PSZICHOLÓGIA

Büki Mátyás    

Alice Miller: A császár új ruhája

2024.01.10.

Abból a célból, hogy a felnőtt gyermekek szüleikkel való valódi vitájának lehetségességére felhívjam a figyelmet, az előző szövegben Izsák és Ábrahám történetét elemeztem, annak képzőművészeti ábrázolásainak segítségével. Számomra azonban a jelenet szimbolikus tartalma egyáltalán nem csak az apa és fiú kapcsolatára vonatkozik. Minden, amit ott Ábrahámról elhangzott, ugyan abban a mértékben vonatkozhat az anyákra, és Izsák helyzete magától értetődően szimbolizálja a lányok helyzetét is, akik - mind apjuk mind anyjuk által – - nem csak mozgásukban, hanem éppen úgy a látásban, beszédben és a lélegzésben is akadályozva vannak.

Az az állítás, hogy egyedül a férfiak a felelősek a világ mai állapotáért, éppoly kevéssé volna képes hozzájárulni ahhoz, hogy a gonosz keletkeződését, a pusztítási vágyat, az erőszakot és a perverziót leleplezzük, harcoljunk ellenük, mintha pusztán csak a nőkre szórnánk az átkokat. Mindkét nem mindenkor részt vett ezek létrehozásában. Mind az anyák mind az apák a gyermekek idomítását tekintették kötelességüknek, és magától értetődő dolognak tartották a saját becsvágyuk illetőleg egyéb igényeiknek gyermekeik segítségével való kielégítését. A gyerek minden agresszív reakcióját, a személyével való visszaélésre, személyének meggyalázására adott válaszát elnyomták, és ezzel az elnyomással a felnőttkori destruktív viselkedésnek ágyaztak meg. És mégis, mindig kellett, hogy legyen egy-egy szeretetre képes apa vagy anya, aki a gyermek számára az elszenvedett brutalitásokkal szemben a gyógyító ellensúlyt volt képes biztosítani.

Mindenekelőtt azonban kellett, hogy legyenek segítő tanúk, – dajka, szolgálólány, háztartási alkalmazott, nagynéni, nagybácsi, testvér, nagyszülők –, akiknek nem a gyerek szeretetnek álcázott idomítása volt a feladatuk, és akik így a gyerek számára képesek voltak magának a szeretetnek megtapasztalását biztosítani. Ha nem így lett volna, az emberiség már régen a kihalt volna. Másfelől persze, ha több szeretetre képes anya és apa létezett volna, a mi világunk másképpen nézne ki: emberibb lenne. Az embereknek érthető fogalmuk lenne arról, mi a szeretet, hiszen azt gyermekkorukban megtapasztalhatták volna, és elképzelhetetlen lenne, hogy életrajzírók anyai szeretetnek gondolják azt, ami alapjában véve börtön, koncentrációstábor, hűtőház, kozmetikaszalon vagy doppingüzlet (sic!) volt. A legtöbb mai életrajzíró mégis úgy véli, hogy Hitlernek és Sztálinnak "szerető édesanyja" volt.

Mikor a gyermek idomítását a szeretet tanújelének adjuk ki, akkor az zavarodottsághoz vezet, ami később meghozza "gyümölcsét". Ha ezek a jól idomított gyerekek a politikai életben tevékenykednek, folytatják az egykor rajtuk véghezvitt pusztító munkát, és ezt saját üdvhozó szerepükkel álcázzák, ahogy egykor a szüleik is tették. Mind Sztálin, mind Hitler állítólag csak jót akartak. A gyilkosság jószerével csak szükségszerű eszköz volt a jó cél eléréséhez. Ezt az ideológiát mindkét szülő által egyként közvetítve kapták. Ha nem így lett volna, ha az egyik szülő segítő tanúként lépett volna fel, ha a gyerek a szülőpár másik oldalának brutalitásától és szeretettelenségétől meg lett volna védve, akkor ezek a gyerekek később nem váltak volna bűnözőkké.(Lásd: A. Miller. 1988 b, 11. 2.)

A háborúkat ugyan férfiak készítik elő, de a fejükben levő zavarodottság azoknak a nevelési praktikáknak a végterméke, amelyek az előző generációk férfi- és nő-tagjainak számlájára írandók. Egy anya abszolút hatalma saját gyermeke felett határtalan. És semmiféle iskolázottságot nem követelnek ehhez. Emiatt sürgősen szükséges az ilyen, kontroll nélkül gyakorolt hatalmat közelebbről megvizsgálni, megismerni és a jövőre való veszélyét – a fentebbi felismerésnek köszönhetően –enyhíteni.

Ebből a felismerésből íródtak meg a következő megfontolások, amelyekben ismét csak egy férfi, a császár szimbolizálja a segítség nélküli, ám ugyanakkor veszélyes, hiszen mit sem sejtő szülőket.

(Itt következik a könyvben az ismert Andersen-mese.)/

Azt a meggyőződést, hogy az idősebb emberek többet tudnak az életről, mivel nekik állítólag több élettapasztalatuk van, már olyan korán belénk sulykolják, hogy jobb meggyőződésünk ellenére ehhez a tételhez tartjuk magunkat. Természetesen igaz, hogy egy idősebb kézműves-mesternek több tapasztalata van a szakmájában, amiképpen igaz az is, hogy idősebb tudósnak több "tudás" van a fejében, ám ennek az életbölcsességhez igazából semmi köze. Ennek ellenére a legtöbb ember nem tud megszabadulni attól a gondolattól, reménytől, hogy idősebb emberektől tanulhat valamit az életről, hiszen az előny, amit az életévek számában amazok magukénak mondhatnak, egyben bizonyára gazdagabb élettapasztalatot jelent. Még ha a szülők régen meghaltak, az emberek akkor is szülő-szimbólumokat - papok, pszichoterapeuták, guruk, filozófusok, írók - keresnek fel.

A kapott iránymutatásokat betartják, mindig abban a meggyőződésben, hogy az idősebbeknek nyilvánvalóan mindent jobban kell tudniuk, kivált, ha a nevük messze földön ismert. Bizonyára nem jutottak volna hozzá az elismertségükhöz – vélik – ha nem érdemelték volna meg; ha a tanításaiknak, amiket hirdetnek, az értékeknek, amiket képviselnek, a morálnak, amit prédikálnak, mások számára nem lett volna semmi jelentősége.

Valójában nagyon is volt. Hiszen, még ha egy guru és követői különféle kultúrákból származnak is, közös bennük a gyermekkor tapasztalatainak elfojtása. Ennek tabusításához tartják magukat, mégpedig minden nevelési rendszerben, kultúrában és vallásban.  Ideáig ez nem tűnt fel, hiszen csak a második világháború után jelentek meg az első tudományosan alátámasztott tanítások a gyermekkorról, mely új ismeretek sok, addig jónak és helyesnek számító, több ezer éves elképzeléseinket megkérdőjeleztek.

Gondolok itt most René Spitz felfedezéseire a hospitalizmus kérdéskörében, John Bowlby a kisgyermek elhagyatottsága és annak következményeiről szóló írásaira, Lloyd de Mause gyermekkorának történetére, valamint Frederick Leboyers forradalmi jelentőségű felfedezésére, nevezetesen, hogy az újszülött már érez, valamint arra a terapeuták által bizonyított tényre, hogy a gyermekkorban elfojtott érzelmek az egész későbbi felnőtt életre kihatnak.


René Spitz
 
John Bowlby
 
Lloyd de Mause
 
Frederick Leboyers

A tény, hogy ma még oly sok nőgyógyász óva int az otthonszülés veszélyeitől, nem csak a már elavult képzésüknek és a kórházi apparátusok igényeinek számlájára írandó, hanem észlelőképességük elsatnyulására is. Már annak a felismerésnek előfeltétele is, hogy az újszülött érez, hiányzik náluk, mivel – minden bizonnyal születésük órájában vagy később –, saját gyermekkoruk traumatikus tapasztalatai miatt beleérző képességüket már elvesztették. Nézik a szívet tépően síró újszülöttet, és nevetve azt mondják az anyának, hogy minden rendben van, hiszen csupán a tüdő kezdte el munkáját. Úgy tűnik, hogy ezeket az orvosokat a már ismert, az érzelmeknek az emberi szervezetben játszott szerepéről szóló tudás érintetlenül hagyta.

Ez a példa érthetővé teszi, hogy a magas életkor miért nem képes semmit sem mondani a megszerzett illetőleg az át nem élt tapasztalatok értékéről. Az utóbbi években emberek milliói születtek meg szörnyű körülmények között a klinikákon, anélkül, hogy a jelenlevők közül akár csak egyetlen egy embernek eszébe jutott volna, hogy itt egy, a legzsengébb korában lévő emberi lényt tesznek ki kínzásnak. De elegendő volt, hogy egy szülész a nehéz útra lépett, hogy a lelkében és a testében rejtőző, saját születéséről való tudást az érzelmek segítségével felfedezze, elég volt, hogy a saját elfojtott fájdalmait átélje, hogy magától értetődőt azon pillanatban fel tudja fogni: a gyerek sírása a szülőszobában a valójában elkerülhető fájdalmak kifejeződése.

Hogy ezt az egyszerű felismerést megtehesse, le kellett bontani azt a hárítási mechanizmust, amit gyerekként valamennyien felépítünk. Persze jó okunk van erre. Az elviselhetetlentől úgy kell védenünk magunkat, ahogyan csak tudjuk; ámde mit történik, ha mindezen közben ez a hárítási mechanizmus minket tesz vakká életünk legnyilvánvalóbb jelenségeivel szemben?

Mostanság számítógépek is "foglalkoznak" az újszülöttekkel. Segítségükkel a kutatók megállapíthatják, hogy a gyerek már életének első órájában elkezd tanulni. A tudósok ettől az ideától lelkesülni látszanak, és szorgalmasan vizsgálják az újszülött különféle teljesítményeit. Hogy a baba érzelmeket is átél, sérüléseket szerez, olyanokat, amelyeknek prenatális előtörténete van, valamint hogy itt a későbbi életet is befolyásolják, mindezen tényeknek ideáig még nem sikerült a tudósok figyelmét magukra vonni. Az újszülött testének ugyan sok funkcióját lehet mérni, figyelni a viselkedését, az eredményeket a számítógép segítségével kiértékelni, de a gyerek érzelmei figyelmen kívül maradnak és – amennyiben a jelenlevő felnőttek nem találtak hozzáférést saját gyermeki érzelmeikhez –  nem is értik őket.

Mi a helyzet tehát az idősebb emberek bölcsességével, akiknek gyermekkorukban meg kellett tanulniuk, hogy az illedelmesség, a rend csak a saját valódi érzelmeik megtagadása árán szerezhető meg, és akik büszkék voltak arra, hogy ezt a munkát magukon véghez is tudták vinni? Mivel nem érezhettek, képtelenek lettek életfontosságú tényeket észlelni, felfogni. Mit tudnak nekünk ezek az emberek ma tanítani? Megpróbálják a fiatal generációnak ugyanazokat az elveket továbbadni, amiket a szüleik adtak nekik egykor, abban a szilárd hitben, hogy jó és használható dologról van szó.

Ám ezek ugyanazok az elvek, melyek megölték bennük az érzelmet és az észlelés képességét. Mit érnek hát az intelmek és morálprédikálások, ha valakinek a képessége az érzésre és az együttérzésre elsatnyult, elveszett? Csak annyit legfeljebb, hogy mivel sok ember helyesnek tartja, a legabszurdabb viselkedés sem tűnik annak, ami valójában: abszurd viselkedés.

Így lehetséges, hogy miközben egy politikus kereszténynek vallja magát, olyan fegyver gyártásáért felelős, ami pusztító erejével ötmilliószor hatásosabb, mint a hirosimai atombomba. Ilyen politikusok képesek minden további nélkül az esztelen fegyverkezés szükségességét képviselni, hiszen régen megtanulták, hogy semmit se érezzenek. Ilyen lelki szisztémában lehetséges tehát többszörös nagyságrendű Hirosima-katasztrófát tervezni, és minden vasárnap a templomban imádkozni. Továbbá azt gondolni, hogy az embernek felkent joga a világ sorsa iránti felelősséget hordozni, csak azért, mert az ember életéveit tekintve már hetven fölött jár, mert tapasztalatai vannak a háborúval, mivel legutóbb, negyvenöt évvel ezelőtt ő is ott volt....

Ám nem összehasonlítható az, ami miránk vár, azzal, ami negyvenöt évvel ezelőtt történt. Az apák bölcsessége tehát, tapasztalataik a háborúval és az érzelmek gyermekkortól kezdődő megsemmisítésével, minket ma kevéssé tud segíteni.

Ha valami meg tud menteni minket a katasztrófától, akkor ez nem az öreg Ábrahám, aki az égre néz, és nem látja, mit csinál, hanem a fia, aki talán, így kell remélnünk, nem vesztette el teljesen az érzésre való képességét és aki, hála ennek a képességnek, azt is el tudja képzelni, mint jelent egy atomháborúra előkészülni, ezt a háborút egyáltalán akarni. Ha Izsák képes rá, hogy az apja szörnyűséges tervétől elszörnyedjen és felháborodjon, anélkül azonban, hogy ezt az érzését elhárítaná, vagy valami cselekvéskényszerben kiürítené magából, akkor ez a tapasztalata olyan felismerésekkel gazdagítaná, amilyenek az édesapja számára egész életében hozzáférhetetlenek voltak, hiszen mindig hárítva maradtak.

Ez az az érzés, – érzelmeink megtapasztalása –, ami lehetővé teszi nekünk, hogy helyes összefüggés rendszereket állítsunk fel, hogy észrevegyük, mi játszódik le velünk, és azt az illúziót, hogy az öregek bölcsen cselekszenek, feladjuk. Csak ez a fájdalmas tapasztalat az, ami az áldozat-Izsákot, miután a szemét felnyitotta, cselekvő-Izsákká változtatja. Akinek nem szabad éreznie, nem tud a tapasztalatokból tanulni. Újra meg újra átveszi az apák úgynevezett életbölcsességeit, amelyek a mi generációnk számára már egyértelműen hamisnak bizonyultak, mint például: "aki megspórolja a korbácsot, gyűlöli a fiát". És egész életében kitér a döntő tapasztalat elől, mert védelmeznie kell magát a fájdalomtól; voltaképpen tehát az igazságtól. Sosem szabad az apját megkérdőjelezni, sosem szabad vele konfrontálódni, örökre – még hófehér hajjal is – az ő engedelmes gyermekének kell maradnia.

És hová vezet ez az engedelmesség? Ábrahámot arra készteti, hogy saját fiát akarja megölni, az Isten, az Atya kedvéért, csak azért, mert Ő ezt kívánja tőle, hogy Ábrahám így bizonyítsa iránta való hűségét. Ez késztet ma sok idős urat arra, hogy a legjobb lelkiismerettel készítsenek elő egy atomháborút. Már réges-régen megölték magukban az érzelmekre képes, érezni tudó gyereket, ezzel párhuzamosan ölni is megtanultak– a szülők elveit beteljesítve –  jó lelkiismerettel, szégyen nélkül és anélkül, hogy el tudnák képzelni az áldozatok szenvedését.

Mi meg a gyanútlanságukat elnézzük nekik, és azt gondoljuk: "Hiszen nem tudják, mit cselekszenek." De képesek volnánk-e még erre, ha még mindig az áldozati oltáron feküdnénk, vagy ha már teljesen elvesztettük volna a képességünket arra, hogy elképzeljük, mit jelent egy atomháború? A mai Izsákoknak, a még érzelmekre képes fiúknak és lányoknak semmi más nem marad, mint lelépni az áldozati oltárról és szembesülni a háborút tervező apáik lelki valóságával.

Izsák valódi, tényleges fölénye – miután nem enged magából áldozatot csinálni –, most már a tapasztalatában áll, abban a tényben, hogy tud saját maga tényleges helyzetéről, és biztonsággal felismeri saját igényeit, amelyek így hangzanak: nem akarok valakinek puszta engedelmessége miatt meghalni, nem akarok más embereket megölni. Azt sem akarom, hogy abszurd parancsok által erre kényszerítsenek, legyenek ezek a parancsok bármily szépen becsomagolva vagy fenyegetésekkel összekötve. Készen vagyok pontosan odanézni, nem hagyom, hogy bekössék a szemem. Azt sem akarom, hogy azt kelljen találgatnom, vajon ki érdekelt az én engedelmességemben.

Kell, hogy legyen egy út, ami lehetővé teszi, hogy apáink háborús játékait ne ismételjük meg, ezt az előkép nélküli utat kell most keresnünk, hiszen fenyegető helyzetünknek – megsemmisülés egy atomháború által – sincs előképe. Tudnunk kell egyedül a tapasztalatunkra és az igényeinkre támaszkodni, hogy egy olyan világot teremtsünk, amiben a nélkül élhetünk, hogy mást meg kellene ölnünk. Hogy ne felfoghatatlan parancsokhoz, hanem ezekhez az igényeinkhez maradhassunk hűek, készen vagyunk arra, hogy pontosan körülnézzünk. Készen állunk arra, hogy megvizsgáljuk azoknak a lelki berendezkedését is, akik minket naív pacifistáknak tartanak. Készek vagyunk a logikájuk forrását felkutatni és megvizsgálni, hogy elveiknek van-e ma számunkra való érvényességük.

A gyerek felkiáltása a mesében ­–"hiszen a császáron nincs ruha"– felébreszti az embereket a tömeghipnózisból, visszaadja nekik az észlelőképességüket, megszabadítja őket az autoritások által okozott zavarodottságból, és könyörtelenül megmutatja nekik azt az ürességet, aminek mind az uralkodó, mind pedig maguk is áldozatául estek. Mindez egy szempillantás alatt történik, egyetlen gyermek egyetlen mondata révén. Jóllehet a felkiáltás végtelenül felszabadító, nehéz dolgunk van ezzel a felszabadulással. Többé már nem kényszeríttetve arra, hogy arany palástot lássunk a császáron, amikor a legjobb akarattal sem látjuk azt, – ugyanakkor viszont ezért már nem kell magunkat butának, hivatalunkra alkalmatlannak tartani – , nagy megkönnyebbülést hoz.

Ha azonban a sorsunk a császár kezében van, ha az ő bölcsességére, érzékelő képességére, felelősségérzetére vagyunk utalva, felfedezésünk először félelmet, szorongást kelt bennünk. Ki fog minket a veszély idején védelmezni? Nyilvánvaló, hogy ez a császár erre nem képes. Úgy tűnik, olyan fokon foglya saját hiúságának, hogy könnyen feltételezhetünk róla sok egyéb más esztelenséget is. Ennyi világosnak tetszik. Ám csak olyan ember számára, aki ettől a császártól nem függ. Ha azonban pontosan fordított a helyzet, a jövőnket ez a császár határozza meg – mivel nem áll rendelkezésünkre másik –, szeretnénk inkább nem tudni, milyen ő valójában, szeretnénk inkább abban hinni, hogy védelmezni fog minket, amikor bajban vagyunk.  Azért a hitért hajlandók vagyunk magunkat, énünket feladni, észlelőképességünkben, valóságérzékelésünkben kételkedni.

Mint az a gyerek, aki a lelki halált magára veszi, hogy a bölcs, előrelátó apa – az, ami nincs neki –illúzióját fenntartsa, éppen úgy mennek a katonák a harcmezőre, hogy meghaljanak egy vezérért, aki őket kihasználta. Így volt ez még röviddel ezelőtt is. Sokan közülünk közvetlenül emlékezhetünk még rá, mások pedig –hála a film–archívumoknak– újra meg újra láthatják a Hitleri pompát és ünneplő tömegeket. De ennek nem kell így maradnia. Mindenekelőtt nem szabad így maradnia, mert az eszközök, az emberi lelkek megzavarására és életük megsemmisítésére, időközben gigantikus méretűre nőttek.

Többé nem tehetjük meg, hogy eltagadjuk az észleléseinket és kitérjünk az igazság elől, bármily fájdalmas lenne is. Kivált, ha annak életmentő funkciója van. Aggasztó és fájdalmas, ha nincs erős apánk, kivált, ha annak erejére rá vagyunk utalva. Ám ha ma az illúzióhoz való ragaszkodás Izsák halálát, és a mi totális megsemmisülésünket jelenti, akkor ennek az illúziónak feladása lenne az első és elengedhetetlen lépés egy fordulat felé. Még akkor is, ha ez a lépés szorongással jár, sőt anélkül elképzelhetetlen.

Csak egy kisgyermek képes elfogulatlanul felkiáltani: – a császáron nincs semmi! – és csak akkor, amikor tudásának konzekvenciáit még nem tudja felmérni. Másfelől a mese kisgyermeke ez a kisgyermek védettségben él, mivel a saját apja komolyan veszi. Ám azon felnőttek számára, akiknek ilyen apjuk sosem volt, érzékeik felszabadulása egyben egy életfontosságú remény veszélyeztetődését vagy elvesztését jelenti: a védelem reményét. Megrettenünk a ruha nélküli, becsapott császár láttán, amikor arra gondolunk, hogy ez a császár rendelkezik a hatalommal, olyan parancsokat osztogatni, amelyek az életünkről döntenek.

Pillanatnyi komfortérzetünk számára természetesen sokkal könnyebb lenne lemondani látó képességünkről, és megmaradni abban a hitben, hogy jó kezekben vannak az államügyek. De a jövő, főképpen gyermekeink jövője szempontjából ez nem megoldás. A mai Izsák nem tudja már lezárni a szemét, azt, ami pontosan látott. Már tudja, hogy az apja nem óvja, és elszánta magát, hogy maga védi meg magát. Elszánta magát arra is, hogy nem néz félre és megvizsgálja a helyzetét.

Ábrahám felfelé irányuló pillantása és gyermeki engedelmessége számos tapasztalatot szimbolizál és sűrít össze, amiket Izsák korábban élt át, anélkül, hogy meg tudta volna őket magyarázni. Ezeknek fényében a naiv, hiú császár kicsi gyerekké változik át, aki meg akarja mutatni a csodálatos aranyruháját az apjának, hogy az végre lássa őt. Például olyan gyerekké, aki ezt mondhatta volna: "Apa, most, hogy teljes császári pompámban, ekkora kísérettel idejövök, nem tudsz már keresztülnézni rajtam. Most végre csodálni és szeretni fogsz."

A politikus, miközben el akarja hitetni velünk, hogy gondoskodik a szabadságunkról, (még akkor is, ha az atombomba által kell elégnünk), Ábrahámhoz hasonlóan felfelé néz, a már régen halott apja felé, és mint egy kis gyermek kérdezi: "Ragyogóan csináltam, nem? Nézd milyen jól őrzöm az értékeidet, nézd, mennyire iparkodom, hogy a világ olyan maradjon, amilyennek te ábrázoltad nekem hatvan évvel ezelőtt és milyen buzgón vigyázok arra, hogy az értékeket, amik neked fontosak voltak, szent értékekként tiszteljük továbbra is. Figyeld, mennyire figyelek arra – úgy, ahogyan mindig kívántad tőlem –, hogy semmi se változzon. Elégedett vagy most velem? Tudsz most engem szeretni?" Sok variánsa van az ilyen politikusnak: talán egyiküknek olyan apja volt, aki mindig üldöztetve érezte magát, akinek a politikus azt fogja mondani: "Addig nem nyugszom, amíg az összes ellenségedet meg nem semmisítettem. Elégedett vagy most velem?"

 "De mindennek mi köze a sorsomhoz?" – kérdezi Izsák. "Az idős emberek saját apjukkal való ügyeit jól meg tudom érteni. De nem akarom, hogy az én életemről ők döntsenek, hiszen amit elveszthetek, nem tényleges védelmezés, csak annak illúziója." Ezek az emberek folyvást azt állítják, hogy értünk tesznek valamit, és mi akarunk hinni nekik. Hiszen függünk tőlük; hiszen a világ olyan komplikált lett, hogy mindenütt szakértőkre van szükségünk: technikai szakértőkre, számítás technikusokra, és – mindenekelőtt – ellenőrző hatóságokra, mind több hatóságra, hogy a világ ne váljon az atombomba áldozatává.

De mi a dolgunk akkor, ha az ettől a veszélytől való félelem – amely kétségkívül szükségessé teszi az ellenőrzést – egyben új meg új veszélyeket okoz, csupán csak azért, mert az ember, a saját elfojtott múltja által megbénítva, nem akar a jövőbe nézni?

"Amit most megpróbálok, az nem más – gondolja Izsák – hogy apám pillantását magamra irányítsam. Ne az elődeire, hanem rám nézzen, rám itt az áldozati oltáron, amit nekem készített. Ez talán gondolkodásra készteti; avagy nem. De engem az oltár és apám látványa észhez térített. Nem vagyok hajlandó meghalni, nem fogok menetelni, harci dalokat énekelni. Eszemben tartom, mi előzte meg mindig a háborúkat. Felébredtem az ezredéves álmomból."

(1991)

 

A nyersfordítás Alice Miller " A császár új ruhája" címet viselő írásán alapszik. (Alice Miller: Der gemiedene Schlüssel, Suhrkamp Taschenbuch Verlag, 1991.)

 

FEL