Földi Mihály

Külföldi szemle
Weininger öngyilkossága. - Strindberg két levele.

2022.01.21.

Nyugat / 1919 / 1919. 16-17. szám  / FIGYELŐ

1. 1903-ban megjelent egy könyv: "Geschlecht und Charakter", - a csak magyarul olvasók is ismerik Gábor Andor áldozatkézségéből. Ezt az esztendőt sok hozzáértő a modern jellemtan születési évének tekinti s a mű írójáról, mint az idealizmusnak egyenlőre utolsó bölcselőjéről emlékezik meg. Azóta egész irodalom keletkezett a munka s alkotója körül, magasztalják, bírálják, elvetik, könyvek jelennek meg "Gegen Weininger" s könyvek, amelyekben nagy bölcselők méltó utódjának tekintik. Az innsbrucki "Brenner" októberi száma tanulmányt hoz róla - a tanulmány egyébként 16. fejezete Ferdinand Ebnernek "Das Wort und die geistige Realiaten" című 1920. tavaszán megjelenő munkájának: a tanulmány írója a legmagasabb szempontokból, a legerősebb fegyverekkel, a kereszténység alapján állva, kételkedik Weininger kereszténységében s elveti antisemitismusát és antifeminismusát - mások "hisztériás"-nak, szóval neuropatikusnak kiáltották ki s gondolataiban tébolyt szimatoltak.

Otto_Weininger

Mindez most van, mintegy tíz éve. Mikor a könyv megjelent laikus és céhbeli egyaránt hallgatott: "Fény hatolt a sötétségbe s a sötétség nem fogta fel." Egyetlen hangja az elismerésnek, a komolyan, őszinte kritikának egy szava se hallatszott. S négy hónappal a könyv megjelenése után Weininger szíven lőtte magát. Ekkor egyszerre megszólaltak az emberek, - az elsők közt Friedrich Yodl méltatta a könyvet: a nemek és fajok pszichológiájánál, mondotta, ezt a könyvet nem lehet többé mellőzni. A könyv azóta tömérdek új kiadást ért, - tudományos könyvnél szinte bántó nagy sikere van - egymást érik, hajszolják a róla szóló füzetek, könyvek. Ezek a könyvek nem mind üres vitatkozások, sok elméleti bölcsességgel gazdagították a kérdést, a rejtélyt azonban a fiatal író személye körül egyre homályosabb lett. S amikor posthumus könyve, az "Über die letzten Dinge" Rappaport előszavával megjelent, a rejtély nem hogy tisztult, de szinte megoldhatatlannak látszott: a huszonhárom éves fiatal alkotó kisiklott értelmünk köréből s a titokzatosság messzeségébe futott.

Friedrich Jodl

Őrült volt? Nem volt az, legalább a szó közönséges és komoly orvosi értelmében: nem. Hogy a "Geschleht und Charakter" tiszta öntudattal, éber logikával, hatalmas akarattal megírt könyv, ehhez szó sem férhet, de ugyanilyen a posthumus könyv is, mert ami az első kiadásában még zavaros, nehezen érthető, az ezeknek a részeknek a kidolgozatlanságától, jegyzetszerűségétől van. Nem, itt hiába kutatunk elmezavar után az első pillanatban érezte az ember, hogy itt tiszta öntudattal átgondolt, világos, nagyon világos órában végrehajtott öngyilkosságról s szinte gyilkosságról van szó. Üdvözült ebben a túlvilágos percben a tettes? - miként Strindberg gondolta alább közölt egyik levelében. "Elmeneteléhez megkapta a legfelsőbb engedélyt"? Nem, ez az ember nem nézett be a túlvilág üdvösségébe a revolver csövén át, ez az ember ismerte az ördögöt s a revolver csövében a poklot látta. Ő maga jegyezte fel s mondta számtalanszor, más-más szavakkal: "Meg lehet ítélni valakit, felületesen jelentéktelen-e vagy őseredetien mély-e, abból, hogy az öngyilkosságot bármikor és bárhol megengedettnek vagy tiltottnak tartja-e". "Aki nem tud felgyógyulni a betegségéből s tehetetlenségében öngyilkosságot követ el, épp oly aljas és hitetlen, amily gyáva az az öngyilkos, aki a bűn elől menekül". Tehát nem üdvözülés, - a rejtély marad. De hiszen ő maga írta: "Minden igazi, örök probléma: igazi, örök bűn". Ő, aki teljes mértékben átvette a kereszténységből az ősbűn hitét s magára vállalta a világ közös bűntudatát, még ő növelte, gyarapította volna a saját munkáival és életével a gondolkodók problémáit? Vagy éppen az utolsó percek világosságában lökte el magától az emberiséget, a jövőt, az eszmét s tagadta meg életét, önmagát? Ehhez ő túlságosan harcos, becsületes s makacs ember volt, kínokba, kemény küzdelmekbe került az igazság felismerése (ami szerinte bűnhődés és javulás), nem ejthette ő azt el az utolsó percek világosságában s lemondásában sem.

2. Megjelent ebben az esztendőben egy könyv: "Otto Weininger, Taschenlbuch und Briefen an einen Freund" a címe. Jegyzetek vannak benne, félig beírt noteszlapok, befejezetlen mondatok, tört szavak s apodiktikus kijelentések, azonkívül levelek, melyeket egy barátjához, Arthur Gerberhez írt Weininger. Ez a kis könyv sok mindent megmagyaráz, a fiatal alkotó rejtélyének megoldásához jó kulcsot ad.

Gerber leírja egy borzalmas éjszakájukat, 1902 novemberében. Szeptemberben tért meg Norvégiából Weininger s barátai előtt kissé megváltozottnak látszott. Itéletei szigorúbbak lettek, hangulata komor és nyomott volt. Túlságosan feltűnő nem volt ez egyet-mást már sejtetett azelőtt is, ilyeneket írt: "Elutazásom óta nincs egy szép napom". "Ne akarj sokat tudni rólam, "Mir geht es gar nicht gut, inwendig", "das Wetter bleibt schlecht, drinnen usd draussen". De aztán mégis mintha elvonultak volna a felhők. November 20-án kora délutáni órákban megjelent Gerbernél Weininger apja s azt a hírt hozta, hogy tegnap náluk járt Ottó s a családjától oly szíves, de mégis komoly búcsút vett, hogy aggodalmakra éreznek okot. Ezekben az órákban - írja Gerber - Heiligenstadtban szokott Weininger tartózkodni, tanított ott. Gerber oda sietett s az utcán várakozott rá: lassú, szinte ünnepélyes léptekkel hagyta el a házat. Arckifejezésének megszokott, koncentrált ereje eltűnt, bágyadtnak, vigasztalanul bénultnak látszott, arca komor, szigorú és feldúlt volt: sohasem látták így. Hangjából komolyság és tompa kín hallatszott. Gerber kérdezősködni kezdett szemmel látható rosszullétének okai felől: kitérően válaszolt: "gondolataimtól a legkevésbbé tudnék megszabadulni, ha másokkal közlöm őket". Villamosra ültek s elindultak Weininger lakására. Sötét, viharos nap volt, Weininger ugyan felöltötte a télikabátját, de az egész úton didergett. "A sír hidege van bennem", - felelte barátja aggódására. S a szobájába érkezve: "Ugye, itt már hullaszag van?" Gerber (benyomása szerint aznap nem szellőztették a szobát) kérlelni kezdte, távozzanak el innét s töltsék együtt az éjszakát Gerber lakásán. Weininger vonakodott. Gerbernek valahogy eszébe jutott megemlíteni, hogy egy reggeli lap (később egyébként megcáfolták) hírül adja Kunt Hamsun öngyilkosságát. Weininger, aki rokonának tekintette Kunt Hamsunt, akinek minden könyvét megszerezte s a "Pan"-t gyakran emlegette, mint a világirodalomnak egyik legnépszerűbb könyvét, összerezzent: "Hát ő is?" Most már sejteni kezdte Gerber a barátja szándékait. Besötétedett. Mikor lámpát akartak gyújtani, felkiáltott: "Nem, csak semmi világosságot!" S kimondhatatlan fájdalmában megismételte: "Semmi világosságot!"

Ebben a kínos órában, amikor egy igaz barátnak a megmentéséről vagy elvesztéséről volt szó, Gerber érezte, hogy csak hajthatatlan erő segíthet. "Van nálad fegyver?", kérdezte határozottan. Hallgatott. Gerber megismételte a kérdést, most se kapott választ. Ekkor a fegyver átadását követelte. Eddig sohase mondtak egymásnak egy rossz szót sem. Most Weininger rákiáltott: "Nincs jogod ahhoz, hogy megfossz az akaratomtól!" Bármily fájdalmas is volt, Gerber azzal válaszolt, hogy maga keresi meg a fegyvert, ha önként nem szolgáltatja ki. Weininger, csodálatosan, ekkor megszelídült: "Nincs fegyverem!" - felelte s csakhamar beleegyezett abba, hogy elkíséri barátját s nála tölti az éjszakát. Elindultak s nyolc óra tájt megérkeztek. Weininger folytonosan panaszkodott, hogy fázik, leült a kályha mellé s bár az ablakok zárva voltak, a tűz pattogott s a hőség a szobában már szinte elviselhetetlenné vált, magán tartotta a télikabátját, folytonosan dobálta a szenet a tűzre s didergett a kályha mellett. Órák múlva úgy látszott, hogy megenyhült a válság. Elmozdult a tűz mellől, elfogadott valami kevés ételt, - de csakhamar visszatért arcába a fájdalmas komolyság. Bevallotta, hogy meg akarja ölni magát, - de az ok felől konokul hallgatott. Az erre következett órákban kemény küzdelem folyt le az akaratok és erők között. Az egyik oldalon folytonosan: "Tudni akarom! Meg kell mondanod nekem! Nem veszíthetlek így el téged!" - a másikon folytonosan a tompa válasz: "Nem mondhatom meg! Még neked se!" És mindketten rettenetesen szenvedtek.

Végül, jóval éjfél után Weininger engedett. Ünnepélyesen felállt s komoran, kétségbeesetten, vigasztalanul, a sír hideg hangján ("aminőnek még sohasem hallottam emberi hangot") így szólt: "Tudom, hogy én vagyok a született gyilkos. Én vagyok a született gyilkos!"

Később még ezt mondta: "Egyszer Münchenben egy hotelszobában töltöttem az éjszakát: nem tudtam aludni. ekkor kutyaugatást hallottam. Még sohasem hallottam így kutyát vonítani. Bizonyára fekete kutya volt. A rossz szellem volt, harcoltam vele. A lelkemért küzdöttem ellene. Ezen az éjszakán szétharaptam félelmemben a párnát. Ez éjszaka óta tudom, hogy gyilkos vagyok, ezért kell megölnöm magam."

S az ellenvetésekre és rábeszélésekre: "Nem tudsz meggyőzni engem. Nem kényszeríthetsz engem. Engedj, meg kell történnie! Nem élhetek tovább!" - Arra a kérdésre, hogy ki ellen irányulnak gyilkos szándékai, nem adott világos feleletet.

Már hajnalodott. A lámpa kiégett, a jóbarát kimerült, erőtlenül magába rogyott: Weininger erősebbnek látszott. Ekkor fájdalmas könnyekre fakadt Gerber s e könnyek elérték azt, amihez a szavak gyengék voltak. Weininger ez éjszaka után (melyről soha többet nem beszéltek) elvonult s nyugalomban, magányban elkezdte főműve megformálását. S alig egy esztendőre rá szíven lőtte magát.

3. E jelenet leírása közben Gerber többször felkiált: "Otto Weininger, a nemes, a jó Weininger - s ilyen szavak!" Rámered erre a nehéz szóra: "gyilkos", s nem tud hinni barátja bűnében. Az első percben ő is azt hiszi, hogy ez a nemes, gazdag, tiszta szellem megzavarodott. Megrettenve kérdi: "Aki minden férget, minden bogarat felszedett útjában s bokorba vagy máshová biztonságba helyezett, ez a jóságos, ez a szent cipelné lelkében ezt a sötétséget?" S előszedi Weininger jegyzeteit, leveleit. Mindezek csak példátlan jóságról és gyengédségről tudnak beszélni. Senki sem tudott úgy megbocsájtani, mint ő. Állandóan hangoztatta: "Senkinek nincs joga gondviselést játszani!" "Senkit sem szabad megfosztani az akaratától!" "Erkölcstelen dolog báboknak tekinteni az embereket, még akkor is, ha jót akarunk velük s tervünk sikerülne." Nürnbergből levelet ír barátjának, bocsánatot kér, hogy a múltkor csak levelezőlapot küldött: "Kínoz a gondolat, hogy igen tisztelt anyád és kisasszonynővéred elolvashatták a lap végét s talán így szóltak: "Látod az a Weininger mégis csak okos ember! Ő már megszerezte a doktorátust, stb. "Kérlek, nyugtass meg, hogy nincs ilyesmiről szó." A kalabriai Reggioból ajándékot küld barátjának és pedig: "Zwei Blüten einer Papyrusstaude, ein Stückchen Bast aus dem Stamme derselben, was du dem Umstande zuzuschreiben hast, dass die Schiffer des Ruderbootes, auf welchem ich de payyrus und banbusbestandenen Fluss Anapo bis zur Quelle, der berühmten Cyane fuhr,....gegen meinen ausdrücklichen Willen und ohne mein Wissen eine Pflanze abschnitten"... 1902-ben felszólította Weiningert egy irodalmi vállalat, hogy lépjen a munkatársai közé: ez az ajánlat sok gondtól megszabadította volna a szegény diákot. Mikor aztán a vállalat pénzügyi vezetője s Weiningernek egy barátja közt valamely ügyben elintézetlen nézeteltérés támádt, Weininger az elé az alternatíva elé került, hogy vagy szakít a barátjával, vagy lemond az állásról. Habozás nélkül az utóbbit választotta. Irásainak egy részét, antifeminizmusát, vagy antiszemitizmusát röviden asszony- vagy zsidógyűlöletnek nevezni, azt hiszem, felületes és személyeskedő ítélet volna. Nemcsak azért, mert leveleiből, jegyzeteiből határtalan szeretet (és semmi gyűlölet) árad minden iránt, ami él, minden jelenség iránt, melyben a világ megmutatkozik. Inkább valamely tiszta, nemes és harcos fájdalom van azokban az oldalakban. Egy embernek a fájdalma, aki mindíg és mindenütt értéket keres és valahol értéktelent talál, egy emberé, aki pozitívumot akar és negatívumba ütközik. (Meg kell azonban keresnünk az okot, miért volt ez a fájdalom oly éles, hogy gyűlöletnek látszik). Emberek közt mindig figyelmes, előkelő, nyugodt és szemérmes volt.

"Én vagyok a született gyilkos!" - mégis így vádolta magát. Miért?

4. Weininger eredetileg Avenarius tisztelője volt, később csatlakozott Kanthoz, Platonhoz, Ágostonhoz. Ezt a változást az erkölcsi problémák előtérbe nyomulása okozta: lassanként az a meggyőződés alakult ki benne, hogy a világrejtély megfejtését az etikában kell keresnie. Elvetett minden bölcseletet, amely nem ismeri a jó és a rossz problémáját, minden lelkesedésével és akaratával az istenkeresők és istenhívők mellé szegődött. Az istenfogalom gondolkodásának középpontjába került. A legnagyobb gondolkodóknak Platont és Kantot tartotta: náluk abszolút realitása van az értéknek (az igaznak, jónak és szépnek). Szakított minden hedonista világfelfogással, amely a kéjben keresi az értéket, s minden aszkétikus felfogással, mely minden áron kiátkozza a kéjt: mindketten a kéjt tekintik a világ s az emberi élet lényegének. Beethovent zseninek tartotta, épp úgy Knut Hamsunt és Ágostont: a bűn fenyegette őket, vonzotta bennük Weiningert a vágy a tisztaság után a rettenetes szenvedés, a titános harciasság. Weininger mindenütt és mindenben gondolatot látott, az emberben, a zenében, a szerves és szervetlen természetben egyaránt, s nemcsak az értelem gondolatát, hanem elsősorban erkölcsi gondolatot. Megírta az állatok jellemtanát, megálmodta erkölcsi beosztásukat. Jegyzetei közt ilyenek vannak: "A kutya az a gonosztevő, aki mindig mást vádol, hogy önmagát igazolja. (Ugatás!)" "A madár bűne a könnyűség, a gravitáció legyőzése". "Kígyó és kutya rokonok". "Minden állat bűnöző, a ló is, a hattyú is (céltalan szépség, már sehova se száll el): van egy félelem a hattyúval szemben". "A test nem erkölcstelen, csak a bőr. Ő a test veszedelme, azon a helyen, ahol felismeri a teret, sértékeny, piszkolható, fertőzhetővé válik": A betegség nála nem a test patológiai fejezetébe tartozik, a betegség a lélek bűne. "Ha az orvosságok hatnak, csak a lelki akarat, a hit, a remény hatott". "Az epilepsziának is az Idővel kell kapcsolatban lennie". "A rövidlátás is gyógyítható volna, ha ismernők az okát" (Weininger diplomás orvos volt). "Minden állatnak van egy olyan arca, amelyben valamely emberi szenvedélyt, ösztönt, gyöngeséget, aljasságot fedezhetünk fel": "Eudyptes chrysocoma (egy pingvinfajta, amely Patagóniában fordul elő): számomra probléma. Egy állat, amely nem hiú, sőt a fájdalmat is ismeri". "A folyó veszedelme az elmocsárosodás. A tenger veszélye? Örvénylő víz". "Lili: Habozni jó és rossz, öröm és fájdalom közt". A kígyó szorosabb értelemben véve nem csúnya. Sima, s mégis utálat fog el láttára: Hazugság!" - "A halakat a kifejezési képesség teljes hiánya jellemzi. "Téboly" és "hal", - "A szoba roppanása öntudatlan belső összetörés". - "A csillagok már nem nevetnek, nincs már vonatkozásuk a kéjhez, csak az üdvösséghez és az örömhöz. Hiányzik a test".

Weininger dualista. Szerinte az ember két részből áll: az egyik a Kozmoszból az Istenből származik, a másik a Chaosból, a Semmiből, az Ördögből. Ez a felosztás nála nem annyira ismerettani, mint inkább erkölcsi jelentőségű. A kozmoszi részhez tartozik minden, ami szép, jó és igaz, benne van minden pozitívum, minden erő és életöröm, minden állítás, minden, ami az embereket összeköti. A másik a negatívum, a tagadás, minden rabság, félelem és gyöngeség, minden, ami az embereket elválasztja egymástól, élén a bűnnel és tébollyal. Az őrültnek elhomályosul a gondolkodása, a bűnösnek eltompul az érzéke az érték iránt. Az igazság, szépség, jóság: problematikussá válik előtte, így lesznek ezek az élő, szellemi erők problémákká az emberek egy részében. Mi az életünk tartalma, célja? Harc a Kozmosz a Chaos között. Ha a harc a kozmosz javára eldőlt, megszületik az új ember, megszületik a bűnösből a szent. Szent: az Isten mikrokozmosza. A Chaost, a belső ellenséget önmegfigyeléssel ismerjük fel. Ez az ellenség elpusztul az öntudat fényében: tehát nemcsak felismerjük, de az önmegfigyelés maga az az eszköz, amellyel az ember a bűn ösztönétől, a belső ellenségtől megszabadulhat.

Ez a fiatal társunk a gondolkodásban és szenvedésben nemcsak ismerettani problémákat vetett fel, nemcsak a megszokott és évszázadok óta bűvészi ügyességgel forgatott-dobált bölcseleti rejtvényeket feszegette. Az élet problémáit szedte elő s boncasztala a saját élete volt. Önmagából indult ki, ez az élet volt hozzá a legközelebb. Zseninek tartotta magát egy ideig. "Biztosan hiszem, - írja egy helyen - az én szellemi erőim olyanok, hogy bizonyos értelemben minden probléma megoldója lehettem volna. Nem hiszem, hogy sokáig meg tudtam volna maradni valamely hazugságban". Ám ő nem csak a problémák megoldóját tartotta zseninek, a zseni nemcsak az igazság és szépség, hanem a jóság tiszta élete is. Szent is. És önmegfigyelés útján lesz szentté.

Önmagából indult ki. S ezen az úton lett önmaga a problémája.

5. Figyelte az életét. Figyelte egy gondolkodónak és pszichológusnak a szigorúságával. Elővette a tükrét s megfigyelte benne az arcát: a lélek tanulmányozása volt ez. Ha valami becses gondolata támadt, gyakran a tükörbe pillantott, nem hagyott-e valamely nyomot ez a gondolat az arckifejezésében. E tanulmányok elején még ezt mondja: "Minél jelentékenyebb valaki, annál több arca van, annál többször változik az arckifejezése". A végén ezt: "Én vagyok a született gyilkos!" Közben pedig: "A tükör: önmagunk megteremtésének a pótszere, épp úgy van kapcsolata az egyéniséggel, mint a hiúsággal". S az egyes kis állomások?

Nézzük tört szavú jegyzeteit.

"Unalom és türelmetlenség a legerkölcstelenebb érzések". - "A részvét erkölcstelen: a kéj-fájdalom sorozatban foglal helyet, nem érték-semmi kategóriában". - "Utazni erkölcstelen, mert az utazás a tér áttörésére a térben irányul". - "Kételkedés a gyilkosságnál. Van jogos ölés is". - "Hírvágy és halhatatlanság. Hírvágy megkötöttség a térben és időben". - "A zseninek nem lehet zseniális testvére". - "Az egyéniség problémája a hiúság következménye. A bűnös ember hiú, mert vágyat érez az eredetiségre. Szükségünk van a nézőre, a színházra, a pózra. Ezért keletkezik a második ember. Ezért homoszexuális a bűnös". - "Aki hazudik, nincs". - Csak a jó van" - "A lopás a nemlétezőnek realizálása, vagy olyan dolgoknak bekebelezése az Énbe, amelyek nem tartoznak az Énhez". - "Az a különös_ hogy a bűnössel semmi sem történik". - "Az én erőhiányom. A morálisan gyengék gyöngetestűek és gyávák: Zsidó és erő, nő és erő". - "Kérdezni, kérni: erkölcstelen". - "Az ember, akinek nem sikerül az öngyilkosság? Ő a tökéletes bűnös, mert ő akarja az életet, hogy megbosszulja magát. Minden gonoszság bosszú!" - "A bűnös öröme minden bűnöm". - Mindenki teremt magának egy, sőt talán két nőt: egy szeretőt, egy anyát. Hogy anyává emeli-e, vagy sem? Ez az erkölcshöz való viszonyától függ".

Egy levélben már ezt írja: "Ne akarj túl sokat megtudni rólam. Talán egyszer majd beszélek erről. Az életemen kívül, amelyet te ismersz, még van két, három, másik életem, amelyek ismeretlenek előtted. Csak ennyire tehetlek figyelmessé, többet nem mondhatok, sőt kérlek, ne is kutass utána, semmiféle módon". Miféle ismeretlen, két-három életről beszél itt? Egy éjszaka, a sötét utcán nem bír magával, barátja füléhez hajol s ezt súgja: "Ismered te a "Doppelgangeredet"? A "Doppelganger" az az ember, aki mindent tud az emberről, azt is, amit senkivel se közlünk". De a jegyzetei közt ismét előbukkan ez a téma: A "Doppelganger" minden gonosz tulajdonságunk együttese. Minden egyes félelem csak egy része ennek a félelemnek, a "Doppelgangertől" való félelemnek."

Kimondja és leírja ítéletét a hiúságról. A Sassnitz felé robogó vonaton pedig egyik levelében ezt írja: "Mindig csak azt látom, hogy túlságosan jó véleménnyel vagy rólam. Persze, ezt a vallomást is, amelyet most teszek neked, az én átkozott hiúságom sugallja".

Éles dialektikával írja meg fejezeteit a nőiségről, a nőiség ellen. S noteszéből reánk vigyorognak ezek a sorok: "Végül is hogyan vehetem én a nők szemére, hogy várnak a férfire? A férfi sem akar mást, mint ők. Nincs férfi, aki nem örülne, ha szerelmi hatást tesz egy nőre. A nőgyűlölet mindig még le nem győzött gyűlölete a saját nemiségünknek."

Belémar a kételkedés. Zseninek tartotta magát. De a Keleti tengerről már így ír haza: "Ezen az utazáson meggyőződtem, hogy filozófus se vagyok. Valóban nem! De vagyok-e egyáltalán valami? Nagyon kételkedem". Azzal büszkélkedik, hogy megúszta a hajóutat tengeri betegség nélkül. A nők azonban mind megbetegedtek...

Gerberhez, nyilván a legjobb barátjához való viszonya, egyik levelén át kissé homályossá válik. A szóbanforgó részlet így szól: "R. mindent közölt velem tegnap. Azt hiszem, hogy az ügy megáll a fenyegetésnél, s mára nem kerül a sor. De ha mégis, úgy elvárom tőled, hogy hozzám költözöl s mindent megosztasz velem. Mondom, én ezt magától értetődőnek tartom". A kiadó pedig itt megjegyzik, hogy a húszéves Gerbert felszólította családja, hogy vagy szakít Weiningerrel, vagy pedig elhagyja a szülői házat. Ez a részlet azonban annyira homályos s annyira híjával vagyunk minden más támpontnak, hogy óvakodnunk kell távolabbi következtetéseket levonni belőle.

6. Nincs is rá szükség. Ez az ember, aki a legmagasabb követelményekkel lépett fel a tudománnyal, az irodalommal, az élettel és önmagával szemben, egyszerre kétségbeesetten felkiált: "Én vagyok a született gyilkos!" Ez az ember, aki csodálatos lelkesedéssel, hittel, éjjel-nappal az igazságot szomjúhozta, hajszolta, megérzi magában a hazug embert, Isten rajongója, a férgek oltalmazója meglátja lelke redői közt a gyilkost, a "Semmit". Meglátta a tükörben hajlamát és vonzódását a kéjhez, a hazugsághoz, a borzalomhoz, a gyilkossághoz. Hogy tudott volna e hajlamok ellen küzdeni, hogy le tudta volna győzni őket, ehhez nem férhet kétség. Aki ilyen hatalmas eredményeket ért el a tudományban, akit a gondolkodása az ő korához képest szinte páratlan erőfeszítésekre tudta ragadni, ellen tudott volna állni a hazugság vágyának, a kéj ösztönének, a borzalom csábításainak. De talán megérezte, hogy nem tudná teljesen megfejteni ezeket az ősi titkokat, hogy ne tudná megfojtani, nem tudná örökre kiirtani magából... akkor pedig minden hiába. Akkor ő nem filozófus, nem zseni, nem jó ember, az élete nem tiszta, a gondolati és ítéletei jogtalanok, az élete undorító teher, melyet nem érdemes magával cipelni.l S Beethoven halottas házában maga ellen irányította tiszta öntudatát és szíven lőtte magát.

Ez az ember, amikor évekig tartó küzdelmeinek, idegölő erőfeszítések árán végre lepillanthatott az élet mélységeibe, szíven lőtte magát. S diadalmas emléket állított a tiszta öntudatnak, a gondolat erejének.

*

Weininger jegyzeteinek kiadója közzéteszi Strindbergnek két, eddig ismeretlen levelét, amelyet Weininger halálakor írt neki.

August Strindberg

Az érdekes levelek - csekély kihagyásokkal - így hangzanak:

"Doktor úr!

Én megértettem az elhunyt barátot! Néhány évvel ezelőtt, amikor én ixs úgy álltam, mint Weininger, s az volt a szándékom, hogy elmegyek, ezt írtam a naplómba: "Hogy miért megyek? Cato is megölte magát, amikor úgy látta, hogy nem tud megállni a bűnök mocsarában. Ezért mentette fel őt, az öngyilkost is Dante. Én (Strindberg) most süllyedek, de én nem akarok süllyedni, tehát...Bumm!---"

A felfelé vezető úton voltam, de egy nő visszahúzott.

Mégis, tovább éltem, mert azt képzeltem, hogy viszonyunk a nő-földszellemmel áldozat volt, kötelesség volt, próba volt. Mi nem élhetünk itt lent, mit az istenek, sárban kell vándorolnunk, de mégis tisztáknak kell maradnunk, stb.

Gondoljon a Maeterlick-esetre!

Ugyanaz az eset! Oly magasan volt az anyag fölött (Le Trésor des Humbles), de akkor jött a földszellem --- Oly mélyre zuhant, hogy körülhordozza meztelen földszellemét s kiállítja őt is, magát is. Milyen tragikus ez!

Luther dr., amikor megházasodott, ezt írta egy barátjának: "Én megházasodni? Hihetetlen! Szégyellem magam! De úgy látszik, hogy a mi istenünk bolonddá tesz engem!"

Schering írta nekem a halálról: "Weininger megpecsételte hitét a halálával." Úgy van, Weininger "felfedező" volt.

Az új század, úgy látszik, új igazságokkal érkezik, az állattani világnézet veterinárius-pszihológiával ért véget

Mi, kűzködők, ismét a halhatatlan lelket keressük, s ezért vallásosaknak neveznek minket. Az vagyok, bár egy konfessziót már nem tudnék végigcsinálni. "Keresztény szabadgondolkodónak" nevezem magam, amíg valami jobbat találok.

Stockholm, 1903. okt. 22, Karlavögen 40."

A másik levél dátuma: 1903. december 8, Stockholm. Ez így hangzik:

"Weininger, ez a különös, rejtélyes ember!

Bűnnel született, miként én. Én ugyanis rossz lelkiismerettel jöttem a világra, mindentől féltem, az ember, az élet szorongással töltött el. Most azt hiszem, hogy valami rosszat tettem, születésem előtt. Mit jelent ez? Csak a teozófusok mernek erre a kérdésre felelet adni.

Én is, mint Weininger, félelemből lettem vallásos, nehogy embertelen legyek. Én Beethovent is istenítem, sőt egy Beethoven-klubot is alapítottam, ahol csak Beethovent játszanak. Megfigyeltem azonban, hogy az úgynevezett jó emberek nem tudják Beethovent elviselni. Nincs benne üdvözültség, nyugtalan, mennyeinek nem lehet őt hívni, inkább földöntúlinak.

Weininger sorsa? Talán elárulta az istenek titkait? Ellopta a tüzet?

Nagyon vastag volt neki itt lenn a levegő, azért fulladt meg?

Ez a cinikus élet túlságosan cinikus volt neki?

Az hiszem, ő megkapta a legfelsőbb engedélyt az eltávozáshoz. Különben nem történik meg az ilyesmi.

Így volt ez megírva.

P.S. Halálom előtt ne nyomtassa ki a leveleimet.

August Strindberg-je"