PSZICHOLÓGIA

Büki Mátyás    

Hahota és gyermekbántalmazás, avagy az önuralom művészete

2024.02.07.

Buster Keaton, a múlt század huszas és harmincas éveinek híres filmkomikusa tréfáival úgy volt képes kitörő nevetésre bírni a nézőket, hogy közben az ő arca mozdulatlan maradt.


Buster Keaton

Jól emlékszem, hogy gyerekként sokat foglalkoztatott ez a diszkrepancia és a tréfákat egyáltalán nem találtam vidámnak, valahányszor ezt a szomorú arcot kellett néznem. Aztán rábukkantam az életrajzára (W. Tichy, 1983). Már három évesen fellépett vándorkomikus szüleivel, így segítve őket a hírnévhez, miközben a publikum előtt hagyta magát bántalmazni, gyötörni, anélkül, hogy akárcsak a szempillája megrezzent volna. A közönség visított a gyönyörtől, és ha a hatóságok az elszenvedett testi sérülések miatt közbe akartak lépni, a család már egy másik városban játszott. Keaton saját szavai elég érthetően tükrözik vissza a helyzetét, de csak a tényeket tükrözik vissza, melyeknek jelentősége számára rejtett maradt. Hogy ez így volt, a következő passzusokból olvasható ki:

"Szüleim voltak az én első szerencsetalálatom. Egyetlen egy esetre sem tudok visszaemlékezni, hogy ők pénz vagy valami más dolog miatt veszekedtek volna, miközben cseperedtem. ….Tízedik születésnapom óta mind ők, mind a többiek, akik velünk léptek fel, nem kisgyerekként, hanem felnőtt, teljes értékű artistaként kezeltek engem."(17 oldal, kiemelés AM)

Ha Buster Keatonnak szabadott volna éreznie, hogy a szülei szégyentelenül kizsákmányolják, nem csak a testét, hanem a lelkét is brutálisan megcsonkítják, bizonyosan nem azzal töltötte volna az életét, hogy más embereket szórakoztasson, akkor, amikor neki nem volt nevetnivalója. Hogy hogyan lett azzá, akivé végül lett, a következő helyek mutatják:

"Minden gyereknek, aki a színpad mögött születtet, mihelyst járni tudott, sminket kentek a szülők az arcára…..néha csak játékból, saját élvezetből, vagy látni, vajon a kölyök elviseli-e már a publikumot……Az én apám bohókás dolgokat húzott rám, hasonlókat azokhoz, amiket ő hordott. Nekem tehát kezdettől fogva nagy nadrágom és cipőm volt. Mikor három éves voltam, már felléptettek engem, először matinéműsorokban. Mikor négy éves voltam, egy színháztulajdonos azt mondta: ’Ha fellép veletek az esti előadáson, tíz dollárral többet kaptok.’…. Attól fogva színpadon voltam, heti tíz dollárért. …..Első heti fizetésemet tehát 1899- ben kaptam." (15. oldal ,kiemelés AM)

"A legkülönbözőbb bizottságok előtt jelentem meg, sőt, néhány városban a polgármester előtt is. Két városban maga a kormányzó vett szemügyre, hogy vajon nem szenvedtem-e sérüléseket a színpadi munkám során. Néha betiltották a fellépésemet, mivel azonban a szerződésünk sosem tartott hosszú ideig, nem sokra rá már egy másik városban játszottunk, ahol a törvények kevésbé voltak szigorúak. A legtöbb városban és államban a törvények nyomatékosan tiltották, hogy egy gyerek tizenhatodik éve alatt zsonglőrködjön, kötéltáncos legyen vagy az akrobatika más ágában tevékenykedjen. Ez kibúvót biztosított nekem, hiszen nem voltam akrobata. Nem csináltam semmit, csak tűrtem, hogy körbetaszigáljanak. Amikor elhagytam a színház épületét, hosszú nadrág volt rajtam, fejemen egy Derby-kalap, kezemben sétapálca. Így csaptunk be néhány embert, akik törpének tartottak engem." (16. oldal, kiemelés AM)

"Ebben a durva műsorszámban seprűkkel csapkodtuk egymást, ami engem különös bukfencekre és esésekre késztetett. Ha egyszer is fintorogtam, a következő ütés jóval erősebb volt. Neveltetésem mindig érdeklődő közönség előtt történt. Még csak nem is nyüszíthettem. Mikor idősebb lettem, magam találtam ki, hogy én nem tartozom azokhoz a komikusokhoz, akik a közönséggel tréfálkozni és nevetni tudnak. Az én közönségemnek rajtam kell nevetnie." (17. oldal, kiemelés AM))

"Az első dolgok egyike, amire rájöttem, az volt, hogy a közönség mindannyiszor, amikor fintorogtam, vagy akár észrevétettem vele, milyen szórakoztató minden, nem nevetett hangosabban, mint általában. Gyanítom, hogy az emberek egyszerűen nem várják el, hogy egy emberi felmosó-vagy mosogatórongy, babzsák avagy focilabda annak örüljön, ami történik vele. /…/ Ha valami csiklandozott és elkezdtem vigyorogni, apám azt sziszegte: ’Arc! Arc’ Ami azt jelentette ’Szájat befagyasztani!’ Minél tovább bírtam, annál valószínűbbé vált, hogy a kifejezéstelen arcom vagy a merev szájam a nevetést megduplázza. Ez az érzés mindig velem volt, sosem hagyott alább, és néhány év alatt automatikussá vált. Bármikor léptem színpadra vagy a kamera elé, egyszerűen nem tudtam nevetni. Mai napig sem." (17.oldal, kiemelés AM)

 

Tekintve a szülők töretlen idealizálását, aligha fog tudni bárki is kételkedni abban, hogy a Buster Keaton által leírt események valóban lejátszódtak. Senki sem képes ilyen horrort kitalálni, egy olyan gyermek mégannyira sem, aki folyvást azt bizonygatja, hogy ideális gyermekkora volt. De ezen szcénák, események valódi jelentése, tekintettel egész életére és a művészetére, teljesen elkerüli a figyelmét. Az életrajzíró is így van ezzel, aki, miután ő maga a tényeket összegyűjtötte, így ír:

"Biztos, hogy Keaton szülei a gyermeküket nem szerették kevésbé, mint mások és úgy kezelték, ahogyan ők azt, mindannyiuk érdekében, szubjektíve helyesnek tartották. (16. oldal, kiemelés AM)

Ugyanez az életrajzíró ad hírt számtalan testi fenyítékről, ("Verstümmelung", szoros fordításban csonkítás, a ford.) amiket az apa a fiára mért, és amelyekről ráadásul büszkén mesélte, hogy a fia mindezeket a tortúrákat mindenféle kényeskedés nélkül állta ki.

A tényekre való emlékezések ellenére Buster Keaton számára a testi bántalmazások és megalázások traumái kétségen kívül elfojtottak maradtak. Emiatt volt szükséges számára ezeket a traumákat számtalanszor megismételni, anélkül, hogy azokat bármikor érezhette, átélhette volna. Hiszen a korán kapott leckék számára hatékonyak maradtak, nevezetesen: hogy az érzései tiltottak és ignorálni kell azokat.

Gyermekek, akiknek szintén ilyen leckéket kellett megtanulniuk, tűntek fel nekem egy kisváros kávézóiban, bárjaiban. Mereven bámultak maguk elé, cigarettával a kézben, valami alkohollal a pohárban, ha a pénzük arra is futotta és a körmeiket rágták. Alkohol, cigaretta, ujjköröm – mindezek ugyanazt a célt szolgálják: minden áron meg kell akadályozni, hogy érzések törjenek fel, mivel ezeknek a gyerekeknek nem volt szabad megtanulni érzéseket átélni, azokkal bánni, és azokat megérteni. Mint az ördögtől, úgy félnek az érzésektől, ám ugyanakkor teljesen azok nélkül sem tudnak élni, tehát azt színlelik, hogy a diszkó-mámor, a drog befolyása mindenért kárpótol, mindannak, amit elvesztettek, meg tud felelni. De a számításuk nem válik be, és az érzéseikben becsapott fiatalok rabolnak, rombolnak és mások érzéseit, mások jogait ignorálják. Nem tudják, hogy egykor ugyanazt tették velük az elődeik: lelküket kirabolták, érzéseiket széttörték, jogaikat figyelmen kívül hagyták és velük, az ártatlan áldozatokkal kárpótolták magukat az egykor elszenvedett sérelmeikért. Mivel egy gyermeknek nincsenek jogai.

A társadalom sem tudja ezt. Javítóintézetekbe dugja ezeket a fiatalokat, ahol a rombolási metódusaikat mások kárára tökéletesíteni tudják, avagy saját magukat pusztítják tovább. Gyakran hallja ma az ember a véleményt, hogy a vandalizmus terjed, a fiatalság régen nem volt ilyen erőszakos, mindenre tekintet nélküli, brutális, mint manapság. Nehéz megmondani, hogy ez ténylegesen is így van-e, mivel ma az állam által organizált brutalitások, mint például a háborúk, legalábbis a jelenlegi Európában, nem léteznek. De ha tényleg úgy van, hogy a fiatalság ingatagsága, jellemgyengesége egyre nagyobb teret nyer, akkor én azt kérdem magamtól, hogy vajon mindez nem függ-e össze a szülészeti praxis mind nagyobb mérvű gépesítésével, vagy akár a csecsemők orvosságokkal való manipulációjával; amely ténykedések kezdettől fogva lehetetlenné teszik, hogy saját érzéseiket átéljék, megtapasztalják, azokhoz orientálódjanak. A magam részéről direkt összefüggést látok egy nyugtatócseppekkel lenyugtatott csecsemő, aki a későbbi életében jobb tapasztalatokat nem tudott szerezni és egy, a bárban üldögélő, fentebb általam leírt fiatal között.

Hová fordulhat egy fiatal az elfojtott, de a tudatalattijában hallatlanul aktív érzéseivel, ha azoknak eredetét és a gyerekkorban való jogosultságát az egész társadalom tagadja? Békeidőben a saját gyermek nevelése a legtöbb embernek legális utat kínál a benne felhalmozódott düh és harag lereagálására. Amennyiben ez az út gyermeket még nem nevelő fiatal számára akadályozva van, más utat keres. Öngyilkosság, függőség, kriminalizmus, terrorakciók, szervezett szexuális kizsákmányolásban való részétel – mindezek az egykor bántalmazott gyermeknek kínálhatnak valamiféle kiutat az érzelmi csapdából. Avagy ezt az utat a kreativitásban találja meg az érintett. Ám a kreativitás még nem terápia. Segít ugyan együtt élni a lelki károkkal, de nem segít azoknak hatását kioltani, az ön-destruktív viselkedésmintát kitörölni. Nem segít, mert általa a gyermekkorról szóló igazság inkább leplezve, mint tudatosan fejeződik ki.

Nietzsche egész filozófiáját arra használta, hogy ne tudja, és így ne kelljen kimondania, valójában mi történt vele. Buster Keaton megtanulta saját spontán nevetését elfojtani, és így szórakoztatni az embereket. Egyikük sem lett bűnöző, egyikük sem végezte börtönben, de igazságuk tagadásáért nagy árat fizettek – a tudatosság árát. Ha képesek lettek volna a gyermekkorukban elszenvedettekről tudatos ismereteket szerezni, talán abba a helyzetbe kerültek volna, hogy lehetővé váljon számukra mások szemét felnyitni és a társadalom erre vonatkozó veszélyes tudatlanságát csökkenteni, enyhíteni.

A művészek, legtöbbször tudattalanul, sok elfedett igazságot tárnak a nyilvánosság elé, de szimbólumok alakjában, mintegy álruhában. Így nyerik meg a műértők kegyét. De a szenvedés és a pusztító viselkedés gyökerei ezen a módon nem tárulnak szemünk elé. Ez csak az Én-ről való, végre-valahára megszerzett tudás segítségével lehetséges.

 


Alice Miller

 

A nyersfordítás Alice Miller "Hahota és gyermekbántalmazás, avagy az önuralom művészete" címet viselő írásán alapszik. (Alice Miller: Der gemiedene Schlüssel, Suhrkamp Taschenbuch Verlag, 1991. 117. oldal)

 

(Minden kommentár nélkül: a kötet másik helyén egyébként a következő mondatok találhatóak.
"/…/ Ám Charlie Chaplin anyja is szegény volt. Mi több, a gyermekét egyenesen árvaházba kellet vinnie, de ott látogatta őt és közvetítette számára a bizonyosságot, hogy szeretik és hogy valaki számára értékes, jelentőséggel bíró. A szeretettség megtapasztalása valamennyi Chaplin-filmben érezhető. Az éhezés, a siralom, és a legnagyobb nyomorúság ellenére mégis mindig tér nyílik az érzések, a könnyek, a gyengédség és az élet számára." (151. oldal. A ford.)

 

FEL