PSZICHOLÓGIA

Bánhidi Ágnes

Transzgenerációs traumaátörökítések

 

A Holocaust – társadalmi traumaként jelenik meg, tömegeket érint, ahol bizonyos szempontok alapján egy adott csoportot pszichikailag, fizikailag üldöznek. Az üldözött csoport, elszenvedőként jelenik meg, áldozattá válik, személyiségükben maradandó nyomokat hagy. A passzív elszenvedés maradandó károkat okozott, melyet „poszttraumás stressz szindrómának” neveztek el (Liska, 2006).

A Holocaust okozta pszichés károsodások utóhatásaira a pszichológusok a második Világháború után kezdtek felfigyelni, melyek kiterjedtek magukra a túlélőkre, de a másod-, harmad-, sőt még a negyed generációra. Virág Teréz, létrehozta a Kút Alapítvány-t, ahol kifejezetten ebben a témakörben végzett kutatásokat. Egyéni és csoportos terápiák tapasztalataiból írt tanulmányokat. Általánosságban a betegek beszámolóiból kiderül, hogy az első generáció sokszor nem adott át semmilyen információt saját gyermekeiknek, inkább választották a mély hallgatást, elfojtást. Sokan közülük örökre szakítani akartak a múltjukkal, eltávolodtak a zsidó vallástól is, próbáltak vegyes házasságokat kötni. A gyors ismeretségekre, együttélésekre a felületesség volt jellemző, sokszor elhamarkodottan vállaltak gyermekeket, hogy azok kárpótolják őket a meggyilkolt családtagokért. Az első generációra leginkább jellemző tünetek: szorongás, depresszió, fóbia. A traumatizáltak, egy feldolgozhatatlan élményt cipelnek. Gyakran ők maguk válnak tünetté, amit nehezen lehet megérteni. A trauma nemcsak az elszenvedőket érinti, hanem azok leszármazottait is. A szülők generációja képtelen volt feldolgozni a traumát, ezért tudattalanul átörökítették utódaikra. A traumát célszerű lenne közvetlenül utána feldolgozni, de mivel erre a Holocaust után nem volt lehetőség, ezért hallgatásra kényszerültek. A titokzatos légkörben felnövekvő gyermekeket különleges viszony fűzi szüleikhez, érzik, hogy valamit titkolnak előttük, ki vannak zárva a szülők életéből. A tudás és érzéshiány miatt a gyermekek mozgósítják fantáziájukat, különféle történeteket találnak ki, mítoszok, fikciók képében.

Az első generáció a sok veszteséget képtelen volt feldolgozni, kapcsolataikra egyfajta törékenység jellemző, már a legkisebb távolodásra is kórosan reagálnak, hamar pánikba esnek, félnek, hogy újra veszteség éri őket. Sokan közülük nem mernek elmenni a Duna-part mellett, attól félnek, hogy beleugranak. Több túlélő tünete meghaladja a neurotikus kórképet, egyfajta átmenetet képzenek a pszichózis felé. Paranoid téveszme is előfordul, mely szerint egyes első generációs túlélő feltételezi, akár saját családtagjukról is, hogy tönkre akarják tenni őket. A holocaust-túlélőkre jellemző, hogy az egykor átélt traumatikus élmények, közvetlenül, áttétel nélkül befolyásolják a téveszmék tartalmát. Rendkívül érzékeny módon reagálnak a szeparáció, veszteség minden formájára (Virág, 1994).

Egy másik jellegzetes tünet, mely szintén leginkább az elsőgenerációs túlélőket sújtja: a bűntudat. A lengyel származású (Prott, 2010), aki tanulmányában Anna Freud elméletére hivatkozik, mely szerint az agresszorral való azonosulás az egyik leghatékonyabb túlélési mechanizmus. Kiválóan szemlélteti ezt a fajta azonosulást egy rövid versrészlet, ahol Primo Lévi az áldozatot sajátos perspektívában látja, miközben ő maga is túlélő, aki megjárta a poklok poklát. Műveiben részletesen vázolja, milyen tulajdonságok jellemzik a túlélő személyiséget. Elsősorban megemlíthető az önzés, a nagyfokú alkalmazkodás, önalávetés.

Ember ez?
Ti, akik biztonságban éltek
Langyos otthonotokban,
Ti, kiket este meleg étel
Vár, és kedves arcok fogadnak:
Gondoljátok meg: ember ez,
Aki itt küszködik a sárban,
Aki nyugtot nem ismer,
Töri magát a fél kenyérért,
Ki egy igenbe, nembe belehalhat?
Gondoljátok meg: asszony ez,
Akinek nincs haja és nincs neve,
Emlékezni nincs ereje,
Szeme üres és hideg az öle,
Akár a béka télen?
Így volt ez, gondoljátok el.
Rátok hagyom e pár szót,
Véssétek szívetekbe,
Ha otthon vagytok, ha úton,
Ha felkeltek, ha lefeküsztök,
Mondjátok gyermekeiteknek.
Vagy dőljön rátok a házatok,
És essen belétek a kórság,
Szülötteitek megtagadjanak.
*(Lator László fordítása)

A genocídium, üldöztetések, az ép személyiséget is tartósan megbetegítették. Auschwitzt csak azok élték túl, akik megtanultak felejteni, elfojtani, nem érezni, nagyfokúan azonosulni az agresszorral. Jól szemlélteti ezt (Liska, 2006), aki Appelfeld gondolatát idézi, Primo Lévi és Jean Améry példáján szemlélteti, akik mindketten úgy élték túl a haláltábort, hogy képesek voltak felejteni. Akik emlékeztek, azok mind meghaltak. A primitív elhárító mechanizmusok (tagadás, elfojtás), melyek következménye az én-funkciók átmeneti csődje, realitásérzék szüneteltetése, kettős tudathoz vezető hasítások figyelhetők meg. Sajátos én-változások mentek végbe, melyek nemcsak napokig, hanem hónapokig, évekig tartottak, szétzilálták az egész személyiségszerkezetet. Ebből a regresszív állapotból nehéz volt visszatérni a normál állapotba. A tartós életveszély, fenyegetettség, kiközösítettség – deperszonalizációhoz (mintha az adott dolog nem velünk történne), valamint derealizációhoz (mintha az adott dolog nem is történt volna meg) vezetett. (Vikár, 1994), aki tanulmányában Bettelheim elméletére hivatkozik, beszámolt ennek a szélsőséges helyzetnek pszichológiai következményeiről. Leírja, hogy a tartós életveszély miatt a személyiség miként töredezik szét, hogyan szűkül be az ember, miként használják a hárítást, izolációt, projekciót, deperszonalizációt. Azt is megfigyelte, hogy akik egy évnél tovább voltak koncentrációs táborban, félelmet éreztek a való életbe való visszatéréstől. A Holocaust okozta utóhatások a második generációnál jöttek ki erőteljesebben. A legtöbb családban negyven évig nem beszéltek a népirtásról, erőteljesen szűrték az információkat, a sikerélményeikről szó esett, a kudarcokról mélyen hallgattak. Ezzel arra motiválták a másodgenerációt, hogy aktiválják a fantáziájukat (Várnai, 1994), aki rávilágít a metakommunikáció kiemelt szerepére is. A túlélők gyermekei rendkívül szenzitív módon érzékelik szüleik lelkiállapotát. Jellemző, hogy az első generációs túlélők, gyermekeiket magára a „túlélésre” megtanítják, de arra nem, hogyan kell élni, ezzel az utókor tudattalanul is átveszi a szülő holocaust-élményeit és a szülő traumás identitásjegyének jelentős részét. A csendnek, titoknak szintén fontos szerepe van a továbbörökítésben. A szülők képtelenek voltak megfogalmazni érzéseiket, indulataikat, mert a feldolgozatlan emóciók elviselhetetlenek voltak. Az egyén jellemzően elzárkózik a traumatikus élmények explorálásától. Önmagában a túlélés is gyanús, a túlélőknek sokszor van bűntudatuk. (Várnai, 1994) részletesen leírja a „túlélő szindróma” jellegzetes tüneteit, mely elsősorban az első generációt érinti. Jellemző a szorongás, depresszió, az üldöztetés emlékének felidéződése többnyire rémálmokban. Sokan ingerlékenyek, feszültek, beszűkül a tudatuk, belefeledkeznek az elhunyt hozzátartozók emlékébe, elvesztik életcéljukat, üresnek érzik magukat, bizalmatlanok, gyanakvóak. Mindezeknek a tüneteknek a következménye, hogy elkülönülnek, emberi kapcsolataik elsivárosodnak. A Holocaust túlélők személyes interjúiból kiderül, hogy a Holocaust trauma, életük alapélményeként szerepel, ami nagyon erősen befolyásolja világszemléletüket, emberi kapcsolataikat. (Liska, 2006).

(Vikár, 1994) kutatásai alapján, terápiára inkább a második generáció jelentkezik, akiknek a fizikai sérülései talán meg sem haladták a háború okozta szenvedések átlagos mértékét, inkább a pszichológiai sérülésük a hangsúlyos. A háború után felnövekvő generáció amolyan „második homokzsákot” cipel a hátán, bár sokan közülük megpróbáltak konstruktív módon élni.
Megemlíthetőek az agressziókezelési nehézségek is, ez főleg a másodgenerációra jellemző, hiszen túlélő szüleik, nem merték kifejezni érzéseiket, mindent el kellett fojtaniuk. A szülőkre inkább az agresszió túlzott kontrollja jellemző, gyermekeik azonban sok esetben gátlástalanokká válnak. Ha mégis megjelenik az első generáció terápián, a fő cél, a lelki törés, regresszió, kóros rögzülések feloldása.


Összegzés

A legfontosabb terápiás cél: megteremteni a trauma előtti, alatti és utáni időszak összefüggő egységét (Virág, 1994). Kiemelt szerepe van a múlt ismeretének, a tradíciók átadásának, a kontinuumnak. A kollektív emlékezés fontosságára (Liska, 2006) világít rá, hiszen a Holocaust alapvetően befolyásolja az életszemléletet, kapcsolatokat. Fontos, hogy ne csak egyéni szinten emlékezzenek, hanem kollektív szinteken is. Liska felteszi a kérdést, a társadalmi környezet miként hat a traumatizáció feldolgozására? Egyelőre nyitott kérdésként kezeli, a túlélők gyermekei a szülőktől veszik-e át a traumatizációt, vagy a helyzet miatt kialakult sajátos rendezetlen szülő-gyermek viszony is traumát okoz-e? További kutatások szükségesek annak eldöntésére, hogyan hatott a társadalmi környezet a traumatizáció feldolgozására.


 

Felhasznált irodalom

LISKA, M. (2006) A holokauszt, mint társadalmi traumatizáció In: Múltunk. 3. 163-182
PROTT K.(2010) 2 Archives of Psychiatry and Psychotherapy. Research on consequences of the Holocaust, 61–69
VIKÁR, GY. (1994) Zsidó sors(ok) az analitikus rendelés tükrében In: Thalassa 5, 1-2, 139-146
VÁRNAI, GY. (1994) A Holocaust késői pszichoszomatikus és pszichoszociális hatásai In: Thalassa 5, 1-2, 147-159
VIRÁG, T. (1994) KÚT és műhely a Holocaust szindróma megjelenése a pszichoterápiás gyakorlatban In: Thalassa 5, 1-2, 129-138
LEVI, P. (1994) Fegyvernyugvás, Európa Kiadó, 9. old