PSZICHOLÓGIA

Alice Miller    

Despota vagy művész?

2024.03.26.

Fordította: Büki Mátyás

Úgy öt évvel ezelőtt meglátogattam egy Chaim Soutine képeiből rendezett kiállítást. Már korábban is nagy vonzódást éreztem ehhez a festőhöz, és mindig az volt a benyomásom, hogy művészetében olyasvalami került nagy intenzitással kifejezésre, melynek gyökerei félreérthetetlenül a gyermekkori szenvedésekben keresendőek. A tárlat megerősítette a benyomásomat, és egy további fontos információval is szolgált. A számos portré mellett számtalan tájkép is látható volt, amelyekre először egyáltalán nem figyeltem fel, mivel mindenekelőtt az emberek, a különös, elhajlított, megkínozott alakok látványa kötött le. Amikor aztán mégis a házak, terek, utcák ábrázolásaihoz fordultam, akkor tűnt fel nekem, hogy úgy néznek ki, mintha rezegnének.


Chaim Soutine

A katalógusból megtudtam, hogy Soutine orosz zsidó volt, aki 1943-ban Párizsban halt meg. Feltettem magamnak a kérdést, nem lehetséges-e, hogy a konkrét szituáció, a tömeggyilkosságok általi extrém fenyegetés motiválta, sőt, kényszerítette Soutine-t arra, hogy a remegő/rezgő világot, annak összeomlását fesse meg. Eszembe jutott Kafka és a vele kapcsolatos felfedezésem, hogy a jövőről való víziók valahogyan a legkorábbi gyermekkori tapasztalatokkal függenek össze, és hogy a gyermekkor elfojtott, tudatalattiba került szenvedései a művészi ábrázolásának intenzitást és kifejező erőt kölcsönöznek, anélkül azonban, hogy adott művész tudná, mit is ábrázol voltaképpen. (vö. A. Miller 1981. Ne vedd észre, 307. és a következő oldalak.) Hirtelen meg kellett magamtól kérdeznem, milyen sora van hát egy gyereknek, akit megvernek: térdre fektetik, fejjel lefelé, úgy, hogy a világ tótágast áll. És ez a fordított világ remeg, hiszen minden ütésnél megremeg a test is Ilyesvalamit éltem át a képeket szemlélve, még mielőtt a katalógusból megtudtam volna, hogy Soutine-t mindkét szülője gyakran véresre verte és szabályos üldöztetéssel kellett számolnia, mivel nagyon szeretett rajzolni, ami az ortodox zsidóknál tilos volt. A biográfus, aki ezeket közölte, nem tulajdonított ennek jelentőséget és azt a tézist képviselte, hogy Soutine egy "narcisztikus és nekrofil karakter" volt, és emiatt szerette a halált ábrázolni. A katalógusban a következőt lehetett olvasni:

 


Chaim Soutine: a bolond

"A litván falu, ahol a falu szabójának tízedik gyermekeként Soutine született, mindenféle kultúra nélküli hely volt. Már a gondolat, képet festeni, egy ilyen ortodox közösségben eretnekségnek számított, és kezdettől fogva világosság is tették Soutine számára, hogy bűnt követett el: ’ Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, a melyek fenn az égben, vagy a melyek alant a földön, vagy a melyek a vizekben a föld alatt vannak.’ Küzdelme a második parancsolat megszegésének útján, saját legendáriumának része: pénzt csent a családi pénztárból, hogy egy színes krétát vegyen magának, és büntetésül a pincébe zárták. Készített egy rajzot a falu bolondjáról, aztán megkérte a rabbit, hogy üljön neki modellt. Az utótörténetek parabolaként olvashatók: a rabbi fia durván megverte őt, a rabbi fizetett Soutine édesanyjának a sérülésekért és ezzel a pénzzel tudta Soutine végül Smilovicsit elhagyni, hogy egy művészeti iskolában tanuljon." ((A Forge 1967. 7. oldal)

 

Soutine gyermekkori traumáiról szóló információk ismét arra a kérdésre késztettek engem, vajon miért van az, hogy nem minden egyes bántalmazott gyerekből lesz olyan szörny, mint Adolf Hitler. Miért van, hogy valaki brutális, érzelemmentes bűnözővé válik, míg a másik nagyon érzékeny emberré, festővé, költővé, aki képes a szenvedést, a fájdalmat kifejezni. Feltűnt nekem hogy Soutine történetében felismerhető a segítő tanúságtevő jelenléte, aki a gyermek érzéseit igaznak ismeri el és ezen a módon lehetővé teszi számára, hogy eljusson az felismerésig: jogtalanságot mértek rá.

Különböző foglalkozású férfiak gyakran kérdezik tőlem, hogy ők miért nem lettek Hitlerek, hanem többé vagy kevésbé kiegyensúlyozott orvosokként, jogászokként, professzorokként élik életüket. Holott gyermekkorukban őket is naponta megverték, hasonlóan Hitlerhez. Ezzel a kérdéssel akartak a tézisem ellen argumentálni: nevezetesen, hogy a gyermekkel való brutális, érzéketlen és messzemenőkig destruktív bánásmód nem véletlenszerűen, hanem szükségképpen szörnyet produkál. Mindezekben az esetekben a gyermekkor részletei felől érdeklődtem és közelebbről való vizsgálódás után minden esetben kiderült, hogy jelen voltak azok a segítő tanúk, akik a gyermek számára bizonyos mértékben lehetővé tették érzései átélését. Adolf Hitler gyermekkorában tökéletesen hiányzott egy ilyen kiegyensúlyozó szerepet betölteni képes tanú. Családjának struktúráját többször hasonlítottam össze egy totalitárius rezsim rendszerével, ahol az államrendőrséggel szemben semmiféle panaszra nincs lehetőség. (vesd össze. A. Miller Kezdetben volt a nevelés 169 oldal és tovább)

A gyerek számára az apa önkénye és hatalma az uralkodó joghatóság, másik nem létezik. Hogy Adolf Hitler milyen tökéletes pontossággal tette bensővé ezt a rendszert, érzékletesen szemléltette a Harmadik Birodalom által. Amikor ő maga volt hatalmon, a rendszerben nem létezett semmiféle emberies megfontolás, semmiféle érzés, melyek valamiféle határt tudtak volna szabni az eseményeknek. Éppen így nevelték őt.

Amit a szülők megfelelőnek tartottak, bármi legyen is az, és döntés is hoztak felőle, azt könyörtelenül és az erőszak eszközével keresztülvitték. A gyermeknek sosem szabadott ezeknek a döntéseknek a helyességéről kételkedni, ennek elviselhetetlen kínzások lettek volna következményei. Éppen oly kevéssé tudta a Harmadik Birodalom egy közönséges polgára az állam vagy a Gestapo döntéseit megkérdőjelezni. Kínzás és halál volt a megkerülhetetlen válasz arra, ha valaki ezt mégis megtette.

A brutális erőszak, mint az egyedüli és leghatalmasabb erő, – ami ráadásul a "rend" számára törvényalkotó hatalommal bírt és az elkövetett bűnök számára "legalitást" biztosított –, éppen a saját család struktúrájából lett kölcsönözve, ahol mégiscsak a jó nevelés nevében történt minden: az érzések kiölése és a gyermek minden igényének, sőt, csaknem minden emberi rezdülésének elnyomása.


Adolf Hitler

Hitler őrjöngése az "elfajzott művészet" kapcsán szintúgy jól mutatja, vele magával mi történt: mivel a színek az emberben érzelmeket keltenek, Hitlernek tiltania kellett azokat. A színek veszélyesek, kárhoztatottak, egyenesen zsidósak voltak. Éppen így a nem világos, töredezett vonalak, amelyek fantáziálásra szólítanak fel. Minden élőt csírájában kell kiirtani, olyan alaposan, mint ahogyan az a szülői házban a gyermekkel történt. Egy érettségiző egyenként járt utána Hitler neveltetése és az "elfajzott művészet" tézise közötti átfedéseknek. Munkájában, könyvemre támaszkodva, Hitler saját képeinek segítségével hozott meggyőző bizonyítékokat arról, hogy a Führer harca a modern művészet ellen azt folytatta, ami a szülői házban történt vele: az élet elpusztítását. (G. Bednarz, kiadatlan kézirat)

A zsidók, a romák és a fogyatékkal élők elleni, államilag szervezett tömeggyilkosságok közvetlen konzekvenciái voltak az egykor a gyermekre mért pusztító munkának. Hívei, "harcostársai" mindenféle fenntartás nélkül követték a Führert, mivel számukra az erőszaknak és az engedelmességnek ez a hálózata már a gyermekkorban az egyedül helyes, jól ismert és soha kétségbe nem vont rendszer volt. Hogy a szörnyűséget legyőzzük, muszáj azt először egyáltalán észlelni, érezni. Ha a gyermekkorban, mint Hitler és legközelebbi követői esetében, a keménységnek, erőszaknak, a korlátolt hatalomkiélés és hidegség minden alternatívája hiányzik, ha a gyengeséget, gyengédséget, elevenséget megvetendőnek tartják, akkor az elkövetett erőszak elszenvedői ezt tökéletesen helyesnek, indokoltnak érzékelik. A gyermek azt gondolja, megszolgálta az ütéseket, idealizálja az üldözőt és később projekciós felületeket keres magának, hogy más emberekre vagy népekre tolja át vélt bűnét, saját maga felmentésének érdekében. Így lesz ő maga bűnös.

Egy olyan művész esetében, mint Soutine, elképzelhetetlen lett volna, hogy egy ilyen módon pusztító, totalitárius rendszert alkotó családból kerüljön ki. Már az a körülmény, hogy a fiú pénzbeli kártérítést kapott a verés ellenében, és hogy az édesanyja azt át is adta neki, szemléletesen mutatja, hogy az ő gyermekkorában a primitív viszonyok ellenére mégiscsak volt valaki, aki segített neki abban, hogy az igazságosságra való érzéket ki tudja fejleszteni magában. Így nem kellett az elszenvedett fájdalomért magamagát vádolni, nem is beszélve arról, hogy nem kellett ezt a bűnt később másokra áttolni, rávetíteni. Köszönhetően a kárpótlásnak, Soutine még leghőbb vágyát is valóra tudta váltani, rajzórákat vehetett és később festővé válhatott.

Chaim Soutine és Adolf Hitler gyermekkora között még más különbségeknek is létezniük kellett. Jóllehet mindkét gyermek rendszeres veréseknek volt kiszolgáltatva és vágyukat, hogy művészek legyenek, szigorúan büntették, mégis teljesen elképzelhetetlen, hogy egy olyan ember, mint Adolf Hitler Odesszában, egy szegény, ott élő zsidó szabómester családjában fel tudott volna növekedni. Éppen így elgondolhatatlan, hogy Soutine, a festő differenciált színérzékével és a képességével, fájdalmat kifejezni tudó képességével, egy Alois Hitler fiaként Braunauban növekedhetett volna fel. A Hitler-család életellenessége és pusztító hatalma beszél mindazokból a dokumentumokból, amelyek bőségesen rendelkezésre állnak. Ezeknek tanúsító ereje egy színdarab által már a szélesebb közönség számára is hozzáférhetővé vált, amely darab sok példa segítségével megmutatja, hogyan lehet a játékban, a leleményességben, ötletekben, rátalálásokban létező valamennyi örömöt az engedelmesség, a drill és a vaskalaposság segítségével csirájában elfojtani (vö. N. Radström, 1985).

Soutine a festő nem ilyenfajta érzelmi sivatagban nőtt fel, Nevelése mindenesetre kevéssé volt szisztematikus és konzekvens, kevéssé volt az engedelmességre alapozva, hiszen az európai zsidó apák nem voltak keménységre és brutalitásra idomítva. Nem voltak arra kényszerítve, mint a német apák, hogy a lágy és gyámoltalan személyiség-részüket önmagukban már gyermekkortól kezdve elfojtsák. Teljesen természetes volt kicsi gyermekeket megcsókolni és cirógatni, és ezt nem nevezték "majomszeretetnek".

Ezért érezhettek zsidó apák gyermekei gyengédséget, ami minden kétséget kizáróan hozzájárult lelki sérüléseik viszonylagossá válásához. Ennek a gyengédségnek és érzelmi odafordulásnak köszönhetően a gyerek képes egyáltalán az öröm érzését átélni, ami egyben megmutatja neki, hogy megéri az elevenségért küzdeni. Ez az öröm persze nem egyenlő az állatkínzással, mely esetében a megkínzott gyerek az elszenvedett megaláztatásokat lereagálhatja. Még ha egy gyermek semmiféle önzetlen, felelősségteljes, óvó és védelmező szeretetet nem élhet át, – mégis, köszönhetően a testi közelségnek, becézésnek, köszönhetően a figyelmes odafordulásnak, érzések, érzelmek keletkeznek benne: sóvárgás, fájdalom, magányosságérzés, felháborodás, harag, de öröm a természet iránt is, öröm a saját, a mások teste iránt, de legfőképpen életöröm, bizalom az életben. Bizonyos, hogy ezek a pozitív érzések a felnőtt hatalomgyakorlása által csorbulhatnak, csonkításnak eshetnek áldozatul, ám mégiscsak találhatunk különbözőséget aközött, hogy milyen érzelmi klímában játszódnak mindezek le, és más, a gyermek körül élő, vele közvetlen kapcsolatban lévő felnőttek hogyan viselkednek.

Mindennek illusztrálását Paul Celan példáján keresztül szeretném megkísérelni, akinek gyermekkoráról a következő sorokat találtam:


Paul Celan

"Paul apja szigorú nevelést gyakorolt a házban. Nem volt jóságos apa, magas igényeket támasztott a fiával szemben, büntette, gyakran meg is verte őt minden aprócska gyerekes vétség miatt. Leo kis növésű volt, úgy egy fejjel kisebb, mint a felesége. Az embernek az volt a benyomása, hogy a tekintélyt éppen nem ébresztő alakját, és a sikertelenségét az anyagi életben az otthoni zsarnokságával próbálta kompenzálni. Azonban feleségével sosem vitázott – nagyon odaadó volt irányában! Ezzel szemben leginkább a fiúnak kellett megtapasztalnia a zsarnokságot. Paul nagyon érzékeny gyerek volt és igazából nagyon szenvedett az apai szigor miatt."

" A kis Paul nagyon korán megtanult engedelmeskedni, és úgy viselkedni, ami a szülei elképzelése szerint megfelelt a ’jó gyerekszoba’ szabályainak. Kínosan kellet ügyelnie a testi tisztaságra, az asztalnál semmit sem szabadott az elé rakott ételből visszautasítani, és nem szabadott fölösleges kérdéseket feltenni. Ha Paul ennek ellenére ellenvetéseket, gyerekes dacot vagy lázadozást engedett meg magának. akkor az apa hevesen szidalmazta őt, vagy akár verést is kapott tőle. Ha az apja számára különösen nagynak tűnt Paul eltévelyedése, bezárta őt egy üres kamrába és elvitte a kulcsot. Szerencsére a kamrának volt egy udvarra néző ablaka, így a házban élő asszonyok a keservesen síró fiút ki tudták szabadítani a cellájából, mihelyst az apa elhagyta a házat, hogy dolgai után nézzen. Általában Paul édesanyja volt a szabadító, olykor a nagynénik egyike."

"Paul mindenütt a mozgásszabadság korlátozásába ütközött: a szobák ajtajánál, melyeket ő maga nem nyithatott ki, és a lakásajtónál, amelyen keresztül csak egy felnőtt kíséretében mehetett ki. Így az is tiltott volt számára, hogy egyedül legyen a csöndes Wassilko utcán, a gesztenyefák között. Ritkán, éppenséggel ritkán, megengedték neki, hogy az ugyanabban a házban lakó zenetanár csaknem azonos korú lányával játsszon. És ez is csak a hátsóudvaron volt engedélyezve, ahol néhány fa és gyér fű nőtt. Ott a farakásokban tárolt téli tűzifa, a kerítés és a házkapu között terült el Paul első három életévének nyári paradicsoma. Nem véletlenül kezdődik egy celan-i ifjúkori költemény ezekkel a szavakkal: csak a gesztenyéken túl van világ."(I..Chalfen 1983, 36-38. oldal.)

 

Paul Celan apja ugyan tirannikusan bánt a fiával és fájdalmasan éreztette vele saját bizonytalanságát, feleségével szemben azonban készséges volt, és ez a tény már határokat szabott zsarnokságának. Az anya és a nagynéni Paul segítségére siethettek, a fogságából, a kamrából kiszabadíthatták. A megmentő tanúk voltak ők, akik a gyermeknek azt a tapasztalatot közvetítették, hogy ezen a világon a szörnyűség, a merevség és butaság mellett könyörület és jóság is létezhet, és hogy ezek nem bűnös és rossz dolgok, hanem sokkal inkább szeretetre méltóak, még ha az apa ezt nem is veszi észre. (vesd össze: A. Miller 1988, 2. fejezet, 2 oldal)

Hála a segítő asszonyoknak, a gyermek a megtapasztalt jogtalanságot, a fogollyá válás és megkínzás fájdalmait a tudatába emelhette, anélkül, hogy azokat teljesen el kellett volna fojtania. Ám mivel szigorúan nevelt gyermek volt, nem szabadott látnia, hogy saját apja üldözi és akadályozza az élet élésében. Apja képét szentnek kellett tartania és érzéseit más személyre és más szituációkra kellett eltolnia. Minden költő így tesz, így kell tennie. Így történt, hogy Paul Celan egész életében nem vált meg a koncentrációs tábor témájától. Költeményeket írt a fogságról, amelyek, jellemző módon éppen a háború utáni időben, az irodalomban és a művészetben jelenlevő heves intellektuális elhárítás idején, nagy csodálatnak örvendtek. A visszafogott, mesteri, távolságtartó költemények segítettek Celannak mások szenvedését szavakba önteni. Ám gyermekkorának szenvedései, amelyek számára érzelmileg nem voltak hozzáférhetők, saját maga számára rejtve maradtak.

Celan öngyilkosságának okai nem a háborús élményekben keresendők, amikben persze ő maga sok túlélővel osztozott. Amikor már a reményre sincs esély, akkor a tudattalanba űzött okokkal van dolgunk. Öngyilkosságával Paul Celan édesapja pusztító munkáját fejezte be, aki a gyermek számára – egyszerű bosszantásból, minden látható ok nélkül –. a legegyszerűbb, legártatlanabb örömöket sem engedélyezte; még akkor sem, ha azok nem kerültek volna semmibe. Mindez azért ilyen természetes a gyermekek esetében, mert védekezésre képtelenek és a felnőtt szeszélyeinek életre-halálra kiszolgáltatottak maradnak.

Azoknak a szülőknek, akiket gyermekként megsebeztek, nagyon nehéz a hatalmaskodás kísértésének ellenállni. Ha nekik maguknak nem szabadott gyermekként szabadon játszani, mindig találnak valami okot arra, hogy a gyermekük számára ezt az életfontosságú örömöt lehetetlenné tegyék. Vagy átalakítják teljesítménnyé: a sportban, műkorcsolyában, a hangszergyakorlásban és ennek a kényszernek színre léptetésével elölik a gyermekben rejlő kreativitást. Celan gyermekként átélte a gyengébb fél jogfosztottságát, de erről a realitásról nem szabadott tudnia. Ehelyett művészi szavakkal leírja a táborlakó helyzetét, akit az őrök korlátoznak az életben, anélkül, hogy bármiféle magyarázattal elő kéne hozakodniuk. A védtelen rab életörömének és méltóságának pusztítása az őrök számára azért olyan magától értetődő, mert már korán, saját maguknak is meg kellett tanulniuk a pusztításnak ezt a leckéjét. Celan költészete emiatt igaz, még akkor is, ha ez a gyermekkori jogfosztottsága neki magának – az egészen személyes dimenzióban –, és a legtöbb olvasónak, megközelíthetetlen maradt. Ha nem így lett volna, nem érezte volna a további életét értelmetlennek.

Az, hogy saját gyerekkorát egy koncentrációs tábori rab helyzetével helyettesítette be, segített ugyan Celannak, hogy "beszélni tudjon" a szenvedéséről, de az öngyilkosságtól nem mentette meg. Ha az édesapját nem gyilkolták volna meg 1942-ben, egy koncentrációs táborban, akkor talán kapcsolódni tudott volna gyermekkori érzéseihez, akkor talán feldolgozhatta volna a kapcsolatát ezzel az édesapával, hogy a saját életét megmenthesse.

Ám nagyon nehéz és egy brutálisan megölt apát úgymond kérdőre vonni, és a kapcsolatot tisztázni. Egyszerűbb a kiutat az misztikában keresni, ahol arról van szó, hogy a szemünket becsukjuk és ékesszóló szimbolikus ábrázolásokon keresztül az igazságot elhallgatjuk. Ám olykor már ez is alig elviselhető, mivel a prózai igazság hatalma, a misztikusok által oly megvetően kezelt "kis én" igazsága könyörtelen lehet. Éppen az olyan emberek esetében, akik gyermekkorukban akár csak egyszer is megtapasztalták a szeretetteljes figyelmet, a törődést, nos, éppen az ő esetükben nem hallgattatható tökéletesen el ez az igazság, még a költészet, a filozófia vagy a misztikus tapasztalatok által sem. Arra törekszik, hogy odahallgassanak rá, mint az a gyermek, aki még nincs tökéletesen elhallgattatva, hangja még nincs tökéletesen elnémítva.

 

A menedéket kínáló, segítő tanú jelenléte vagy hiánya dönt afelől, hogy egy bántalmazott gyerek despota lesz-e, vagy művész, aki fájdalmairól hírt tud adni. További példák sokasága hozható fel ebben a témában. Itt most csak néhányról tehetek említést, azokat is csak utalásszerűen teszem. Valamint rá kell bíznom az olvasóra, hogy állításaimat megvizsgálja, új tudásanyaggal egészítse ki bizonyítékaimat, vagy azokat adott esetben elutasítsa.

Dosztojevszkíj édesapjáról tudni lehet, hogy gyerekeit állandó bibliaolvasásra kényszerítette, és fösvénységével kínozta őket. Hogy testileg is bántalmazta volna őket, ez számomra nem ismeretes, és a Dosztojevszkij regények ismeretében csak a sejtéseimre hagyatkozhatom.

"Tudott dolog viszont, hogy felesége halála után az apa egy részeges, tékozló és zsarnoki ember életét élete. Olyan kegyetlenül bántalmazta a jobbágyait, hogy azok végül 1839-ben a legbrutálisabb módon agyonverték" (J. Lawrin 1963. 9. oldal)


Fjodor-Mihajlovics-Dosztojevszkij

Az akkori Oroszországban a jobbágyokkal szembeni erőszak a hétköznapok magától értetődő gyakorlatához tartozott. Ebben az esetben azonban a köznapi gyakorlat kiváltképpen brutális és perfid formát öltött, hogy az a jobbágyokat ilyen, önmagukra is veszélyt jelentő bosszúaktusra késztessék. Talán sok minden tisztázható erről a Karamazov testvérek olvasásakor. Ez a regény ugyanakkor azt is megmutatja, milyen nehezére esik a gyermeknek a saját apa gonoszságát, az önbüntetésre és a bűntudatra való késztetés nélkül felismerni. A jobbágyok meg tudták szabadítani magukat ettől a földbirtokostól, de gyermekei nem. Fjodor Dosztojevszkij epilepsziától szenvedett és istent kereste, akit nem tudott megtalálni. Miért nem lett bűnöző vagy gyűlölködő? Mivel édesanyja személyében szeretni tudó emberrel találkozhatott. Mivel, köszönhetően édesanyjának, tapasztalatot szerezhetett a szeretetről, amely élete számára meghatározó lett. Lehet egy magyarázat ilyen egyszerű? Igen. De a realitás hajszálnyival más is lehetett volna.

Sztálin gyermekkorában például teljesen hiányzott a védelmező és nem birtokolni akaró szeretetnek a tapasztalata. A gyermekkoráról szóló leírásokban sehol sem található oly személy jelenléte, aki őt az apja kitörésszerű verései elől bármikor is megvédte volna, vagy szeretetével és éber jelenlétével bármikor is kárpótlást tudott volna adni. számára a méltánytalanságokért. Az édesanyát nagyon vallásosnak, zavarodottnak és magába fordulónak irják le. Robert Payne Sztálinról szóló könyvében (1981) a következő információkat találtam:

"Joszif Visszarionovics Dzsugasvili családja a maga módján volt szerencsétlen. A fiú apja iszákos és tékozló, hirtelen haragú ember volt, a feleségéhez és a fiához mindenféle érzelemi kötődés nélkül, akiket könyörtelenül vert. Szakmájára nézve cipész, akinek Gori város szélén, egy kétes hírű utcában volt a műhelye. A fiú édesanyja csöndes, zárkózott, mélyen vallásos asszony, aki fiatalkorában nagyon szép volt. Legnagyobb megelégedését abban találta meg, ha részt vett az istentiszteleteken és a csekély jövedelméből hozzájárulhatott az egyházi személyek anyagi segítségéhez. Kevés pénzt a gazdagok házánál vállalt szolgálatok – kenyérsütés, mosás, küldönci feladatok – során keresett. Varrni is tudott. Fiának egy gyermekkori barátja, aki bizonyos szimpátiát is érzett iránta, úgy emlékezett vissza, hogy az édesanya megélhetését alsóneműk készítésével és mosásával is fedezte. Büszke nő volt, aki sosem panaszkodott a sorsára." (19. oldal)

"Mikor Jekaterina Geladse 1874-en nőül ment Visszarion Dzsugasvilihez, tizenhét éves volt, férje huszonkettő. A három első gyerek állítólag a születésükkor halt meg. Joszif, aki 1879 december 21-én látta meg a napvilágot, az egyetlen gyerek volt, akit az édesanyja felnevelt. Amikor Visszarion meghalt, Joszif még nem volt tizenegy éves. Jekaterina csaknem ötven évvel élte túl férjét. Kicsi, törékeny, de legyőzhetetlen karakterű nő volt. Egész életén át mélyen vallásos maradt és mindig fekete, apácák öltözetéhez hasonlító ruhákat viselt.(20 oldal)


Joszif Visszarionovics Dzsugasvili

"Sztálin családja származhatott volna Gorkij "Éjjeli menedékhely" című színdarabjából is. Boldogtalan család voltak. Nyomasztó szegénységben éltek és állandóan eladósodtak. A szomszédság alkalmanként megkönyörült a meggyötört szomszédasszonyon és rosszul táplált fián – részvétük talán nagyobb lelki kárt okozott Joszifnak, mint azok a verések, amelyeket apjától kapott. A nyomor olykor az őrület szélére sodorta szegény Jekaterinát; halljuk, ahogy sírva, imádkozva, énekelve, szavakat maga elé mormolva, kócos hajjal kóvályog az utcákon. A fia igen korán megtanulta, mit jelent az, egyedül lenni a világon."(21. oldal)

"Iremasvili tudósításai alapján, aki jól ismerte a családot és szabadon járt-kelt a házban, az apa a fiát bosszúszomjasan, könyörtelenül, egy fajta sötét, megfontolt szenvedéllyel verte, anélkül azonban, hogy abban valami kielégülést találna, valamint annak legcsekélyebb jele nélkül is, hogy felfogná: valami rosszat csinál. Egyszerűen csak azért, hogy valami mozgást hozzon az amúgy üres és értelmetlen létezésébe. Az eredmény előre látható volt: A fiú megtanult gyűlölni. Mindenekelőtt gyűlölte az apját, de fokozatosan kiterjedt ez a gyűlölet, amíg végül már minden más apát és minden más embert is magába zárt.

’Sosem láttam őt sírni’, adja hírül Iremasvili, és ez az állítás hihetőnek tűnik. A verések megacélozták a fiút, és végül ijesztően érzéketlen lett a szörnyűségek iránt. Arca és teste véraláfutásokkal volt tele, ám el volt szánva arra, hogy nem hagyja magát legyőzni. Valahogyan túl fogja élni az apját, de ahhoz, hogy így legyen, muszáj volt éppen olyan kíméletlennek lennie, mint az apjának. Túl gyenge volt ahhoz, hogy visszaüssön, de körül tudta venni magát a brutális közömbösség és megvetés páncélzatával. ’Ezek a meg nem szolgált, szörnyűséges verések’ mondja Iremasvili ’ a fiút éppen olyan keménnyé és szívtelenné tették, mint amilyen az apja volt." (22. oldal)

"A templom vigasz volt, hiszen ott senki sem ütötte, vetette meg vagy sajnálta őt. A templomi kórus tagjaként részt vett az istentiszteleteken, egyházi dalokat énekelt, pompás ruházatba bújhatott, az egyházi személyek közelében a misztériumok forrásaihoz is közel került. Édesanyja már előre örült annak az időnek, amikor saját fia fogja majd szolgáltatni neki az áldást.

Joszif legnagyobb vigasza azonban édesanyja volt, aki az ő számára dolgozta magát a végkimerülésig, és egyedül számára élt."

" Fiát oly hevességgel és szenvedéllyel szerette, hogy teljesen birtokba is vette őt."

(Nyilvánvaló, hogy legtöbb életrajzíró szemében még mindig lehetséges a romboló birtoklási igényeket, és a gyermek valódi helyzetét illető tökéletes vakságot az iránta érzett szeretetként interpretálni.)

" Hét évesen Joszif himlőben megbetegedett, melynek maradványai egész életére elcsúfították. Súlyos esetnek kellett lennie, hiszen a himlőhelyek számosak és nagyok voltak. Az eredmény az lett, hogy a róla készült fotográfiák ezreit kellett gondosan retusálni, amikor később hatalomra került.

Még súlyosabb szenvedést kellett átélnie, amikor körülbelül tíz éves volt. Csupán egyszer beszélt erről, és akkor is csak nagyon röviden, amikor azt magyarázta, hogy szibériai száműzetése idején miért nem hívták be őt az első világháború alatt katonai szolgálatra. A történetet sógornőjének, Anna Allilujevának mesélte el, aki aztán a memoárjában nyilvánosságra hozta. ’Sztálin bal könyöke nagyon görbe volt. Gyerekként szenvedett el egy sérülést. Keletkezett egy fertőzés, és mivel azt orvosilag nem kezelték, vérmérgezés is fellépett, Sztálin közel volt a halálhoz.

Nem tudom, mi mentette meg az életemet, mondta nekünk. Vagy az egészséges szervezetem, vagy a balzsam, amit a falusi borbély kent a sebemre, mindenesetre ismét egészséges lettem. A sérülés nyomai a mai napig megmaradtak.’

"A sérülés következtében Sztálin bal karja úgy hat centiméterrel volt rövidebb volt, mint a jobb, és sosem szerezte meg a teljes kontrollt balkezének izmai fölötti. Olykor sínt hordott, hogy a könyökét megtámassza. Az eszköz körvonalai több képen felismerhetőek. Egy kiváló ortopéd orvos, Allilujeva tudósítása és a számos fényképfelvétel alapján azt a diagnózist állította fel, hogy Sztálin a komplikált csonttörést, az abból következő Osteomyelitist, és a hozzá kapcsolódó kéz-deformációt egy a karban elszenvedett növekedési zavar másodlagos következményeként szenvedte el, ahol is a kéz deformálódása – a csonttörés nem kielégítő kezelése okán – egy Volkmann-kontraktúrára vezethető vissza.’

Ilyen fajta diagnózis természetesen puszta elméleti megfontolásokon nyugszik. Sztálinról orvosi feljegyzéseket sohasem hoztak nyilvánosságra, és nem feltételezhető, hogy belátható időn belül ez a helyzet változni fog. Csak az bizonyos, hogy a bal kar görbe volt, és nem rendelkezett a jobb kar erejével, és hogy ez a kar a tulajdonosának élethosszig tartó fájdalmat és kellemetlenséget okozott. A váll ízületi merevsége bizonyára állandóan a gyógyíthatatlan torzulására emlékeztette őt, és csak a jobb kezére kellett néznie – amit sosem volt képes teljesen kinyitni –, hogy tudja, nem olyan, mint más ember. Sok kényelmetlenséget vállalt, hogy megnyomorodását elleplezze. Ez csak akkor sikerült, ha egy túl hosszú ujju, vastag kabátot húzott fel. A megnyomorodott kar feltehetőleg messzemenő befolyást gyakorolt Sztálin karakterfejlődésére.

Semmiféle támpontunk nincs arra nézvést, hogyan keletkezett a sebesülés. Nem mondható valószínűtlennek, hogy a szörnyűséges verésekkel áll összefüggésben, amelyekben apja részesítette rendszeresen."

Bántalmazott gyerekek esetében ilyen kezeletlen törések gyakran találhatók a bal karon, hiszen a felnőtt a seprűt vagy a ruhafogast a jobb kezében tartja, amit aztán az előtte álló gyerek ellen indított frontális támadásánál fel is használ. Magától értetődik, hogy ekkor a gyerek bal karja van kitéve a legnagyobb veszélynek.


Charlie Chaplin

Sztálin családja nagyon szegény volt az anyának dolgoznia kellett. Ám Charlie Chaplin anyja is szegény volt. Mi több, a gyermekét egyenesen árvaházba kellett vinnie, de ott látogatta őt és közvetítette számára a bizonyosságot, hogy szeretik és hogy valaki számára értékes, jelentőséggel bíró személy. A szeretettség megtapasztalása valamennyi Chaplin-filmben érezhető. Az éhezés, a siralom, és a legnagyobb nyomorúság ellenére mégis mindig tér nyílik az érzések, a könnyek, a gyengédség és az élet számára Sztálin életében, aki három halott gyermek után jött a világra, éppen úgy, mint Hitler, csak a magányosság, az állandó fenyegetettség, a saját állítólagos értéktelenségében és vétkességében való bizonyosság volt uralkodó erő, de sosem volt jelen egy ember, aki őt az állandó üldözés és bántalmazás elől védelembe vette volna, aki elmondta vagy megmutatta volna neki, hogy nem hibás. Nem hatott körülötte semmiféle erő, ami a sorsát megfordíthatta volna, ahogyan később a Gulág-foglyok milliói számára sem létezett könyörület. Kínozhatták, megölhették, vagy akár szabadon is bocsáthatták őket, mindenféle érthető indok nélkül. Minden egy tirannus önkénye alapján történt, aki mindenütt támadásokat és ellenségeket szimatolt, mivel ő maga oly korán már álladó fenyegetettséget élt át, és mivel segítő személy nem volt az életében, aki közvetíthette volna számára a tapasztalatot, hogy nem az egész világ olyan, mint az apja: gonosz, veszélyes, kiszámíthatatlan, félelemkeltő. Ha egy, a határtalan tehetetlenségében fuldokló gyermek soha nem talál védelmező karokra, akkor ez a tehetetlenség csak keménységgé és könyörtelenséggé képes átalakulni. Ha még ráadásul ezt a tehetetlenséget az anya becsvágya sarkantyúzza, nagy karrierré képes átváltozni, aminek folyományaként aztán a megtapasztalt, de elfojtott nyomorúságának valamennyi elemét a világtörténelem színpadára emeli át. Akkor kell emberek millióinak a katorgába vagy a gázkamrába menetelnie, anélkül, hogy a miértről tudomásuk lenne. Mivel a miértre a kisfiú sem kapott feleletet soha. De milyen sokáig kell még ezeket az esztelen meneteket tolerálni, amikor most már végre igazán tudhatnánk, hol találhatjuk az okot?

 

 

 

 

A nyersfordítás Alice Miller "Der gemiedene Schlüssel" címet viselő könyvének egyik fejezetén alapszik. (Alice Miller: Der gemiedene Schlüssel, Suhrkamp Taschenbuch Verlag, 1991.)

 

 

 

FEL