RESTANCIA
független zsidó tudományos folyóirat
Kiss Endre
A történet kezdete
Hoffmann János feljegyzéseiről
2022.03.24.
Van-e elfogadhatatlanabb a halálnál? Ilyen kérdést szinte lehetetlen akár
a legelvontabb módon is feltenni. Pedig lehet, hogy van. Létezik-e
szélsőségesebb kirekesztés, mint a koncentrációs tábor, abban a
formában, ahogyan azt a történelemben megismertük? Erre a kérdésre
sem válaszolhatunk, mégis lehet, hogy van. Talán mindaz, amit
Hoffmann János napló-feljegyzéseiben leír (Ködkárpit. Egy
zsidó polgár feljegyzései 1940-1944.)
A kivételesen értékes szöveg azt a folyamatot írja le, amelynek
során egy zsidó polgári család hosszú évek alatt, kiszámított
lépések következtében, következetesen, bürokratikusan,
személytelenül, az állam és a közigazgatás rendeleteivel,
fokról-fokra kijjebb és lejjebb szorul a társadalomból.
Arra a "hosszú" filmre emlékeztet a Ködkárpit, amelynek
ritmusa a néző valóságos életritmusához közelít, ahol tehát a néző
be tud lépni a szereplők terébe és idejébe, emiatt sokkal többet és
egész mást él át és ért meg, mint egy megszokott sebességgel
játszódó filmben, ahol az azonosulás végül is állandóan megtörik a
fikció időbeli keretein.
Amit Hoffmann János leír, azzal, legalábbis úgy gondoltuk
korábban, intellektuálisan tisztában voltunk. Mint eseménysort sok
feldolgozásban láttuk, nem láttuk azonban az élet valóságos ritmusát
megközelítő szenvedésteli hiánytalanságában.
Ez a folyamat a gyökértelenítés (maga a szerző nevezi ilyen
tökéletesen). A centiméterről-centiméterre való kiszorítás fájdalma,
amelynek lassított felvételeiben nem lehet nem látni a szenvedés
fénytörésében mások személytelenné szublimálódó, mindazonáltal
alaposan mérlegelt rosszakaratát. Ha maga a szerző nem is gyűjti
össze ezeket a lépéseket (úgy is, mint a "négyszáz csapás"-t), mivel
elsősorban a folyamat összegezhetetlen fájdalmát kívánja
dokumentálni, az olvasó tekintélyes sorozatban állíthatja azokat már
rendszerbe.
A gyökértelenítés, mint művelet, hatalmi helyzetből, rendszerrel és
céltudatosan történt: "Ma már nem az antiszemitizmus a program, de
az aszemitizmus", írja Hoffmann János. A sorssal való szembenézés
helyenként kivételes írói erőkkel ruházza fel Hoffmannt, mint azt az
előző mondat karateütésszerű találata is példázza. A nyelv
helyenkénti zsenialitás felvillanásait még élesebb kontrasztban
mutathatja, hogy a szerzőt nyilvánvaló módon minden inkább vezette,
csak nem a nyelvi alakítás önálló szenvedélye.
Hoffmann János töprengéseiben a II. Világháborút megelőző
történelmi tragikum összes lényeges eleme megjelenik. Lépcsőzetes
egymásra-épüléssel van dolgunk, az antik tragédiák logikája épül ki,
hogy azután egy hirtelen pillanatban már ez a logika is
folytathatatlanná, és ezzel követhetetlenné is váljék. Tudatosul,
hogy a zsidóság bűnbak, de nyilvánvalóan alap nélkül. Történelmi,
sőt, világtörténelmi bűnbaknak lenni hatalmas negatív
kiválasztottság (különösen korunk felelősséget immár semmiért
nem vállaló emberének szemében). Hoffmann-nak azonban rá kell
jönnie arra is, hogy pontosan olyan dolgokért teszik őket bűnbakká
(nem elfelejtve, hogy alaptalanul!), amelyek jók, amelyek a
történelmi haladást képviselik és civilizációs nagyságrendűek
("Kikapcsolni a zsidót minden térről. Az utolsó húsz év
hozzászoktathatott volna minket az idők (vagy az emberek?)
változásához, de az emberi gonoszság ilyen megnyilvánulásai
mégiscsak meglepőek annak a generációnak, mely ifjúságát az ’átkos’
liberalizmus virágzásában töltötte.")
A haladásban való részvétellel igazolt bűnbak-szerep minden
történeti racionalitás feje tetejére állítása. Rögtön azt az
orwell-i jelentést vonja maga után, hogy a haladás volt a
visszaesés, az emelkedés a süllyedés, a gazdagodás a szegényedés, a
felszabadulás az elnyomatás, az emancipáció a represszió. Orwell
new speak-je sajnos nem csak a tiszta formájú totalitariánus
rendszerekre alkalmazható.
Az alaptalan, sőt, kifordított bűnbak-szerep igazolásaként,
az elkövetett bűn utólagos legitimálásaként át kell értékelni a
teljes történelmet. A valóságos történelmi előrelépések nemcsak
kiszorulnak az emlékezetből, de bűntettekké változnak. A gyűlölet
nem elégedik meg az ártatlanul kiválasztott bűnbakkal. De nem
elégedik meg azzal sem, hogy a haladásért büntessen, azaz azért, ami
kivételesen jó és eredmény. Még ennél is tovább megy. Úgy kívánja
üldözni az ártatlanul kiszemelt bűnbakot, hogy még a konstruktív
alkotásairól is kimondja, hogy azok rombolások. Vagy ahogy Franz
Werfel mondta: "Nem a tettes, de az áldozat a bűnös." Ezzel persze a
szög is kibújik a zsákból: az üldöző igazi fájdalma a haladás, az
emancipáció és a civilizáció sikere!
Egy háromszoros skizmatizálás az, ami gyökértelenít. Látjuk,
ez az, ami kivételesen lassan megy végbe. A háromszoros kiszorítás
mindent magába foglal, ami nap, mint nap a társadalomban történik.
Tudatos elidegenítés, a lét alapjainak kétségbevonása hatalmi
szóval, a legevidensebb összefüggések visszavonása, korántsem az
argumentáció fegyverével, hanem a falragaszok, körlevelek, az
anonimitás és a haszonra kacsintó gyűlölet tetteinek nyelvével.
Az első elidegenítés önmagától, mint állampolgártól, morális
embertől és történelmi aktortól idegeníti el a zsidót,
amennyiben (tárgyi alapon alaptalanul) nevezi meg történelmi
nagyságrendű bűnbaknak. A második elidegenítés már réges-régen
tárgyiasult és evidens, talán már lassan el is felejtett történelmi
teljesítményétől idegeníti el. A harmadik elidegenítés kognitív és
intellektuális szempontból fosztja meg az üldözött zsidót az
egészséges emberi értelem, a valóság intellektuális
feldolgozásának képességétől. Érdekes analógia ez a szocialista
realizmus doktrínájával, ahol is az íróknak azt a képességét vonták
kétségbe, hogy képesek legyenek "visszatükrözni a valóság"-ot.
Nemcsak kiveszik tehát a zsidók kezéből a civilizáció (másokkal való
együttműködésben megvalósított) kialakításának sikeres
teljesítményét, de kiderül, hogy ilyen civilizáció nem is volt.
Nemcsak "most" nincs tehát uralkodó civilizáció, de nem is volt,
ezért, bármilyen abszurdnak tűnjék is, azok a felelősek, akik
(valójában) létrehozták azt, ami ("valójában") nincs.
Mindez azonban nemcsak jogi, politikai, gazdasági, de lelki
folyamat is. Itt is "emberek vannak", nemcsak Karinthy
zseniális jelenetében az Első Világháborúról. Minden elidegenítés
saját eleven gyökérzetet vág ketté. Az első az aktuális
identitást, a második a már kiharcolt történelmi tudatot és
önazonosságot, a harmadik a valóság intellektuális
feldolgozásának lehetőségét. Nincs tehát az emberi létnek olyan
lényeges dimenziója, amelyet ne vágna ketté. És mindez a többi ember
társadalmi létét megtestesítő állam körültekintő és személytelen
adminisztrációjának közvetítésével, végtelenített tempóban.
Az élet mélységeinek új dimenziói éppen e sűrített elidegenítési (ha
tetszik, "ki-idegenítési") folyamatban tárulnak fel. Olyan
dimenziók ezek, amelyeket eddig csak megsemmisítésük
pillanatképeinek lenyomataiban érzékelhettünk. Az élet alapvető
dimenzióit a maga szürke célzatosságában kiiktató folyamat a
reményt, a jövőt bújtatja "ködkárpit"-ba. A remény kiirtódása ez,
amelynek korántsem kiapadhatatlan éltető forrásait más
összefüggésekben imént már végig kellett tekintenünk.
Az aktuális létezés generál reményt, a sikeres múltból fakad a
mindig újratermelődő szellemi alkotó energia. Kiiktatásukat állami
adminisztráció törvényei viszik végbe ("Vas megyében az alispán
megtiltotta a zsidó kereskedők részvételét az országos vásáron…").
És még ebben is van egy olyan vonás, amit Hoffmann János
kivételes éleslátással érzékel. A valóság érvényen kívül helyezése
nem fárasztó érvelések és ideológiák gyártása révén történik, de
egyszerű tiltással ("a zsidó probléma állandó felszínen tartásá"-val).
Meg kell tiltani az embereknek, hogy kétszer kettő négy. Az ilyen
tilalmak hathatósak. Ha pedig kétszer kettő nem négy, elfogy a
reménye azoknak, akik az igazságokra alapozzák életüket, de még
azoknak a bátor keveseknek is, akiket nem lehet eltiltani ettől az
igazságtól: "Tulajdonképpen még most is gyakran hiszem, ez nem is
igaz, nem lehet igaz, talán csak egy rossz álom…az egyiptomi rabság
lehetett ilyen…" "A jövőt sötét ködkárpit fedi, reményeink csak
jámbor óhajtás, vágyálom ..", "…az ember a "tehetetlenség és
passzivitás nyomasztó hangulatában él", "Nem az eredményekért
dolgozom…, hanem a munkáért, az elfoglaltságért, …hogy ne
gondolhassak másra, mint a ma feladataira…"; "este nem pihenhetek,
nem szórakozhatom, nem tervezgetek"…
A gyökértelenítés hármas folyamatát Hoffmann János helyenként
az társadalomorvosi szemlélet élességével írja le. Ez az
egyik legszörnyűbb folyamat, a társadalmi harcok kivételes állapota,
amikor maga a szervezett egész fordul a rend, a normalitás, a
törvények, a szokások ellen. Minden ellen, ami írott vagy íratlan
törvény. Ezen az úton is odajut, ahová a huszadik század egyik
legnagyobb gondolkodója, ő is körvonalazza Karl Jaspers szellemi
találmányát, a bűnelkövető állam képződményét ("…néha-néha
javíthatatlan optimizmussal azt…hisszük, hogy enyhült a levegő
kínosan telített villamossága, a tények, hatósági intézkedések
elűzik vágyálmaink enyhén rózsaszínbe hajló ködképeit").
A háromszoros gyökértelenítés lépcsőfokain jár fel és alá
Hoffmann János szövege. Az egymást követő öt füzet, amelyeket
nyomdatechnikailag és könyvművészeti szempontból is elismerendő
módon jelenít meg a könyv, ezeken a szinteken mozog, az egyre fogyó
lélegzet egyre fájdalmasabb szűkösségében.
Az emlékek, a családtagok szellemi fejlődésének és olvasmányainak
története kivételesen egzaktan mutatja meg az európai orientációjú
magyar polgárság eszmetörténeti paradigmáját: "…Taine
miliő-elmélete, Darwin, Oppenheimer, Huszadik század", így
hangzik
Hoffmann János visszaemlékező felsorolása, "de a
Galilei-körtől féltünk" s a "szocializmusra, mint valami vad, ködös
dologra tekintettünk, és nagyon csodálkoztunk azon, amikor jól
öltözött emberek a munkásmozgalmakkal szimpatizáló kijelentéseket
tettek."
A béke ritka pillanatai a tegnapi civilizáció szépségére
emlékeztetik, azután rögtön annak elveszítésére, majd az egyéni sors
reménytelenségére: "A szanatórium teraszáról az éjszakai Budapest
fényei úgy csillognak, mint valami ragyogó ékszer; a csillagos
égbolt békésen borul a város fölé, a makrokozmoszban nem történt
semmi, csak néhány millió ember várja itt Közép-Európában, a
civilizáció fészkében, honnan hullik a manna néhány hónap múlva,
mert maga kereste kenyeret rövidesen zsidó nem adhat éhező
gyermekének."
A már elért civilizációs vívmány elveszítésének fájdalma mélyen
áthatja Hoffmann János szövegét. Emberi dokumentumértékét még
kivételesebbé teszi, hogy filozófiáját nem értelmiségi pozíció és
értelmiségi diskurzus hatja át (a Ködkárpit részletesen
leírja, hogyan vált fiatal, induló értelmiségiből ismét polgárrá).
Mégis nagyvonalúan, saját jogán és saját nyelvével mutatja fel,
hogyan csattan az európai civilizáció legnagyobb korszakának
elherdálása az I. Világháború Maschinen- und
Materialschlachtjaiban a zsidók sorsán, miként fonódott össze az
európai zsidó polgárság sorsa az egész civilizáció sorsával, miként
sújtotta őket legtragikusabban az azt követő civilizatórikus
visszaesés, reprimitivizáció, dekulturáció, de-civilizálódás
(mindaz, amire még most sincs megfelelő kifejezésünk): "A fejlődés a
magasba tör, de vonala nem egyenletesen emelkedő görbe, hanem mindig
visszaeső, mint a fogaskerekű vasút támasztói, és ha most mélyre is
zökkentünk, az út a csúcs felé vezet, és nem zuhanhat az emberiség a
nagy semmi feneketlen szakadékába. Az egyiptomi szolgaságtól a
középkori gettón át a liberalizmusig mennyi változat, mennyi
szenvedés – de világtörténelmi távlatból nézve mind nagyobb az egyén
és a társadalmak szabadsága."
E folyamattal vívódik a Ködkárpit szerzője. Szeretné hinni,
hogy "nem lehet mindez csak utópia", de épp a háromszoros és
kiszámított gyökértelenítés érzése szembesíti a visszaesés,
visszacsúszás, hanyatlás, Untergang eddig elképzelhetetlen
szörnyével, azzal, mennyit csúszott vissza az emberiség a haladás
görbéjén", az igazi Untergang des Abendlandes-szal: "És aki
nem tompult el, akit nem szállt meg az apátia, aki tudomásul veszi
az eseményeket, annak milyen nehéz fenntartani lelki egyensúlyát.
Nem szabad levonni végső következtetéseket, lelkiekben sem, amiként
nem szabad feladni a pozíciókat, tartani kell magunkat, amíg bírjuk
és helytállni a gáton, amíg el nem sodor a víz ellenállhatatlan
árja."
Lehet, hogy ebben a pillanatban arra gondol, hogy amíg őt a már
akkor kiemelkedően elismert polihisztor Otto Neurath
tanította a Bécsi Egyetemen, addig apját Otto Neurath apja,
ugyancsak Bécsben. De azt nem tudhatta, hogy Otto Neurath fia, Paul,
ugyanazokban a hónapokban (1943-ban) ugyanolyan művet írt, mint ő.
Az ő Ködkárpitjának későbbi címe The Society of Terror
lett, témája a terror szociológiája, amely a kiszámított
gyökértelenné tevés terrorja volt.
Új sorsparadigmát ír le Hoffmann János. Olyan
Sziszifuszt jelenít meg, aki hatalmas civilizáció építésébe kezdett.
A sikeresen létrehozott civilizáció romjai nem temetik rögtön maguk
alá. Azzal büntetik az istenek, hogy hatalmas sziklákat görgessen
fel a véletlenül még megmaradt állványokra, ahonnan a kövek újra a
mélybe hullanak. Kényszermunkája végére a sikeres építmény emlékét
is kitörölik az emlékezetből, miközben az ő bűne az, hogy sikerült
felépítenie egy sikeres civilizációt. A kényszermunka a sikeres
alkotásért járó végletes büntetés.
FEL