kisse-fasisztalelkek

Kiss Endre 

Fasiszta lelkek

2024.02.13.


Szirmai Rezső

Lehet, hogy egy selejtezendő könyvtárból került hozzám, lehet, hogy egy barátomtól, de már rögtön nagyon örültem neki. Nagyképűségnek tűnik, de szinte mindig megérzem, hogy van-e egy könyvben olyan valami, ami fontos nekem. Szirmai-Gantner Fasiszta lelkek című könyvéről van szó, különösebb gondolkodás nélkül hatott rám az egyszerű és találó cím, s eleve igen nagy bizalmat éreztem a műben megjelenő interjúk évszáma miatt (1945, 1946, 1947), nemcsak a koalíciós idők előfeltételezett hitele és bizonyosra vett éthosza, de a valóságos történelmi eseményekhez való közelsége miatt is. Lassan második természetemmé vált, hogy jobban higgyek az egyidejű vagy a közvetlenül az eseményt követő szövegnek, mint a későbbieknek.


Gartner Pál

Szirmai és Gantner a valóságosan létező magyar háborús bűnösökkel készítettek interjúkat. Érdemileg mindenkitől ugyanazt kérdezték, érdeklődésük fő vonala, amelyet a régebbi nemzedék tudósainak erkölcsével és eleganciájával még ebben a rendkívüli helyzetben is betartottak, kizárólag a lélektan volt. Ráadásul saját lélektan-felfogásuk irányából is indultak ki, s nem hagyták magukat elragadni egyik újabb kivételes irányban sem. Ők a fasiszta lelkekre voltak kíváncsiak, nem az esetleg ugyancsak megközelíthetővé váló további diabolikus vonásokra. Az is tetszett nekem, hogy a beszélgetéseket a bírósági vizsgálatok utáni holt időben készítették, amikor a fogságban tartott háborús bűnösök ítéleteik végrehajtására vártak s amikor feltételezhető volt, hogy maguk az alanyok is a maguk lelkével foglalkozhattak elsősorban.

Pozitív elvárásaimat az egész gyűjtemény igazolta. A magyar háborús bűnösök a saját nyelvüket használták, szavaikat, fordulataikat nem lehetett kitalálni sem pszichológusnak, sem újságírónak. A kötet számos kivételes lehetőséget tartalmaz az összes lehetséges további megközelítés számára.

Az én számomra két szenzációt tartalmazott.

Az egyik meglepetés a mű elolvasása és érdemi feldolgozása után ért. Kezembe került Karsai Lacinak egy írása, amelyben hosszú évtizedekkel az interjúk felvétele után megsemmisítően bírálta ezt a könyvet, általam ma sem érthető módon alapvető forrás-feldolgozási hibákkal vádolta azt, s még az is elkerülni látszott figyelmét, hogy a tisztán pszichológiai érdeklődés éppen pozitívan kiemelendő mozzanat lett volna. Mindig respektáltam Karsai munkásságát, ez a kritikája azonban kis túlzással megdöbbentett, s csak azzal a szociológiai ténnyel lennék képes feltételesen magyarázni, hogy az ő nemzedékéből (ami félig-meddig az enyém is) sokan szocializálták magukat úgy, hogy kiválasztottak maguknak vezető nemzetközi tudósokat, azok módszertani előírásait, sőt, attitűdjüket, sőt, indulataikat is megpróbálták követni. De ez persze csak feltevés, a Naplóregény eredeti koncepciójába nagyon is belefér.

A másik szenzációt maguk az interjúk jelentették. A könyv a század egyik legnyomasztóbb dokumentuma. Az egyes figurák olyan szörnyetegek, akik egy konkrét történelmi és intellektuális aurában örökre szimbolizálni fogják a legnagyobb mélypontot.

Ha valaki csak kicsit is ismeri a két világháború közötti Magyarország valóságos történetét (József Attila életrajza, sok Déry, Igazság költészet nélkül, de említhetném a számos emlékiratot és visszaemlékezést, köztük Rákosi Mátyásét is, amelyeket a negyvenes és ötvenes évek legkülönbözőbb szereplői a maguk ifjúkoráról írtak), világos, hogy ezek a fasiszta lelkek a két világháború közötti magyar nyomor termékei, akik nem tudták vagy nem akarták kihagyni a nyomorúságos magyar fasizmus szemükben összehasonlíthatatlan és kivételes felemelkedési lehetőségeit. A per szereplői Aufsteigerek, akiknek még a legdrámaibb helyzetben is gyakorlatilag mindegy volt, hogy melyik diktatúra húzza ki őket a maguk nyomorából. Ez a felismerés lehetne már minden további nélkül a másik szenzáció, de én nem ezt tekintettem annak.

A megdöbbenést az jelentette, hogy mit válaszoltak ezek a háborús bűnössé váló primitív Aufsteigerek arra a kérdésre, hogy meddig hittek a németek győzelmében. Nekem erre a kérdésre eleve megvolt az a válaszom, ami mindent megelőzött: a második kétfrontos háborút Németország akkor sem nyerhette meg, ha egy-egy rövidebb korszakban a helyzet valóban ebbe az irányba mutatott. Ez számomra annyira kétszer kettő volt, hogy nehezen feldolgozható intellektuális megrendülést okozott azok hosszú sora, akik egy-egy rövidebb korszakban nem ezt gondolták.

Ezért nekem az erre a kérdésre adott válaszok gazdag sokfélesége volt az igazi szenzáció. Intellektuális és humanista megrendülés. A valóságos emberi természet bosszúja az emancipáció lehetséges kifutásai fölött.

Az, hogy a magyar fasiszta lelkek meddig miért hittek a végső győzelemben (még jóval azután is, hogy abban már nem lehetett hinni), ez bepillantást engedett a mindennapi tudatba. Ezen a szálon a háborús bűnösök tudásszociológiai esetekké nemesednek. Ezen a szálon olyanok lesznek, mint az emberek (ahogy a MAFC-ban Áts Pista kezdte el mondani, amit akkor sokan át is vettünk: "valahol ő is ember", "valahol ő is emberből van").

Ez a tudásszociológiai és társadalomlélektani helyzet persze nekem, valóban sajnálatos módon, tárgytalan volt, hiszen egy második kétfrontos világháború (egy is, persze!) eleve magában rejtette, hogy megnyerhetetlen, minden további kérdésfeltevés innentől fogva értelmetlen. Minden innen indul a tudásszociológiai-lélektani fokozhatatlanságig. Hiszen a Fasiszta lelkek arra a korszakra nézve teszi fel ezeket a kérdéseket, amelyben a háborús bűnösök már hatalomra kerültek. A háborús bűnösök pedig csak attól a pillanattól kezdve kerültek Magyarországon hatalomra, amikor háború kimenetele már minden normális ember számára eldőlt, a végjáték összes borzalma előtt is a helyzet kimenetele már a humoristáknak sem lehetett témája.

"Meddig hittek a német győzelemben?"

A kérdés fokozhatatlanul remek. Két olyan irányba is vezethet eleve, amelyek tökéletesen leleplezhetnék ezt a csoportot. Azt gondolhatnánk, hogy (1) ezek a figurák egyáltalán nem hittek a végső győzelemben. Ez nagyon is, ha éppen nem "abszolút" válasz lett volna, hiszen itt szerepük nihilista, akcionista, kalandor vonásaira eshetett volna erős hangsúly. De azt is gondolhatnánk, hogy őszintén (2) hittek a végső győzelemben, akkor pedig primitivitásuk, szellemi színvonaltalanságuk és ezen a szálon hatalomvágyuk, és ismét ezen a szálon brutalitásuk és hatalomvágyuk kerülhetne előtérbe.

A hatalmas meglepetés az volt, hogy a háborús bűnösök ugyan hittek a végső győzelemben, de váratlan magyarázatokat voltak képesek találni (feltéve, hogy őszintén válaszoltak, ebben a helyzetben feltehetően igen). Fel lehet ugyan ismerni attitűdjükben a történelmi helyzet konkrét bűnöseit, de a válasz egyes változatai másoknál is megszülethettek volna.

A többség tehát nem hitt a szó szoros értelmében a német győzelemben, ez 1944 végére már lehetetlen is lett volna (nem beszélve az ítéletre várás korszakának perspektívájáról). Ugyanők azonban találtak maguknak fogódzókat arra, hogy a végső vereségbe ne higgyenek. Ezek a válaszok személyesek, majdhogynem hitelesek. Volt, aki hitt Goebbelsnek, mert még a maga minősítetten háborús bűnös kategóriájában sem volt képes elképzelni azt, hogy Goebbels ekkorát és így hazudjon (ez a nyomdafestékbe és a hivatalos nyilatkozatokba vetett hit elkésett és szélsőséges változata). Volt, aki abban hitt, hogy az utolsó percben sikerül különbékét kötni. Különös igazolást jelentettek a felszínen erre a churchill-i hidegháborús gondolat első megjelenései, Horthy környezetének ugyancsak tudásszociológiai és társadalomlélektani tankönyvbe való mértéktelen vágygondolkodásáról nem is beszélve. Volt, aki a csodafegyverek nagy sorozatában hitt. A történettudomány és a nemzetközi politika éppen a mi évtizedeinkben egyébként a korábbiaknál erőteljesebben mutatja fel egyes fegyverfajták akkorra már veszélyesen előrehaladott állapotát.

A Hannah Arendt-i "Banalitaet des Bösen" egyik változata jelenik meg előttünk, miközben magában a hit mozzanatában eltűnik a határ a háborús bűnösök és kisemberek mindennapi beállítódása között.

Az összefüggés mindkét irányban hihetetlen és éppen ebben a hihetetlenségben reális. Az egymást kizáró alternatívák közül léthezkötött perspektívánk alapján választunk. Ha ma már választottunk, akkor sokkal több igazolását fogjuk megtalálni ennek a választásnak, mint amennyit racionálisan el lehetne képzelni, miközben időnként a legelhibázottabb választás mellett is jelennek meg valóságos érvek.

2013-2023

FEL