PSZICHOLÓGIA


Ungárné Komoly Judit:

A segítő ember


A cadikok személyiségéről

 

A cadikokat senki nem ismeri. De hisszük, hogy vannak, mert nélkülük elpusztulna a világ… Így hát elképzeljük, hogy kik is lehetnek ők, hogy milyen személyiség alkatú emberek közül kerülhetnek is ki ők.

Ebben a megközelítésben kísérlem meg az ősi legendát néhány modern személyiséglélektani szemponttal összekapcsolni.

A segítő ember lehet rabbi, lehet közösségi szociális munkás, de lehet a közösségnek bármelyik tagja is akkor, ha elhivatottságot érez arra, hogy másokon, a bajba jutott embereken segítsen. Hatékonysága, azonban bármilyen szinten is szerezze meg képesítését kizárólagosan saját személyiségétől, empatikus képességeitől, interperszonális kompetenciájától, szociális penetranciájától fog függeni.

Ezek a tulajdonságok eltérő motivációs bázison többféle személyiségtípust képezhetnek. A személyiségtípusok és a segítő kapcsolat kölcsönhatása alapján: Rieman, (ismerteti (Hézser ) négyféle személyiségstruktúrát különböztet meg:

a hisztérikus struktúrát,
a kényszeres struktúrát,
a depresszív struktúrát,
a skizoid struktúrát.

Rieman azt vizsgálta, hogy ezek a struktúrák, amelyek természetesen normális, egészséges emberek személyiség struktúrái és nem pszichiátriai betegségformákat jelentenek, hogyan alakítják ki kötődésüket, a segítségnyújtás módját, a közelség és távolságtartáshoz való viszonyukat.

 

A hisztérikus struktúra.

Ők gyorsan és lendületesen fognak hozzá az elvégzendő feladatokhoz. Az élénkség, a spontaneitás, az elevenség jellemzi őket. Könnyen alakítják ki kapcsolataikat, minél több a feladat annál jobban érzik magukat. Lelkesednek, a kezdeti sikereknek is tudnak örülni. Gyorsan tudnak alkalmazkodni az új helyzetekhez, körülményekhez, flexibilisek.

Ezek a tulajdonságok azonban gyors kimerüléshez is vezethetnek.

z a segítő gyakran csalódik, ha valami nem úgy sikerül, ahogyan ő elképzelte. azt személyes kudarcként éli meg. A realitásokat figyelmen kívül hagyja. Ő az, akit gyakran túlterhelnek, aki mindent elvállal és azután váratlanul összeomlik.

 

A kényszeres struktúra.

Őket a türelmesség, a megbízhatóság, a kitartás jellemzi. Konzekvensek és alaposak. Mindent lelkiismeretesen és alaposan fognak elvégezni.

Az ilyen típushoz tartozóak azonban gyakran merevekké, szabályok és elvek rabjaivá válnak. Nem kreatívak, nem tudnak igazán empatikussá lenni, elhanyagolhatják a rászorulók személyes igényeit. Ez a struktúra könnyen kerül krízisbe. Éppen azok nem értik őt, akikért hite szerint a legtöbbet teszi.

 

A skizoid struktúra.

Őket leginkább a távolságtartás jellemzi. Saját és mások érzelmeit távol tudják tartani a problémától és így kiegyensúlyozottan, és nyugodtan tudnak segíteni. Jól észlelik a részleteket, alapos diagnoszták, de nem jó terapeuták. A távolságtartás bizonyos mértékben megvédi őket a kiégéstől és így tulajdonképpen jó munkaerők.

A depresszív struktúrát tekinti Rieman a született segítő típusú embernek. Feltételezi, hogy helytállóak azok a felmérések, amelyek szerint a segítő szolgálatok emberei között ez a személyiségtípus a leggyakoribb.

Önfeláldozás, elkötelezettség és végtelen türelem jellemzi őket. Az átlagosnál fejlettebb empátiájuk teszi őket alkalmassá erre a foglalkozásra. Kapcsolataik a segítésre szorulókkal igen szorosak és ebből eredően veszélyeztetettek, sebezhetőek. Nagymértékű azonosulásuk a segítésre szorultakkal kihasználhatóvá teszi őket. Valószínűleg a cadikok személyisége is leginkább ezzel a struktúrával jellemezhető.

Rieman tipológiája jól alkalmazható, mert gyakorlati tapasztalataira támaszkodik, ugyanakkor azonban a struktúráknak a pszichopatológiából kölcsönzött elnevezése és értelmezése félrevezető is lehet.

A szociálpszichológus Adelson tanári azonosulási modelljeiben inkább megtalálhatóak azok a vonások, amelyek segítségével a cadikok , a segítő ember személyisége is felvázolható.

 

A sámán.

A segítő orientációja ebben az esetben nárcisztikus. Hangsúlyozza bűverejét, jártasságát. Eszmékkel bástyázza körül magát. Ha ez az orientáció különleges adottságokkal párosul, akkor karizmatikus személyiséggel van dolgunk. Az erő, az elkötelezettség, az energia jellemzi. Elbűvöli azokat, akikre hatni kíván. Jelenlétével jutalmaz, csodálni kell őt. Hőstettekre, önfeláldozásra képes. Talán még meg is mozgatja nézőit. De amikor elmegy, űr keletkezik, változás, befolyás nem történt. Sok ilyen rabbi működik. Hívei, amíg szól hozzájuk, úgy érzik, hogy jobbak lettek, problémáik megoldódtak, de amikor kilépnek a zsinagógából, szembe találják magukat mindennapi életük nyűgével, gondjaival. A varázs megszűnt.

Mégis ez az ember azonosulásra késztethet, késztethet arra, hogy kegyeit keresve a közelében maradjunk, oltalmat, védelmet találjunk nála. De az is előfordulhat, hogy a segítséget váró legyőzöttnek érzi magát, regresszióba kerül, mert úgy érzi, hogy ehhez az emberhez sohasem nőhet fel.

 

A lelkész.

Itt a kifejezés egy olyan típust jelöl, amelybe a segítő emberek többsége sorolható. Ennél a típusnál nem személyes tulajdonságai dominálnak, hanem az a tény, hogy egy mindenható hatalom földi szolgája. Itt a segítő erejét erős és biztos hite adja. Amíg a sámán saját személyes képességeit helyezi előtérbe, addig a lelkész azt mondja: én azért vagyok erős, mert valahova tartozom. Megtestesítem a közösséget, a tradíciót. Ezt az embert a következő tulajdonságok jellemzik;

a folyamatosság, tudja, hogy honnét jött, hová megy, és kinek kell számot adnia,

a hierarchia, pontosan tisztában van helyével és feladatával a közösségben,

a kiválasztás; feladatát fontosnak tartja, kiválasztottnak tekinti magát,

küldetéstudat, erős szenvedély fűti, sikerorientált.

A lelkész típusú segítő általában hatékony. A kapcsolat a segítő és a segítettek között erős. A segítő folyamatosan a "csábító támasz" szerepében eszmét és megoldásokat kínál a rászorulóknak. Útmutatást és erőt ad. A veszélyforrás itt a tartós függés, a saját önálló személyiség elhalványulása, az állandó rászorultság érzésének kialakulása. Sok cadik lehet ilyen személyiségű ember.

 

A misztikus gyógyító.

A segítő itt a betegség forrását a beteg személyiségében keresi. Úgy szabadítja meg a bajától, hogy segíti abban, hogy felismerje rejtett erőforrásait. Nem önmagára, hanem a rászorulóra koncentrál. Önmagát másodrendűnek tartja, azért dolgozik, hogy elősegítse a problémák önerejű megoldását. Ez a módszer teljes önzetlenséget, tökéletes empátiát, éleslátást igényel. A segítőnek egy adott pillanatban háttérbe kell vonulnia és saját igényeit fel kell áldoznia a másik szükségleteinek az érdekében. Ez a segítőtől magas fokú, valódi, hiteles altruizmust követel. Mint tudjuk, ez igen ritka.

Ám a micvákat teljesítő zsidó közösségi munkások között sok ilyen típusú ember található.

A tettetett altruizmus mesterkélt és hiteltelen. Inkább elutasítást, mint elfogadást eredményez.

A zsidó pasztorális pszichológia túlnyomó részben amerikai irodalma (Eron, Katz, Kushner) nem kísérletezik típusalkotással.

Az igazi segítő (care giver), vélik, tulajdonképpen nem képes arra, hogy ténylegesen megváltoztassa a rászoruló tárgyi, személyi körülményeit és mégis képes mindent, ami igazán fontos, megváltoztatni. Képes arra, hogy meggyőzze kliensét, annak hozzátartozóit, hogy átértékeljék helyzetüket. A segítő nem avatkozhat a Teremtő dolgába, de irányíthatja a rászorulót abban, hogy másképpen értelmezze életének történéseit, rámutathat olyan célokra, amelyeket a kliens eddig nem látott, beszélhet a kegyelemről, megértetheti az adott pillanatban értelmetlennek látszó történés mélyebb értelmét és ezzel hiteles vigaszt nyújthat.

Az amerikai iskola a személyes, közvetlen kapcsolat és az empátia meghatározó szerepét hangsúlyozza. Képviselői szerint az akciók, az intézkedések, az anyagi segítség látszólag lehet hatásosabb, de a kliens intellektuális és érzelmi felemelkedését csak a közvetlen interakciók teszik lehetővé.

Eron szerint, ahogyan Mózes eltávolodott a néptől, hogy meghallgathassa az Örökkévalót, aki az égő csipkebokorból szólt hozzá, úgy a zsidó tradíció azt kívánja tőlünk, hogy távolodjunk el minden hétköznapi feladatunktól annak érdekében, hogy rátaláljunk arra a spirituális útra, amelyen haladva a rászoruló embert a legjobban tudjuk segíteni.

Eron a pasztorális segítés négy szintjét különbözteti meg. Hangsúlyozza, hogy egyik szinten sem a segítőé a vezető szerep. Ezzel a gondolattal figyelemreméltó új iránnyal gazdagítja a pasztorális gondozás szakirodalmát.

A kliens mint vezető és a segítő mint turista.
A kliens mint tanító és a segítő mint tanuló.
A kliens mint barát és a segítő mint társ.
A kliens mint személyiség és a segítő is mint személyiség.

Ezeken a fokozaton lépdelve a két ember egymást erősíti. A segítő tanul a klienstől, megismeri őt, mint embert, mint független személyiséget. Ha a kliens megnyílik, lehetségessé válik a segítőnek mint embernek a megismerése is. A közvetlen emberi kommunikáció eredményeképpen olyan közvetlen baráti, személyes kapcsolat alakul ki a segítő és kliense között, amely nyitottá teszi az utóbbit, és ebből következően már képessé válik arra, hogy a segítőben a zsidó vallás és tradíció képviselőjét is meglássa és elfogadja tanítását.

Fontos itt a turista kifejezés értelmezése is. Eron szerint ugyanis, úgy ahogyan a turista egy idegen országgal ismerkedik, úgy kell tájékozódnunk a kliens világában is. Tudnunk kell, hogy mi történik ebben a világban, kik élnek ott, mi az ő történetük. Ebben az értelemben a kliens a segítő személy vezetője. A segítőnek jól kell tudnia kérdezni, de semmiképpen sem szabad öntelt tanácsokat adnia. Következésképpen a zsidó pasztorális pszichológia az empátiát tekinti a segítő személy legfontosabb tulajdonságának.

Bizonyos értelemben azonban Martin Buber az, aki vitába száll ezzel az értelmezéssel, akkor, amikor az empátia kifejezést a segítők vonatkozásában elutasítja és úgy véli, hogy helyesebb itt az "elképzelni a valóságot" vagy a "másik mellé állni " kifejezések használata. Buber a teljes egymáshoz fordulás emberi szükségletéről ír. Szerinte ez több, mint az empátia érzése, amely csak két ember társas viszonyának a kifejeződése. Buber a pszichoanalízist is hibáztatja azért, mert elhalványítja a paciensben a bűntudatot és úgy véli, hogy a segítőnek morális alapokon kell állnia. Ennek, véleménye szerint, abban is meg kell nyilvánulnia, hogy az elfogadás hangsúlya nem a kliens aktuális személyiségére, hanem arra helyeződik, aki még a jövőben lehet.

A rogerianus elfogadás elméletével vitázva Buber úgy gondolta, hogy a pasztorális segítőnek ennél többre van szüksége. Gyakran, mondja Buber, a személyt önmaga ellen is segíteni kell. Ehhez azonban hinni kell a megerősítésben. Ha ebben hiszünk, akkor elég erőnk lesz ahhoz, hogy megkíséreljük megváltoztatni az embert. De ehhez tudnunk kell, hogy mi a különbség valakinek az elfogadása vagy a megerősítése között.

A zsidó pasztorális segítő szerepét tehát Buber alapján úgy lehet megfogalmazni, hogy annak elmélkedések, viták és morális támasznyújtás segítségével meg kell erősítenie a kliens problémamegoldó képességét, és rá kell vezetnie őt a jó megoldásra. Így itt a modell, eltérően a terapeutáétól vagy a facilitátorétól, inkább a vezetőé (moreh derech).

Jól mutatja be ezt a modellt az alábbi történet (ismerteti: Katz ).

Egyszer egy hasszíd kételyektől gyötörve a híres Mendl rabbihoz fordult.

"Rabbi, rettenetes gondolataim vannak.

Igen?

Én kimondani is félek ezeket. Megdöbbentő, hogy ilyen gondolataim lehetnek. Még a pokol sem elég ahhoz, hogy vezekeljek ezekért, folytatja a hasszíd.

Ki vele!

Hitvány alak vagyok én. Néha arra gondolok, hogy nem létezik se ítélkezés, se bíró, hogy az egész világ törvénytelen, Isten bocsássa meg nekem.

Miért zavar ez téged ennyire?

Hogy miért? Ha nincs ítélet és nincs bíró, akkor mi az értelme az egész világnak?

Ha nincs is értelme a világnak, mit érdekel ez téged?

Rabbi, ha a világnak nincs értelme, akkor a Tórának sincs.

Miért izgat téged az, hogy a Tórának nincs értelme?

Jaj rabbi, ha a Tórának nincs értelme, akkor az egész élet értelmetlen. Ez rettenetesen izgat engem."

És rabbi Mendl így válaszolt: "Ha téged ez ennyire, ilyen rettenetesen izgat, akkor te egy becsületes ember vagy, és a becsületes ember megengedhet magának ilyen gondolatokat."

Ez a XIX. század közepén keletkezett szép történet szemléletesen mutatja be, hogy egy rabbi hogyan képes megnyugtatni tépelődő hívét úgy, hogy nagyon röviden és jól kérdez, és miután a "kliens" elmondta, hogy mi is bántja voltaképpen bölcs és hiteles válasszal nyugtatja meg. Figyelemreméltó a kérdezés mikéntje is, nevezhetjük a "klinikai beszélgetés" korai előzményének, hiszen a rabbi rövid kérdéseivel nem befolyásolja a hasszidot, csupán segít neki abban, hogy el tudja mondani azt, ami bántja.

Ezt követi a buberi megerősítés: nem lehet rossz ember az, akit ilyen gondolatok foglalkoztatnak.

A rabbi helye, mint segítőé kiemelt fontosságú a zsidó vallásban. A hivő emberek krízishelyzetben kereshetik fel, és támaszt várnak tőle. A rabbinak ismernie kell a segítés pszichológiai lehetőségeit és módszereit, ha hatékonyan kíván segíteni. Szerepe, mint láttuk, hasonlít a pszichoterapeutáéhoz és mégsem azonos azzal.

A rabbinak ahhoz, hogy jó tanácsadóvá váljon, azonosulnia kell a hozzáfordulóval, de ugyanakkor nem szabad elveszítenie saját önazonosságát. Használnia kell önmagát, mint óvó és irgalmas személyiséget, de képesnek kell lennie a szükséges távolság megtartására is. A meghallgatás, a konzultáció, a tanácsadás csak a segítés egyik lehetséges eszköze. A rabbi szerepe pervazív szerep; ha igazán hiteles, akkor a vallást kínálhatja fel, mint csábító támaszt a rászorulónak.

A Szentírás az emberi és isteni kommunikációról szólva nagyon fontos útmutatást ad. Elijahu prófétának el kell rejtőznie egy barlangban a hegyoldalon. Az Örökkévaló hívja őt, hogy kérdőre vonja:

" Menj ki és állj a hegyen az Örökkévaló előtt! És íme az Örökkévaló arra vonul: nagy és erős szél, hegyeket bontó és sziklákat tördelő, az Örökkévaló előtt - nem a szélben az Örökkévaló. És a szél után földrengés - nem a földrengésben az Örökkévaló. És a földrengés után tűz - nem a tűzben az Örökkévaló. És a tűz után halk suttogás hangja…"

Ezek a szavak úgy értelmezhetők, hogy "Elijahu hallotta a hangot, az Örökkévaló hangját, amely a csendből szólt hozzá."

Katz, aki felhívja a figyelmet erre a szép és mély értelmű bibliai történetre, felveti a kérdést: vajon képesek – e a zsidó vallás rabbijai, pasztorális segítői a legkényesebb, a legtöbb tapintatot és odafigyelést igénylő interakciókban meghallani és meghallgattatni ezt a bizonyos hangot, amely a csendből szól?

Valószínűleg a cadikok képesek erre.


Bibliográfia

1 Hézser Gábor: 2001. Miért? 31.o.
2.Adelson J.: 1976. A tanár mint modell 712-725.o.
3. Eron L.J.: The Apostasy of Elisha ben Abuyah 4-6.o.
4. Buber M.: 1999.Én-te
5. Katz R.L.:1985. Pastoral care and the Jewish Tradititon 15.o.
6.Biblia. Királyok Könyve 19:12
7. i.m. 109.o.