olyan híreket, hogy Oroszországban kommunizálják a nőket, lopás, rablás, megengedett dolgok, a népbiztosok csupa rablógyilkosok stb.

Max Nordau

Tömegben az egyéni lelkeknek csak azok az elemei tevődnek össze, melyek homogének, közösek minden embernél. Nordau ezt úgy fejezi ki, hogy a minden embernél közös lelki adottságot, fájdalom kerülésének, öröm keresésének emotív vágyát stb. x-nek nevezi s kifejti, hogy ezenkívül minden egyénnek megvannak a maga másoktól megkülönböztető, speciális tulajdonságai, vágyai, tehetsége, hajlama stb. nevezzük ezeket b., c., d., stb.-nek. Vegyünk most már egy 100 tagból álló tömeget s abban találunk száz x-t, de csak egy vagy két: b-t., egy c-t, nehány d-t stb. — természetesen, csak az a homogén száz x fog tömeglélekké összetevődni.

Ezt a Nordau féle x-t az infantil lélekben találhatjuk meg legtisztább formájában...

6. Amint bevezetésként kifejtettem, az új pszichológiai irányok közt nincs eltérés abban a tekintetben, hogy az ember jelleme a gyermekkor legelső éveiben alakul ki. Az új pszichológiai irányok nyomán az is ismeretes, hogy a mai hibás nevelési rendszer következményeként a gyermeki lélek akként reagál elnyomottságának fájdalmas érzésére, hogy kialakít magában egy világnézetet, mely szerint szülői, nevelője, s a felnőttek általában oly hatalmas lények, kikkel szemben ő ugyan teljesen tehetetlen, de alárendelt helyzete! mégse megalázó, mert azok magasrendűsége, mintegy isteni vagy ördögi mivolta folytán az ő elnyomottsága valami természetes, magától értetődő, megváltozhatlan dolog. A gyermek éles határt von vele egyenrangú társai és a felnőttek közt. Gyermektársaival egyenlőnek érzi magát, azokkal küzd és versenyez, — szüleivel s a felnőttekkel szemben azonban, megalázkodik.

Minthogy a gyermekkori élmények determinálják a felnőtt jellemét, ennek az infantil korban kialakult alárendeltségi, szolgai tudatnak lelki elemei kimutathatók a felnőttek jellemében is. A felnőtt is különbséget tesz a vele közös sorsban élők és a nála társadalmilag hatalmasabbak között s míg a véle egyenlőkkel szemben igyekszik egyéniségét érvényesíteni, társai sorából kiválni, a hatalmasokkal szemben önként megalázkodik. Mint egyén, még a legalacsonyabb kultúrfokon álló is, tisztában van azzal, hogy az uralkodók, uralkodó osztály, tagjai épp oly emberek, mint ő maga, de tömegben éppen lelkének ezen gyermekkorból áthozott, tudatalatti eleme tevődik össze a vele sorsközösségben élők lelkének hasonló tudatalatti elemeivel.

A felnőttek tömege is csak úgy tudja elviselni megalázott helyzetét, hogy akárcsak a gyermek, kialakít magának egy világnézetet, mely oly magas piedesztálra emeli a leigázókat, elnyomókat, kizsákmányolókat, hogy azoknak — győztes nemzetnek vagy uralkodó osztálynak engedelmeskedni nem szégyen sőt, sok tekintetben dicsőség számba megy. Simmel finom analízissel mutatja ki, hogy a feltétlen hódolás ideológiáját nem az uralkodó nép alkotja meg, hanem az alávetett nép lelke. Az uralkodó osztályok mindenkor csak felhasználták ezt a magától kialakult lelki állapotot uralmuk megszilárdítására.

A gyermek értelmi fejlődésének bizonyos fokán kezdi megfigyelni szülőit s kezd rájönni arra, hogy azok nem is olyan hatalmas lények, mint előbb képzelte. Rájön arra, hogy bizonyos dolgokat már ő is épp úgy tud, mint szülői s megfigyeli azt is, hogy vannak emberek, kikkel szemben szülői épp úgy megalázkodnak,mint ahogy ő megalázkodott szülőivel szemben. És így megy végbe a gyermeki lélek átalakulásának az a folyamata, melynek eredményeként a gyermeknek szülőivel szemben levő megalázkodása áttevődik uralkodókra, hadvezérekre, miniszterekre, társadalmi hatalmasságokra, gazdagokra stb. — vagyis mindazokra, kikkel szemben az emberek megalázkodni szoktak.

A szolgaságnak, a hatalmasoktól való félelemnek emez érzése alatt természetesen ott lappang az elnyomókkal szembeni gyűlölet érzése, mint hamu alatt a parázs. Forradalmi események kellenek ahhoz, hogy a tömegben ez a parázs lángra lobbanjon. Mennél nagyobb volt a félelemérzés, annál intenzívebben, fog megnyilvánulni — annak reakciójaként a felszabadult hatalmi vágy, hogy megszüntesse, túlharsogja a tömeg félelemérzését.

Így érthetők forradalmi tömegek eszeveszett vérengzései, vad tombolásai és fékevesztett rombolásai, azok a tisztító zivatarok, melyek nyomán új civilizációk keletkeznek s új energiák lépnek működésbe.

 

* Freud: Massenpsychologie und Ich-Analyse. Leipzig. 1921. 25. old.

* * Sisa Miklós: A tömeg lelke. Nyugat 1916. Augusztus 1.—204. oldal.