A.Gergely András 

Pillanatképek éhséggel

2023.02.24.

 

A Holokauszt-kutatásnak ma már éppúgy megvan a maga tudománytörténete, mint a háborús trauma-feldolgozásnak, a mentális eseménytörténeteknek vagy a társadalmi fókuszú tudástörténetnek. Sőt iskolái vannak, irányzatai és mintázatai, eltérő alakzatokban és forráskezeléssel, merítéssel és mélységi áttekintéssel. Sok-sok évtizedig, amikor a hallgatás volt a meghatározó narratíva, másként szóltak és hatottak a dokumentumok, mást tároltak és mást is mutattak föl a levéltárak, múzeumok, közgyűjtemények, tematikus adattárak, mást is kerestek maguk a kutatók. S talán még csak a keresést sem találhatták meg.

 

E sajátos tudástörténeti aspektusban is rendre keveredett az én-történetek sokasága és a dokumentáció, a portrék és a narratív elbeszélések, ismeretközlő tájékoztatók és az emlékezések anyaga. E tudománytörténeti szempontból sem lényegtelen átmenetiség áthatotta nemcsak a kollektív emlékezet intézményét, magát az emlékezés szertartását és ennek jelentőségét, de a keletkező narratívákat is. A naplók, vallomások, visszaemlékezések, eseménymegidéző felfogások között ugyanakkor másképpen tájékozódott a szakirodalom, s másként a szépirodalom, majd eltérően a személyes emlékezet különböző formakísérletei is, regénytől politikai kritikai szempontokig, versektől a vizuális kísérletekig, emlékműállítástól a "képzelt múzeum" válfajáig számos műfaj és műnem volt egyszerre jelen ott is, ahol a történeti kutatás valamit elmulasztott észrevenni, érzékelni vagy megnevezni. E köztességnek viszont előnye maradt a sokféleség, egyebek mellett a tudományok és a társadalmi gondolkodás különböző ágazatainak együttélési színterein is a legkülönbözőbb átmeneti verziók álltak talpra, s lettek ma már a kollektív emlékezet részévé.

 

Ilyen kísérleti változatból is több van, ezek egyikére szeretnék csupán megkésett figyelmet fordítani. Maga a mű Szász Anna Lujza és Vajda Júlia munkája révén lett ismertté, midőn "Mindig van éhség". Pillanatképek Mauthausen felszabadulásáról címen megjelent.[1] Furcsa módon kezdődik maga a kötet, noha kérdésfelvetése nemcsak jogos, de fölöttébb tanulságos is annyiban, hogyan kell, avagy hogyan is lehet kutatási tárgykörré tenni magukat a történéseket és a rákérdezés szándékait. Mintha bizony eltévedt volna a szerzőpáros, mikor ekként indítja a társadalomtudományi kutatásra épülő intézmény kiadványát:

 

"Mindig van éhség. Mivelhogy van,
akkor jön, amikor akar, és ahogyan akar."

Herta Müller: Lélegzethinta

Dániel Bertaux A szociológia mint írás című tanulmánya joggal veti szemére az ’intézményesült’ szociológiának, hogy miközben a szociológus »ma már tudja, hogy egy beszédmód tartalmát nemcsak szemantikai állománya adja, hanem az a forma is, amelyet magára ölt«, szövege megírásakor mintha félretenné a stílust érintő kérdéseket, s elnémulna, amikor az írás mozzanatáról kellene hogy szó essék. »Ám ezenközben a szociológusok azért eléggé furcsállják, hogy – mint kiderül – nem sikerül lelkes olvasóközönségre szert tenniük«. Pedig, folytatja gondolatmenetét, a válasz elég egyszerű. Hisz olvashatónak, »emészthetőnek« azt szokás tartani, ami – szemben az established szociológiai szövegekkel, hasonlóan az irodalomhoz, filozófiához, a mai történettudományhoz, a történelmi személyiségek életrajzához – nem tudományos, hanem regényes formát ölt. A szociológiai írásmód pedig nem ilyen. S miközben »minél inkább törekszik rá az intézményesült szociológia, hogy a tudomány látszatába burkolózzék (ami intézményi, sőt társadalmi legitimitásának alapja), tudományossága annál inkább tisztán formális lesz, annál inkább elveszíti hiteles szociológiai tartalmát, azaz a társadalmi viszonyok történelmi mozgására vonatkozó konkrét ismeretelemeket«. De, teszi fel a kérdést, ha így áll a helyzet, »milyen másfajta beszédmóddal kísérletezhet a szociológia«, ha közelebb kívánna kerülni »az általa megjeleníteni kívánt tartalomhoz?« Tanulhatna-e a szociológia az irodalomtól, próbálhatna-e olyan nyelvezeten megszólalni, ahogy az teszi, ha egyszer az is a társadalomról beszél? Válasza az, hogy igen. Hisz »még a narráció legegyszerűbb formája, a lineáris elbeszélés is alkalmas lehet komoly elméleti mélységet hordozó tartalmak megjelenítésére. Minden a konkrét megfigyelésekre támaszkodó elemzések igazságtartalmától, illetve a belőlük építkező szintézis minőségétől függ. Az elbeszélő forma persze leszűkülhet felszínes látszatok lapos leírására is, amelyből nem világlanak ki a lényegi összefüggések, mint ahogy, épp ellenkezőleg, használható arra is, hogy leírjuk vele a végre feltárt összefüggések működésmódját«. Hisz nincsen közvetlen kapcsolat tartalom és forma között, s egy diskurzus elméleti mélységét nem az tanúsítja, ha nehezen érthető…” (7. old.).

 

A szerzőpáros lényegében a tudományos intézményi szintek egyik legmagasabbikán, egy egyetemi, s ráadásul nem bölcsészeti miliőben kezdeményez újféle értelmezést. A társadalomtudományok, s kivált a szociológia elsődleges beszédmódja régtől fogva a személyestől elrugaszkodott, mennyiségi mutatókkal érvényesnek tűnő leírást felmutató törekvés, melyben a „megesett” bármiféle történet is csak akkor nyer legitim megjelenési módot, ha adatszerűen igazolható az érvényessége, jellemző mivolta, besorolható vagy jellemezhető, "klasszifikálható", rendszerbe építhető, társadalmi érvényét a maga független elbeszélői státuszával igazolni alkalmas tüneményről eshet szó. De ugyanakkor a formától független tartalom, a helyzetektől elkülönült megjelenítés már csak kétes mivoltában kaphat státuszt. Ez a szövegi és értelmezői diskurzus ugyanakkor megteremti a többrétegűségét is annak, ami egy „lineárisan megszerkesztett egyszerű szöveg bonyolult gondolattartalmak és dialektikus mozgásformák visszaadására” alkalmas mivoltában nyeri el kiteljesedő tartalmát. Így a szerzői szándék is eltérhet attól, amit a mutatókból magyarázó, kvantitatív igazolásra törekvő tudomány esetleg érvényesnek tetsző módon felmutat – ezúttal a Szerzők már az előszóba is belefogalmazzák az értelmezés kockázatait, s azt is, mennyi esélye van annak, hogy elemző gyakorlatuk érdemi fogadtatásra talál. Ennek pedig akkor is esélye lehet, ha kutatásukat az akadémiai alapkutatási bázis és a Mauthausen Survivors Research Project támogatta.

 

A kötet hátoldali ismertetője ugyancsak a kihívó dilemmát cirkalmazza: "Mauthausen, 1945. május 5-e. Megérkeztek az amerikai felszabadítók, s kezdetét vette a ’nagy zabálás’...”; majd folytatják is ezzel: „...az amerikaiak, természetesen megpróbáltak segíteni nekünk, megpróbálták odaadni az ennivalójukat, akkora fejadagot adtak, mint amekkorát ők esznek, de mi egyre betegebbek lettünk, nem tudtuk azokat a babokat megenni, (...) mert túl betegek voltunk hozzá. És sokan, nagyon sokan meghaltak akkor..."

 

A pillanatkép – akár képzelt jelenet része, akár a visszaemlékezés tónusában értelmezzük – úgy hat, mint életközeli jelenet, melynek képtelen mivolta éppen élethűségéből fakad: "Erről a jelenetről, a halálos csapdáról, mely a hiány megszűnésekor keletkezett, s melyet a túlzott élelmiszerbőség okozott, majd minden elbeszélt albumban találtunk ’emlék-képet’. Hisz majd mindenki úgy érezte, e brutális jelenetet ’le kell kapnia’, a képet a saját ’fotótárába’ be kell ragasztania"… S mert a kötet maga éppen e képtelen sorshelyzet leírására vállalkozik, a tárgylencse elé illesztett négy portré, négy történet az, amit elbeszélnek. Sőt nemcsak elbeszélik, de máshogyan beszélik el:

"Négy történetet választottunk ki, s fogunk most elbeszélni. Persze, nem az a négy hús-vér ember áll majd munkánk végeztével előttünk, akiknek az anyagával dolgozunk. A történet a mi elbeszélésünkben – ismét – újraíródik. Újraírták ők, amikor nekünk, a hallgatónak, a történetet elbeszélték, s újraírjuk mi, akik megpróbáljuk megérteni belőle ezt a pillanatot, s vele mindazt, amit az éhség, a tábori éhezés jelent. Ők tisztában voltak azzal a felelősséggel, amelyet a »Beszéld el fiadnak!« parancsa rájuk rótt, mi pedig azzal, amit ránk ez az újraírás ró. Reméljük, sikerülni fog megfelelnünk neki".

 

A megfelelés pedig – ahogyan Mauthausen foglyainak elbeszélései is az élelemhiányra következő kényszerevés tanúságtevői – az archívumból kiválasztott négy interjú anyagának, a "fel"- vagy "meg" szabadulást követő közvetlen elgyengülésnek oly pillanatait interpretálja, melynek katarzisa az elbeszélt események újraértelmezett mivoltában kap szerepet. Szereplőik – itt tudatosan felismerhetetlenné tett túlélők – amikor saját létélményüket, a lehetséges halál és a túlélés kísértése közötti bizonytalanságot és kiszolgáltatottságot elbeszélik, valójában nemcsak a csontváz-sovány fogolytábori szerencsétlenek elmondhatatlan állapotát beszélik el, s mégcsak nem is a Primo Levi által megfogalmazott belátás-képtelenséget fokozzák, s nemcsak a táborok világának embertelenségére redukálhatók, hanem az emlékezet által meghamisított kivételezett helyzet „tanúságtételi paradoxonának” lesznek szereplői. A Szerzők kifejtésében: "akik valóban átélték Auschwitzot annak minden borzalmával együtt, azok nem maradtak életben: a hiteles tanúságtevő helye non-lieu, nem-hely, üres" (11.), hiszen "kinek van joga, s másfelől ki képes autentikusan beszámolni a haláltáborokban történtekről. S végül, hogy kinek a nevében cselekszik a beszélő, aki ezt teszi…?" Mert hát abszurd maga a feltevés is, hogy az ott történtekről személyes elbeszélés formájában tanúságot lehet tenni, vagy mindezt hitelesen el is lehet mondani. De meghallgatni mindenképpen kell, fölidézni mindenképpen szükséges, megkérdezni is méltó igény mindazokat, akik átélték, életben maradtak, és tanúságot tenni is képesek maradtak közben. Hatvan év múltán mesélnek, s úgy beszélik el ezt a drámai pillanatot, melyet az éhségre, a hiányra következő bőség idézett elő, hogy az akkori realitáshoz képest ma már egészében is érthetetlenné vált mint esemény. Ám a távolság ideje és a közelség drámája éppen a hiány értelmében (nemcsak az élelem hiánya, hanem a "nem-hely" jelenléte, és az elbeszélhetetlenség okán is) több lesz, mint "a lineáris elbeszélés” vagy "a narráció legegyszerűbb formája", vagyis mindenképpen többrétegű tartalmat kínál. Világképen túl a kibeszélt emlékezet képét is hordozza, az elbeszélésbe csomagolt katarzis révén egyúttal meghívást is képvisel abba a megértési univerzumba, ahonnan a kérdezett vagy vallomástevő beszél. Ez így már talán nem is Holokauszt-történet, hanem egy emlékkép képzete, mintegy "séta a levéltárban", ahol a narratív életútinterjúkat meglelték, olyan vallomások fondjait további nyolcszáz között, melyekben az éhségről valójában alig esik szó. "Talán, mert a hiányról önmagában beszélni lehetetlen? S a hiány jobbára csak önmaga ellenpontja révén, azokon a momentumokon keresztül jeleníthető meg, s érzékelhető, amelyekben hirtelen megszűnik?2 (15.). Hiszen a testi fenyegetettség mint biztonsághiány, a kényszerű társas lét mint szabadsághiány, a táborok "kivételes állapota" mint normalitáshiány, az undor a mások testétől és a saját szégyenérzettől mint kiszolgáltatottság állandósága éppúgy közös volt képtelen mivoltában is, ahogyan minden tanú, saját bukását érzékelőként átélheti, hogy "a szégyenben a szubjektumnak egyetlen tartalma van, önnön deszubjektivizálódása", vagyis ahogyan szubjektumként végletesen elvész, tehát hiánnyá válik ez is benne… (uo.). A nyolcszáz tanúságtétel egyben a választás kényszerét is erősíti, s ezt a négy portrét a Szerzők úgy választják ki, hogy azokból a dossziékból is az elpusztult családtagok, rokonok, életutak, lakóhelyek, remények és lehetőségek hiánya kiált a leghangosabban – a hiányzó többiek helyett is.

 

Ez a "dekonstruáló" hatás, melyet a válogatás és a továbbadott elbeszélés hagy az utókor olvasójára – a bevezető szavakra visszautalva – már nem pusztán a memoár műfaja, hanem az értelmezés hangjának további hangfekvéssel megtoldott interpretációja. Azt beszéli el, ahogyan egy elbeszélő a maga személyes hangján megszólal, akadozva, nyelvi bukdácsolással, kifejezési görcsökkel, írásképet szétfeszítő hitelességgel meséli el a maga fél évszázaddal korábbi történetét, s ahogyan ez a szerzői példafelmutatás ("Az adatok …és amiket rejtenek", 20-24.; 2Az adatok …és amit sejtünk mögöttük2, 24-28.; 2Az adatok …és ahogy értjük őket", 28-31.; 2Az adatok …és amit mondanak nekünk", 31-38. old.) az értelmező értelmezés és a történő utókor dilemmái között vetül vissza az éhség drámájára, s ahogyan az utókor erre mint emberjogi megközelítésben az abszurditásra tekint. Tehát ez így együtt láthatóvá teszi azt is, miként válhatott "az éhség/éhínség mint a fejlődés és a modernizáció akadálya, mint a modernitás antitézise" olyanná, amilyenné a "katasztrófaként való megbélyegzése" teheti, mivel "természetellenesnek ítéli azt, s kiszakítja kontextusából, tértől és időtől függetlenné zárványosítja, következésképpen technologizálja azt" (42.).

 

Forgách Mihály, Ottó Zak, Marianne Brenner és Gáspár Elma egyedi Történetei (47-61.), majd a Nagyítások fejezet (63-78.) az amerikai felszabadítás pillanatképei alapján és a lágerben megélt események teljességére utaló perspektíva vállalása révén e négy album képei között olyan momentumokra is kitérést engednek, mint Pollatschek híres gégészprofesszor, vagy Goldberger Leó textilgyáros halálevése, "az elit" falánkságának és önfegyelem-képtelenségének példái, szemben azokkal, akik a nem-evés és a "nagy zabálás" közötti páston már nem a túlélésért folytatott küzdés visszafogott és megfontolt szereplői, hanem a szabadság traumáját a hiány felől a túlzásba belefojtó kényszeresség antihősei (Az albumok képei, 79-83.).

 

A Szerzők mint elbeszélők, és a vállalt sorsközösség interpretációja, értelmező elhelyezése az együttérző megértés határai között tehát – a bevezetőben idézett "szociológia mint írás" mintájára – a szövegolvasás és irodalmi közlés kvázi-ellenoldalán a fényképezés-metódus, a pillanatkép kiemelését hallatják alaphangként. Az átélhető meglátás, a belátó értelmezés ugyanakkor az irodalomnak biztosított helyre emeli a levéltári fondok kiemelt portréit, mintha ezek éppen a hermeneutika kérdező szereptudatával lennének értelmezhetőek. Eljárásuk így egyszerre tudomány is, narratív és leíró is, megértő üzemmód is, olvasmányélménynek sem utolsó. A "kinagyítások" és háttérképek szerves egysége a mélységélességet növeli, s teszi a tárgylencse elé emelt életutak visszatekintő értelmezésében érvényessé, igazzá, lehetségessé. S teszi épp ezt a kérdezői attitűd, a belátást erősítő meglátások révén, a részletező móddal, a befogadóra épp annyi olvasati felelősséget hárító technikával, amilyennek az "emészthető" szociológia és a társadalmi érvényű emlékezet a vizuális képződmények iránti nyitottságot még az irodalmon inneni, de a tudományon túli tartományban engedi érvényesülni.

 

Újszerű, drámai ez a közelítés- és közlésmód. Példája annak, amit a pillanatképek túlélő erejéhez a társadalomképek tudományos attitűdje ígérhet.