gordosne-ranschburgpal

Gordosné Szabó Anna 

Ranschburg Pál folyamatos jelenléte a 110 éves magyar gyógypedagógiai képzésben

– és elmélkedés a képzés jövőjéről –

2023.12.31.

E tanulmány szerzője fél évszázada kutatója Ranschburg Pál életművének, és alkotó követője, továbbfejlesztője gyógypedagógiai tudományelméleti koncepciójának (Gordosné 2004a, 2004b).

Ezúttal Ranschburg Pálnak a magyar gyógypedagógus-képzés történetében elfoglalt helye, szerepe kerül bemutatásra.

A szerző képzéstörténeti kutatásai bizonyítják, hogy Ranschburg Pál a magyar gyógypedagógus-képzés eddigi 110 éves történetében – szinte egyedülállóan – mindvégig jelen van, és bizonyíthatóan jelentős helyet foglal el (Gordosné 2000, 2010).

Ez a történelminek minősülő időtáv karakterisztikus szakaszokra osztható.

A 20. század első felében Ranschburg Pál jelenléte személyes a gyógypedagógus-képzésben:

1904-1927: előadója/oktatója, gyógypedagógiai tanárvizsgáló bizottsági tagja az egyetlen, 2000-ig önálló képzőintézménynek; 1928-1945: továbbképzési, kongresszusi, különböző szakmai társulati keretek között tartott előadásain a gyógypedagógus-jelöltek továbbra is részt vesznek.

A 20. század második felében, mindmáig, Ranschburg Pál fogalom a gyógypedagógus-képzésben: előadó/oktató tanítvány-utódai, követői könyveit, tanulmányait, egyéb publikációit tananyagként/szakirodalomként jelölik; munkássága a gyógypedagógia-történeti stúdiumok önálló fejezete; gyógypedagógiai tudományelméleti koncepciója szakmai diszkussziók tárgya.

 

AmikorRanschburg Pál, 1904-ben, megkezdi előadói/oktatói tevékenységét az akkor Vácról Budapestre helyezett két évfolyamú „Gyógypaedagógiai Tanítóképző‖-ben, szakmai körökben itthon elterjedten, és német nyelvterületen is már elismert elme- és ideggyógyász orvos. Gyógypedagógiai szakmai előélete is ideálisan alakul, teljes mértékben felkészült a feladatra.

Ismeretes, hogy Sarbó Artúr, a budapesti elmekórtani klinika ideggyógyásza, 1898-tól a Dadogók és Hebegők Budapesti Gyógytanfolyamának vezetője révén kerül kapcsolatba a gyógypedagógiával, figyel fel rá Náray-Szabó Sándor orvos, a Vallás és Közoktatási Minisztérium államtitkára, Gyógypedagógiai Ügyosztályának vezetője, és lesz 1902-től a „Gyógypedagógiai Psychológiai m. kir. Laboratórium” vezetője (Schnell 1929).

A Laboratórium a VIII. kerületben, egy gyógypedagógiai intézményekből álló épülettömbben (Mosonyi utca) működik, és itt kap átmenetileg helyet a Vácról áthelyezett gyógypedagógus-képző is (Gordosné 1998, 2000). Mindez azt jelenti, hogy mivel a Laboratóriumban főként gyógypedagógiai irányú összehasonlító vizsgálatokat végez, többnyire helybéli gyógypedagógus asszisztenseivel, akiknek tevékenységét egészében is van alkalma megismerni, és a probandusok is többek között a társbérlő-intézmények, iskolák fogyatékos tanulói, lakói, akikkel ily módon Ranschburg Pál nem csupán laboratóriumi körülmények között találkozik, hanem naponta, folyamatosan, iskolai, „otthoni‖ környezetükben is – a gyógypedagógiáról tehát kellően tájékozott. Gyógypedagógus-jelöltekkel érintkezik már 1904 előtt is, akik Vácról bejárva, beosztás szerint, rendszeresen iskolai-internátusi, és logopédiai gyakorlatokat végeznek ott, s így szintén élet-közelben vannak.

De Ranschburg Pál gyógypedagógus-képző munkája megkezdésekor már publikálásra kész „tananyaggal‖ is rendelkezik. „A gyermeki elme” c. művének első változatát Náray-Szabó Sándor 1903-ban javasolja kiadásra. Azt is tudjuk, hogy ezt a magyar gyógypedagógia 20. századi történelmében jelentős alapművet szerzője először 1904-ben, a „Demokratia” szabadkőműves páholyban, amelynek tagja, mutatja be, igen nagy elismerést, ezáltal ismertséget kiváltva (Gordosné 2003). Ez a műfaját tekintve tankönyvnek is tekinthető, és akként is használt monografikus mű, első kiadásban 1905-ben jelenik meg, szerzője által „paedagógusok, orvosok, jogászok, és a művelt közönség számára‖ ajánlva (Ranschburg 1905).

Ranschburg Pál tehát – az eddigi pontatlan szakirodalmi közlésektől eltérően – 1904-1927 között volt gyógypedagógus-képző intézményünk előadó tanára, és nem 1902-től (Tóth 1929: 209), vagy 1903-tól (Schnell 1929: 3, Gordosné 1997a), és nem 25 éven át (Illyés 1980: 240, Vértes l994: 127).

„A Gyógypaedagógiai tanítóképző előadó tanárai gyűléseinek jegyzőkönyve 1900-1915.” címet viselő irattári dokumentum (ELTE Levéltár) tanúsága szerint Ranschburg Pál az 1904-82 5. tanévben kezdi meg előadói és Gyógypedagógiai Tanárvizsgáló Bizottsági tevékenységét. A Budapesten első alkalommal 1904. szeptember 8-án, ½ 3 órakor, a Siketnémák budapesti intézetében tartott testületi gyűlés jegyzőkönyvében: „Ranschburg Pál orvos-tanár az értekezleten nem vett részt‖ bejegyzés olvasható. 1904. november 9-én van jelen először testületi értekezleten, Berkes János igazgató elnök és dr. Sarbó Artur, Kis Lajos és Herodek Károly vizsgáló bizottsági tagok táraságában. A gyűlésen gyógypedagógus-jelöltek vizsgáztatása szerepel napirenden.(Lásd az 1. sz. dokumentumot.)

Ranschburg Pál 1904-ben, a Vácott dr. Csáky Tivadar által tanított: „a beszédszervek és az összes érzékszervek bonc- és élettana” (heti 2 órás) tantárgy tanítását kapja feladatul. Ez a tárgy az 1906-ban életbe lépett új tantervben már „a központi idegrendszer és az összes érzékszervek bonc- és élettana” címen szerepel, és külön, új tárgyként kerül felvételre „a beszédszervek bonc- és élettana és a beszédhibák javítása” (Gordosné 2000). Ez a módosítás a Budapesten folytatódó gyógypedagógus-képzésbe bekapcsolódó Ranschburg Pál és Sarbó Artúr személyével függ össze. Megjegyzendő azonban, hogy Sarbó Artúr valójában már 1900 óta részt vesz a képzésben, mert a Vácott tanuló gyógypedagógus-jelöltek az akkor egyetlen budapesti, általa vezetett Beszédjavító Gyógytanfolyamon kapnak gyakorlati képzést. Hozzátehetjük, hogy Sarbó Artúr is kellően felkészült a feladatra, annyira, hogy a 20. századi magyar gyógypedagógiai szakirodalomban szintén jelentős: „A beszéd…” című monografikus alapmű kézirata is már kiadásra vár a szerző által: „orvosok, tanítók, gyógypedagógusok, szülők és a művelt közönség használatára‖ ajánlva (Sarbó 1906).

De Ranschburg Pál bekapcsolódása a gyógypedagógus-képzésbe más, az érvényes tantervtől feltűnően eltérő változásokat is hoz. A „gyermektanulmányozás” tantárgy például hivatalosan csak az 1922-ben életbelépő óratervben szerepel, az I. évfolyamon, heti 3 órában. Az 1905. évi, február 18-án megtartott testületi ülés jegyzőkönyvében mégis váratlanul ezt olvassuk: Ranschburg Pál jelenti, hogy a „Gyermektanulmányozás és gyermeki psychopathologia (heti egy órás) előadások gyakorlati részének vizsgálatát megkezdte, a hallgatókat két csoportra osztotta”. Ugyanakkor, „A gyermeki elme” c. könyv tartalmának ismeretében „megnyugvással” vehetjük tudomásul ez új tárgy felvételét, mert abban nemcsak a központi idegrendszerről és az érzékszervekről olvasunk külföldi és hazai korszerű szakirodalmi ismereteket, hanem „A gyermek” sokoldalú megismerését szolgáló, igen gazdag tudásanyagot is. Mindezeket, és az ülés időpontját is tudva, valójában azon sem lepődhetünk meg, hogy egy miniszteri rendelet (VKM. 10255/1905) „a rokontárgyak előadóit felszólítja, hogy tárgyaik összevágó részeinek egyöntetű eljárására nézve jussanak kölcsönös  megállapodásra.‖ Ugyanennek a testületi ülésnek e jegyzőkönyvéből azután arról is értesülünk: Berkes Jánosnak Ranschburg-gal nincs „eltérése”, mert Ő ugyanazt a „beosztást‖ követi, melyet Ranschburg, és Sarbó is megállapodott Borbéllyal a fonetika tárgy esetében. Berkes János közlése azért érdemel külön figyelmet, mert Berkes János 1900-tól, már Vácott is, majd folytatólagosan Budapesten (címszerűen kevés eltéréssel) „a képezhető hülyék és gyengetehetségűek oktatásának módszertana, valamint e fogyatékosok élet-, lélek- és neveléstana” (félévenként heti 1 órában) tárgyat tanítja. Ha Berkes, a Ranschburg Pál: „A gyermeki elme” c. munkájának megjelenésétől már az abban közölt, a korabeli nemzetközi szakirodalomban olvasható „felosztásoknál‖ (tipológiáknál) is jóval differenciáltabb, sokoldalúbban elemzett ismeretanyagot tanítja a gyógypedagógus-jelölteknek, azt csak egyetértéssel nyugtázhatjuk.

Itt jegyezzük meg, hogy Ranschburg később, „A gyermeki elme” második kiadásában még tovább „finomít‖ a gyermeki elme hibáit és „abnormalitásait‖ tárgyaló fejezete „felosztásán‖ (Ranschburg 1908: 146-204). Észreveszi ezt Náray-Szabó Sándor, a gyógypedagógiai iskoláztatásért akkor felelős miniszteri tanácsos is: „Aki a gyengeelméjűekről szóló részt az e tárgyról írt régibb munkákkal összeveti, elismeréssel kénytelen adózni a gyermektanulmányozás ez ágának is” – olvassuk az általa írott előszóban (Ranschburg 1908, p. V).

A gyógypedagógus-képzésnek ezt az alkotó, nyugalmas időszakát az I. Világháború évei, majd a további történelmi események nemcsak megzavarják, hanem, képzőintézményünk válságba is kerül, sőt a Tanácshatalom idején, 1919-ben, a kortársak és az utókor jogos értetlenségét kiváltva, „likvidálására” is javaslatot tesz akkori igazgatója: Bihari Károly dr. A szerző korabeli szakirodalmi és levéltári kutatásokon alapuló képzéstörténeti feldolgozásaiban részletesen bemutatja és elemzi a gyógypedagógus-képzés alakulását ebben az időszakban is (Gordosné 1970, 1971, 2000: 33-46). Így azt is nyomon követhetjük, hogy Ranschburg Pál az adott, nehéz körülmények között fegyelmezetten ellátja munkáját, az olykor igen éles szakmai vitákba azonban nem kapcsolódik be, a konfliktusokat elkerüli. Szabadkőművesi fogadalmához is hűen, politikai szerepet nem vállal, politikai harcokban sem vesz részt (Gordosné 2006: 172). „Érzékeny a végletekig, /…/ 1919-ben egyetlen sor sem hagyta el íróasztalát” – emlékszik vissza Vértes O. József munkatársa (Vértes 1994: 127).

Az 1922. év fordulópontot jelent a gyógypedagógus-képzésben. Két teljes tanév szünet után, 1922-ben, hároméves képzési idővel a „Gyógypedagógiai Tanárképző”-vé átminősített képzőintézményben, új szervezeti szabályzattal indul újra, tanulmányi rendjében több eltéréssel a korábbihoz képest (Gordosné 2000: 48-56).

Az 1922 évi új tanulmányi rend szerint „a központi idegrendszer és az összes érzékszervek bonc- élet- és kórtana‖ tantárgy előadója változatlanul Ranschburg Pál, ám „kísérleti gyermeklélektan”-nal kiegészülve, az I-II évfolyamon, összesen félévenként heti 3 órában. Most már a „gyermektanulmányozás‖ hivatalosan is szerepel az óratervben, az I. évfolyamon, félévenként heti 3 órában. Az előadó azonban nem Ranschburg Pál, hanem munkatársa, Éltes Mátyás. A „gyermeki psychopathologia” viszont kimarad a tantárgyak sorából.

Képzéstörténeti elemzéseink eddigi forrásanyagaiból nem sikerült egészen pontos képet alkotni, hogy a képzési tartalmak, anyagok (általában a képzés történetében, most konkrétan 1922-től) hogyan változnak. Több adat arra utal, hogy „nem hivatalosan‖, nem „publikusan‖ is folyamatosan módosul a képzés, a „tananyag‖ állandóan változik, bővül. Ezzel itt azért foglalkozunk hosszabban, mert a változások éppen tárgyunk szempontjából a legszembetűnőbbek.

Az 1922. évi szervezeti szabályzat 1928-ig van érvényben, így a Tanárképző vezetőinek az abban foglaltak szerint kellene eljárniuk. Ám 1924-ben ismét jelentős, mondhatni a gyógypedagógus-képzés történetében új korszakot jelentő változások történnek. Berkes János igazgató visszavonul, és dr. Tóth Zoltán, Ranschburg Pál 1906-ban végzett tanítványa, később a Laboratóriumban díjazás nélküli asszisztens munkatársa, akkor a budapesti „Ifjú vakok intézeté”-nek igazgatója” kap – a szakmai közvéleményben eltérő fogadtatást kiváltó - megbízatást a Tanárképző vezetésére (Gordosné 2000: 46-56). Minden bizonnyal elsősorban ezzel függnek össze a képzéssel kapcsolatos változások már Tóth Zoltán 1928-ban történt igazgatói véglegesítése, és az ismét új szervezeti szabályzat életbelépése előtt.

A testületi jegyzőkönyvek tanúsága szerint ugyanis Ranschburg Pál 1924-től új tantárgyat is tanít: „emberi elme tana” címen. 1926-ban „a központi idegrendszer és az összes érzékszervek bonc-, élet- és kórtana” kettéválik, „bonc- és élettan” részének oktatását dr. Rejtő Sándor, laboratóriumi orvos-asszisztense veszi át. Közben a gyógypedagógus-képzésbe dr. Schnell János orvos-gyógypedagógus, és dr. Szondi Lipót orvos is bekapcsolódik, a jegyzőkönyvekből nem pontosan követhető munkamegosztással. Hitelt érdemlően annyit rögzíthetünk, hogy dr. Sarbó Artúr is 1925-ben még tanít a Tanárképzőn, Ranschburg Pál 1927-ben Schnell Jánossal megosztva tanítja az „emberi elme tana” tantárgyat, de 1928-tól már egyáltalán nem szerepel az előadók/vizsgáztatók között, és a Schnell Jánosnak átadott tantárgy neve: „emberi elme tana és módszertana” (Lásd 2. dokumentumot.).

Ha a szerző, az „örökzöld‖, „az előadók valójában milyen ismeretanyagot tanítanak a gyógypedagógus-jelölteknek?” kérdésre, különböző időszakokra és előadókra vonatkozóan mégis megkísérelne választ adni, eddigi képzéstörténeti kutatásai tükrében a legkevésbé Ranschburg Pál esetében kerülne zavarba. Ezt fentebb, a gyógypedagógus-képzésbe bekapcsolódása kezdetétől nyomon követhettük, és azt is pontosan tudjuk, hogy 1924-től az „emberi elme tana” tantárgy tanítását teljes bizalommal bízhatta rá Tóth Zoltán, és vállalhatta, talán javasolta is bizonyára örömmel és felelősséggel Ranschburg Pál. Ő ugyanis erre a feladatra is teljes mértékben felkészült volt, hiszen 1923-ban már megjelent „Az emberi elme” című két kötetes, összesen közel 600 oldalas, szakmai körökben igen nagy elismerést kiváltó újabb műve (Ranschburg 1923).

„Az emberi elme” teljesen új „elmetani és lélektani” felfogásmódja, ismeretanyaga a gyógypedagógus-képzés ismét felívelő szakaszában rendkívüli jelentőségű. Ranschburg Pál, művének gondos etimológiai elemzést is adó előszavában ezt olvashatjuk:

„Az emberi elme tanát ismerteti e munka. Pszichológia tehát? Ha igen, miért kerüli a lélektan megnevezést? Ha pedig nem, úgy miben különbözik az elme tana a lélek tanától?

Mi tehát a különbség elme és lélek között? (…) Úgy gondolom, hogy – élve nyelvünk kifejezésbeli gazdagságával – lélektanról beszéljünk, ahol a psziché lényegét, eredetét, avagy a testtől függetlennek vett működéseit tárgyaljuk, vagy a lélek működéseit vizsgáló oly tudományban, mely a tudat jelenségeit, mint olyanokat kutatja, a szervezettel való vonatkozásaikat ellenben legfeljebb mellékesen tárgyalja. Ezzel szemben az elmetan a pszichológiának azt az ágát kell, hogy jelentse, mely a tudatfolyamatokat, mint szervezethez kötött, sajátszerű életjelenségeket, a maguk szubjektív mivoltukban is a biológiai gondolkodás keretein belül kutatja.” (cit: Gordosné 1995: 71, Ranschburg 1923: V-VI).

Ebben a képzési szakaszban tehát a fenti felfogásmódban tanulnak a hallgatók az elme szerveiről, az elmebeli tartalmakról és történésekről, az értelmi jelenségekről, az ösztönökről, az akaratról, az egyéniségről, az ép és a kóros elme valamennyi kérdéséről.

De Ranschburg Pál más forrásokból is gazdagítja a gyógypedagógus-jelöltek képzési anyagát, és a már működő gyógypedagógusok tudásának megújítását. A még korábban, 1921-ben, a képzési szünetben Tóth Zoltán által javasolt, és (a VKM. 167.351/1921. VII. számú rendeletével) meginduló „Gyógypedagógiai szeminárium gyermekpsychológiai továbbképző tanfolyam”-ot Ranschburg Pál nem csak felkarolja és propagálja, hanem e tanfolyam keretében elsőként hirdet előadássorozatot.

A tanfolyam programja A-H-ig nyolc tematikus fejezetben tárgyalja a Ranschburg-laboratórium addigi kutatási eredményeit. A legmagasabb óraszámban a gyógypedagógiai pszichológia szerepel, pl. az iskolába lépő gyermek képzet- és szókincsének, az iskolás gyermek felfogó és megtartó emlékezetének vizsgálatáról és a kísérleti eredmények pedagógiai jelentőségéről, továbbá a számfogalmak fejlődéséről, az olvasóképesség és olvasáskészség, az írásképesség, a rajzolási, a kombináló képesség vizsgálatáról és fejlődéséről, a Binet-Simon-féle intelligenciavizsgálatokról, stb., stb.

Az „orvospedagógiai pszichológia‖ köréből 5 előadás, a gyermekkor „erkölcsi abnormalitásairól‖ 2 előadás, „az emberi elme mindennapos pszichológiája‖ köréből 5 előadás hangzik el a sorozatban. És így tovább: a szellemi képességek és az iskolai tudás objektív cenzúrájának alapjai, a koponyaméretek pedagógiai és gyógypedagógiai vonatkozásai „normálisokon‖ és fogyatékosokon, a pályaválasztás és pályaalkalmatosság pszichológiai alapjai, „a talentumok pszichológiája‖ stb. címmel hangzanak el előadások, amelyeknek ismeretanyaga később a képzés „tananyagába‖ is integrálódik (Pánczél 1922).

Ranschburg Pál – a testületi jegyzőkönyvek tanúsága, és volt tanítványai, asszisztensei személyes közlései szerint – a gyógypedagógus-képzésben, és a képzőintézmény életében egyaránt kezdettől igen aktív. Sarbó Artúrral együtt, akihez magánéletében baráti szálak is fűzik (Gordosné 2003: 220), rendszeresen részt vesz a testületi üléseken, és amellett, hogy az akkori szabályoknak megfelelően minden alap- és szakvizsgálaton, minden előadónak jelen kellett lennie, mindketten rendszeresen, hozzászólásokkal is gyakran szerepelnek, előadják a képzéssel és a hallgatókkal kapcsolatos észrevételeiket, javaslataikat. Ez nem meglepő, mert a kutatómunkájukban rendkívül igényes professzorok természetes, hogy a gyógypedagógus-jelöltek képzésének színvonaláért is felelősséget éreznek, továbbá feltehetően azért is érdeklődéssel követik tanítványaik fejlődését, mert munkatársakat is szívesen választanak közülük. Csak egy példa a sok közül: Sulyomi-Schulmann Adolf kitűnő gyógypedagógus-jelöltre egyik alkalommal (1905-ben), Klis Lajos hívta fel a testület figyelmét, s a két professzor azonnal, egybehangzóan javasolta a hallgató támogatását, aki később a magyar gyógypedagógiai szakmai közélet, és mint Szondi tanítvány, a szakirodalom egyik igen jeles szereplője lett (Gordosné 1992).

E tanulmány szerzőjét, Ranschburg Pál tanítványai, pl. Bárczi Gusztáv és Schnell János, továbbá egyik asszisztense, Vértes O. József visszaemlékező szóbeli közlései is megerősítették abban, hogy Ranschburg Pál ”mindennapos” személyes jelenléte a gyógypedagógus-képzésben: egyetemi színvonalú előadásai, példamutató kutatói igényessége, munkafegyelme, követésre méltó emberi tartása milyen nagy értéket képviselt.

De Ranschburg Pál személyes jelenléte a gyógypedagógus-képzésben a Laboratórium éléről és a Tanárképző előadói székéből való távozása (1927) után sem szűnik meg.

1928-ban a gyógypedagógus-képzés a Gyógypedagógiai Tanárképző jogutód intézményében, a négyéves Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán (adminisztratív központja: Budapest, VII. Hermina u. 7) folytatódik, aminek örömteli híre 1928. június 2-án, a III. Egyetemes Tanügyi Kongresszuson válik ismertté (Gordosné, 2000, 56).

Minthogy a képzőintézmény (most már kinevezett) igazgatója Tóth Zoltán marad, és tanári karának tagjai között továbbra is ott vannak Ranschburg Pál közvetlen munkatársai, tanítványai: Éltes Mátyás, Schnell János, Szondi Lipót, így az új, 1928-ban (a VKM. 42363-1928. VII. ü.o. számú rendeletével jóváhagyott és) életbe lépett főiskolai szervezeti szabályzatban előírt „humánbiológiai‖, „elmetani‖, „lélektani‖ tantárgyak oktatása/tanítása változatlanul Ranschburg Pál szellemében történik, és a „tananyag‖-ot is nagyrészt a már fentebb ismert műveiben foglaltak képezik, amely azután a tanítványok kutatómunkája során keletkezett újabb ismeretekkel tovább bővül (Gordosné 1995a, 1995b).

De a gyógypedagógus-jelölteknek Ranschburg Páltól közvetlenül van alkalmuk továbbra is tanulni. Ismeretes, hogy Tóth Zoltán kezdeményezésére 1922-ben megalakul a Magyar Gyógypedagógiai Társaság (Gordosné 1997), amelynek gyógypedagógus-képző intézményünk előadó tanárai a megalakulástól tagjai, és a hallgatók közül is számosan.

Ranschburg Pál már az alakuló ülésen is jelen van, felszólalásában minden tekintetben egyetért a Társasággal, hangsúlyosan támogatja Tóth Zoltán programját, törekvéseit. Később is minden alkalmat megragad arra, hogy tekintélyével és tetteivel is segítse a Társaság munkáját.

A gyógypedagógus-képzés tananyagát képezik a Társaság három-évente megrendezett országos értekezletein elhangzott előadások is, amelyeket az akkor még viszonylag kisszámú főiskolai hallgatóság már a helyszíneken megismerhet, és így részese lehet a konferenciák légkörének és a diszkusszióknak is. Gyakran vannak jelen hallgatók a Társaság havonta megrendezett szakülésein is, a Magyarország nagyobb városaiban, településein rendszeresen meghirdetett előadásain is. És ez, mint hagyomány, később évtizedeken át továbbél, sőt kibővül a „rokon‖ társaságok, pl. a Magyar Pedagógiai Társaság (1891-), a Magyar Gyermektanulmányi Társaság (1906-), amelynek Kísérleti Szakosztályát Ranschburg Pál vezeti, és nem utolsó sorban a Ranschburg Pál által 1928-ban alapított Magyar Pszichológiai Társaság programjainak élőben való követésével, és publikált anyagaiknak a képzés tudásanyagába integrálásával.

De a gyógypedagógus-jelöltek jelen vannak, pl. a Főiskola tanári testülete által, az 1930-as évek elejétől a gyakorló iskolákban működő gyógypedagógusoknak rendezett vitaesteken is, amelyeken a Ranschburg Pál által megalapozott magyar gyógypedagógiai elméleti irányzat alapkérdéseit veszik sorra és elemzik a Ranschburg-iskola követői: pl. Éltes Mátyás, Horváth Kálmán, Merész (Michels) Fülöp, Schnell János, Schnitzl Gusztáv, Szondi Lipót, Tóth Zoltán vezetésével. Ízelítőül a témák közül néhány: az orvosi gyógyítás fogalma, a nevelés útján való gyógyítás fogalma, a nevelés és gyógyítás szétválasztására irányuló törekvések, stb., stb.

Tóth Zoltán következetes törekvése ugyanis többek között a ranschburgi elméleti-alapok részletes kimunkálása: úgymint a gyógyító neveléstudomány teljes fogalomkészletének, rendszerének kiépítése, önálló, egységes pedagógiai tudományként történő definiálása, elfogadtatása (Gordosné 2000: 69-81).

Ranschburg Pál és tanítványai, munkatársai, követői folyamatosan részt vesznek külföldön is a gyógypedagógiai és „rokon‖ témájú kongresszusokon. Ezeken ritkábban gyógypedagógus-jelöltek is jelen vannak, de a szakfolyóiratok „szakirodalmi‖ figyelő rovataiban mindig értesül a gyógypedagógus-társadalom a történtekről, és a főiskolai hallgatók ez irányú tájékozottságát a vizsgáztató tanárok elvárják és a vizsgákon honorálják. E folyóiratok közül kiemelkedő ilyen missziót végez a Magyar Gyógypedagógia, amely 1923-tól a Magyar Gyógypedagógiai Társaság lapja. Szerkesztői között szinte „csak‖ Ranschburg-tanítványt találunk (Éltes Mátyás, Révész Margit, Tóth Zoltán), akik közül is kiemelkedik Éltes Mátyás, aki 1922-1934 között szakcikkeknek is beillő, hiteles gyógypedagógia-történeti forrásként használható recenziókat, tudósításokat közöl számról-számra.

A példaként kiemelhető, csábítóan sok lehetőség közül alább mindössze egyet mutatunk be, bizonyítékul arra is, hogy Ranschburg Pál jelenléte még mindig mennyire személyes mind a gyógypedagógiai szakmai közéletben, mind a gyógypedagógus-képzésben.

Ismeretes, hogy a gyógypedagógus-képzés 1928-ig nem terjed ki a kisegítő iskolákba „beiskolázott‖ „gyengetehetségű” gyermekek pedagógusaira, mert ők néptanítók, minthogy a fennálló rendelkezések értelmében akkor a kisegítő iskola „népoktatási‖ és nem gyógypedagógiai intézmény. A még igen kis számú kisegítő-iskolai pedagógus 1907-től 5 hetes szünidei tanfolyamokon kap „speciális‖ felkészítést. Az 1921. évi iskolatörvény megjelenése után (amelyben a „gyengetehetségű‖ gyermekek kötelező iskoláztatása is előírt), előbb tanítói oklevéllel rendelkezők számára Állami Kisegítő-iskolai Tanítóképző Tanfolyam kezdi meg működését (Gordosné 1990, 2000: 48), majd 1928-tól, amikor az „értelmi fogyatékosok‖ népesség elnevezés meghonosodik, a gyógypedagógus kompetenciakör is módosul. A korabeli szakirodalmi adatok ismeretében a szerző indokolt következtetése, hogy mind a gyógypedagógus-képzés ez irányú módosulása, mind az 1933-ban életbelépő egyik (36,834/1933. sz.) közoktatási rendelet, amely a „differenciáltabb kisegítő iskoláztatást” teszi lehetővé, elsősorban Ranschburg Pál és hatására tanítványai újabb-és újabb „tipológia-finomító” kutatásainak köszönhetőek. Ranschburg Pál többek között a IV. Nemzetközi Gyógypedagógiai Kongresszuson (Lipcse 1928) vált ki nagy érdeklődést: „A korlátoltság , szellemi visszamaradottság és patologikus debilitas gyógypedagógiai vonatkozásai” címmel tartott előadásával. „A gyógypedagógia heterogén anyagának változatait differenciálja az előadó, egyben a normálistól eltérő minden változat számára típusok szerint állapítja meg azoknak a gyógypedagógiához való helyzetét, iskoláztatásuk lehetőségét és tanításuk módját” – olvassuk Jusztné Kéri Hedvig Ranschburg-tanítvány részletes ismertetését a Magyar Gyógypedagógia c. folyóirat egyik 1931. évi számában (1-4. p. 36.).

De Ranschburg Pál személyes jelenléte több más szempontból is bizonyosság. Érdeklődéssel követi, pl. volt tanítványai, munkatársai pályafutását. A szakfolyóiratokból számos közös szakmai fellépési, szereplési alkalomról értesülhetnek a gyógypedagógusok, és akinek arra szüksége van, maga is kérheti véleményét, támogatását. Szintén csupán egy példa szolgáljon ez esetben is bizonyítékul.

Bárczi Gusztáv, a levéltári jegyzőkönyvi adatok szerint 1913-ban, a gyógypedagógiai szakvizsgálaton valamennyi tárgyból jelesre vizsgázott tanítványa, aki 1921-ben orvosi, majd folytatólag fül-orr-gége szakorvosi oklevelet szerzett, 1933-ban kapott meghívást Tóth Zoltántól a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolára, elsősorban a hallássérültek gyógypedagógiája témakörét képviselő tantárgyak művelésére. Bárczi Gusztáv ekkor már a „surdo-mutitas corticalis” gyógypedagógiai befolyásolására kialakított módszere révén külföldön és itthon ismert szakember (Bárczi, 1935). Amikor kutatási eredményeit megkérdőjelezik, véleményezésre Ranschburg Pál és Sarbó Artúr nagyra becsült volt tanárait kéri fel. Mindketten, személyesen végzett és ellenőrzött után-vizsgálati adatok birtokában tesznek észrevételeket, és végeredményben pozitív véleményt adnak, elismerően ajánlják figyelemre Bárczi Gusztáv értékes tevékenységét (Ranschburg 1935, 1936, 1937, Sarbó 1935).

 „… a Bárczi-féle módszerrel /…/ a beszédhallás megfelelő előképzés után inkább szók, mint elszigetelt hangzók útján kifejleszthető, és az ily egyúttal hallásos beszéd a puszta jelbeszédes, valamint a látásos-kinaesthesiás artikulált beszéd-oktatásnál jóval eredményesebb…” (Ranschburg 1935: 83).

„… ki kell jelentsük, hogy Bárczi Gusztáv tanítási módszere a siketnémák oktatásában teljesen új utakon haladva, nem remélt, bámulatos eredményeket ad, a szunnyadó hallási maradványok felélesztése és felhasználása útján. Kétségtelen, hogy a régi optiko-kinaesthesiás módszerrel szemben nemcsak a beszédkészség terén, hanem az értelem fejlesztésében is úttörő jelentősége van.” (Sarbó l935: 4).

A gyógypedagógus-képzésnek ez a második alkotó időszaka sem hosszú-életű. Ismét zavaró körülmények (szervezeti, személyi változások, hallgatói létszámcsökkenés, évekig tartó képzési szünet) lépnek fel, amelyek a II. Világháborút megelőző, majd a háború évei alatti társadalmi, politikai történések következményei. Ranschburg Pál szakirodalmi tevékenysége ebben az egyre kedvezőtlenebb légkörben is töretlen, az 1930-as 40-es években megjelent több, rendkívül értékes tanulmánya továbbra is számon tartott a gyógypedagógus-képzésben (Bánlaky Éva 1970), de a közéletből, 1945-ben bekövetkezett halálág egyre inkább visszahúzódni kényszerül (Vértes 1994). Közben a képzőintézményben továbbra is jelentős szervezeti, tantervi és személyi változások történnek, egészen a II. Világháború után meginduló újjáépítésig (Gordosné 2000: 74-97).

Az ujjá-építés 1945-ben, az oktatók és hallgatók kétkezi munkájával eltakarított, valóságos romokon kezdődött, az akkor Budán, az Alkotás utcában, ismét társbérletben működő képzőintézményben (Bárczi 1949, Gordosné 2000: 96-97).

Tárgyunk szempontjából azonban eleinte teljes mértékben kedvező a helyzet. „Szellemi romok‖ kevésbé maradtak, hiszen a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola igazgatója, Tóth Zoltán 1940-ben bekövetkezett halála (közben képzési szünet és Istenes Károly egyéves megbízatása) után, 1942-ben, ismét Ranschburg-tanítvány, Bárczi Gusztáv kerül az intézmény élére. Bárczi Gusztáv, aki egyik legközvetlenebb munkatársával, Illyésné Kozmutza Flórával, Tóth Zoltán és Szondi Lipót „legkedvesebb” tanítványával, a háború utáni időkre is átmenti a Ranschburg-i értékeket, amelyek azután – máig – folyamatosan követőkre találnak, élnek, és jól érzékelhetően hatnak a gyógypedagógus-képzésre. Alább – az eltelt több mint félévszázadban történt változásokat, kitérőket követve – ennek a folyamatosságnak a bemutatására teszünk kísérletet.

A Főiskola, 1945 szeptemberében 9 újonnan felvett és a háború után visszatérő néhány hallgatójával kezdi meg a munkát. Az újjáépítés előrehaladásával a jövő kilátásai egyre biztatóbbak.

1946-ra elkészül és (a VKM 4.467/l946. sz. rendeletével, dr. Keresztúry Dezső kultuszminiszter aláírásával) augusztus 14-én életbe lép az Illyésné dr. Kozmutza Flóra nevével fémjelzett: A Magyar Állami Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola szervezeti, tanulmányi és fegyelmi szabályzata (Magyar Közlöny, 1946. évi 186. sz.). Ekkor kerül át a Főiskola a felsőoktatási intézmények sorába és minősül jogilag is végre főiskolává (Gordosné 2000: 97-98).

Ez a történelmi jelentőségű dokumentum a Ranschburg-i gyógypedagógiai elméleti alapokon építkező Tóth Zoltán-i örökséget vállalja és viszi tovább.

A tanulmányok 8 szemeszteren át közösek, azonosak, de a hallgatók a 7. fél- év elején tartoznak maguknak a szabályzat 1. §-ában felsorolt fogyatékos népességek nevelés-oktatásával foglalkozó 7 gyógypedagógiai szak közül egy fő- és két mellékszakot választani. Ehhez képest a IV. tanévben – de, csak akkor – az előírt gyakorlati képzési óraszámot a hallgató már nem minden szakterületen, csupán választott szakjain teljesíti (Gordosné 2000: 98-102).

A szervezeti szabályzat részletesen rögzíti az 1946-tól Gyógypedagógiai Laboratórium néven szereplő volt, Szondi Lipót által vezetett Gyógypedagógiai Kórtani és Gyógytani Laboratórium célját, tevékenységi területét, stb. is, amely akkortól két (úgymint: 1/ gyógypedagógiai pszichológiai és 2/ gyógypedagógiai élettani és kórtani) alosztállyal, Illyésné Kozmutza Flóra és a szintén Szondi-tanítvány, dr. Roboz Pál vezetésével működik, és egyik fő feladata a gyógypedagógus-jelöltek képzése (Gordosné 2000: 103-104).

E tanulmány szerzője 1947-ben kezdte meg tanulmányait a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán. Akkor a gyógypedagógiai pszichológia tantárgy előadó tanára Vértes O. József és Illyésné Kozmutza Flóra, a gyógypedagógiai pszichológiai gyakorlat vezetője Jankovichné Dalmai Mária, Bárczi-tanítvány volt, így őket tanáraiként tisztelhette, és azzal is „eldicsekedhet‖, hogy a gyógypedagógiai pszichológiai laboratóriumban, mint hallgató (akkor még demonstrátori status nem volt) díjazatlan „kisinasként‖ is dolgozhatott.

Ez újabb felívelő szakasz azonban mindössze a „fordulat évéig‖ tart, a képzőintézmény felett ismét viharfelhők gyülekeznek, elérik az új politikai áramlatok. Röviden összefoglalva: „ A pszichologizmus vált uralkodóvá a gyógypedagógiában” – „Bárczi Gusztávot, ha jobb van helyébe, azonnal el kell távolítani” – „Vértes O. Józsefet alkalomadtán el kell távolítani” – szól a levéltárban őrzött, névtelenül megfogalmazott ítélet! (Gordosné 2000: 107). A képzési  idő 3 évre csökken, radikális tantervmódosítás, sorozatos előadócsere történik, és az intézmény nehezen megszerzett önállósága, sőt léte is veszélybe kerül (Gordosné 2000: 106-116). A pszichológia országosan, az egyetemeken is „indexre kerül‖, a gyógypedagógiai pszichológia művelése is „veszélyes‖, csak rejtőzve történhet (Pléh 1992).

De Bárczi Gusztáv és Illyésné Kozmutza Flóra mégis a helyükön maradnak!

„Bárczi Gusztáv ismeri mind a képzésről, mind a személyéről szóló minősítéseket, terveket, ítéleteket. Úgy küzd ellenük, ahogy tud, és ahogy lehetséges. A pszichologizmus vádja ellen, pl. a pavlovi nervizmussal (ezt később bírálói ellene fordítják) és a szovjet defektológia tanulmányozásával, átvételével, a személyes támadások ellen pedig fáradhatatlan szakmai közéleti szereplésekkel. Így lehet, hogy bár párton kívüli marad, a háború előtti szakmai eredményeiért, a Bárczi-módszer elismeréséül Kossuth-díjat kap és országgyűlési képviselő lesz” (Gordosné 2010: 249).

Illyésné Kozmutza Flóra legendásan korrekt, szerény, szintén fáradhatatlan munkája révén maradhat, aki a gyógypedagógiai pszichológia iránti elkötelezettségével még arra is vállalkozik, hogy csendben megkezdi egy főiskolai tankönyvnek is szánt, Ranschburg Pál, Vértes O. József, Tóth Zoltán és Bárczi Gusztáv emlékének ajánlott „Gyógypedagógiai pszichológia” kézikönyv kiadásának előkészületeit, ami azután Illyés Sándor, Jankovichné Dalmai Mária és Lányi Miklósné szerzőtárs munkatársaival 1968-ban kiadásra is kerül (Illyésné és mts. 1968). Ebből a könyvből a magyar gyógypedagógus-jelöltek itthon és a környező országokban (a pozsonyi Komensky Egyetemen a szlovák nyelven kiadott változatból is) évtizedekig tanultak gyógypedagógiai pszichológiát.

Ranschburg Pál, magyar és német nyelvű forrásmunkákkal az egész műben igen gyakran idézett szerző. De Illyés Gyuláné a bevezető, elméleti fejezetben hosszabban is bemutatja a ranschburgi gyógypedagógiai pszichológiai örökség jelentőségét, Illyés Sándor pedig a Ranschburg Laboratóriumban fogyatékos gyermekeken végzett összehasonlító vizsgálatok eredményeit (különös tekintettel az emlékezet-vizsgálatokra) elemzi részletesen.

E tanulmány szerzője kellő megalapozottsággal állíthatja, hogy Ranschburg Pál a gyógypedagógus-képzésben használt minden más tankönyv, jegyzet, oktatási segédanyag adekvát fejezeteiben máig gyakran idézett szerző, és arról is tudomása van, hogy Illyésné Kozmutza Flóra tanítványai új, korszerűsített „Gyógypedagógiai pszichológia” kézikönyv/egyetemi tankönyv kiadására készülnek (a Medicina kiadónál, szerkesztő: Gereben Ferencné dr.).

De a gyógypedagógus-képzésben Ranschburg Pál személye és munkássága is – a 110 éven át (különböző elnevezéssel) mindig szereplő „gyógypedagógia-történet” stúdiumban – halála óta folyamatosan önálló fejezet és számos gyógypedagógiai diszciplínában adekvát problématörténeti téma. A gyógypedagógia-történetét az 1940-es években Kozmutza Flóra, Vértes O. József és fia, Vértes O. András tanították, az 1950-es évek közepétől 1992-ig előbbiek tanítványa, e tanulmány szerzője, és vele párhuzamosan ill. később az ő tanítványai, pl. Tóth György és Pákozdiné Kenderessy Katalin (Kozmutza Flóra 1944, Vértes O. József, dn., Gordosné 1961, 1962, 1963, Tóth György 1976a, 1978, 1982, Pákozdiné Kenderessy Katalin 1984, 1987).

Végül, a szerző szintén megalapozott véleménye, hogy Ranschburg Pál folyamatos jelenlétének a 110 éves magyar gyógypedagógus-képzésben mégis legfőbb oka a fentebb már többször hivatkozott, a gyógypedagógia területén végzett alig egy évtizedes kutató-munkája közben szerényen, ugyanakkor csakis jeles tudósokra jellemző bölcsességgel és eleganciával megfogalmazott „gyógypedagógiai tudományelméleti koncepció”-ja, amely a Magyar Gyógypedagógia című folyóiratban jelent meg: „Elmélkedések a gyógypedagógia jelenéről és jövőjéről” címmel, két részletben, azóta egyfolytában: elismerően és elmarasztalóan egyaránt a leggyakrabban idézve (Ranschburg 1909).

Pedig Ranschburg Pál ebben a már-már magyar gyógypedagógia-történeti relikviában nem „kinyilatkoztat”, még csak klasszikus értelemben vett definíciókat sem fogalmaz meg, hanem, amint a címben ígéri, valóban csupán „elmélkedik”. Arról elmélkedik, hogy külföldön és itthon addig mit gondoltak a szakemberek a „gyógypedagógia” néven ismert tudományról, amelynek „fája egyre terebélyesedik, egyre lombosabb lesz. Ágai gyarapodnak, sokasodnak, Tankönyvek és enciklopédiák is jelennek meg e címen. Külföldön s immár hazánkban is saját szakközlöny is van”. De mert, minthogy maga a „gyógypedagógia” fogalma szerinte még nem tisztázódott végérvényesen, a továbbiakban érvet érvre sorakoztatva arról elmélkedik, hogy ahhoz milyen utak vezethetnek (Ranschburg 1909: 41).

Ám, akik értően végigkövetik ezt a gondolatmenetet, a gyógypedagógiáról egyféle koherens koncepció rajzolódik ki számukra, amely mint az első ilyen, klasszikus magyar gyógypedagógiai elméleti koncepció néven került be a gyógypedagógia történetébe. De, amint az a tudományok történetében lenni szokott, a mindenkori olvasó nem ritkán maga is „kedvet‖ kap arra, hogy részese legyen egy izgalmas és érdekes szakmai kihívásnak. Így ez esetben is vannak, akik akkor és később is fenntartás nélkül elfogadják, vannak, akik kétségbe vonják, elutasítják Ranschburg Pál elgondolásait, mások újabb és újabb kérdéseket tesznek fel, stb., azaz elmondhatjuk, a ranschburgi gyógypedagógiai elméleti koncepció tézisei együttesen és külön-külön egy évszázada, a gyógypedagógus-képzésre is kiható szakmai diszkussziók tárgyát képezik.

Ranschburg Pál koncepciójának három alaptézise: a gyógyító-nevelés = nevelés útján való orvoslás, a gyógypedagógia = szervesen egységes tudomány, a gyógypedagógia művelése csak annak engedhető meg, aki minden ágában járatos= egységes gyógypedagógus-képzés.

 

Mindjárt az 1910-es években, a gyógypedagógus-képzés első válságos időszakában indul éles, már-már indulatos vitasorozat (Gordosné 2000: 36-46), amelynek során Ranschburg Pál tézisei is bírálatban részesülnek.

A nagytekintélyű Borbély Sándor, például, az „egységes” gyógypedagógus-képző intézmény egyik megalapítója és első (Vácott 1900-1904) igazgatója szerint: „A ’gyógypedagógia’ magyar szó ezelőtt mintegy 20 évvel kezdett feltünedezni a Heilpädagogik formájára. Akkor még nagy divatja volt a német minta utánzásának, mert tekintélyt is szokott adni az önállóság hiányában német bámulatban tetszelgő magyarnak. A gyógypedagógia szó gyűjtőfogalom /…/ egybe akarja foglalni a siketnémákat, a vakokat, hülyéket, gyengetehetségűeket, idegeseket, dadogókat, selypítőket stb. Ma még így. De lehet, hogy holnap már a javító-intézetieket, a sántákat, a bénákat, s talán a rokkantakat is. Hát ez kérem már eddig is össze nem illő gyülekezet” (Borbély 1917: 174-175).

Bihari Károly, már nevesítve is partnerét, hosszan vitába száll Ranschburg Pállal mind a gyógypedagógia fogalmáról, mind a gyógypedagógus-képzésről vallott felfogásával, s hasonlóan heves kijelentéseket tesz, pl. a siketnéma nem fogyatékos, a gyengeelméjűek, gyengetehetségűek a fogyatékosok, a velük foglalkozó szakembereknek semmi közük egymáshoz, stb., stb. (Bihari 1917: 171).

A második vitahullám az 1920-as és 30-as években zajlik. Ekkor azonban a bírálók Ranschburg nevét szinte már nem is említik, a - nevezzük nevén - támadások célpontja a teljes mértékben a ranschburgi gyógypedagógiai elméleti koncepcióra építkező Tóth Zoltán gyógypedagógiai nézetrendszere (Tóth 1928a, 1928b: 29). És tegyük hozzá, hogy bár a viták olykor bántóak, személyeskedőek, de kiegyenlítettebbek, mert a vitapartnerek köre jóval szélesebb és szakmai szempontból sok értéket is képviselnek (Gordosné 2000: 74-81).

Végül a Ranschburgi gyógypedagógiai elméleti koncepcióról az 1960-as években „szakmai-ideológiai vitasorozat” néven zajlik az eddigi legjelentősebb nyilvános diszkusszió. Képzőintézményünk Bárczi Gusztáv igazgató nyugdíjaztatása (1963), majd közeli (1964) halála utáni hatalmi elitje a kezdeményező fél. A szakmai-ideológiai viták menetközben azután a képzési anyag átfogó felülvizsgálatával is kiegészülnek, amelyek újabb tantervi módosításokra és személyi konzekvenciákra, „katedravesztési” döntések előkészítésére is „alkalmat” adnak. Hosszadalmas, nem csak a Főiskolát, hanem az egész gyógypedagógiai szakterületet foglalkoztató és érintő eseménysorozat következik (Gordosné 2000: 162-191).

Tárgyunkra koncentrálva, a marxista gyógypedagógia-elmélet kimunkálását akadályozni látszott, különösen azoknak a szakembereknek a tevékenysége, akik szakirodalmi munkásságuk részeként, a gyógypedagógia fogalmát a régi, hagyományos módon értelmezték, azaz, amint az egyértelműen kiderült, a Ranschburg-i gyógypedagógiai elméleti koncepció tézisei szerint (Vértes 1915,1940, Tóth 1933, 1940, Bárczi 1952, 1959, Méhes 1959, Gordosné 1964, 1967). A Főiskola igazgatója, Gyógypedagógiai Tanszékének vezetője (Lovász Tibor), tudományos igazgató helyettese, egyben a Tudományos Tanács elnöke (Illyés Sándor), és a Marxizmus-leninizmus Tanszék egyik filozófus adjunktusa (Mihály Ottó) – többféle eszközt is igénybe véve – egyre bővítik a vitázók körét, és nem csak a szakmai-ideológiai vitákon bírálják Ranschburg Pálnak és követőinek nézeteit, hanem „felosztva a terepet‖, hosszabb terjedelmű tanulmányokban, sorra, mindhárom alaptézis kemény bírálatát is elvégezik (Mihály 1967, Lovász 1968, Illyés 1968).

Világos, egyértelmű üzenet a gyógypedagógus társadalomnak: „A ’gyógyító-nevelés’, ill. ’gyógypedagógia’, ’gyógyító-neveléstudomány’ elnevezések használatával /…/ nem értünk egyet” (Mihály 1967: 287).

De ajánlatos megszívlelni a következőket is: „A burzsoá és marxista társadalomtudomány között /…/ nemcsak abban vannak nézeteltérések, hogy miképpen osztályozzuk a társadalomtudományokat, hanem abban is, hogy mit osztályozunk” (uo. 288).

„A magyar gyógypedagógiában a hagyományos, a tudományos közgondolkodásban elfogadott és hirdetett tudományelméleti koncepció /…/ szerint a gyógypedagógia úgynevezett komplex tudomány, /…/. Az említett nézet már a század elején megjelenik /…/ Ranschburg Pál felfogásában. Rabschburgnak a gyógypedagógiára vonatkozó gondolatai hosszú időn keresztül nagy befolyást gyakoroltak az elmélet fejlődésére és a tanárképzés gyakorlatára egyaránt. Hatására jellemző, hogy még napjainkban is van olyan munka, amely Ranschburg gondolatait tekinti a gyógypedagógia-elmélet alappillérének. Nem érdektelen tehát, ha álláspontját röviden vizsgálat alá vesszük” (Mihály 1967: 291-292).

Ennek megtörténte után Mihály Ottó, Ranschburg követőinek nézeteire koncentrálva, többek között arra a „veszedelemre‖ hívja fel a gyógypedagógus-társadalom figyelmét, hogy „Ami Ranschburgnál még csak tendencia, az Tóth Zoltánnál /…/ már koncepció” (uo. 293). Kemény bírálata elfogadhatatlannak minősíti Tóth Zoltán koncepcióját: „Tóth Zoltán gyógyító neveléstudománya ’seholsincs’ tudomány, elméleti konstrukció, amelyre felesleges lenne időt és energiát fordítani, ha a gyógyító-pedagógia mai képviselői nem tekintenék koncepcióját az ’egységes magyar gyógypedagógia’ egyik kiemelkedő szellemi termékének. Valójában az értékfilozófiai alap, a valóságtól való teljes elszakadás, ’deduktomániás’ rendszeralkotási módszer /…/ és a gyógypedagógia tárgyáról kialakított felfogása következtében rendszere legfeljebb, mint tudománytörténeti tény érdemel figyelmet” (uo. 295).

Hasonlóan, Ranschburg klasszikus elgondolásának és a Ranschburg-követők nézeteinek tételről-tételre (nem ritkán inkább írásaik bekezdésről-bekezdésre) történő bírálatával történik a „gyógyító-nevelés‖ alappillér elutasítása is. Azzal a lábjegyzet formájában alkalmazott szépségflastrommal, mely szerint: „Következtetéseink érvényességi körének helyes megítéléséhez /…/ utalunk arra, hogy vizsgálódásunk a jelen alkalommal nem terjedt ki sem a segédtudományok modern eredményeire, sem a pszicho-somaticus vagy methalhygienes gyógyítás elvi kérdéseire. A nevelés útján történő gyógyítás lehetőségei közül csak azokat elemezzük, amelyeket a gyógyító nevelés eddigi elméletei kidolgoztak” (Illyés 1968: 145-146).

A harmadik, „A gyógypedagógia egységéről” szóló dolgozat, a modern rendszerelméleti értelemben vett „egységességet‖, mint a különféle szaktudományok összefüggéseinek, a részek közötti összefüggéseknek tudatos keresését szorgalmazó elméletet már-már a gyógypedagógia egyedüli „bajkeverő‖ fantomjaként állítja be, minden szempontból elmarasztalja, üldözi, de mindenekelőtt az „egységes‖ gyógypedagógus-képzés elleni tiltakozás kérlelhetetlen szószólója. Ranschburg Pál ez irányú elmélkedésének üzenete, a lehetőségek józan latolgatásának sugallata nem jut el a szerzőhöz, aki így megfosztja ettől az eredeti forrás tanulmányozását mellőző olvasót is (Lovász 1968).

Ez, a képzőintézmény történetében – a szerző véleménye szerint – nagyon rosszemlékű szakasz is szerencsére rövid életű. Az 1970-es évekre véget ér. A magasabb párt- és állami szervek szerint sem kívánatos, sőt káros szakmai-ideológiai vitasorozat, és a képzési anyag tendenciózus felülvizsgálata súlyosabb konzekvenciák nélkül abbamarad. A Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola vezetésére, a „béketeremtés‖ küldetésével Illyésné Kozmutza Flóra kap megbízást. A Főiskola 1975-ben, 75. évfordulóján felveszi Bárczi Gusztáv nevét. Ismét alkotó korszak következik (Gordosné 2000: 182).

Tárgyunknál maradva, mindjárt az 1970-es években Ranschburg Pál tiszteletére két tudományos megemlékezés is megrendezésre kerül: születésének centenáriumán (1970-ben), és a MTA Pszichológiai Intézete megalapításának 75. évfordulóján (1977-ben) a képzőintézményt Illyés Sándor képviseli, a nagy elődre méltóan emlékező előadásokkal (Illyés 1980a, 1980b).

Hasonlóan már a 70-es években két, a gyógypedagógia koncepcionális kérdéseit is tárgyaló könyv készül a képzőintézmény szakmai műhelyeiben, amelyekben a Ranschburgi alapkérdésekről folytatódik ugyan a diszkusszió, de a „békekötés‖, a konszenzus-keresés jól érzékelhető jeleivel (Göllesz 1976, Illyés 1976).

„A kötet jellegét – és értékét – elsősorban az átfogó munkák határozzák meg – olvassuk a Göllesz Viktor által szerkesztett könyv egyik recenziójában - , melyek a gyógypedagógiai elmélet, a szociológia, az orvostudomány, a pszichológia, a gondolkodás korrekciós nevelése, a beszédkutatás és a társadalmi rehabilitáció szemszögéből veszik szemügyre szakmánk egész területét” (Pálhegyi 1977).

„Különösen kiemeljük a kötet értékei közül – írja az Illyés Sándor által szerkesztett könyv egyik recenzense – hogy a feldolgozás szempontjainak és területeinek kiválogatásánál nem ragaszkodott dogmatikusan a gyógypedagógia, illetve a gyógypedagógus illetékességi köréről kialakított valamely állásponthoz, hanem rugalmasabban, életszerűbben – egyes esetekben a fejlődés várható tendenciáját is anticipálva – az olvasó tájékozódási igényei szerint jelölte ki azokat” (Tóth 1876b).

Az 1980-as évek a tudományos kutatómunka területén is sok újat hoznak. A Főiskola jegyzett, önálló tudományos kutató, majd aspiránsképző hellyé minősül (Gordosné 2000: 225-228). A főigazgató (Gordosné Szabó Anna) főiskolai tankönyvprogramot kezdeményez. Sikerrel. A 80-as évek végére 12 főiskolai tankönyv jelenik meg, közöttük mindjárt a második a „Gyógypedagógia”, amely teljes egészében a Ranschburgi gyógypedagógiai elméleti koncepció szellemében nyújt a gyógypedagógus-jelölteknek általános gyógypedagógiai alapozó ismereteket (Gordosné 1982).

És így tovább, máig, széleskörű, az oktató- és kutatómunka terén is gyümölcsöző külföldi szakmai kapcsolatrendszer épül ki a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán (ma: ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar). Ranschburg Pál, Vértes O. József, Tóth Zoltán, Szondi Lipót, Illyésné Kozmutza Flóra tiszteletére, sorra emlékkiállítások, tudomány-napi emlékülések stb. kerülnek megrendezésre. Önálló és gyűjteményes, átfogó gyógypedagógiai művek készülnek. Pl. 2004-ben, az 1982-ben megjelent „Gyógypedagógia” főiskolai tankönyv korszerűsített, legújabb változata, amit szerzője a Ranschburgi gyógypedagógiai elméleti koncepció legjelesebb továbbvivőjének, Tóth Zoltánnak ajánl (Gordosné 2004a).

Szintén 2004-ben kerül kiadásra a „Gyógyító pedagógia Nevelés és terápia‖ c. gyűjteményes munka (Gordosné 2004b). A Szerkesztő a könyv bevezető tanulmányában mindenekelőtt arra emlékeztet, hogy „Ranschburg Pál már a 20. század eleji tudományos tények ismeretében sem tartotta feleslegesnek a nevelés ’gyógyító’ célzatáról elmélkedni, sőt azt hangoztatni, és azt képviselni, hogy érdemes ragaszkodnunk a ’gyógypedagógia ’ elnevezéshez , mert ez az elnevezés nem annyira ígéret, mint program. Célkitűzést foglal magában, mely cél felé törni a gyógypedagógiának igazi feladata”. A könyvben – szerinte – Ranschburg Pál tudományos előrelátásának legmodernebb kiteljesedését követhetjük (Gordosné, 2004c: 14).

De megjelenik az először 1976-ban kiadott „Gyógypedagógiai alapismeretek” c. gyűjteményes munka bővített, tartalmilag teljes mértékben megújult negyedik kiadása is, amelynek Szerkesztője változatlanul Illyés Sándor, szerzőgárdája azonban szinte teljes egészében kicserélődött (Illyés, 2000). Illyés Sándor, „A magyar gyógypedagógia hagyományai és alapfogalmai” címet viselő bevezető tanulmányában emlékeztet az 1960-as évek „szakmai-ideológiai” vitáira. „A hagyományos értékeket képviselő nézeteket a 60-as évek végén a társadalomtudományok oldaláról bírálták. Ez a vitaciklus marxista indíttatása és világnézeti hangsúlyai miatt rövid ideig tartott, és a 70-es évek végén már nem hagyott nyomot a gyógypedagógia elméleti munkáiban /…/ A marxista megközelítéseket és a szocialista neveléstudomány elveit a hagyományőrző gyógypedagógia nem tudta elfogadni” – írja (Illyés. 2004: 24). Mégis, e könyvnek az előző három kiadásához képest is teljes mértékben átalakult tartalma az olvasó számára nem kis meglepetést okoz. „A neveléssel való gyógyítás” alcím alatt a korábbi vitákra való futó utalás után a protézistechnika, az új műtéti megoldások, az új gyógyszerek és az új képességfejlesztő, terápiás technikák rohamos fejlődéséről és arról értesülünk, hogy egyre nőnek az esélyek a biológiai sérülések biológiai szintű helyreállítására, ill. a biológiai sérülésekből fakadó funkcionális korlátozottságok megszüntetésére vagy csökkentésére (Illyés 2000: 22). „A gyógypedagógia mint tudomány” c. tanulmányból pedig, „A komplex embertudomány” alcím alatt (a Mihály Ottó ugyanilyen főcímű, korábban idézett 1967. évi tanulmányában és az ugyan e könyv előző kiadásaiban leírtaktól is homlokegyenest eltérően) korrekt tényként megtudjuk, hogy „A gyógypedagógia hazai művelőinek mai értelmezése szerint a gyógypedagógia nevelési, terápiás és rehabilitációs dominanciájú komplex embertudomány, amelynek interdiszciplináris kapcsolatrendszere folyamatosan fejlődik” (Mesterházi 2000: 49).

Követve a vázolt diszkussziós folyamatban a Ranschburgi gyógypedagógia elméleti alappillérek időtállóságát, a szerző összegző következtetése: „a gyógyító-nevelés” és „a gyógypedagógia szervesen egységes tudomány” tézisek kiállták a változó idők próbáját. De tud-e az „egységes gyógypedagógus-képzés” alappillér esetében is eredményt hirdetni? Nem. E tekintetben nem jutott nyugvópontra a magyar gyógypedagógus szakmai közvélemény, sőt éppen napjainkban újabb vitahullámnak, már-már „cunami‖-nak vagyunk tanúi.

Az egységes gyógypedagógus-képzés folyamatos önkéntes „leszakosítása‖ az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karon, tehát az „anya-képzőintézményben‖, a „Bárczin” is, ahol pedig - egyedül az országban – ma is teljes körű a gyógypedagógus-képzés, hallgatónként csupán egy szakirányra történik felkészítés.

Áttanulmányozva a „Bárczi” internetes honlapján a jelen gyógypedagógus-képzés, a „lineáris, többszintű, háromdimenziós (Bologna-rendszerű) képzés‖ szerkezetével és tartalmával foglalkozó valamennyi érvényes dokumentumot (WWW.barczi.hu), véletlenszerű kiválasztás szerint végigkövetve egy-egy gyógypedagógus jelöltnek a képzésbe belépésétől az oklevél átvételéig bejárt tanulmányi útját, a klasszikus koncepciótól teljes mértéken eltérő a kép. Hasonlóan végigkövetve az elektronikus körlevelezés folyamatosan újratermelődő vitaanyagát, rendkívül ellentmondó a képzésről alkotott szakmai közvélemény.

Mindezek után a szerző legvégül mit tehet mást, mint újra előveszi Ranschburg Pál évszázados, rövid dolgozatát, és néhány mondatban beszámol „elmélkedésének‖ eredményéről.

A „Bárczi”, saját képzési tapasztalatait és a gyógypedagógus közvélemény egy részének energikus oppozícióját számba véve, bár jelenlegi képzési rendjével inkább elégedett, mint nem, a „menekülési utat” egy jövőbeni „két szakirányú” képzésben véli megtalálni.

A szerző ennek a lépésnek a megtételét további körültekintő meggondolásra ajánlja, félő ui., hogy még távolabb kerülne „a gyógypedagógia művelése csak annak engedhető meg, aki minden ágában járatos” tézistől. De itt előbb egy - az egységes gyógypedagógus-képzésről vitatkozó felek figyelmébe ajánlott – kitérőt tesz, és egyben Ranschburg Pál tiszteletére készített tanulmányának szerény zárógondolatát adja elő.

Ranscgburg Pál – a szerző megalapozott véleménye szerint – nem a gyógypedagógia minden ágára „kiképzett”, hanem minden ágában „járatos” gyógypedagógusok kibocsátását tételezi ideálisnak. Az eredeti szövegezés szerint félreérthetetlenül arról van szó, hogy valóban szélesbázisú, mai értelmezésünkben a gyógypedagógiai segítséget igénylő teljes népességre fókuszáló, gyógypedagógiai dominanciájú „interdiszciplináris” elméleti és gyakorlati alapképzés a kívánatos, amelyre – ismét a ma nyelvén fogalmazva – a képzőintézmény avatott véleménye szerint szakmailag szükséges (és persze kiharcolt) képzési időben már meginduló, majd a továbbiakban a képzési idő után megvalósuló, sokféle, ám rangsorolt szempontnak (pl. EU kötelmek, hazai társadalmi, gazdasági, oktatási, szociálpolitikai elvárások, marketing érdekek, stb.) megfelelni képes specializálódás vezet el a bizonyára sohasem végleges megoldáshoz.

 

FEL