Kiss Endre

A kommersz maszkjában…

Egy Werfel-regény mérlege a Monarchiáról

2023.04.19.

Franz Werfel Érettségi találkozó (1928) című regénye (1) több szempontból is megkülönböztetett figyelmet érdemel. A széles körben és nem is mindig alaptalanul kevésre becsült, sokarculatú és sokirányú érdeklődésű író ebben a regényében nyaktörő mutatványra vállalkozott: konvencionális, mai szóhasználattal szólva, nem pejoratívan értett kommersz regényvállalkozásban egzisztenciális mélységű, a századelő békevilágának egészét mérlegre tevő remekművet akart alkotni. A rendkívüli siker körhintája – két korszakban – már valóban be is indult. Az 1928-as első kiadást azonnal utánnyomás (50 000 példányt jelentett ez!), s egy a Zsolnay-kiadás svájci leányvállalata kiadásában utánnyomott, további példányszám-megjelölést nem tartalmazó utánnyomás követte még ugyanabban az évben. De a regény sikerével tisztában lehettek a német irodalmi piacot figyelemmel kísérő más irodalmak képviselői is. 1929-ben már olvasható Az érettségi találkozó magyarul is. Dormándy László nyelvi hibáktól sem mentes fordításásban, akinek magyar szövege félreismerhetetlenül a sebes munka, a gyors piacradobás szándékának jegyeit viseli magán. Mindebből nyilvánvalónak tűnik a következtetés, hogy mind a németországi, mind a magyarországi kiadási politika nagy sikert várt a könyvtől. Előlegezve a regény tartalmi irányultságát, az előlegezett kivételes sikert semmiképpen sem az igénytelen fél irodalmiság szférájába helyeznénk, hanem – éppen ellenkezőleg! – e jeleket úgy értelmezzük, hogy kiadói az Első Világháborút követő történelmi kulcsregény, német sorsregény (-dráma) újabb változatát láthatták benne, a Nyugaton a helyzet változatlan, a Hinkemann méltó társát. Nem elég világosak a regény sorsának ekkori meghatározó további eseményei, meddig tartott ez a majdnem függőleges emelkedése, mikor és főképp milyen okokból lassult le, torpant meg ez a mozgás.

 

Az érettségi találkozó ezen kívül még egyszer eljutott a század német sorsproblémái reprezentativ kifejezésének küszöbére. Minden kétséget kizáróan árulkodik erről a Samuel Fischer – Kiadó egyik belső terjesztésű, könyvárusi forgalomba nem kerülő, évszám nélküli gépiratos kiadványa, mely Az érettségi találkozó színdarabváltozatát tartalmazza. A színpadi adaptációt Bus Fekete László és felesége (M. Bush-Fekete) készítette el. A Bevezető már a színházi előadás szerzői jogának szembeszökő és többszörös biztosításával is kifejezésre juttatta, hogy kiadói egyáltalán nem tartották lehetetlennek a mű hatalmas színpadi sikerét, s elvárásaik motívumait is nyíltan kimondják: „Mivel azonban a téma időtlen, a darabot károsodás nélkül játszhatjuk harminc évvel később is, a keretcselekményt a jelenben, a gimnáziumi múltat a harmincas évek elején. S (…) egy német város is pótolhatja az osztrák vidéki várost. „(2)

 

E színpadi-kiadói célzatú megjegyzésre a későbbi elemzés során is vissza kell gondolnunk, hiszen nagy tudatossággal (és ebből következően pragmatikus, azaz nem kizárólag esztétikai intenciókkal) gondolták végig a regény logikáját, s egész választásukkal hitet tettek Az érettségi találkozó reprezentativitása mellett. Külön érdekessége a színpadi változatnak, hogy dramaturgiája a németnyelvű intellektuális színjátszás előzményének tekinthető, s ily módon színháztörténeti jelentősége is van.

Franz Werfel

 

Amikor Az érettségi találkozót majdnem-remekműnek, ráadásul olyannak tekintjük, amelynek esztétikai érdemein túlmenően kor- és kultúrkritikai, konkrét adottságainak feltételei között filozófiai, történelmi és diagnosztikai értéke is van, természetesen nem feledkezünk el Franz Werfel művészetének rendkívüli sajátosságairól, szélsőségeiről.

 

A Werfelt mind a mai napig övező általánosan uralkodó negítiv értékítéletet nagy vonalakban helyesnek is tartjuk, Musil Feuermaul-ja, mint Franz Werfel megfelelője A tulajdonságok nélküli emberben, Alfred Polgar vagy éppen Karl Kraus szenvedélyes és gúnyos kritikája lényeges vonásokat mutatnak fel Werfel pályájából. Mindezeken kívül e sorok írója ráadásul még részese is egy olyan Kafka-kutatásnak, mely már megnyugtató módon tisztázta, hogy Franz Werfelt kell keresnünk Josephina, az „egerek énekesnőjé”-nek kafkai alakja mögött is. Az érettségi találkozó iránti nagyrabecsülésünk tehát nem kívánja alapvetően újra átértékelni a Werfelről kialakult kritikai közfelfogást. Mindamellett kötelességünk, éppen ezért kötelességünk, hogy a mű művészi színvonalára külön is felhívjuk a figyelmet. A mű iránti megbecsülésünket még fokozza, hogy úgy kellett meggyőződnünk a regény színvonaláról, továbbá arról a tényről, hogy a nívó tudatos művészi erőfeszítés eredménye, hogy azzal egyidejűleg már a regény felépítése világossá tette: Werfelnek nem lehetett sok illuziója afelől, hogy rendkívüli erőfeszítéseit a magasabb irodalmi véleményalkotás honorálni fogja, hiszen az, ami valóban nagyszerű művében, többszörösen is el van rejtve a regényírói konvenciók felszíni rétegei alatt. Példaként csak a hosszú és rendkívül szokványos bevezetőre, az érettségi találkozó előkészítésére utalunk, amelynek professzionalista konvencionalítása egyhamar elűzi a magasrendű esztétikai elvárások beállítódási normáit, aminthogy arra is gondolnunk kell, hogy olyan regénytoposzokat választ (az ún. diák – és egyben igazságszolgáltatási – regény), amelyek konvencionalitása azokban az években nagyobb szinte nem is lehetett volna.

Robert Musil		Alfred Polgar		Karl Kraus

Az alkotói heroizmus magatartása körvonalazódik: a szerző rendkívüli erőfeszítésre vállalkozik, de ezt egy több vetületben is szélsőségesen konvencionális keretben kíséreli meg. Ez mindenképpen kettős, sőt, egymásnak ellentmondó írói szándék, amelynek kézenfekvő magyarázata a kiadói nyereségre való törekvés lehetne, e magyarázat azonban nem feltétlenül elégít ki. Werfel különös ambiciója az önmagával való szembenézésre megmutatkozik abban is, hogy ő maga, a konvenciók elkötelezett hívének hírében álló író ráadásul kritikusan tematizálja magában a regényben a konvencionalitás problémáját is. A motívum önkritikus. Az önmagával való erkölcsi igényű szembenézés gesztusát hordozó mivolta nem maradhatott kétséges Werfel: egyetlen olyan olvasója előtt sem, aki az író sorsának összefüggésébe helyezte a következő mozzanatot: „Mint minden hivatásban, az iskolában is létezik a konvencionalitás zenéje (eine Musik des Konventionellen). Az válik mintává, aki finom hallást fejleszt ki magában e zene harmóniája iránt, és alázatosan használja azt.” (3)

 

Werfel tehát szinte rendkívüli nehézségű kiinduló feltételeket teremtett magának ahhoz, hogy ambiciója nyilvánvalóvá váljék. Ha pszichológizálni akarnánk, kénytelenek volnánk azt mondani, hogy Werfel e regényben önkínzó, de legalábbis önbüntető alkotói feltételeket rótt magára.

 

Werfel írói szándéka valóban remekmű létrehozatalára irányult. Minden ezt alátámasztó részletet nem sorakoztathatunk fel. Mégsem hagyhatjuk említés nélkül a regény funkcionális, szűkszavúságában rendkívüli ábrázoló erejű nyelvét, amelyből hirtelen gazdag és pregnáns megfogalmazások villannak ki. Így esik szó az érettségi találkozó szereplőinek bemutatásakor azokról, akik sikertelennek bizonyultak az életben, mint olyanokról, akik (magyarra nehezen lefordíthatóan) a „semmi fix alkalmazottjai a nem boldog kimenetel reményében” („Fixangestellte des Nichts auf unfrohem Ausgang’) (4).

 

Sokrétű intellektuális reflexiót, nagy gesztikus értéket, kegyetlen (ön)iróniát és inzenziv szemléletességet egyesít az is, amikor Sebastian, Az érettségi találkozó főszereplője, a bevezető kihallgatás során elmerül saját szociális (érzelmű) bírói tapasztalatainak gazdag álarc-ruhatárába („…tauchte in die reiche Maskengarederobe seiner sozialen Richtererfahrung…”) (5), vagy ugyancsak egy szereplő jellemzésekor az, hogy annak gesztusát a lealacsonyított (ember) fogát csikorgató határozatlansága-ként jellemzi („die zerknirschte Unentschlossenheit des Erniedrigten”) (6).

 

Az ilyen, a konvencionális vagy egyenesen a kommersz irodalomra korántsem jellemző nyelvi találatok mellett ugyanolyan figyelmet érdemel az egyes szereplők jellemzése is. Werfel valóságos kis teljes portrékat ad az osztály egykori tagjairól. E jellemzések funkcionálisan maradéktalanul indokolják saját létüket, hiszen az évtizedek óta egymást nem látó emberekben a lelki dramaturgiával tökéletesen egybeesik a másik személyiségének, tulajdonságainak koncentrált végiggondolása. Werfel ráadásul a bemutató jelenetet úgy komponálja meg, hogy az egyes jellemzéseket más-más perspektivából közli, ami fokról-fokra intenziv és sokszínű csoportdinamikává olvasztja össze az egymástól már elidegenedett egykori társakat.

 

Az írói ambició egyik további jól látható megnyilvánulását a regény terjedelmi arányai jelentik. Majnem teljesen pontosan egy negyede a szövegnek a jelenkori cselekményszál, az érettségi találkozó eseményei, a fennmaradó háromnegyednyi terjedelem a múltbeli eseménysor. Az arányok szimmetriáját fokozza és mintegy tudatosítja a két rész közötti váratlan perspektívaváltás: az egyes szám harmadik személyben közvetített cselekmény átvált egyes szám első személyűvé – ez ugyancsak nem szokásos eljárás a kommersz és konvencionális regényírásban. E változás keretét Sebastian naplóírása alkotja. Mind az egyes szám első személybe való átváltás napló-formája, mind pedig a regény végének írói megoldása (az ugyanis, hogy a gyilkosság vádjával előzetes letartóztatásban lévő Adlerről kiderül, hogy csak véletlen névrokona az egykori osztálytárs Adlernak, Sebastian szó szoros értelmében vett áldozatának, s így az egész megrendült, önmagával kíméletlen analizissel szembenéző napló érvényét veszíti, s helyre állhat a polgári világ rendezett hétköznapisága) Werfelnek azokhoz a döntéseihez tartoznak, melyek végsősoron megtörik Az érettségi találkozó remekműre valló részleteinek egységes ívét. Az tehát, hogy Werfel főhőse az események sodrában és egyben súlya alatt hirtelen átvált az egyes szám első személyű előadásra, nagyon sikeres írói megoldás, az azonban, hogy mindezt egy napló foglalja keretbe, majd pedig ráadásul a naplóírás kiváltó oka véletlennek bizonyul, s ezzel az egész katartikus dráma alapjait és indokát veszíti, már sokkal kevésbé ez. Itt egy tartalmi összefüggésben jelenik meg az Az érettségi találkozó sajátos kettőssége a nagy sors-regény és az izgalmas kolportázs között.

 

Az eddigi mozzanatokon kívül, azokat mintegy összefoglalandó, most végül a múltbeli történés utolsó éjszakai jelenetére utalnánk, amelynek egész, egyszerre kiszámított és kiszámíthatatlan eseménysorozata a nagy irodalom levegőjét árasztja. A nyelv, az arányok, a perspektívák, a tetőpontnak megkonstruált utolsó nagyjelenet minden kétséget kizáróan olyan mozzanatok, melyeknek a nagy műre irányuló írói intenció híján való megszületése gyakorlatilag elképzelhetetlen. Tézisünket tehát függetlenül a bizonyítás lerövidítésétől az eddigiek alapján igazoltnak tekintjük, az imént felsorolt mozzanatok egyértelmű írói intenciót, igényes írói koncepciót és sikeres megvalósulást mutatnak.

 

Második és lényeges tézisünk már nem a váratlan esztétikai minőségre, hanem korértelmezési dimenzióira vonatkozik. A regény érvényes üzenetet hordoz a háború előtti kor egészéről, mégpedig közvetlenül a jelennel közvetítve.

Az érettségi találkozó, mint tárgy már önmagában is rendkívül szerencsésen fűzi egybe a korkritikai mondanivaló nélkülözhetetlen két idő- és szemléleti perspektíváját. Az érettségi kitüntetett ideje még Ausztria-Magyarország utolsó éveire esik, a találkozó pedig már a monarchia utáni korszak, maga a találkozó így mintegy természetes szembesítése a két korszaknak is. Nem szükséges külön írói figyelem ahhoz, hogy ez a szembesülés állandó téma legyen a regényekben, a társadalmi viszonyok, az utcakép, az egyes szereplők sorsának alakulása mind szüntelenül tematikusak, s mozzanataikból könnyűszerrel kiolvashatók azok a változások, amelyekkel a történelem a szereplők életére nézve járt.

 

Az érettségi találkozó egyben Werfel szellemi pályájának fontos állomása is, amelynek egyik legfontosabb önálló szólama éppen Ausztria-, azaz monarchia-képének alakulása. E regény rendkívüli helyet foglal el ebben a történelmi folyamat befolyásolta elmozdulásban. Az érettségi találkozó nem éri el a későbbi Werfel legendaépítő enthuziazmusát Ferenc József Ausztriáját illetően, de a háború előtti kor elsüllyedt kozmosza már itt is éles konturokkal rajzolódik ki a szereplők tudatában. E pozíció nagyonis szerencsés a vágyott remekmű elérésére, s egybe is vág Kákánia megítélésének szinte fantasztikus változásaival a huszas évek elejkétől a negyvenes évek közepéig, a sárga-fekete birodalom indulatos kritikájától kritikátlan kultuszig. A húszas évek végén (nemcsak Werfelnél) a múltbeli történés kritikája egyensúlyban van a jelen kritikájával, a jelen kritikája alakítja a múlt képét is, a két korszak sajátosan korrespondál egymással.

 

Múlt és jelen drámai, egzisztenciális súlyú pillanatban egyesülnek Sebastian Napló-jában. Valóságos vallomás ez, a monarchia gyermekének vallomása egy olyan pillanatban, amikor a múltban a monarchia és a jelenben a valóság még nem inog meg. Egzisztenciális megrendülés vezeti Sebastian kezét (hangsúlyozza például, hogy gyorsírása szárnyal a papír fölött), az egzisztenciális pillanat lázas dinamikája a Napló-nak mindvégig alapvető ritmusa marad.

 

A Napló-ból a háború előtti világ belső dimenziói teljes élességgel rajzolódnak ki. A találkozó estéje már a jelenben is előhívja e rend körvonalait, a Napló-ban azonban teljessé válik. Mindenkire vonatkozó, mindenkit érintő világrend ez, ami a világegyetem kozmikus rendjére emlékeztet, s egyben tipológikusan hasonlit az egykori Ausztria-Magyarországra visszapillantó írásművek alaphangjára is. Az érettségi találkozónak azonban nem az élet egykori rendjét felidéző oldalában pillantjuk meg a háború előtti világról alkotott üzenetét, hanem éppen a háború előtti világ szabadságával való élni tudás vagy élni nem tudás mozzanatában. Azt semmiképpen sem akarjuk állítani, hogy a szabadság e problémája ellényegtelenítené a rendet. A rend egy pillanatra sem tűnik el a regény rejtett (vagy nem is olyan rejtett) dimenzióiból, hierarchiája, szociális, társadalmi és politikai tagozódása olyan megfellebbezhetetlen realitást jelentenek, amelyről senki egy pillanatra nem feledkezhet meg. Mégsem e rendet tematizálja közvetlenül Az érettségi találkozó, hanem, mint már említettük, az azzal a szabadsággal való élni tudást, amit ez a rend a maga módján lehetővé tett.

 

Sebastian Napló-ja tehát a jelen-ben, Ausztria-Magyarország vége után született. Tárgya kizárólagosan Sebastiannak és Adlernek, a jelen idő bírójának és vélt vádlottjának páros kapcsolata. E kapcsolatban a Napló célratörően, a katartikus megrendülés éleslátásával, szenvedélyével, az önkritika, sőt, kimondhatjuk a szót, az önbüntetés itélkező gesztusával tárja az olvasó elé.

 

A Napló természetesen bomlik ki Az érettségi találkozó addigi cselekményéből. Mérhetetlen természetessége elfedi a benne artikulálódó perspektíva rendkívüliségét, egyedülálló, még tipológiailag is számottevő jelentőségét. (In nuce a perspektiva kérdése önmagában jelzi Az érettségi találkozó rendkívüli helyzetét a tudatosan vállalt konvencionalítás és a titokban megcélzott remekmű között.) Üldöző és üldözött, megsemmisítő és megsemmisített viszonyának, felemás és egyenlőtlen rajzát ugyanis nem egy egyes szám harmadik személyű írói ábrázolás, de nem is az áldozat szemszögéből látjuk, hanem a kínzó, a megsemmisítő perspektívájából, mégpedig ebben a kiválasztott és egyedüli pillanatban. Érdemes volna a húszadik századi irodalmiság egészében megfeleléseket keresni Werfel a választásához, e sorok szerzője e pillanatban egyetlen hasonló írói perspektivát nem tud felidézni.

 

Tipológiai érdekességén túlmenően foglalkoznunk kell a perspektíva regény-esztétikai és történeti dimenzióival is. A történeti vetület elsősorban Musil Törless iskolaéveivel való összehasonlításban szemlélhető, illetve szemléltethető. Egyrészt nem szabad elfelejtenünk, hogy Musil is Werfel éles kritikusai közé tartozott, aki a Tulajdonságok nélküli emberben nemes egyszerűséggel Feuermaul-nak titulálja a Werfellel azonosítható irodalmárt. A Törlessszel való összevetés így rendkívüli feszültségeket hordoz. A szemlátomást az írói becsületéért harcba szálló Werfel talán szándékosan is választ olyan tematikát, amelynek összefüggő mozzanatai szinte a Törless változatának tekinthető. Nos, Werfel szinte továbbfejleszti Musil módszerét, amikor az üldöző és üldözőtt, a megsemmisítő és megsemmisített kapcsolatának dinamikáját nem egy harmadik szereplő, bármily kitüntetett perspektivájából mutatja be, hanem magának az üldözőnek egy későbbi, reflektált és reflektáló szemszögből.

 

Musil a fiatal Törless egész szellemi univerzumát ábrázolja, bonyolult és intellektuálisan differenciált szellemi profilt rajzol meg, amelyben Kanttól az irracionális számokig a modern gondolkodás számos határpozicióját építi be. Végső soron e szellemi arcél a maga módosulásaiban és változásaiban szerves része a regény perspektívarendszerének, amellyel Musil az üldöző és üldözőtt viszonyának megfelelő szellemi befogadását készíti elő, ill. teremti meg. Nem akarjuk Werfel regényét a Musilé fölé emelni, de a Napló perspektivája a leírásnak és értelmezésnek gazdagabb skáláját teszi lehetővé.

 

A Naplónak e visszapillantása, az egykori üldözőnek önmagával való leszámolása észrevétlenül válik két korszak konfrontációjává, analitikus mozzanataiban az írónak az 1914 előtti korszak egészével való számvetésévé. Elemzésünk abba a furcsa helyzetbe kerül, hogy érdeklődésének középpontjába nem e kapcsolat dinamikájának az elemzése áll (mint bevezettük: az üldöző ritka és kivételezett perspektívájából), hanem e viszony esszenciája, amelyet egynek tekinthetünk Werfel ekkori ítéletével az 1914 előtti világról.

 

Sebastian és Adler, a jelenkori bíró (az egykori üldöző) és a jelenkori vélt bűnös (az egykori áldozat) kapcsolatának dinamikája három nagy részre bomlik. A magunk részéről e három fázis egymásba való észrevétlen átmenetének írói ábrázolását ugyancsak kiemelkedő remeklésnek tartjuk, hiszen így a dinamika valóságos mozgássá alakul, az események egyre féktelenebb egymásra következése a tragédia öntörvényűségének világszerűségét rajzolja ki.

 

Az első szakasz Sebastian harca önmaga elismertetéséért egy olyan új gimnáziumi osztályban, ahol Adler tehetségét, emberi nagyságát társai a maguk reflektálatlan módján ugyan, de jó érzékkel már megérezték és elismerték. E fázisban Sebastian voltaképpen nem Adler ellen, hanem önmagáért küzd, a dinamika egészének teljességében szemlélve nagy jelentősége van ennek az első szakasznak, hiszen ez teszi teljessé a küzdelem egész ívét, ez a kiindulás indítja el a rendkívülit a normálisban, az irracionálisat a racionálisban. A második szakaszban Sebastian tudatosan rombolja le Adler tekintélyét a többiek előtt, használja ki gyenge pontjait, alakítja úgy az eseményeket, hogy azok mind Adler ellen irányuljanak. Amíg az első szakaszban még önmagáért harcolt, most Adler elleni harcának motivuma is teljesen kicserélődik: innentől kezdve egy olyan érték ellen harcol, amelynek önmagával szembeni fölényét ismételten el kell ismernie. A kapcsolat ekkor szűkül le e páros dinamikává: a környezet, az osztály jelentősége rohamosan zsugorodik, a kulissza funkciójára redukálódik, mostantól kezdve a többiek már nem látják át Sebastian mesterkedésének igazi céljait és összefüggéseit. Sebastian hadat üzen egy olyan embernek, aki könnyen és elegánsan különb nála minden olyan területen, amelyeket az összevetés szempontjából maga Sebastian is fontosnak tart. E második fázis azonban még a közösség keretében zajlik, közös italozás, szórakozás, asztaltáncoltatás, a Törless-re is emlékeztető lelki és fizikai kínzások teszik ki tartalmát. E folyamat végeredményeképpen Adler végveszélybe kerül, Sebastiannak való kiszolgáltatottsága végletekig fokozódik. Ebben a helyzetben lép át e pszicho dinamikai folyamat – ismét észrevétlenül – abba a harmadik szakaszba, amikor már nem csupán Sebastian tudja, hogy mit akar Adler szisztematikus lerombolásával, de már magukra is maradnak. Minél inkább kiszolgáltatottá válik Adler, Sebastian a menekülésnek annál kockázatosabb kiútjait ajánlja fel neki. Az üldöző-üldözőtt viszonyt diabolikussá fokozva, e kiutak magvalósítása során egyre mélyebbre süllyeszti Adlert. Valamit fel is fedez magában az Adler elleni kegyetlenségre vonatkozó hajlamából, váratlan, szinte improvizativan kiszámíthatatlan lépései önmagát is meglepik, s ebben is Musil Törlessére emlékeztetve veszi észre e dinamikán belül még némi rezignációval is, hogy mennyire nem érzékel határokat a normális és a kriminális között. Így tolja Adlert fokozatosan az erkölcsi megsemmisülés irányába, hogy végül felkínálja neki egyedüli és végleges kiútként a menekülést, ami – s ez a legfontosabb – önmaga végső és vágyott célja is, hiszen akkor eltűnik világából az, akinek nagyobb értékét, karizmáját önmagának, az üldözés legszilajabb pillanatában is, mindvégig el kell ismernie.

 

Sebastian nem csak azzal van tisztában, hogy a nála különbet üldözi, de azzal is, hogy egyben a zseni ellen is harcol, sőt, azzal is, hogy e harc végső célja már a másik megsemmisítése. Jóllehet a regény kimenetele Adler elmenekülésével zárul, ami szintén egy módja a halálnak, az utolsó éjjel íróilag virtuózan megoldott kavargásában közös öngyilkosság elkövetésébe is belefognak, amelyet Sebastian végig azzal a tudattal csinál végig, hogy ő nem mérgezi meg magát teljesen.

 

A „karizma” – terminust ezért sem véletlenszerűen használjuk. Werfel (és Kafka) 1914 előtti Prágájában – az ujabb kutatásokból a tényt magát már tudjuk, ha az értelmezés feladatai nincsenek is még kimerítve – mind Alfred, mind Max Weber munkái ismertek voltak, s e tudásanyag ismeretében egészen még azt sem tarthatjuk kizártnak, hogy Sebastian és Adler küzdelmének analitikus végiggondolása során Werfel élt a karizma-fogalom nyújtotta lehetőségekkel. Nem a bizonyítás, csak a továbbgondolás igényével jegyezzük meg itt, hogy a naplóíró Sebastian kifejtett formában emlékezik meg arról, hogy Adler ereje követőinek „hité”-ben állott (7).

 

A Napló e három fázis mesteri egymásraépítésével feltárja e pszicho dinamikai folyamat egészét, az elviselhetetlenségig fokozza a felelősség, a lelkiismeret feszültségét, hiszen Sebastian abban a hiszemben ül neki Napló-jának, hogy azt az Adlert kell neki most gyilkosságért elítélnie, akit ő indított el a menkülés, azaz az emberi deklasszálódás, a most bizonyossá váló végzetes bűn útján.

 

Igen találó és drámai írói fogás eközben az, hogy Adlert Werfel vöröshajú fiúnak ábrázolja. Ennek van némi pszichológiai jelentősége is, de fontosabb annál az a funkcionális feladata, hogy egy megkopaszodott egykori vöröshajú ember külseje jellegében rendkívül megváltozik, s ez szinte már elegánsan magyarázza is Sebastiannak azt a tévedést, hogy miért hitte az eléje kerülő elítéltről azt, hogy az azonos egykori áldozatával. A regény egész architektonikája nyomban megingott volna, ha ez a láncszem nem elég teherbíró.

 

Sebastian szembenézése a múltbeli eseményekkel, s most tudjuk ezt a maga teljes meghatározottságában újra kimondani, egyben leszámolás az 1914 előtti korszakkal is. A pszicho dinamikai folyamatot újra és kritikusan átélő Sebastian előtt világossá válik, hogy küzdelmük a kisebb érték harca volt a nagyobb érték ellen, hogy kezdeti küzdelme önmaga elismeréséért észrevétlenül átcsapott a nagyobb érték lerombolásába, a nagyobb érték megsemmisítésének helyenként önmagát is váratlan helyzet elé állító ’hajlandóságá’-ba, netán egyenesen örömébe vagy kéjébe.

 

E harc környezet is számottevő tanulságokat hordoz. Az 1914 előtti világ rendje világosan reprodukálódik Az érettségi találkozóban is, az arra a rendre vonatkozó explicit reflexiók bőségesen motiválják a találkozó estéjének társalgásait. A kisebb érték harca a nagyobb érték ellen azonban nem áll kauzális, netán genetikus kapcsolatban e renddel, magyarán nem ez a rend kívánja meg vagy írja elő e küzdelmet. Ez a Törless esetében is így van, még ott sem a katonaiskola követeli meg Basini megkinzatását. A kisebb érték harca a nagyobb érték ellen tehát – s ez már a kortörténeti értékelés egyik legfontosabb eleme lesz – magából az emberből, az ember számára rendelkezésre álló furcsa „szabadság”-ból következik, amely mögött kétségtelenül ott áll egy már a maga valóságos jelenében is mitológikussá váló rend, de amelyik mégis váratlan szabadsággal ruházza fel az embereket. Werfel regénye azt mondja, hogy a kisebb érték nagyobb elleni harcából következően nem tudtak élni azzal a szabadsággal, amit a kor nyújtott az ember számára.

 

Nem lehetséges természetesen egy mű, vagy akár egy szerző alapján azon fontos tendenciák teljes rendszerét érzékeltetni, melyek a Monarchia utóéletére vonatkoznak. E werfeli mű azonban talán alkalmas az egyik fontos vonulat érzékeltetésére, hiszen Kosztolányi Aranysárkánya vagy Babits Halálfiaija sem igen mond mást a maga visszapillantásában, s jóval áttételesebb formában meg sokkal gyakoribb ez a végső eredmény.

 

Jegyzetek:

 

1.Tanulmányunkban a következő kiadást idézzük: Der Abituriententag. Ungekürzte Neuausgabe, Frankfurt am Main, 1977.

2. Der Abituriententag. Schauspiel von M. und L. Bush-Fekete nach dem Roman von Franz Werfel. Übersetzt von Gina Kaus. é.n. 3.

3. Der Abiturententag, id. kiadás 53.

4. Uo. 20.

5. Uo. 11.

6. Uo. 20.

7. Uo. 75.