Fintor Fruzsina

Lehet objektíven kritikát vagy véleményt alkotni?
(Egy filozófus, egy költő és egy író összefonódása)

2022.02.14.

Otto Weininger

Otto Weininger  Geschleht und Charakter című munkájának megírásakor valóban nem kímélt sem nemet, sem emberi jellemet, s ebből a szempontból a nőinem és a zsidóság elit helyen szerepelt soraiban. Igazságtalan dolog volna azt állítani, hogy az ő írását és elmélkedését megelőzően nem születtek hasonló vélemények a nőkkel vagy a zsidósággal szemben. A katolikus teológiában talán mind a mai napig vita tárgyát képezi, hogy a nők rendelkeznek e lélekkel vagy sem, bár manapság kevésbé nyílt ez a diskurzus. Szent Ágoston maga mondta ki, hogy „a nő nem Isten képére teremtetett”, a félreértés elkerülése végett a zsidóságról sem vélekedett sokkal odaadóbban, hiszen „a zsidók Krisztus gyilkosai”. Weininger filozófiai véleménye e két tárgyban így táptalajra is talált.

Gábor Andor

Amennyiben a Nem és Jellem sorait nem tudjuk eredeti nyelven olvasni Gábor Andor fordításában hibátlan képet alkothatunk a szerző alapfilozófiai nézeteiről, függetlenül attól, hogy egyetértünk-e vele vagy sem.: „Számomra nem is volna fontos, hogy a férfiak között különbséget tegyek, bármily kevéssé zárkózom is el e különbségek fontossága elől. Számomra csak arról van szó, hogy megállapítsam, mi nem a nő s valóban végtelenül sok olyan dolog hiányzott belőle, ami a legközépszerűbb és legplebejisztikusabb férfiból sem hiányzik soha egészen. Ami a nő, tehát a nő pozitív tulajdonságai, (amennyiben itt létről és pozitívságról egyáltalán beszélni lehet) azt sok férfinál mindig meg fogjuk találni. Vannak, mint már gyakran kiemeltük, férfiak, akik nőkké lettek, vagy nők maradtak; de nincsenek nők, akik bizonyos körülírt, nem túlságosan magasan megvont, erkölcsi és értelmi határokon túlkerülnének. S azért még egyszer ki akarom mondani itt: A legmagasabban álló nő is mindig végtelenül mélyebben van, mint a legmélyebben álló férfi.”[1]

Szilágyi Géza

A fent idézett részlet után talán érthetőbb, hogy a Könyvek és Emberek című tanulmánykötetében Szilágyi Gáza miért szentelt külön fejezetet Otto Weininger Nem és Jellem című filozófiai alkotásának. Az alábbiakban erről a tanulmányról, valamint Szilágyi Géza véleményéről és az azt követő kritikáról esik majd szó.

Amikor Szilágyi megírta tanulmányát Otto Weininger alkotásáról, minden igyekezete és irodalmi módon megírt sorai ellenére sem tudta önmagát függetleníteni azoktól a személyes érzésektől, amiket a mű olvasása közben tapasztalt. Felmerül a kérdés, hogy egyáltalán van e mód objektív módon írni vagy véleményt mondani valamiről, ami minden igyekezetünk és szaktudásunk ellenére nem csak a tudós énünket szólítja meg. A válasz egyértelműnek hat: nem. Ha akarjuk, ha nem a semlegesség teljesen kizárt. Sokkal érdekesebb az, hogy vajon mennyire vagyunk képesek egy-egy sor megírásakor visszafogni érzelmeink hevületét, amikor kritikát fogalmazunk egy másik szerző munkájáról. Szilágyi Freud iránti tisztelete és értelmezési módszere, sőt egyik saját költeményének részlete is felbukkan Weininger művét tárgyaló tanulmányában. A Venus Vulgivaga sorainak segítségével erőteljes példát talált arra, hogy Weiningernek milyen módon juthatott csak intimitás a női nem részéről. Szilágyi versének sorai igen határozottan írják le a helyzetet, mindazonáltal megbontják a tanulmányt, sőt talán még személyesebbé teszik, ami egy kritikai tanulmány esetében nem túl előnyös.

 

Azt, azért érdemes megemlíteni, hogy nem csupán Szilágyi használta fel műve megírása közben Freudot, hanem vagy így vagy úgy, de maga a kritikával illetett szerző is. Sőt mi több, egy plágium botrány keretében Freud és Weininger összeütközésbe is került egymással: „…időközben a tudomására jutott, hogy Weininger járt Freudnál a kéziratával, és hogy azt a tanácsot adta a fiatal szerzőnek, hogy ne publikálja, ugyanis a tartalma „ostobaság”.”[2]

Mindezek alapján, azt semmi esetre sem mondhatjuk, hogy Otto Weiningert nem befolyásolta semmi privát élmény, amikor szavakba öntötte a zsidókkal kapcsolatos nézeteit. Egyszer s mind elmondható, hogy a Nem és Jellem című munkájában nem beszélhetünk objektív filozófiai nézetekről, ahogyan Szilágyi Géza A Gyűlölet Könyve címet viselő kritikai tanulmánya sem mentes a szubjektív hatásoktól.

Karinthy Frigyes

Karinthy Frigyes 1912-ben a Nyugat 9. számában írta meg Szilágyi Géza kritikai tanulmánykötetéről a kritikát. Többek között, így fogalmazott róla:

„Szilágyi Géza kitűnő könyvének fő érdeme az az ál-objektivitás, mellyel emberekről és könyvekről szóló nagyon is lírai kritikáját a filozófia és ismerettan hideg s előkelő nyelvén tudja megszólaltatni. Weiningerről beszél s megállapítja róla, hogy nőgyűlölete egyéni balszerencséjéből származott s nő-filozófiája e gyűlöletből - s a Szilágyi Géza sima és virtuóz, zökkenők nélkül való stílusa a láthatatlanul összebonyolult, elegánsan hajladozó mondatok hálójával, elrejti szemünk elől a darabos és durva feltevést: hogy egy objektív s filozófiai fogalmakkal dolgozó világszemlélet mögött ilyen okokat keresni: ez, ha következetesek vagyunk, épen úgy egyéni diszpozíció dolga, mint amilyent ő Weiningerről feltételez.” [3]

Az imént idézett sorok olvasása közben joggal merülhet fel a kérdés, hogy amikor Karinthy „álobjektivitásról” beszél és „egyéni diszpozíciót” emleget, nem esik-e ő maga is ugyan abba a „hibába”, amit Szilágyi Géza esetében oly alaposan részletezett?  Tény, hogy Karinthynak abban igaza volt, hogy nem beszélhetünk tiszta objektivitásról a tanulmány olvasása közben.  Ugyanezt elmondhatta volna magáról Weiningerről is, hiszen egy elmélet sem születhet személyes tapasztalatok nélkül.

A különbség, hogy Otto Weininger a számára rossz privát élményeit gyűjtötte csokorba, mikor megírta fő alkotását. Szilágyi Géza a maga irodalmi hevületének erőteljes, Freud iránti tiszteletével vegyes ötvözete lett kicsit sem alaptalan kritikája a Nem és Jellemről. Karinthy Frigyes pedig minden igyekezete ellenére sem tudta kivonni magát ugyanebből az elkerülhetetlen bűvkörből. Hiszen nem feltétlenül tekinthető objektíven valami csak azért, mert a szerző objektívnek tekinti önmagát. Karinthy eme írásáról ugyan az elmondható, ami Otto Weiningerről vagy Szilágyi Gézáról, csupán a szubjektivitás mértéke között lehet némi eltérést találni.

Saját írásom sem objektív, sőt egyetlen írás sem tekinthető tisztán objektív módon, hiszen akkor, nem tudnának megszületni azok az irodalmi alkotások, amelyek hatással vannak az olvasóra. Bűn lenne azt kívánni, hogy érzelmektől, saját tapasztalatoktól mentesen fogalmazzunk a szépirodalomban, szakirodalomban, matematikában, metafizikában, filozófiában, pszichológiában vagy bármi másban, elvégre az egyéni tapasztalatok töltik meg az utókor számára értékelhető tartalommal a szöveget. Saját magunk írása pedig, talán csak azért hat módfelett objektívnek, mert akaratunk ellenére szubjektív módon szemléljük. Így válik Karinthy álobjektivitás megfogalmazása igazzá a szerzőre és minden íróra.