József Attila
Levél Gyömrői Editnek
2021.11.27.
B[uda]p[est], 1936. nov. 9.
Edit kedves,
kikönyörögtem egy
találkozót, maga megadta és én most azt nagyon szégyenlem. Ne várjon, nem
mehetek én el erre. Ne féljen tőlem mindenkitől félhet eztán, csak tőlem nem.
Nagyon fáj nekem, hogy máshoz tartozik és nem hozzám. Azt hiszem, hogy maga nem
jó ember, én csak azért akartam gonoszkodni, hogy közelebb kerüljek magához. Hát
lehetséges az, hogy valakit ennyire kívánjon az ember és az ilyen értetlenül
viszonzatlanul maradjon? Borzasztó. Nagyon fáj a szégyen is. Azt is szégyenlem,
hogy bolonddá akart tartani és úgy akart eltávolítani magától. Hogy annyi
rokonszenv nem volt magában, hogy megmondja az igazat és segítsen, míg magamhoz
nem térek. Azelőtt nagyon szerettem, úgy kiszíneztem, hogy milyen boldogan
élnénk együtt, maga értené, amit csinálok és én érteném, amit maga csinál. Most
ez sincs, most valami puszta, meztelen vágy kábít maga után, akit ott láttam
akkor az ajtóban s akit még olyan sokszor láttam. Az is fáj, hogy maga
fölháborodik - az igazság az volna, hogy maga nem háborodhatik föl még akkor
sem, ha megölöm, ezt, ha maga annyira vissza tud utasítani, természetesnek
kellene vennie. Persze, akkor még jobban kívánnám és nagyon szeretném, úgyhogy
úgysem tudnám megtenni. Maga a gonosz, nem én. Én nagyon szeretnék nagyon jó
lenni magához. Ugye, én vegyem tudomásul, amit más szeretne, legyen parancs a
számomra, amit nekem maga "selyempapirosba csomagolva" ad, az óhaj, de ugye maga
fölháborodva nem vesz tudomást arról, hogy nekem minden mozdulat, minden
gondolat mennyi szenvedésbe kerül. Igazán megöltem volna már magamat, ha nem
volna bennem az a szörnyűséges gyanú, hogy magának ez esne a legjobban, akkor
érezné magát biztonságban. Hogy van szíve ennyi brutalitáshoz? Hát szabad ezt?
Hiszen maga anya, maga szült már? Én igazán nem akartam mást, mint csak egy
kicsit éreztetni magával azt a kínt, amit maga kelt bennem azzal, hogy ennyire
megtagad. Ugye, nekem nem szabad védekezni? Irtam egy hosszú verset arról, hogy
ez mennyire fáj, a vers nagyon szép és még ennek sem tudok örülni, mert tudom,
hogy maga örülni fog neki, annak, hogy maga váltotta ki a fájdalmat, amelyből
csináltam - és aztán miért ne lenne büszke erre, ha már semmi veszély sem
fenyegeti? Ha tudná, hogy milyen gonoszságot mível, mindjárt jobb lenne hozzám
Most azért írok, mert nekem nem kell a kikönyörgött találkozó. Hát akkor miért könyörögtem ki - kérdezi, persze, én “mindig mást” akarok. Nem igaz. Azért könyörögtem ki, hogy maga lássa, hogy nem kell félnie tőle, hogy ne féljen, megnyugodjon; mert én mit is csinálnék ott, ha maga - mert maga ilyen - odaül az íróasztal elé, engem odaültet melléje és aztán szokása szerint azt mondja: "Maga azt mondta, búcsúzkodni szeretne. Na tessék." De azért nagyon szívesen elmegyek, ha maga hív. De akkor hívjon.
Üdvözli
József Attila
FEL