PSZICHOLÓGIA

Lányi Pál

Szegedi gettóládánk kifosztása

2022.02.11.

 

Nyugdíjas koromra családtörténeti kutatóvá érlelődtem. A nyolcvanas évek elején távozott anyám "oral history"-jának köszönhetően föl tudtam deríteni és a Szegedi Judaisztikai Közlemények 9. kötetében közzé is tettem "ZSIDÓ CSEKONICSOK – a szegedi Bamberger, Benedikt, Kárász, Landesberg, Prosznitz és Szivessy családok kiválóságai" címmel felmenőim sok jótettét, melyeket a város kultúrájának, gazdaságának és közéleti hitelességének érdekében cselekedtek.

Életem javát egészen más hivatás égöve alatt töltöttem – majdnem 50 éve a gazdaság-fejlesztési kutatás volt a fő tevékenységem. A szolgáltatások igen korai (pártállami) gondjaival, a szervezetek működési rejtelmeivel, az innováció gondjaival és kiváltképpen a kisvállalkozások működési feltételeivel foglalkoztam. Ama korszak leszálló ágában, – a ’70-es és ’80-as években – buzgón látogattam a közgazdasági egyetemen a LISKA-vitaesteket és nagyon korai kutatója lehettem a vállalkozások "szabadítását" célzó nagy nyitásnak, a "géemká – végéem – kisszövetkezet – szakcsoport – péjété – kákáté" indításra készülés szakmai-társadalmi feltételeit vizsgáló kritikai elit csapatnak. Mindezeket azért kellett előrebocsátanom, mert a rendszerváltás után érdekelt, izgatott, hogy vajon megfigyelték-e mindezeket a "bomlasztó-tévelygő" és reformista szerepléseimet; fúrta az oldalamat, hogy magamról ugyan mit találhatnék az ÁBTL (Állambiztonsági Szolgálatok Történelmi Levéltára) gyűjteményében.

Körülbelül 10 évvel ezelőtt tehát keresési kérelmet nyújtottam be a VI. kerület, Eötvös utca 7-es székhelyű levéltár ügyfélszolgálati irodájában, ahol a kutatási indítványt nyilvántartásba vették és csendben várakoztam az eredményre. Már egy évnél hosszabb idő is eltelt a kezdeményezés óta, ismételt érdeklődéseimre nyugalomra intő és türelmet kérő válaszok érkeztek, mígnem újabb egy év múlva behívtak azzal, hogy rólam ugyan nem –, de ha édesanyám neve Landesberg Györgyné volt, akkor róla viszont találtak valamilyen anyagot. Még kértek pár hónapnyi türelmet, majd egy újabb behíváskor, az engem egyenes ágbeli leszármazottat megillető, ún. "érintett jogállású" helyzet igazolása után, 2015. február 17-én keltezett "betekintési kérelemre" átadtak egy 40 lapot számláló másolati anyagot, amely 1944 nyarához vezetett vissza.

Ez egy "Vizsgálati dosszié" volt Görgényi István ügyében, amelynek első lapján anyám 1946. március 14-én a "Tisztelt Igazoló Bizottság"-hoz benyújtott feljelentése olvasható a következő szöveggel: "Alulírott ezennel feljelentést teszek Görgényi István rendőrtiszt ellen, mert 1944 évben a gettóban való internálásunk idején a férjemnek a gettóban elhelyezett ládájából igen értékes bélyeggyűjteményét erőszakkal elvette és ezt még a mai napig sem kaptuk vissza. Görgényi mint rendőrtiszt működött az időben és hivatali hatalommal való visszaélést követett el, amikor pressziót (magyarán: hatalmi nyomást!) alkalmazva eltulajdonította férjem értékes bélyeggyűjteményét. Kérem az igazoló bizottságot, hogy szíveskedjék Görgényi igazolási ügyét újra napirendre tűzni, mert a fasizmust híven kiszolgáló és Szálasira felesküdött rendőrtiszt nem lehet a demokratikus Magyarországnak is hű őre. Aláírás: Landesberg Györgyné Schiller Ilona, Kossuth L. sug. ut 19."

Ezt a levelet az anyagban egy jegyzőkönyv másolata követi, amely anyám kihallgatásának a részleteit tartalmazza, eszerint a főhadnagy hívatta anyámat a zsinagógában elhelyezett ládához, ahol azt fölnyittatta és a két nagy alakú és vaskos bélyegalbumot "elvette azzal, hogy a németek úgyis elvisznek minket és ő ezt magának megtartja. Helyesebben, benyúlt a ládába és kivette a két albumot. Deportációból történt hazaérkezésem után Görgényi főhadnagyot fölismertem és követeltem vissza a bélyegalbumokat. Nagyon meg volt ijedve és mondotta, hogy azok jelenleg Szegeden nincsenek, el fog értük utazni és így hónapokra rá többszöri sürgetésünkre az egyik albumot vissza is adta. Ezek az albumok mai értékben nagy összeget képviselnek." [Ezek éppen a hiperinfláció hónapjai voltak; anyám szavait pontosan idéztem, a stiláris érdességek ellenére mindez így hiteles!]

Anyám a kihallgatás során hozzátette, hogy tud arról, hogy egy motozás során barátnőjétől nagy értékű ékszereket vettek el a rendőrök, erre nézve az 1945 őszén fölvett DEGOB-jegyzőkönyvekben is rengeteg párhuzamot lehet találni. Kitérőként idézek Frojimovics Kinga – Molnár Judit: Szeged–Strasshof–Szeged Tények és emlékek a Bécsben és környékén "jégre tett" Szegedről deportáltakról 1944–1947 című, múlt év őszén megjelent könyvéből.

A 82. oldalon kezdődik az "1.d. A DEGOB 3575. számú jegyzőkönyve – Bálint Imre 1945. november 15." A nyugdíjas vasúti tisztviselő házparancsnok volt a gettóban, elmondja[1], hogy 1944. június 16-án "[…] A hitközségi székház előtt lévő utcában csomagostul sorban álltunk és vártuk, hogy a székházban történő motozásra és ellenőrzésre bekerüljünk. Ez a motozás 2 napig tartott, természetesen a házak sorrendje szerint. A székház Margit [ma Gutenberg] utcai kapuján kellett a motozó helyiségbe bemenni. A földszintre a nők, az emeletre pedig a férfiak kerültek. A nőket a női klinikáról kirendelt szülésznők és növendékek motozták, a férfiakat pedig idegenből érkezett detektívek. Az egésznek a főnöke Keresztes rendőrtanácsos volt, aki túlbuzgóan végezte és végeztette feladatát. Én 82 éves édesapámmal kerültem a motozók elé. Egymás mellett lévő detektívekhez kerültünk. A motozó teremben hosszú asztalok voltak elhelyezve, mely asztalok egyik oldalán jegyzőkönyvvezetők ülték elbarikádozva, a másik oldalon pedig a detektívek. Miután apámmal egymás mellett álltunk, így mindkettőnk motozását jól meg tudtam figyelni. A detektívek durva hangon a következő felszólítást intézték mindkettőnkhöz: >>Idefigyeljetek, mindent, ami a zsebetekben van, erre a tárcára rakjátok ki, mert ha nem teszitek és a zsebeitekben valamit megtalálunk, a legszomorúbb következményekkel kell számolnotok.<< Szegény, öreg apám erre a tegező felszólításra és durva hangra olyan izgatott és ideges lett, hogy a felszólításnak nem volt képes eleget tenni. Látva ezt, megkértem a detektívet, hogy legyen szíves addig várni, míg az én motozásom kész lesz, hogy apám segítségére lehessek. Először durva hangon elutasítottak, de miután látták, hogy édesapámmal sehogyan sem tudnak boldogulni, teljesítették kérésemet. Én csomagomba egy bundabéléses télikabátot tettem, amit magammal vittem azzal a szándékkal, hogyha bárhova is kerülünk, ez a kabát jó célt fog szolgálni, akár fekvőhelynek, akár takarónak. Nem is vittem magammal más felöltőt, nehogy kifogás tárgya legyen a több felsőkabát. Mégis az első dolga a detektívnek az volt, hogy ezt a kabátot elvette és a már másoktól is elvett kabátoktól teljesen külön félretette, azt a látszatot keltve, hogy ezt bizonyára a saját részére tette félre, miután szőrméje és szövetje is igen értékes volt. Ezután zsebeimet kiürítettem, abban lévő ezüst Omega órát, töltőtollat, ceruzát, zsebkést, néhány darab fájdalomcsillapítót, óraláncot, pénztárcát P[engő] 1800 készpénzzel, aprópénzemet erszénnyel együtt elvették. Órámat és pénzemet – mint deportálásomból hazajövet – a pénzügyi igazgatóságtól megtudtam, jegyzőkönyvbe vették. A csomagomat kibontották, mindent átnéztek és megfontolás nélkül belemarkoltak a detektívek, és a fehérneműnek több mint a felét kidobták belőle. "Most már elmehetsz" felszólításra hozzáfogtam a csomagom bepakolásához. A becsomagolásnál észrevettem, hogy egyetlen darab alsóneműm, egyetlen egy zsebkendőm és egyetlenegy szappanom nem maradt. Megkértem a detektívet, hogy a bundámat és legalább a magammal hozott 2 fehérneműből egyet, továbbá 1 mosó és 1 mosdószappant adjon vissza, valamint az elszedett okmányaim között vasúti arcképes igazolványomat és származási okmányaimat. Erre a kérésemre a detektív fogcsikorgatva, dühösen rám ordított, "nem lesz neked arra soha többé szükséged". Nem tudtam mit csinálni, kénytelen voltam csomagolásomat befejezni, és édesapámmal kimenni, akivel ugyancsak hasonló modorban és módon beszéltek. [...]"

Visszatérve anyám történetéhez, azt rövidre fogva összesűrítem, hogy a velem való terhességének utolsó két hónapjától fél éves koromig, 1946 novemberének végéig összesen nyolc jegyzőkönyvet vettek föl az ügyben, míg végül azt "bizonyíték hiányában" minősítéssel megszüntették. A közbenső 35 lap tartalmának közel a fele kitakarás, ide csak a véghatározat indoklását írom. "[…] Gyanúsított, mint a M. Államrendőrségnek 1942. év február 6. napjától tagja, Szegeden teljesített szolgálatot 1944. október hó 8-ig, amikor is a kapitányság akkori vezetőjének parancsára Budapestre távozott. Onnan ugyanazon év novemberében Kaposvárra, majd Mosonmagyaróvárra helyeztetett, ahol 1945. április elsején a felszabadulást is bevárta; 1945. április 2. napja óta pedig a demokratikus rendőrség szolgálatában állott. E szolgálata 1945. május 5. napján megszűnt, mert eredeti állomáshelyének elfoglalása végett útbaindult [mai szóhasználattal: útnak indult!] Szegedre, ahol 1945. május 12-én beosztást is nyert. Ezt követőleg 1945. június 28. napján a szegedi V. számú Igazoló Bizottság – mivel ellene bejelentés nem érkezett – igazoltnak mondotta ki. […] A további nyomozást mellőzte a népügyészség, az a tény, hogy a két bélyegalbum közül az egyik elveszett, nemcsak hihető, de Magyarország akkori közállapotát tekintve a Dunántúlon, Mosonmagyaróváron teljesen valószínűsítve is van, miért is gyanúsított terhére e részben sem lehet bűncselekményt sikerrel megállapítani és bizonyítani. […] Ezért a nyomozást a rendelkező rész értelmében megszüntettem. Szeged, 1946. évi november hó 13. napján. dr. Bite Ferenc népügyész."

Való igaz, hogy 1945 nyarán (anyámtól) még nem érkezhetett bejelentés, hiszen a Strasshof – Bergen Belsen – Theresienstadt helyszíneken eltöltött majdnem teljes évig tartó láger életből 1945. augusztusának elejére tudott csak hazavergődni. Az első szegedi hetei ingóságainak visszaszerzésével teltek: valakinél megtalálta Singer varrógépét és haza is vitette, másutt szobányi nagyságú kárminvörös afgán perzsaszőnyegét lelte meg; föltekerte, vállára vette és hazacipelte. Egyébként Molnár Judit Zsidósors.1944 -ben az V.(szegedi) csendőrkerületben, Cserépfalvi Kiadó, Budapest, 1995. című könyvében pontos listázásban megtaláltam azon értékes festmények (Hermann Lipót, Kohán György, Nyilassy Sándor, Szivessy Barbara, Szivessy Boriska, Vadász Endre stb. művei) fölsorolását, amelyeket anyám a gettóba kényszerítéskor leadott, azok egy részét vissza is kapta, más részüket "eltűntnek nyilvánították".

Tanulság: a testi és lelki veszteségek érzését a nagyrészt érzelmi hátterű tárgyvesztések is fokozták, nehezítve ezzel a túlélők számára az újrakezdést, s csökkentve az igazságszolgáltatásba vetett, sokszor sírnivalóan naív reményt.


[1] Az idézett mű 85-86. oldalán

 

FEL