Endre Kiss
Bibó István fasizmus-magyarázata
2021.08.26.
A német hisztéria bibói elemzését ez alkalommal elsősorban nem e tárgy összetevőinek jobb megismerése, hanem az elméletalkotó, azaz Bibó István politológiájának előrehaladó feltárása érdekében választottuk kiindulópontul (1). A német problematika, azaz a nem-klasszikus fejlődés e klasszikus változata rendkívül hálás terepe az ilyen rekonstruáló törekvéseknek, hiszen Bibó politikatudományi és politikai arzenálja éppen a maga plasztikus és valóságközeli kvalitását mutathatja fel azon.
Ez nem jelenti azt, hogy Bibó többi nagy politikai filozófiai témáját ne tartanánk a szemléleti, gondolati és módszertani megalapozás szempontjából ugyancsak alapvetőnek. Éppen ellenkezőleg! Egyenesen kiemelkedő jelentőségű ténynek látjuk, hogy a korban három legfontosabb témakör egymást sokszorosan kiegészíti, illetve feltételezi. Egész politológiai (és történeti) triptichont tesz ki e három gazdagon egymásba növő tematika: a kelet-európai, a német, ill. a zsidó-problematika.
Szeretnénk bemutatni, hogy ez a sajátos összefüggés számos szinten egyaránt érvényes: 1) természetesen jelenik meg a magyar társadalomfejlődés, ill. a magyar politika összefüggésében, ahol is a sajátos kelet-közép-európaiság, a német- és a zsidó problematika jól ismert módon egyenként is meghatározóak, összefüggéseikben pedig kvalifikálók: 2) e hármasság nemcsak magyar, hanem közép-kelet-európai, sőt, ami a német- és a zsidó-problematikát illeti, össz-európai meghatározást is jelent (a harmincas évek Franciaországában vagy Hollandiájában is megjelent például e két, egymással sok szálon összefüggő, elméleti-elvi tisztázást követelő kérdés: tudományfilozófiai és módszertani filozófiai divat hullámhegyén különösen is nagy elismeréssel kell adóznunk Bibó módszertani tisztánlátásának: "A politika volt mind mostanáig az emberi életének az a területe, amelyik ellenállt annak, hogy tudományt lehessen belőle csinálni." (3) Következő hosszabb módszertani gondolatmenete pedig már kifejtett formában is a közösség-fogalom módszertani megalapozásával foglalkozik: "Az egyéni vagy közösségi fejlődés példáival kapcsolatban persze időnként azt is érezhetjük, hogy az egész fejlődésben túl azokon a hatalmas alkati változásokon, melyek egy-egy új feladatvállalás és feladatvégzés során egyének és közösségek arculatán kirajzolódnak, időnként valami még mélyebb szabályosság, ismétlődés, önmagával való azonosság, alkati jellegzetesség is megmutatkozik…
Ilyenkor hajlunk arra a feltevésre, hogy az alkat több, mint adottságok, lehetőségek és statisztikai arányszámok puszta halmazából kifejlődött egyéniség, hanem egy ezen túlmenő, mindezeket összegező és összefoglaló, belső szabályozó és reguláló törvényszerűség is. Ilyen gyanúink lehetnek, de jaj annak, aki neki áll, és konkretizáló akarja, tételekbe akarja foglalni, kötelező erőre akarja emelni azt, amit ilyen törvényszerűségként felismerni vél. Úgy kell lennünk ezekkel, mint a természettudósok az Istennel: nem azért, mintha egy természettudósnak nem lehetne Istenben hinnie, sőt ezt a hitét alapozhatja a természettudományok egészének valamiféle szemléletére is: de nem szabad neki Istent a maga természettudományi munkahipotéziseibe, a maga feltevéseinek rendszerébe, a maga problémalátásának az indokai közé belekevernie; nem takarózhatok Istennel, ha valamit nem tud megmagyarázni…
Hasonlóképpen az egyéni vagy közösségi alkat törvényszerűségeire való hivatkozás is mindig gyanús, ha valamilyen cselekedetre vagy cselekedet elmulasztására igazolásul veszik elő." (4) A tudományos megismerése közepette tehát jaj annak, aki ezeket a visszatérő valóság-mozzanatokat törvényszerűségként hiposztazálja. Már nem tudománylogikai, hanem politikai-társadalmi tartalmú Bibó küzdelme mindazok ellen, akik tudva vagy tudatlanul a tárggyá, sőt mint láttuk, "törvényszerűséggé" hiposztazált közösségi tulajdonságokkal akarnak politikai vagy gyakorlati hatást kifejteni.
A különlegesen is jelentős közösségi tulajdonságok esetében – német összefüggésben: a német politikai lelkület deformálása TÖRTÉNETI eredetű (5), olasz összefüggésben pl.: "Egy ország gondolkodásának vannak jellegzetes formulái, visszatérő részigazságai… Az olasz politika mai lezüllése azonban… egy konkrét okokra visszamenő, lenyomozható történelmi élményekből és tévútra vezető tapasztalatokból kinőtt deformálás, mely gyógyítható és levezethető." (6) Nyomatékosan hangsúlyozza, hogy azok történelmi produktum. E közösség lényege, melyet jog (közigazgatás), ill. társadalomlélektan kettős közelítésben vizsgál, tehát egyáltalán nem (a Feuerbach-tézisek szavait parafrazálva) egy minden közösségben benne lakozó elvontság.
Felvetődhet ezek után a kérdés, vajon ad-e Bibó pozitív választ is a közösség meghatározásának nagy tudománylogikai, de társadalmi, sőt erkölcsi kérdésére is, olyan feleletet, amely nemcsak kielégíti az iménti kétirányú küzdelem követelményeit, de egyben túl is mutat a helyes tudományos megközelítés önmagában is értékes teljesítményén. Nos, Bibónak van politikailag artikulálható közösségfogalma, amely nem statikus-mechanikus, de dinamikus és funkcionális. Az író az, aki ír, mondta egykor Thomas Mann, a közösség az, mondja látszólag igen triviálisan Bibó, amelyik megoldja a maga közösségi problémáit.
Döntőnek tartjuk Bibó következő gondolatmenetét, melynek grammatikai szubjektuma ugyan a kultúra, de a szövegösszefüggés egésze egyértelművé teszi, hogy a közösség konstrukciójáról van szó (konkrétan a magyar paraszti kultúrának a magyar kultúra megújításában betöltött lehetséges szerepéről van szó, a kultúra itt tehát mintegy szemantikailag azonos a közösséggel): "A kultúra szüntelenül fejlődő, alakuló, új meg új problémákkal viaskodó s azokat megoldó folyamat: belső egyensúlya, összhangja, újjászületése nem bizonyos meghatározható jelleg szabályaihoz való alkalmazkodásból, hanem problémáknak a megoldásából származik, s minél sikeresebben oldja meg ezeket a problémákat, annál inkább válik – anélkül hogy ezt akarná – jellegzetessé, tipikusan magyarrá." (7)
Kultúra és közösség ezért állhattak egymás szinonimájaként, mert azt a tartalmat jelölték, amit ma identitásnak nevezünk. A közösség pozitív meghatározása így funkcionális: a problémák, ma lennének, akik azt a kifejezést használnák, a kihívások, megoldásakor konstituálódik mindig újjá a közösség. Pozitivítása nem metafizikus vagy dologi hiposztazáció, hanem funkcionális gyakorlat:"… nem az a feladat, hogy a magyarság önmagára találjon afeletti mozdulatlan elmélkedések révén, hogy mi a magyar, hanem az, hogy a közösség, mint egész, a cselekvés síkján a maga problémáival való szembenézés és leszámolás útjain jöjjön … lendületbe…"(8).
A bevezetőben megnevezett politológiai triptichon mindhárom, egymással összefüggő, meghatározó témája szétválaszthatatlanul fonódik össze a közösség modern történelmi és politikai problematikájával. Az ezen a helyen megengedhető leegyszerűsítéssel ugyanis azt mondhatjuk, hogy a német hisztéria történeti oka a közösség képtelensége nagy problémáinak megoldására, a zsidó kérdés-antiszemitizmus- komplexumban a közösségek formálódásának (és deformálódásának) mindenki számára beláthatóan alapvető jelentősége van, végül a Kelet-Európa-komplexum ugyancsak több szálon fonódik össze e közösség-koncepcióval, legelsősorban a következő szálon: a modern társadalmi fejlődés központi problémája mindenütt a közösségi élet, közösségi alkotások, közösségi munka résztvevői körének egészére, mindenkire való radikális kiterjesztése. (9)
A klasszikus, illetve nem-klasszikus fejlődésének így tehát egyik (pozitív, illetve negatív) kritériuma, vajon a klasszikus fejlődésben létrejött, társadalmi-lélektani szempontból kiegyensúlyozott közösség mindenkit be tud-e vonni a maga tevékenységébe, azaz a maga problémáinak megoldásába, az őt érő kihívások megválaszolásába, amíg – más, a túlélésükért keményen harcoló közép-kelet-európai társadalmak önmaguk közösségét még nem terjesztették ki a nép egészére. Történeti tény, hogy e tézisben Bibó a Horthy-rendszer legjobb értelmiségének őszinte meggyőződését, valóságos belső evidenciáját fogalmazza meg (amit még Szekfűtől is idézhetnénk).
A kihívásaira válaszolni képes közösség kategóriája igen szerencsésen épül össze mind Bibó, mind mások társadalomlélektani elképzeléseivel is, mégpedig azon a ponton, ahol a jól reagáló közösség közösségi sikert, kollektív sikérélményt ér el, a kihívásokra válaszolni nem tudó közösség kollektív frusztrációt, netán traumát, vagy Bibó kifejezéseivel, megrázkódtatást szenved.
A társadalomlélektan ilyen mérvű részesedése a politikai filozófiában aktuálisan magától értetődő módon a huszadik századi történelem következménye, másrészt Bibó ideáltipikusan értett aufklérista szellemiségének következménye is: a társadalomlélektan részesíti a történelemformálás tisztességében az embert, a történelem szubjektumát. E társadalomlélektani érdeklődés más szóval egy meghatározott elvi álláspontból következő munkahipotézis is. A társadalmi gyakorlat (a kihívás megválaszolása vagy az arra való képtelenség) a létrejövő kollektív siker- vagy frusztráció pszichológiai mechanizmusai révén alakítja vagy dekomponálja az adott közösséget. A német hisztéria esetében a megrázkódtatások vezetnek az inadekvát reakciók sorához, de a másik oldalról Bibó (ha nem is teljesen kizárólagosan) a közös nemzeti vállalkozások sikerével magyarázza Anglia vagy Franciaország lélektanilag és strukturálisan erős helyzetét. (10)
A német hisztéria talán az a tanulmány (s egyben tárgy), amelyben a kollektív frusztráció, a maga összes következményeivel együtt a legkizárólagosabb tematikus szerepet játssza. Nem szabad azonban elfeledkezni arról, hogy Bibó a kollektív frusztrációk mozzanatából számos más jelenséget is rekonstruál, s ezért a hamis tudat tudományos igényű kutatásban is megkülönböztetett hely illeti meg. Társadalomlélektani eredményei mellé fel kell tüntetnünk tudásszociológiai érdemeit is.
A kihívásokra válaszoló, a problémáit megoldó közösségnek a politológia koncepciót meghatározó mivolta világossá teszi, hogy Bibó politológiája dinamikus természetű. Ezzel függ össze e politikai gondolkodóknak másik alapvető metaforája, a keret és a benne maguk megvalósulásáért, kiteljesedéséért küzdő egyes csoportok, mozgalmak, folyamatok kettőssége. A leggyakoribb esetben természetesen ezek a keretek államkereteket jelölnek, s bennük kiteljesülő folyamatok pedig társadalmi folyamatok.
A teljesség kedvéért emlékeztetünk arra, hogy a fejlődés "klasszikus"-nak minősítése éppen azt jelenti, hogy az államkeretek kiépültek, s a társadalmi folyamatok ki tudják egyenletes eloszlásban tölteni azokat tartalommal. A közép-kelet-európai paradigma e metafora alkalmazásával pedig így néz ki: "Ezeknél a nemzeteknél hiányoznak azok a tényezők, melyek a nyugati nemzetek nyugodt és zökkenőmentes nemzetté alakulásának döntő tényezői voltak: nincs meg vagy csak csökevényesen van meg az önállóságuk, gazdasági egységük, saját jogrendszerük, fővárosuk, hadseregük. Az anyagi erőforrások, a hatalom és hivatali apparátus, a hadsereg, a meglevő hatalmi keretek tehetetlenségi nyomatéka nagyobbrészt a dinasztia oldalán vannak, minthogy azonban a feltörekvő népi erők nem töltik meg ezeket a hatalmi tényezőket új élettel, a bürokrácia, a hadsereg, az arisztokrácia mindinkább vértelenné, mindinkább céltalanná válik, a maga helyét, a maga feladatát mind kevésbé látja, a maga dinasztikus érzelmeit közösségi tudattá átformálni…" (11) A keret és kitöltésük vonzatai alkotják így Bibó politológiájának "kemény" összetevőjét.
Társadalomlélektan és politikai jogfilozófia (közigazgatás, stb.) kettőségeiben próbáltuk meg rögzíteni Bibó gondolat rendszerének alapvető kettősségét. Eközben meg kellett emlékeznünk Bibóról, a tudománymetodológusról, de Bibóról, a tudásszociológusról is (hiszen mi más például a politikai hisztéria jelensége, mint egy markáns és történetileg meghatározott hamis tudatfajta). Végezetül említsük meg Bibót, a politológiai-társadalomlélektani diagnosztát is, aki finom találataival mind közvetlenül, mind pedig közvetetten gazdagíthatja, csiszolhatja politikai látásmódunkat. Ilyen leleményről az eddig említetteken kívül a közösségért való félelem, a "nemzeti materializmus", a "népies tömegmegvetés" ("tömegmegvető népiesség") jelenségei, hogy csak néhány példát ragadjunk ki.
Bibó dinamikus és funkcionális közösség-fogalma – talán meglepő ez – mindmáig magányos szólam a magyar s közép-európai eszmetörténetben és politikai filozófiában. Saját korában túlharsogta szavát mind a pszichológiai-nemzetkarakterológiai, mind pedig a történeti-jogi közösség fogalom. Nem kétséges, hogy e fogalomnak van érvényes üzenete napjaink számára is.
Bibó István fasizmuselméletének elemzésétől kettős tanulságot várunk. A szerzőt tekintve azt, hogy egy ennyire összetett, aktuális és életfontosságú feladat teljes gondolkodói arzenáljának felvonultatására készteti. A tárgyat tekintve annak a kérdésnek megválaszolását reméljük ettől, vajon Bibó /és rajta keresztül a kor magyar gondolkodása/ hozzátett-e valamit a fasizmus értelmezésének egyetemes aranyalapjához.
Bibó fasizmus-tanulmányának /"A német hisztéria okai és története", 1942/ alapvetően egyéni sajátossága az igénybevett tudományos, elméleti megközelítések megválasztása. Államjogi és társadalomlélektani kettős szempontrendszer követ. Már ebben is egyéni módszere, különösen egyéni azonban e kettő szintézisének megvalósításában. Bibónak már gondolkodói személyisége is sokban megalapozza a fasizmus ígéretes megközelítését, mintegy megteremti egy eredményes elméletalkotás feltételeit. Derűs racionalista. Demitizáló, dezatropomorfizáló, legendaromboló /s ha lenne ilyen lehetősége, azt kellene írnunk: deromantizáló/ hajlandósága szinte a filozófia nagy dezantropomorfizáló vonulatainak közeli rokonává avatja.
Az akkori magyar társadalom számára a fasizmus számtalan közvetítés révén vált meghatározó jelenséggé. Bibó higgadt, néhol szinte virtusosan hidegvérű elemzésében az e közvetlen szorítás nem hatol be. Befejezésében előlegezi az első világháborúval analóg módon megsemmisítő német vereséget, tollát a háború utáni jövő megalapozásának szándéka vezeti.
A fasizmus addig megszületett társadalomlélektani interpretációitól Bibó tanulmányát azok legfontosabb vonása választja el, az, hogy nem abszolutizálja ezt a megközelítésmódot, még akkor sem, ha a "kizárólagos" gazdasági magyarázattal szemben /melyet ő is a marxizmusnak tulajdonit/ aláhúzza termékenységét. Ehhez persze ugyancsak nem kis hidegvér, tudományos józanság kellett.
A többi társadalomlélektani értelmezés /követve ebben a közgondolkodás számos jegyét/ Hitler állandósulni látszó uralmát az 1933-as választások "természetes" eredményeket, s a fasizmust ezen a szálon mintegy a tömegek szabad döntése valóra váltásának élték át és fogták fel. Ha pedig ez így van, akkor a kérdésfeltevés már automatikus pályára kényszerülve nem a fasizmus jelenség világának egészére, de a "siker" magyarázatára összpontosult.
Nem túlozunk, ha a "Miért volt Hitlernek sikere?" kérdést látjuk az 1933 utáni társadalomlélektani vizsgálatok legmélyén. Ezt a logikát ugyanezt a logikát!/ azután a hetvenes évek Hitler-hulláma jellemző, de nem véletlen módon elevenítette fel. Egy monográfia alcímeként például ez szerepelt: "(Hitler) Egy karrier története." Azaz: ismét a siker anatómiája. S ne is beszéljünk a "hollywoodi" fasizmus-ábrázolás máig életerős sémáiról, melyek buzgón örökítik át az ellenállhatatlan politikai diadal lélekromboló toposzait.
Egyszerűen azok a motívumok kerültek tehát a társadalomlélektani reflexió középpontjába, ami eltért a többi rivális mozgalomtól. Bibó fasizmuselméletének nagy tette, hogy szakértelemmel és a már szóbahozott higgadtsággal elkerülte ezt a kelepcét, s a társadalomlélektani gócokat, a szó minden értelmében vett "komplexumok"-at szituálta a történelmi-politikai realitás konkrét összefüggései között. Elkerülte ezzel azt is, hogy – éppen közvetlenül 1933 után – a fasiszta ideológiának olyan elemeit vegye komolyan, tekintse tartalminak, amelyeket maguk a fasiszták sem vettek egy pillanatig sem valódi kiindulópontok. Így azt is mondhatjuk, hogy Bibónak végső soron nincs összefüggő, autonóm társadalomlélektana. Nem a "német hisztéria történeté"-t írja valójában, de a "német történelem hisztériájá"-t.
A német történelem valóságos menetének ilyetén középpontba állítása a marxista elméletekhez közelíti. Bibó persze nem is akarja azt a látszatot kelteni, mintha hinne egy, a fasizmus magyarázatára önmagában alkalmas társadalomlélektan létezésében, kifejtett formában tiltakozik is ez ellen. Hisztéria-fogalma Alfred Adleréhez áll közel, meghatározása a legnyilvánvalóbb szándékossággal kerüli a pszichológiai szakszerűség professzionalizmusának látszatát. Tisztábban pszichológiai kategóriái /komplexum, fóbia, patologikus gyűlölet, stb./ a mindennapi tudat értelmezési tartományában helyezkednek el.
Azt, hogy ilyen szerencsésen tudja szituálni a társadalomlélektani komplexumok a történelmi-politikai összefüggésekben, jórészt már eleve onnan származik, hogy vezető pszichológiai kategóriája, a tömegek viselkedésére alkalmazott hisztéria, önmagában is kitüntetett politikai jelentőséggel bír, azaz szinte már e kezdet kezdetén sem maradéktalanul lélektani. A tömeg, a "nagyobb csoport" akkor válik hisztérikussá, ha nem tudja megoldani valóságos, történeti-politikai létproblémát, ha nem működőképes, vagy Bibóval szólva "életképes", "egyensúlyozott" közösség. Bibó abban is erőteljesen eltér a társadalomlélektan addigi klasszikusaitól, hogy nála ez a nagyobb csoport, a makrolélektani összefüggések hordozója, a nemzet.
Így tehát a német tömeghisztéria a német nemzet arra való történelmi képtelenségének egyenes következménye, hogy alapvető problémáival megbirkózzon. Bibó a tanulmányban a nemzetet már nem bontja további összetevőire. Ezt azért nem felesleges megemlíteni, mert más tanulmányaiban megteszi. Felfogásában tehát a tömegek társadalomlélektanilag megragadható hisztériájában nincs semmi "metafizikus" vagy "tiszta lélektani"…
Államjog és társadalomlélektan sikeres szintézisét szemlélteti, hogy sikerül Bibónak e két szféra határán jól funkcionáló és tartalmas fogalmakat alkotni. Ilyenek például: bizonytalan önértékelés, realitástól való elrugaszkodás, hamis realizmus, összeegyezhetetlen dolgok összeegyeztetése, kérdések túldimenzionált megformálása, stb. E fogalmak szemléltethetik az eddig mondottakat: teljességgel és maradéktalanul társadalomlélektaniak, de csakis és kizárólag politikai-történelmi "szituáltságban" rendelkeznek értelmes jelentéssel.
Hogy tárgyilag milyen mélységben szituálja Bibó valóban az általa leírt komplexumokat, mutatja, hogy a fasizmus megértéséhez és a társadalomlélektani komplexumok genealógiájához szinte az egész német történelem vázlatát elkészíti "kezdetektől napjainkig". Tájékozottsága imponál, még akkor is, ha egyes elképzeléseivel vitatkoznánk. Legfontosabb ellenvetésünk talán az, hogy esetlegesnek, sőt épen /rossz értelemben/ kizárólagosan társadalomlélektani eredetűnek tekint a Hohenzollern-ház magatartásából olyan elemeket, amelyek véleményünk szerint tudatos, komplex, nem egy esetben eredményes stratégiát elemei.
Másképp látjuk a Habsburg-ház 19. századi lehetőségeit és feladatait is. Meg kell említenünk, hogy Nietzsche még nem kész férfi 1848-ban, Mindezek azonban a szó igaz értelmében eltörpülnek e történelmi vázlat mellett, amelynek legnagyobb erénye, hogy választott szempontját, az egységes német állam megvalósításának sikertelenségét, a nemzeti és az államkeretek egybeesésének lehetetlenné válását valódi államtudományi fogalmisággal felvázolja. Ez adott voltaképpen alapot arra is, hogy szemléletében a történelmi-politikai komplexum egészét tekintve éppen az államjog emeljük ki.
A német történelem normatív érvényű előfeltételek viszonyításában jelenik meg. Az egységes német állam megteremtésének elmaradása egyben a hisztéria, mint társadalomlélektani jelenség kiváltó oka. De van egy másik közvetítés is államjog és társadalomlélektan között: a hisztérikus közönséggel szemben megjelenik az életerős, "egyensúlyozott", a maga problémáival megbirkózni képes közösség képe is. E közösséget ugyanazoknak a normatív érvényű feltételeknek a megvalósulása minősíti, mint amely feltételek a német fejlődésben elsikkadtak: az államkeret valósága, az állam működése, az összetartozás érzése, az adott körülmények közötti legnagyobb demokratizmus, stb.
Történet- vizsgálatát nem elsősorban a valóságos történelmi erők valóságos működésének leírása jellemzi, hanem a mérvadó helyzetek viszonyítása a működőképes közösség feltételeként felfogott tulajdonság-együtteshez. Mivel e normatív feltételek tipológiai jelentőségű, tárgyilag megalapozott összefüggések, ez az eljárás a maga kontextusában nem kifogásolható. Érzékenyebb hiány a szociális dimenzió hátterében maradása /említettük, hogy ez nem minden Bibó írásra jellemző/.
A működőképes, "egyensúlyozott" nemzet működőképes csoportokra épül. Mivel azonban a nemzet problematikájának sajátos eltorzulásai, e problematika fel nem ismerése /jól ismert módon/ valóban önálló szólam volt a fasizmus kialakulásában, a szociális dimenziók elmosódottsága nem veszélyezteti az alapvető, kettős megközelítés eredményeit, ha persze korlátozottabb érvényű is változtatja azokat. Tézisszerűen is említésre méltó Bibó felismerése a kialakuló náci politikai metafizikáról /amelynek jegyében például a fasiszta Nietzsche-kisajátítása is lezajlott/, nagyon fontos, bár az első pillanatra talán még sokakat ma is meglepő tétel, hogy a "fasizmusnak központi, erkölcsi alapgondolata nincs".
Jegyzetek:
1. Ld. ehhez e sorok szerzőjétől: Történelem és társadalomlélektan. Bibó István fasizmus-magyarázata. Valóság, 1984/9.
2. A politikai metafizika fogalmának részletes meghatározása: Kiss Endre, Nietzsche, Baeumler avagy egy teljes fasiszta metafizika problémája. Valóság, 1982/9.
3. Bibó István, Válogatott tanulmányok. Budapest, 1986. III/7.
4. Uo. II. 617-618.
5. Uo. I. 371.
6. Uo. I. 500.
7. Uo. II. 564-565.
8. Uo. II. 566.
9. Uo. II. 565.
10. Uo. II. 615-616.
11. Uo. II. 560-561.
FEL