molnarandrea-pokoltornaca

Molnár Andrea

Szabálytalan jelentés a pokol tornácáról

 

Írok. Írnom kell. Írnom, míg a csalóka emlékezet ki nem kezdi a valóság borzalmát. Míg a felejtés közönnyel nem ferdíti-tompítja a tények brutalitását. Auschwitzban jártam. Életemben először. Kérdezték, hogy lenne- e rá időm? Volt. Kellett, hogy legyen. Mások azt tudakolták: minek? Már a kérdésfeltevés is irritált. Csak. Mert muszáj. Morális imperativus. Spirituális késztetés. Ugyanaz az intenció, minek okáért magas polcnyi holocaust-irodalom fogadja a nappalimba betérő látogatót. Ugyanaz a makacs odaszánás, mellyel újra és újra soá-filmekkel borzongatom önnön kedélyemet. Mert ébren tartja a dühömet. Mert segít frissen tartani a családi örökségemet. Mert serkentget, hogy a süket lelkekbe ordítsam: soha többé!

-----

Éjszakányi alig alvás után kevéssé fitten vonszolom le magam az Élet-vonatról a feltűnően tiszta peronra. Békésnek tűnő lengyel városka fogad. Modern, nett, csinos pályaudvar. Buszok sokasága. Rendőr is tömérdek. Magyarul trécselő kisebb-nagyobb csoportocskák toporognak valamiféle vezetésre várakozva. Rövid köszöntő. A fülemnek-szívemnek oly kedves ivritre ismerek. Filigrán hölgy fordítja angolra. A jövevények seregét a buszok felé terelik. Szusszanásnyi idő múltán megérkezünk egy kicsinyke szálloda elé. Az elmét ébresztgető koffein mellé kék-fehér egyendzseki és sapka jár. Beöltözünk. Ismerkedünk. Sztorizgatunk. Sírdogálunk. Végül, a madrichok bíztatására, útra kelünk. Viszonylag hosszabb poroszkálás után ismerősnek tűnő vaskapu fogad. Tetején már-már művészi a vasból készült éjfekete faragvány. A valaha emberkéz által készített leggyűlöletesebb mementó. A munka és a szabadság talmi összefüggéseit firtató kacskaringós német szöveg. Soha nem gyűlöltem még ennyire…

Az elzárt területre óvakodva katonás rendben álló pirostéglás épületek sora fogad. A német hadigépezet által pár hét alatt porrá zúzott egykori lengyel hadsereg bizarr hagyatéka. Az egyik hodálynál megállunk. Mint sustorogják, a 18-as számot viseli. A gyomrom összeugrik. A torkomban lévő gombóc lenyelhetetlen méretűre növekszik. A magyar barakk. Rabbi, hitközségi vezető, rímfaragásban is jártas keresztény lelkipásztor emlékezik. „Szól a kakas már”. Szól az ima. Szól a sofár. Folyik a könnyem. Körülöttem százával ácsorognak az ifjak, ránézésre amolyan tizenéves formák. Arcukon hökkenet. Megrendülés. Némi értetlenség. Egyszerre. De hát… Hogyan is tudnák felfogni a felfoghatatlant.

Körülöttük tucatnyi felnőtt. Túlélők. Lehajtott ősz fejek. Emlék szaggatta tekintetek. Gyásztól szürke arcok. Az ablakpárkányon apró kövek , a krájzlerájos. A Duxné tíz gyermeke. Akikkel egyszer anyám együtt fogócskázott… Egy járásképtelenség miatt otthon rekedt kedves túlélő barátunk kérésére néhányan dalárdát alkotunk. Némi háttérzenei segédlettel rázendítünk a Sma-ra. Az operatőr készítette felvétel egyenesen Izraelbe száguld a világhálón keresztül.

-----

Néhány órával később már a nemzetközi menetre méltósággal vonulók között téblábolok. Előttem a görög csoport, mögöttem hatalmas zászlót borzolgat a tavaszi szél. Ezúttal másfajta vizet áraszt. A szemem sarkából. Piros-fehér-zöld az a lobogó. Négy ifjonc szorongatja a sarkainál fogva. Időnként magasba emelik. Mintegy hitvallásként. Tán a többségi nemzet nevében. Reményt keltő látvány. Mintegy három kilométernyi lassú poroszkálásunk vége felé közeledünk. Egy ponton az út menti bozótos túloldalán palesztinpárti tüntetők lamentálnak. Szónokuk hangja a fülembe tép. A kezem ökölbe szorul. Keresztény mivoltom és a kegyelet kötelez. Hallgatok hát. Nagy nehezen gyűröm vissza az átokzsoltár szavait.

Fűszálaktól átszőtt rozsdamarta vasúti sín kanyarodik elénk szinte a semmiből. Hirtelen véget is ér. Megérkeztünk. Az Élet nemzetközi ünnepére. A biztonsági beléptetés meglehetősen szigorú. A tömeg többezres. Az egymástól néhány lépésnyire elhelyezett hangszórókból nevek tömege ömlik. Grósz. Stern. Goldberg. Blau. Utóbbira a szívem vadul kezd vágtázni. Előttem harmincméternyire hatalmas színpad magasodik. A két lerombolt krematórium maradványai között félúton. Rabbik, nemzetközi szervezetek vezetői, a soá és az október 7-ei terror túlélői sorra lépnek az emelvényre, majd meggyújtják az emlékezés lángjait. Egy híres izraeli tenor Szenes Hanna megzenésített versével Éliként szólítja meg az Örökkévalót. Egy ifjú hegedűs Jeruzsálem aranyló fényét idézi fel. Mindketten a Tzahal egyenruháját viselik. Kicsi sárga szalag a mellkasukon.

A nap kegyetlen erővel tűz le ránk. Az én szívemet mégis másfajta forróság hevíti. Egy nyolcvanas éveiben járó izraeli férfi lép oda az egyik katonához. Nahal Oz túlélője. Kezeit a másik feje fölé emeli. Reszkető hangon recitálja az ároni áldást. Messze hangzik a technikának hála. Tán az égig is. Sírva ölelik egymást. Többen törölgetjük a szemünket. A területről kifelé sétálva már inkább mosolyognom kell. A lepusztult vasúti sín valahogy időközben életre kelt. Kicsiny fehér táblák ezrei állnak egymás mellett a durva kavicsok között rejtőző puha földben. Rajtuk mindenféle kézírás. Nevek. Emlékek. Üzenetek. És egy visszatérő kiáltás. Am Yisrael chai! Az Élet menetén, az Élet diadala.

-----

Szállásunkra térve iparkodunk feldolgozni a látottakat. Be kell, hogy valljam magamnak: sokkal rosszabbra számítottam. Vagy a lelkem edzettebb, mint feltételeztem. Nem igazán fogom fel, hogy másnap a pokol földi bugyrában mivel is találkozom majd. Olyasmivel, amire sem olvasmányélmény, sem korabeli híradó részletek, sem filmalkotások nem készíthettek fel. A gonosz realitását testközelből szemlélni. Auschwitzban. Birkenauban. Ez minden eddigi ismeretet felülír. Kívülről viszonylag konszolidált épület. Belsejében múzeumféle. Kicsit elhanyagoltnak tűnik. Vagy inkább őrzője az igazság egy jókora szeletének. Cipőhegyek. A hozzám legközelebb, egyesegyedül heverő lábbeli képe belemar a lelkembe. Egy kalocsai mintás kicsike női papucs. Hatalmas üveg mögött a félhomályban plafonig érő hajtömeg. Lábon álló tárlók rejtekében kicsiny gyermekruhák. Ez alaposan megroggyantja a lelkem. A távoli barakksor felé topogunk. Az egyikben, a hátsó falnál hatalmas, golyók lyuggatta két párhuzamos padsorhoz hasonló valami. Mint megtudom a latrina, ahol húsz másodperc jutott egy-egy embercsoportra. Mindez gonosz vigyorok és ütlegek árnyékában. Tovább araszolunk. Előttünk az egyetlen épen maradt krematórium. Lábaimban remegnek az izmok. Bensőmben valamiféle rettegés. Mintha e helyen rekedt volna a rettenetes félelem valósága. A kopott odú belső falán a kibeszélhetetlen haláltusa karmolás-nyomai. A torkomban a hányinger borzongása.

Címszavakban ennyi. A valóságban több. Sokkal több. Az emberi élet Istentől eredő voltának meggyalázása. Minden lépésnél. Kibeszélhetetlen. Feledhetetlen. Ifjúságom óta a szavak embereként tengettem napjaimat. Ezen a helyen azonban még az emberi elme is elfelejt működni.  Nem, hogy a száj. Oda nem illő módon Mózes jutott az eszembe. A Tanakh szeirnt ”erős szívű volt, mintha látta volna a láthatatlant”. Jó neki. Én ott álltam a szadista kegyetlenség helyén és a szívem nem, hogy erős nem volt, hanem arra is képtelen, hogy felfogja azt, amit a szemeim látnak. A minket körbevezető lengyel hölgy hamarosan megadta a „kegyelemdöfést” is. Elmondása szerint az egykori táborparancsnok, a tömeggyilkos és méltán akasztófára küldött Rudolf Höss egykori pazar villájában ma, 2024 májusában emberek élnek. Ötven méterre a szögesdróttól. Alig száz méterre az SS-Obersturmbannführer dicstelen kimúlásának helyétől. Nem kicsit leszek zaklatott. Nem vagyok egyedül. A társaságunkban lévő magyar történész is szóba hozza a dolgot a következő órákban. Többször is. A háború utáni lakásínség, mint magyarázat oly abszurd, hogy szót sem érdemel. Közösen merengünk a lelkiismeret működésének buktatóin, s az ember rejtelmes lelkének milyenségén. Jelen esetben alighanem az oly sötét lehet, mint bizonyos korabeli egyenruhák. Melyek úgy nyolcvan éve voltak divatban…

FEL